2013. március 29.

Pengét kap, nem cukorkát


Ha a tiéd a Létezés, tiéd a Múlás, akkor tiéd az Idő is. Legalábbis egy része. Saját Időd van, Taj-jüan.

(Su-La-Ce: Feljegyzések Lin-Csiről)
  


   A mitológiai hős hétköznapi kunyhójából vagy kastélyából önszántából útnak indul, vagy valami elcsábítja, vagy épp elűzi onnan, és meg sem áll a kaland küszöbéig. Itt szembetalálja magát az árnyékvilág küldöttével, aki az átjárót őrzi. A hős legyőzi vagy meggyőzi a küszöb őrzőjét, és élve belép a sötétség birodalmába (testvérharc, küzdelem a sárkánnyal; felajánlás, varázslat), vagy elesik az ellenség kezétől, és alászáll a holtak birodalmába (feldarabolás, keresztre feszítés). A küszöbön túl a hős ismeretlen, mégis hozzá közelálló erők világában találja magát; útja során ezek az erők részben komoly fenyegetést jelentenek (próbatételek), részben mágikus hatalmat adnak neki (segítők). Amikor a mitológiai kör mélypontjára ér, átéli a legnagyobb megpróbáltatást, és ezért jutalomban részesül. A győzelmet jelképezheti a hős szexuális egyesülése a világ anyaistennőjével (szent házasság), a teremtő atya elismerése (megbékélés az apával), saját megistenülése (megdicsőülés), vagy - amennyiben a kaland világának erői mégsem fogadták kegyeikbe - a küldetés tárgyának az adománynak az ellopása (menyasszony-szöktetés, tűzlopás); lényegében mindez a tudat és ezzel a létezés kitágítása (megvilágosodás, átlényegülés, megszabadulás). Végül pedig a visszatérés. Ha a hős a hatalom áldását élvezi, az ő védelmükben indul a visszaútra, (küldött); ellenkező esetben menekül és üldözik (átváltozásos üldözés, akadályverseny). A visszatérés küszöbét a transzcendens erők nem léphetik át; a hős előbukkan a rettegés birodalmából (visszatérés, feltámadás). Az adomány, amelyet magával hoz, visszaállítja a világ rendjét (elixír).

(Joseph Campbell: Az ezerarcú hős)

"Te vagy az én megváltóm, a személyes Jézus Krisztusom."

(Mátrix)





A világ csupán káprázat.
Egyedül a Brahman valós.
A világ Brahman.

(Ramana Maharsi)

Bizony, boldogan élünk mi, kiknek nincs semmi birtokunk.
Az öröm a táplálékunk, mint a tündöklő isteneké.

(Buddha)

A Hideghegy egy tető és falak nélküli ház. A hat ajtó jobbra és balra tárva-nyitva áll, az előcsarnok a végtelen kék ég.

(Han San)




   A megvilágosodásban a szívnek meg kell nyílnia. Úgy gondolom, ahhoz, hogy a felismerés teljessé váljon, egyszerre három szinten megtörténnie: a fejben, a szívben és a zsigerekben. Lehet kristálytiszta és megvilágosodott elméd, és mindezzel tisztában is lehetsz. Csupán ettől azonban még nem fog táncolni a lényed. Amikor a szíved is kinyílik az elméddel együtt, akkor indul be a tánc. Egyszerre minden megelevenedik. És végül, amikor a zsigereidben is megnyílsz, eléred azt a mérhetetlenül mély állandóságot, amelyben a megnyílás - ami te magad vagy - egyszerűen az átlátszóságba hal. Abszolúttá válsz. Te magad leszel Az.
  Van egy kifejezés, a "szilárd üresség". Az elmében az üresség nem túl szilárd. Inkább légies, éteri, éppen mint az a fajta megvilágosodás, amelyik az elme szintjén történik meg. A szívbéli megvilágosodás élettel teli, olyan, mintha egész lényünk táncolna. A zsigeri szintű megvilágosodás üressége olyasmi, mint az elme üressége, de inkább hasonlatos egy óriási, áttetsző hegyhez. Szilárdabb. Ennyiféleképpen fejeződhet ki tehát az Igazság egyetlen emberi lényben.
   A mesterem mindig arra figyelmeztetett bennünket, hogy a "spiritualitás nagyon könnyen válhat üres fecsegéssé". Az elme képes megvilágosodni - a maga szintjén. Teljesen tisztává, tudatossá válhat, és ez a megvilágosodás légiességet, tágasságot hozhat számára. Még ezután is maradhatnak azonban - és általában maradnak is - apró, finom darabok a személyes "én"-ből, amelyek továbbra is védik magukat. Ezért is van, hogy a legtöbb embernél - amint a nyak alatti területre merészkedik - az önvédelem kérdése válik központi témává. Mert egy dolog megváltoztatni, kiüríteni az elmét, és egy másik dolog a helyére tenni a szívet. A szív a hazatérés kulcsa, az otthon kapuja. Ennek a megnyílása egy teljesen másminőségű intimitást kíván és hoz el. Így lehetséges, hogy bizonyos spirituális közösségek elmennek mellette - mert ők csupán az elméjükbe engedik be a fényt, máshová nem.




   Ahogy a megvilágosodás fénye egyre lejjebb kúszik a fejedből a szíved irányába, lényednek mindig újabb és újabb átvilágításra váró területét fedezed fel. Amikor eléred a nyak alatti részt, onnantól kezdve indul az igazi munka - úgy is mondhatnám, hogy a piszkos munka. Ezen a ponton aztán fel kell húznod a kesztyűt spirituális értelemben, hiszen ha valóban el akarsz jutni a szívhez, nagyon mélyre kell ásnod az érzelmeidben. Könnyen lehet, hogy megakadsz valahol, mert félsz teljesen belehalni ebbe az egészbe. És ilyenkor arra is felhasználhatod a spiritualitást, hogy megvédd magad az igazi áldozattól. Az emelkedett spirituális állapotok - sugárzó tökéletességüknél fogva - a leghatékonyabb búvóhelyek közé tartoznak.
   A különböző spirituális tradíciók a megvilágosodás eltérő aspektusait testesítik meg. A zen a zsigeri szintet képviseli, és azt is célozza meg. A zen az igazán mélyre hatolást Nagy Halálnak nevezi, mert ilyenkor valóban mindent el kell engedni, még a szívet is. Mert ahogyan megvilágosodhatunk az intellektuális megvilágosodás szintjén, éppúgy ragaszkodhatunk a szív fényességéhez is. Épp ezért beszél a zen annyit az ürességről. A zenben a cél az üresség hegye, amely voltaképpen nem más, mint a létezés szubsztanciája.
   Tudatosan kerültem a megvilágosodás megannyi pozitív aspektusát. Aki igazán meglátja a fényt, annak további élete így is, úgy is egy végte nem érő kacaj lesz. Egyszerűen lehetetlen, hogy ne imádd a világot - még akkor is, ha nagyon jól tudod, hogy a fele sem igaz. Lehetelen, hogy ne szeresd százszor jobban a téged körülvevő embereket, bár tisztában vagy vele, hogy egyáltalán nem azok, aminek oly sokáig hitted őket. De erről tényleg nem szeretnék beszélni, mert az elme rögtön azt hiszi, hogy cukorkát kap. Ez pedig nem igaz. Pengét kap, nem cukorkát. Az igazi megvilágosodásról szóló tanítások pengeként metszik át az addig követett spirituális utat. Levágják a lábadat, te pedig arccal a földön találod magad, a saját véredben.




   A megvilágosodás mindent elvesz tőled. Épp erről ismerhetsz rá - bármilyen testben is van éppen, az ébredéssel tökéletesen vakká válik. Ez azonban csöppet sem izgatja, pedig tökéletesen tisztában van a változással. Sőt! Örül neki, hogy megszabadult az összes addigi nézőpottól, az elméje alkotta véleményektől. Persze egy-két vélemény és nézőpont megmarad, hiszen továbbra is van test, elme és személyiség - ezek azonban a megvilágosodás pillanatától kezdve teljesen lényegtelennek tűnnek. Ebből tudhatod, hogy valami nagy dolog történt.

(Adyashanti: Az üresség tánca)

2013. március 28.

Miért, Mr. Anderson, miért?


   - Miért Mr. Anderson, miért? Miért csinálja? Miért kel föl, miért harcol tovább? Talán azt hiszi, hogy most valami többért küzd, mint a saját élete? El tudja mondani mi az? Tudja egyáltalán? A szabadság? Igazság? Talán a béke? Esetleg a szerelem? Az emberi észlelés játékai. A labilis emberi elme ideiglenesen kivetülő délibábjai, amikkel próbál megalapozni egy valójában értelmetlen és céltalan létet. Valamennyi pontosan olyan mesterséges mint maga a mátrix, noha olyan bárgyúságot, mint a szerelem, csakis az ember teremthet. Ön bizonyára látja, Mr. Anderson. Bizonyára tudja már hogy nem nyerhet, tehát értelmetlen a harc. Miért, Mr. Anderson, miért? Miért ilyen makacs?

   - Mert így döntöttem.

(Mátrix, Revolutions)




   Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki tudta, hogy az ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem mindenki azonos okoktól szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában keresték, többen az államban, a gazdaságban, a természettudományban. Az apparátus egyetemes létrontásrendszer, amely az emberi lét minden területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik. Jellemzője, hogy személytelen. Mint életrend jelentkezik, éspedig mint ésszerűség, amelynek előnye, hogy könnyen megvalósítható, mert gyakorlati és hasznos. Mint józan okosság jelentkezik, amely a dolgokat megkönnyíti és leegyszerűsíti.




   Tévesen és felületességből az ellenségnek a gépet tartották és tartják, mert abban a hiszemben vannak, a hogy lényeg a mechanizálódás. A mechanizálódás azonban merő külső mozzanat; az apparátus életrontás. A gépiesítés az apparátus következménye. A gombnyomásra működtethető organizáció. Mert a technika nem autonóm koncepció, hanem – különösen modern alakjában, mint rakéta és atomtechnika, távkémkedés, mesterséges agyvelő – a létrontás apparátusának eszköze. Az apparátus legerősebb hatalmi területe nem is a technika, ez csak az apparátus ősképének kézzelfogható megjelenése; a legnagyobb hatalom a hivatal (bürokrácia). Iparvállalat, bank, párt, hadsereg, tudomány. Ahol az élet szervetlen organizációvá alakul át, vagyis ahol az apparátus embert vezényel. (....)




    Simone Weil azt mondja, hogy a rossz az, amikor az életet gyökeréről letépik, és ez többé-kevésbé olyan, mint a halál. Az életet beszövi és elhomályosítja és megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. De ez kevés. A rosszban nem az emberi élet romlik meg csupán. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz támadás a létezés ellen. Ezért világméretű. A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa.




    Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni. Az ember a káprázat csodájában él, és mindig is abban élt, a csodában szendereg félálomban, nem is tud teljesen felébredni, csak a brahman, a szellemi lény. Az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta.




   Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat megvalósítása. Az apparátus emberben sehol sem fogható meg, és nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben azonosítani tudná. A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak alkalmazása hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a tudással, amely a helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel tudja ébreszteni, és a helytelent hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A rossz ellen való harc káros, mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét megerősíti. Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A károsnak megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor a káros eltűnik (szatjagraha). Ami ma történik, az pontosan a fordítottja.

* * *




   A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.
    Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének. Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette bele magát. A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak.




    Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben. A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.
    Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus.(...)




    Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátust oldja. A gondolkozásban, a művészetben, de főképpen az élő beszédben. Mert az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye (Guénon: état primordial, Böhme: Urstand), és az út a létezés alapállására való visszatéréshez megnyílik. Az igazság (alétheia, fedetlenség) az apparátust felbontja.

(Hamvas Béla: Kiengesztelődés, részletek, HamvasBéla.org)

2013. március 27.

Az a sötétségnek vélt fény



Szerda éjszakája, csütörtök virradása, a virradat hajnala, a hajnal reggele, a délelőtt ébredése, a dél elfáradása, majd szürkület, majd este és az éjszaka.



János szeme fölcsillogott,
Simon tátott szájjal hajolt előre,
Júdás összekulcsolta az asztal alatt a kezét,
hogy visszafogja a hirtelen megújult remegést.

Jézus a kenyérért nyúlt, tört belőle.
Ujjai tartották a tépett falatot, s ő hosszan, elmerülten nézte,
szinte átitatta derengő mosolyával.
Nem emelte föl tekintetét, úgy mondta, akár titkot mondana:

- Fogadjátok tőlem úgy, olyan kedvvel, ráéhezéssel, gyönyörködve a kovásztalan kenyér ízében,
mintha én szántottam volna a földet,
mintha én vetettem volna belé a magot,
mintha én arattam volna le a termést,
mintha én őrőltem volna lisztté a szemeket,
mintha én gyúrtam volna a tésztát,
mintha én sütöttem volna a kenyeret,
hogy most, ma este,
ezen az utolsó estén húsvét előtt,
nektek adhassam, kezemmel szátokba adogathassam,
olyan szeretettel, ahogyan az anya eteti kicsiny gyermekét.

- Még nézte a kenyérdarabot, s tekintetével követte
kezének útját Júdás szájáig.
- Néked adom először, ki sorsomat beteljesíted.
Emlékezz rám, váljék erővé benned.

- Aztán sorban újabb falatokat tépett,
odahajolt tanítványai arcához.
- Most nektek adom, kik az életemet teljesítitek be. Emlékezzetek rám, váljék erővé bennetek.

Majd fogta a kupát, telitöltötte borral,
kezében tartva újra elmerengett,
mosolyára mintha árnyékot vetett volna az éledő szomorúság.
- Fogadjátok tőlem úgy, mint a kedvderítő igazságot,
a szomjat oltót, várva vártan;
akárha én ültettem volna a venyigét,
én bújtattam volna hideg elől,
én kapáltam volna gyomtól védve,
én kötöztem volna,
én kacsaztam volna,
akárha én szüreteltem volna,
szüret után én préseltem volna,
levét én érleltem volna,
hogy most, ma este, ezen az utolsó estén a húsvét előtt
nektek adhassam,
kezemmel szátokhoz illeszthessem kortyolásra a kupát,
olyan szeretettel, ahogyan az anya nyújtja
emlőjét kicsiny gyermekének.

- És ismét Júdásnak adta először a kupát.
- Már ne gondolj arra, hogy kár volt tán megszületni.
Ne feledj el, ahogyan az igazságot se feledhesd.

- Aztán a többiek felé fordult.
- Már nem gondolhattok arra, hogy rossz lesz tán meghalni. Ne feledjetek el, ahogyan az igazságot se feledhessétek.

Most pedig ki-ki fogyasszon kedve szerint.
- A tanítványok egymást nézték noszogatva,
de nem mert senki a tál felé nyúlni.
- Inkább te adj megint nekünk, Mester!
- javasolta a tétovaságtól megkönnyebbülve Simon.
- Mert szerintem az más volt, amit te csináltál, Mester!
Az nem az evésért volt, hanem valami másért! 




Csütörtök éjszakája.

Éppúgy, csak olyan gyorsan,
ahogyan a Föld megfordul tengelye körül.
Ez a forgás az idő.
A Földbe, a Földre metsződő, belékérgesülő,
benne fényesre kopó, rajta piheként fönnakadó.

Fénytelenség, amikor semmi a fény.
Hát nem sötétség, csak fényhiány.
Aztán a fényesség, amikor semmi a sötét.

És hogy épp szerda vagy csütörtök vagy péntek.
És hogy épp AZ a szerda, csütörtök vagy péntek.
A földgömb akkori forgása,
a korábbi forgásokra csiszolódó,
a későbbi forgások megszokott emlékezése.
Egyetlenegy forgás.
Néma és fenséges mozdulat mozdulás nélkül.
A földgömb egyetlenegy piruettje
a Nap hiúságának rivaldafényében.

Az a péntek akkor és soha többé.
Kiírthatatlanul akkor, föltámaszthatatlanul soha többé.
Letagadhatatlanul minödörökre.

Beleszédült az a péntek a fénybe, akár pille az örvénybe.
És szédült, perdült tovább a Földdel.
Akár a véletlen seb:
ág-karcolta, fém-hasította, tűz-égette.
Rápólyázta magát a Földre.
Belévarasodott, mint csiga a kőbe, buborék a jégbe,
mint gondolat az agyba, érzés az idegbe.

A Föld észre sem vette, hogy ráakadt s ránőtt az a péntek.
Az a tetemnek hitt nap.
Az a sötétségnek vélt fény.

(Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye)

2013. március 24.

Démonok fészke


   A legtöbb férfi úgy nő fel, hogy lelkében üresség marad. Nevezhetjük ezt apaéhségnek, sérült férfiasságnak vagy az apai gondviselés hiányának, mindenképpen üresség. Ha a pozitív férfienergia, amelyben bízni lehetne és támaszkodni rá, nem terjed apáról fiúra, ürességet idéz elő a férfiak lelkében. És ebbe az ürességbe démonok költöznek.


   Azt is hangsúlyozhatjuk, hogy az apai szeretet és apai kötődés a nőknek is kell, de a nemi dinamika eltérő. A lányoknak olyan apa kell, aki nőként való elfogadhatóságukat megerősíti. A fiúknak az apa arra kell, hogy férfi azonosságukat megtalálják, és jól érezzék magukat ebben a férfi módon való létben. Másrészt az apa a vonzódás első szabadon választott tárgya a személy életében.
Az anyánkat nem választjuk. Egyszerűen csak ott van, életünk első pillanatától fogva, mert a testéből eredünk. Ismerjük, bízunk benne. Az anya a születés után is közelálló marad. Néhány hónap múlva felfedezzük a másikat, aki olyan, mint az anya, de mégsem ő. A másik idegen, az első idegen a táguló világunkban. A másik az apánk, az első szembesülés a nem-énnel. Apánk elfogadása vagy visszautasítása az első támpontunk, hogy vajon megbízhatunk-e a külvilágban vagy sem.
   Semmit sem kell tennünk ahhoz, hogy elnyerjük az anyánk vonzódását. Rendszerint önként kínálja, még kérnünk sem kell. De apánk figyelmének felkeltéséhez tennünk kell valamit, hogy ránk mosolyogjon. Valami ismeretlen okból, az ebből az idegenből kiváltott mosoly sokkal jobban feltölt, jobban megerősít, mint az anyánk folytonos odaadása. Talán azért, mert úgy érezzük, neki nem muszáj adnia, így amikor ad, még értékesebbnek tűnik. A választottság első megtapasztalása ez, hogy minket választott valaki.
   A pozitív férfienergiának megvan az ereje, hogy a gyermeknek önbizalmat és biztonságot adjon. Ha egy apa azt mondja a gyermekének, hogy képes valamire, akkor képes rá. Nem tudom, miért van ez így, mégis állítom, hogy van egy titokzatos energia, amely nem létező dolgokat tud létrehozni, e nélkül nem jönne létre semmi új. Ha a férfi energia hiányzik, a teremtés nem történik meg, sem az emberi lélekben, sem a világban. A táplálás folytatódik, szeretet és támogatás is létezik talán, de az új "teremtése a semmiből", az Isten férfi oldalához kapcsolt minőség hiányzik.


   Az apai energia nélkül hiány képződik, üresség keletkezik a lélekben, amit semmi más, csak ez az energia képes feltölteni. Túl sok emberben láttam ezt. Egyfajta üres sóvárgás ez, mely vérfertőző módon prédát keres és soha ki nem elégül. Csillagászati fekete lyuk, mely egyik zsákmányát a másik után nyeli el, de sohasem fénylik fel attól. A démonok fészkévé válik - az önmagában való kételkedés, félelem, bizalmatlanság, cinizmus és düh démonaié. És olyan hellyé lesz, ahonnan ezek a démonok kirajzanak, hogy másokat is megszálljanak.
   Nem véletlen, hogy Jézus Istent Abbá-nak, Atyának szólítja. Még akkor is, ha Isten felette áll a férfiség és nőiség kérdésének, mely abban is megjelenik, hogy Istenre apaként és anyaként hivatkozhatunk, azt hiszem, Jézus a saját lelkéből megértette azt az ürességet, amit sok ember érez. Tudta, hogy az emberiség többségének nehezebb és sokkal fontosabb azt mondani, hogy "Apa", mint azt hogy "Mama". Az apai szeretetben hinni, a többség számára, a gondviselés nagyobb előrelépésének számít. Sokan vannak, akik igyekeznek elvetni a gyönyörű és nemi töltetű szót, hogy "Atya", és éppen ők azok, akiknek legkevésbé kellene így tenniük.



   Az anyai szeretetet ismerjük. Az anyai szeretet a miénk. Apai szeretet az, amire éhezünk. Apai szeretet az, amit keresünk. Az apa belénk vetett bizalma az, ami bátorít, hogy kockáztassunk, hogy tudjunk elengedni és növekedni. Ha Istenhez apaként tudunk fordulni, és Isten szeretetét mint férfitól eredő szeretetet tudjuk tapasztalni, nem csak azokat a részeit, amelyek a biztonságról, a vigasztalásról és az összetartozásról szólnak, akkor az olyan Isten, aki Apa és Anya egyszerre, felszabadít minket egy olyan életre, amely termékeny, közeli és univerzálisan teremtő.

(Richard Rohr: A férfi útja II. Maszkok, hegek, archetípusok

2013. március 23.

A többit majd hozza a bor

 

"De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk. Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor."




"Végül is ketten maradnak
Isten és a bor"

Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. Korunk ínségében a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kívánok rajtuk segíteni.
Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor.
Imakönyv az ateisták számára? Éspedig olyan, amelyben észre sem szabad venni, hogy imádkozni tanít. Nagy dolog! Ezért - amint Nietzsche mondja - csak így szabad beszélni: cinikusan és ártatlanul. Elvetemültén és rafinériával, csaknem gonoszul okosan; ugyanakkor tiszta szívvel, derülten és egyszerűen, mint az énekesmadár. 
(.....) 

Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt.
A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé, a csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés.
Minden gondolkozást az érzékekkel kell kezdeni, mondja Baader. Tanácsának ésszerű voltát beláttam, s ezért kezdtem a bor metafizikáját a legérzékibb érzékkel, a szájjal. Mert mindaz, amit a borról a szem és az orr tapasztalhat, ahhoz képest, amit a száj tud, jelentéktelen. A száj tudja a borról, hogy hieratikus maszk, és tudja, hogy kinek a hieratikus maszkja.
Ezen a helyen, ezek alapján és ezzel kapcsolatban természetesen állást kell foglalni a közvetlen élet mellett és az absztrakt élet ellen. Az absztrakt élet csak a szemével, legfeljebb fülével él. Nem él a szájával. A szem és a fül ezért exoterikus szervek. Az absztrakt ember azonban még szemével és fülével szemben is bizalmatlan. Szereti ezt a kifejezést használni, hogy érzéki csalódás, a dolgot úgy tüntetve fel, mintha az érzékek vagy szánalmas tehetetlenségükben, vagy szándékos megfontolással csalnának. Az absztrakt ember aztán az érzéki világot pótolandó kitalálja a hátborzongató khimérát, a színtelen, szagtalan, alaktalan, íztelen, hangtalan semmit. Ebből pedig - főként újabban - tudományt csinál, morált, törvényt, államot. Persze bármit csinál, nem lesz belőle semmi. Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.
A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
(...)
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. Szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.
Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is felkeli áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség!, szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő! Haladás! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő? Istenszurrogátum. Ó, szegény, milyen könyörület menthet meg téged, ha nem a bor?
Ha már itt tartok, nem mulasztom el az alkalmat, hogy a puritánokat és a pietistákat néhány igen fontos dologra ne figyelmeztessem. Ezek az emberek a nőket csak absztraktul ismerik, csak szemükkel, és fülükkel, és így alig van róluk közvetlen tapasztalatuk. A tapintásig csak ritkán jutnak el. Ha valaki eziránt a tárgy iránt komolyabban érdeklődik, olvassa el az idevágó részeket D. H. Lawrence könyveiből, s akkor sejtelme lesz róla, hogy a kéz a női testen milyen tudást szerezhet. Én még Lawrencenél is tovább merek menni. Azt mondom, hogy éppen úgy, mint a növény esetében, a nő titka is testének illatában van. Ez az illat úgy távolról, absztrakt messzeségből elég egységesnek látszik. De ha az ember közelebb lép és a részletekbe merül, meg fogja látni milyen különbség van például a nyak hátsó részén, a haj tövén levő illat és a csukló, vagy a váll illata között. A női test végtelenül olajosabb és éppen ezért könnyebb, ritkább, geniálisabb, végül is spirituálisabb, mint a férfitest. A női alak bűbája éppen dús olajokban való határtalan gazdagságának egyenes következménye. Igen, az, aki lehetőleg sok közvetlen tapasztalatot óhajt szerezni az olajokról, az a nőt egyáltalában nem hagyhatja ki. Szívja csak be a nő ajkának illatát és elemezze csak egy kicsit, hogy mi van benne: huncutság, fecsegés, kihívás, csábítás, cukor, szédület, mámor, tűz, örvény, ragyogás, komiszság, méreg, aljasság, kéjvágy. Ezek mind apró géniuszok, akik az ajak illatában bizseregnek.
A magam részéről úgy tapasztaltam, hogy leginkább három zónát kedvelek. Az egyik az ajak, amelyről beszéltem, de különösen a száj sarka, amely a száj közepénél sokkalta fűszeresebb. A második a térd belső hajlása. Ákár ostobaság, akár nem, kimondom, hogy számomra a nő itt, ezen a helyen a leginkább nő. Hogy miért, azt nem tudom. Itt, a térd belső hajlásának gödröcskéiben páratlanul forró olajok illatoznak. A harmadik és legillatosabb, fűszeres olajokban a legdúsabb zóna a térd fölött a felső lábszár belső oldala, ott, ahol a bőr a legpuhább és a legsimább. Az illatcentrum a legbelső oldalon a térdtől körülbelül négy-öt ujjnyira van. Gyakran egy-egy nagy illatélmény után elhatároztam, hogy egész könyvet írok erről az egész világegyetemben található legeslegillatosabb, fűszeres olajokban leggazdagabb, alig két tenyérnyi kicsiny részről. Ezen a helyen bontakozik ki egy nő lénye teljesen. Azt merném mondani, hogy itt érzem erotikus intelligenciájának fokát és karakterét. Ha ezt az illatot megérzem, tudom, hogy mennyi spirituális szerelmi olaj van benne s ez milyen lánggal ég, mennyire világít, milyen meleg, milyen a füstje, fehér, lila, kék, rózsaszín, sárga vagy arany.
Önmagát és életét komolyan vevő embernek ilyen tanítást nem mondanék. Azok az emberek ezt úgyis tudják. A pietistáknak és a puritánoknak szól. Figyelmeztetés, hogy az absztrakt útról térjenek le és a dolgokat ők is vegyék komolyabban. Meg fogják látni, hogy nincs nő (hacsak nem absztrakt az is, de az rendesen azért, mert nem szép, s ezért a játékból úgyis kimarad, szegény), aki ne venné hálásan az ilyen rajta végzett tanulmányt, s ez minél részletesebb, kimerítőbb, hosszasabb, alapvetőbb, annál inkább.
Ezek után most már könnyen kitalálható, hogy a borról mit akarok mondani. Minden bor egyéni. Minden borban (fajta, évjárat, táj, föld, kor) megismételhetetlen és utánozhatatlan sajátos géniusz él. A géniusz az olaj materializált alakja. Maszkja. A női test minden részének különös illata van, s ezt mással összetéveszteni nem lehet. Miért? Mert más-más kis daimón lakja. A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása.



Az emberek általában azt hiszik, hogy minden baj oka a bűn. Bűn alatt értik azt, hogy valaki hazudik, lop, csal, rabol, öl és paráználkodik. Tudatlanságuk odáig megy, hogy e bűn ellen roppant nagyhangú törvényeket hoznak, amelyben még akasztófával is fenyegetőznek. Bár ezek a törvények sok-sok ezer évesek, még semmiféle eredménnyel nem jártak.
Ez ellen az általános hit ellen én most ezennel óvást emelek. Alapos meggondolás nyomán kijelentem, hogy a baj oka nem a bűn. A baj oka mélyebben van. A baj oka a rossz magatartás. A bűn a rossz magatartásnak csak következménye. A bűn gyökere, s így a rossz forrása sokkal de sokkal mélyebben van, semhogy a morál és a törvény elérhetné. A büntetőtörvénykönyv által megbélyegzett bűnök a rossz vallásos magatartásnak csak végső következményei. Már mondtam, s ezúttal ismét hangsúlyozom, mindenkinek kell, hogy valamilyen vallása legyen és vallástalan ember nincs. Ha valaki nem hisz a jó vallásban, hisz a rosszban. Valamennyi rossz vallás között a legrosszabb az ateizmus.
Az úgynevezett bűnök a rossz vallásnak csak utolsó konzekvenciái. De az úgynevezett morális hibák is csak következmények. Minek a következményei? A rossz magatartásé. A rossz vallásé. Mit kell tehát tenni? Szigoréi törvényt hozni? Egyáltalában nem! Ez már a tünetekre vonatkozik, nem az okokra. Morális önfegyelemre nevelni? Aszkézist űzni?
Önsanyargatásba fogni? Nem, és százszor nem. Ezek is csak következmények. A magatartást kell megváltoztatni. A rossz vallást jó vallássá kell tenni. Ezt nem a törvénykönyvek tanítják, nem a jogászok, nem a bírák, nem a királyok, nem a papok, nem a moralisták és nem a szatirikusok és nem az erényhősök és nem a prédikátorok és nem a misszionáriusok, hanem egyes-egyedül a teremtő eszkatológusok vallásalapító pillanataikban.
Senki se csodálkozzék azon, hogy a rossznak az emberi életben olyan nagy szerepe van. A rossz tulajdonképpen az egyetlen feladat, amit meg kell oldanunk. A kezdetek kezdetén az ember elkövette az első bűnt. Most már tudjuk, hogy ez a bűn micsoda. Nem olyasvalami, ami a törvénykönyvbe ütközik. Még a legszigorúbb erkölcstan szerint se lehetne elítélni. Miért? Mert az első bűn, a legmélyebb bűn, a legrosszabb rossz a rossz vallás volt, a rossz magatartás. Ebben a pillanatban az ember görcsöt kapott. A Biblia eredendő bűnnek hívja. Azóta ezt a görcsöt, amely lényünk alapjában, a vallásos magatartásban következett be, mindnyájan magunkban hordjuk. Mert ez a sokk örökölhető. Saját rossz magatartásunk irritál bennünket és a feloldást eszeveszetten keressük. Az özönvíz nem tudta kimosni belőlünk. De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk. Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor.

   A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A borországok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szent György-hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. Esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál.

   Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.

   Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye. Evés előtt sötétség van, és amikor az ember az első falatot lenyeli, ez olyan, mint a "legyen világosság" misztériuma. A hal elsüllyed a gyomorban és fény ragyog fel. Most megérkezik a bor, a lélek illuminációja. Van róla sejtelmed, ember, hogy ilyenkor mi történik? Brahman legmagasabb alakja a táplálék. 

(.....)
A víz az őselem. Először a víz borrá változik; másodszor a bor vérré változik. A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem. Az anyagból lélek, a lélekből szellem, ez a dupla transzszubsztanciácíó, amelyet itt a földön át kell élnünk.
Ennek a komoly és nagy lételhatározó tevékenységnek megfelelő külsőségek között kell megtörténnie. A borivásnak csak egyetlen törvénye van: inni. Bárhol, bármikor, bárhogyan.
A bor az egyenes vonalat nem szereti. Ezért, aki már jócskán ivott, örvénylő mozdulatokat tesz, és ha megindul, szép parabolákban és hiperbolákban jár. Azt mondják, egyensúlyát elvesztette és tántorog. Nem hiszem. A bor ezeket a lengő balanszokat kedveli. Figyeld csak meg a boros ember járását. Valóságos tánc ez, amit csinál. Öreg csavargó, fel se tételeznéd, hogy mozgásában ennyi báj van.
(....)

Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szent györgy-hegyit ivott, és közben újságot olvasott. Ha nem szavahihető ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell ta-karni sárga vagy rózsaszín abroszszal, a vázába virágot kell tenni, éspedig ciniát vagy napraforgót, és egészen nagy költőt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy Keats-et. Ad az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni.
(....)



Ha nő jönne hozzám és azt kérdezné, hogyan lehet szép, azt válaszolnám neki: Eredj a napra, kedvesem. Csak az lehet szép, ami a napon van. Nézd meg tested rejtett részeit, olyanok, mint a vakok. Ha ruhádat leveszed, a fénytől elszokva tanácstalanul pislognak. Szomorúak az ilyen vaksi combok, és nincs szánalomra méltóbb, mint az ilyen sötétségben tartott szép, bársony has. Nem láttál még fürdőben olyan nőt, aki még soha nem mert levetkőzni, aki ingét még nászéjszakáján se vetette le? Milyen buják, mennyivel bujábbak azok a tagok, amelyeket még most is a sok ruha takar. Napot! Napot minden kicsiny helyecskének, hogy szemét kitudja nyitni, felszabaduljon és öntudatos legyen. Öntudatos és szemérmes, mert a kettő egy. Fel tudja tárni magát és elrejteni. A sötétségben tartott has, ha a napra kerül, hirtelen, szegényke, nem tud szemérmes lenni, rémüldözik, és nincsen étvágy-rontóbb, mint az ilyen önmagát nyitva felejtett tag. Napot! Dobjátok le ruháitokat és eresszétek magatokhoz a fényt, és olyanok lesztek, mint az istennők szobrai. De nehogy azt higgyétek, hogy ez a modern meztelenségkultusz, vagy a vörösre égetett bőr, az szép. Ez csak olyan tévelygés. Ahhoz, hogy szép legyél, járj minden nap tíz percig meztelenül, ha lehet férfitükör előtt. Meg fogod tanulni, hogy nem szabad homályban élni. Nem szabad, hogy rajtad a tudattalan uralkodjék. Fel kell szabadulni. Nem szabad fénytelen életet élni. Napot! Napot! A fülledt ruhapára elpárolog, és olyan illatos leszel, mint a tenger. Mint a bor.
Bárhol ihatsz, csak ne rejtőzz el soha. Ha elrejtőzöl, olyan leszel, mint annak a nőnek a combja, aki ingét még a nászéjszakáján se vetette le. Sunyi, vaksi és geil leszel. Bárhol ihatsz, de mindenütt légy öntudatos és szemérmes, mert a kettő egy. Nyáron igyál a kertben, a fa alatt, vagy a verandán, ha nagy a forróság, a hűs szobában, vagy a pincében. Légy gondtalan. Nem szabad a homályban élni. Mindig mondd: most bort iszom. Ne tagadd le magad előtt, s akkor nem lesz baj. Ne légy olyan, mint a pietista vagy a puritán, aki zabál, s közben azt mondja: nem eszem, nem eszem. Mindazt, amihez kedved van, tedd meg. Ne tagadd meg magadtól főként a szerelmet. És a bort. Ha így élsz, akkor leülhetsz az országút szélére, előveheted kulacsodat és ihatsz, és helyesen fogsz cselekedni.



Nők és férfiak, öregek és fiatalok vegyesen, valami húszan, pinceszeren vannak. Ez a keveredés nagyon fontos. Nagy társaságban alig lehet jól mulatni, ha nincsenek öregek. Ok tudják a legmerészebbeket mondani, ők a legcsintalanabbak. Ha valaki egész életében helyesen ivott, öregkorban a bor már teljesen felszabadította.
A pinceajtó előtt, a két nagy diófa alatt a színes abrosszal terített asztal, kolbásszal, szalonnával, sonkával, hatalmas kenyérrel, tepertős pogácsával. Van zöld- és paradicsompaprika, erős és gyenge, ki milyet szeret. A diófa tövében állnak az ásványvizes üvegek. Tíz lépéssel odébb már ég a tűz és a férfiak nyársakat faragnak. Szalonnasütés. A gazda most folytatja döntő megbeszéléseit a vének tanácsával, a három legöregebb és legtapasztaltabb ivóval. A dolog nem egyszerű. Melyik borral kezdjék. A közönséges megoldás az, hogy a leghígabb savanykás újborral. Régi szokás, alig lehet eltérni tőle. A tavalyi muskotály remekül sikerült, szól az egyik öreg. Fejbeszállós, mondja a másik. Az asszonyok túl korán megbolondulnak, ez a gazda véleménye. Sose lehet elég korán, veti rá a legbölcsebb. A pincébe vonulnak és felszívják a muskotályt. Nemes és tiszta muscat otonel, a legszőkébb fajtából, zöldes csillogáséi hamiskás szeme van. A mellette lévő hordó édeskés kadarka. Málnaszörp, szól az egyik agg, mikor a nyelvét beledugja. De ebből is lehúznak néhány üveggel. A harmadik fajta a tavalyi rajnai rizling. Végigkóstolják, és csak szótlanul bólogatnak. Kóstoljátok meg és lássatok, szól a Zsoltár. Néma tisztelettel töltik meg az üvegeket, és mind a három bort kiviszik az asztalra.
Most következik az első pohár. Az egyik kujon a nőknek mégiscsak a muskotályt töltötte ki, s azok az illatos, bolondító italt mohón szítták. Mire a szalonnasütésbe fogtak, az asszonyok már térdig húzták a szoknyájukat, a lányok villogó szemekkel fejüket hátravetik és az ajkuk megduzzad.
Ez az, amiről beszélni kívánok. A bornak e félelmetes hatalmáról, amit, akár akarom, akár nem, kénytelen vagyok úgy hívni, hogy kurvaság. Ne ijedjetek meg e szótól barátaim és barátnőim. Egyáltalán, ha borról van szó, ne ijedjetek meg semmitől. Gondoljátok meg, mi lenne, ha nőinkből ez a fundamentális világvalóság hiányozna. Gondoljátok meg, ha nem lennének kihívóak, nem akarnának soha elcsábítani, ha nem volnának kacérak és nem figyelmeztetnének sohasem hangjukban türelmetlen forrósággal, hogy mikor vetkőztetitek le őket? Mi lenne? Mint minden nagy dolog, tapasztalatom szerint, ez is kétféle: jó, vagy rossz. A rossz: ateista. így is meg merném fogalmazni: ez a nő ateizmusa. Ez a rossz kurvaság. A jónál elragadóbbat nőnél egyáltalán nem ismerek. Ez a nő legnagyobb veszélye és legmélyebb sötétsége. Ez lehet benne a legromlottabb, és éppen ezért, ha jó, csaknem olyasmi, ami a szentség határát érinti.
Nézd meg jól ezt a fiatal asszonyt, rendetlenül feldúlt hajával, minden mozdulata kör alakú, mint a keble és a combja. Gömb alakú zene, de illatból és ízből. Kóstoljátok meg és lássatok, mondja a Zsoltár. Hangja, mikor nevet, mint a megdicsőülés. Szeme szikrázik. Orrcimpái kitágulnak és reszketnek. A mámor leánya, elfelejtette a rossz kurvaságot, a festéket, a cicomát, a rosszhiszemű és kiszámított bájolást. Ilyenkor a legillatosabb, és csókja a legforróbb. Már beszélni se tud, csak dadog, de látszik, hogy ezt unja, és ajka úgy áll, mint a csecsemőé, csucsorítva, de nem tejre. Minden tisztátalanság kiégett belőle. Mikor egyet csuklik, olyan hang csepeg szájából, hogy az ember minden cseppet szeretne végignyalni. Borzas fejét eszelősen rázza, hátraveti magát a fűbe, karját szétveti. Felcsúszik a szoknyája, de észre se veszi, sem ő, sem más.
A görögök tudták, hogy a nő legmélyebb lénye ez a szakrális kurvaság. De amikor önmaguktól ittas nők Dionüszosz nagy ünnepén a hegyek között őrjöngő táncukat járták, a férfiaknak még csak közelükben sem volt szabad lenniük. Akit megtaláltak, azt a mainaszok széttépték. Mert a kurvaság csak alacsonyabb, csak vörösen izzó állapotában kapcsolódik a szerelemhez. Mikor már fehéren izzik, a férfihoz semmi köze. Akkor már a szenvedélyes önfeláldozás mámora. Áldozat. Vagyis vallás.
Ebből a vallásból szabad szerelmet csinálni. Kell is. Főképpen mi mondjuk ezt, a férfiak, akik e nélkül az asszonyi tűz nélkül egész életünkben dideregnénk. Nekünk ezt hirdetnünk kell, és az asszonyoknak meg kell magyaráznunk, hogy mindez csakis értünk van. Persze van nő, aki elhiszi, van, aki csak mosolyog. Mondom, szerelmet szabad belőle csinálni. De üzletet, uralmat csinálni, e szakrális képességet arra használni, hogy a nő vele ruhát szerezzen, ékszert, pénzt, azt nem szabad. De megmondom, mi az, amit a legkevésbé szabad: pietizmust és puritánságot nem szabad. Szigort és előítéletet, megbotránkozást és álszemérmet, fogakat összeszorító kegyetlen erkölcsöket, idegbajos pedantériát, rigolyát, házsártosságot, hisztériát, kevély és hiú önimádatot mem szabad.
A bor a vörösen és a fehéren izzó nemes és nemtelen kurvaságnak minden olaját magában tartja, és ha a nő bort iszik, kiderül róla, hogy merre hajlik.

A mámor anatómiájának végső tanulsága ez: a mámor a köznapi észnél határtalanul magasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni éberség kezdete. Mindannak, ami az életben szép, nagy, komoly, élvezetes, tiszta. Ez a magasabb józanság. A tulajdonképpeni józanság. Ez az enthuziazmus, ahogy a régiek mondták, amiből fakad a művészet, a zene, a szerelem, az igazi gondolkozás. És ez az, amiből az igazi vallás fakad. A jó vallás a mámorvallás; a rossz vallás a köznapi észvallás, az ateizmus. A vita illuminativa kulcsa itt van a kezünkben, jobban mondva itt van hordóinkban és üvegeinkben. A borból tanulhatjuk meg, mi a mámor, mi a magasabb józanság, mi az illuminait élet.
Számtalanszor tapasztaltuk magunknál és másoknál, hogy ha valami nagy szamárságot csináltunk, azt mindig azért tettük, mert nagyon okosak akartunk lenni. Okosak, de nem elég okosak. Nem annyira okosak, hogy az észt az ablakon kidobtuk volna. A számítások nem váltak be. Pedig milyen okos voltam! Elárulom nektek barátaim és barátnőim, hogy a számítások sohasem szoktak beválni. Ez már a számítások tulajdonsága, hogy nem válnak be, s az ember minél okosabb, annál kevésbé. Mit kell tenni? Hát persze! Mit kell tenni! Hiszen az előbb mondtam. Józannak kell lenni. Igazán józannak, vagyis mámorosnak. Bort kell inni.
Ez a végső következmény bármilyen merésznek látszik is, ennél még nem vagyok hajlandó megállni. Felteszem ugyanis a kérdést: mi az a betegséghez igen hasonló nyugtalanság, az az irritált korlátoltság, az a zaklatott sietség - ma idegességnek mondják -, ami az ateistákra annyira jellemző? Vallás nélkül élni nem lehet. Régi megállapítás és megdönthetetlen. Van jó vallás és rossz vallás. Ez az egész. Vagy Istenben hisz az ember, vagy szurrogátumokban. E szurrogátum igen sokféle lehet: nevezhetik elvnek, világnézetnek, diktátornak, haladásnak, humanizmusnak. Nőknél hiúságnak, kevélységnek, önimádatnak, öltözködésnek, hisztériának, rigolyának. A mai vallásszurrogátum neve: materializmus. Hogy miért nevezi magát így, rejtély. Én vagyok a materialista, kedvesem, én, aki a töltött paprikához és a szilvás gombóchoz imádkozom, aki az asszonyok füle tövéből áradó illatról álmodozom, aki a drágaköveket imádom, aki poligámiában élek az összes csillagokkal és virágokkal, és aki bort iszom. Bort. Halljátok? Mint mindenütt, a dolog itt is azon múlik, hogy jó, vagy rossz. Én vagyok a jó. A rossz materialisták anyagáról az az önkéntelen érzésem van, hogy az tulajdonképpen nem is anyag, hanem cement. Sem megenni nem lehet, sem meginni, sem megnyalni, sem vele aludni. Ez az anyag hullája, ez a ronda nehéz por, ez a hűlvén szürke és köznapi ész jelképe, ez a mámortalan massza, ez a komisz rideg számítás (amely sohasem válik be), maga az absztrakció, ez az ateista anyag.
Nos igen, fölteszem a kérdést: mi a mai ateisták zaklatottságának oka? Megmondom. Az ateizmus tulajdonképpen betegség. Az absztrakt élet betegsége. Gyógyszere egyetlenegy van: közvetlenül élni. A legelső szép nőbe beleszeretni, még pedig sürgősen, nagyokat enni, virágok között sétálni, fenyvesekbe menni lakni, zenét hallgatni, festményeket bámulni, és bort, bort, bort, bort inni. A jó vallás ugyanis olyan tehetség, amely csak egészséges emberben él. A tisztátalanságban feloldódik és elpárolog. Nagy és bölcs kortársunk mondta ezt, különlegesen illuminait pillanatában. A mai ateisták értelmetlen és zaklatott sietségének, feldúlt, alaktalan, üres, szánalmas tévelygésének oka ez a tisztátalanság. Higgyétek el, ennek a betegségnek egyetlen gyógyszere van, a bor. Vegyétek tudomásul, szegény tanítványaim, nemcsak nyomorékok vagytok, nemcsak ostobák, idióták, az élet gazdagságában koldu-sok, nemcsak betegek, hanem tisztátalanok is. Ez a ti nagy zaklatottságtok első oka. Ezért vagytok olyan szerencsétlenek, mint amilyenek vagytok. A jó vallás, a közvetlen élet, a jó lelkiismeret, a nyugalom, az értelem, a boldogság tisztátalan emberben nem lakik. Azért vagytok idegesek és önzők, absztraktak és boldogtalanok, mert nem vagytok tiszták a nagy illuminációra. Bort! Megint csak azt mondom, hogy: bort igyatok! Aztán majd kedvet kaptok a csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó mély alvásra, a nevetésre, és újság helyett reggel költőket fogtok olvasni.
(....)

Ti éltek bolondok módjára és botrányosan, ateisták, de én nem háborodok fel és nem szidlak benneteket. Valamennyieteket felvilágosítlak arról, hogy mit kell tenni. Még csak azt sem kívánom, hogy lemondjatok valamiről, szegény lelkek, amúgy is nagy ínségben vagytok. Sőt, éppen arra buzdítlak: nehogy lemondjatok valamiről. Egyetek, szeressetek, gyönyörködjetek, és főként igyatok és igyatok és igyatok. Nem azt akarom, hogy kevesebb legyen, hanem azt, hogy több. Érted? Szamár! Az ember csak azt szidja, akit szeret. És hidd el, ateista barátom, a vallást nem hiába hívják vallásnak és hozzák kapcsolatba Istennel. Tényleg isteni dolog ez, amely nem tud mást, mint szeretni, még ellenségeit is. Nem mondom, hogy ebből az olajból bennem valami túl sok van, de azt tudom, hogy kanócomat ebbe az olajba dugtam, s mialatt ezt a könyvet írtam, ennek az olajnak a fénye világított nekem. És jegyezd meg jól, hogy az utolsó pillanatig nem vesztél el. Nem vagy kívülről kárhozatra ítélve. Te magad tartod magad a kárhozatban.
Minden tőled függ. Minden lélek egésznek születik és egészségét nem vesztheti el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja. Igyál, a többit majd hozza a bor.


(Hamvas Béla: A bor filozófiája, részletek)