2014. február 28.

om páram gáté szváhá


A világ csupán káprázat.
Egyedül a Brahman valós.
A világ Brahman.

(Ramana Maharsi)




Ó, tanítványok! A forma üres. Az üresség forma. Nincs se szem, se fül, se orr, se nyelv, se test, se szellem. Nincs se szín, se hang, se szag, se íz, se tapintás. Nincs semmilyen létező tárgy. Nincs öregkor és nincs halál. És vége sincs az öregkornak és a halálnak. Nincs szenvedés, és nincs se oka, se vége a szenvedésnek. Nincs ösvény, se bölcsesség. Nincs mit elérni. Így a megvilágosodottak nem törekednek semminek az elérésére. Szellemük szabad. Tökéletesen megértik a jelenségeket és így félniük sem kell semmitől. Az ellobbanás túl van a tévelygő gondolatokon. OM PÁRAM GÁTÉ SZVÁHÁ

(Szív szutra, a nagy észt meghaladó tudás, a szív szutrája





Legszentebb illúzióidat
Az áhítat, a tisztaság
És a tisztelet
Pompájába öltözteted.

Csak gyertyafénynél tekintesz rájuk,
És füstölőből felhőt eregetsz,
Hogy homályba burkold a vért,
Az ürüléket és a spermát.

Erőlteted a szigorú ünnepélyességet,
Tudván,
Hogy ha egyszer kitör a nevetés,
Soha vége nem szakad.

Ram Tzu tudja,
Miért nevezik ezt illuminációnak.

(Ram Tzu)


2014. február 24.

Drága szív, gyere haza



Minden betegség honvágy. 

(Dianne Connelly)




Lelkek vándorolnak
a mindenségben
elveszett és ellopott lelkek
szeretteiktől elszakadva
a szeretetről lehasadva.

Gyengéden, óvatosan
visszahívjuk őket magunkba
sötét sarkokban kutatva utánuk
életre repítve őket lélegzetünkkel
köszöntjük őket itthon.

(Ellen Jaffe Bitz)




Azt mondják, hogy minden ember az élet értelmét keresi. Nem hiszem, hogy ez lenne az, amit igazán keresünk. Azt hiszem, hogy amit keresünk, az az élőnek lenni érzés megtapasztalása.

(Joseph Campbell)





Kéz a kézben ültek
Hallgatták a csendet
és halkan suttogva
beszéltek a sötétséghez
vagy talán elveszett képmáshoz.

Víz morajlik a föld alatt.
Ne mozdulj. Semmi zaj.

Csak egy szikra
a csukott szemekben.
Nap süt, Ég fodrozódik
egy rég elfeledett födön.

Semmi zaj
csak az eltemetett tenger
szívverése hív: figyelj.
Figyelj, valaki suttogja
az elveszett nevet.

Majd a sűrű csendben tisztán énekli:
Drága szív, gyere haza.

(Diana Rowen)




   A legtöbben szeretnénk erősen tudni és érezni, hogy kik vagyunk. Felismerjük, hogy a teljességérzet egyedül csak belülről jöhet, hogy a külső biztonság hamis, és belül kell biztosnak éreznünk magunkat. Amikor egész lényünkkel itt vagyunk a testünkben, amikor "itthon vagyunk", sokkal könnyebb éreznünk a békét, a biztonságot és a harmóniát a nagyobb egésszel - az univerzummal.
Mindannyian félelmetesen sok lelki energiát fordítunk elveszett részeink keresésére. Ezt tudattalanul és a legkülönfélébb módokon tesszük - éjszakai álmok és nappali álmodozás generálásával; különböző spirituális utakkal való kísérletezéssel; olyan kapcsolatok kialakításával, amelyek hiányzó részeinket tükrözik vissza.
   Sokan vannak ma közöttünk olyanok, akik nem érzik teljesen egésznek magukat, akik nem érzik úgy, hogy minden részük itt lenne. Csak kevesen élnek olyan teljes életet, amilyet élhetnének. Amikor tisztába jövünk ezzel, vissza akarjuk nyerni az élet intenzitását és azt a meghittséget, amelyet egykor élveztünk, vagy amelyről egy elképzelést dédelgetünk. Szeretnénk hazatérni, minél teljesebben itt lenni önmagunkkal és azokkal, akiket szeretünk.
   Létezik egy technika, ami ezzel az általános emberi problémával foglalkozik, ám ez a technika a modern társadalomban szinte teljesen feledésbe merült. A sámánizmusként ismert gyakorlat több tízezer éven keresztül szerte a világon számos kultúrában meghozta a gyógyulást az embereknek. A sámánok úgy tartották, hogy a betegségek egyik legfőbb oka a lélek elvesztése. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon mi idézi elő ennek a vitális esszenciának az elvesztését. Az ősi időkben ezt a veszteséget a lélek elijesztésének, elkóborlásának vagy ellopásának tulajdonították. Ma sok esetben azt állapítjuk meg, hogy a lélekvesztés olyan traumák következménye, mint például a vérfertőzés, az erőszak, egy szerettünk elvesztése, a műtétek, a balesetek, a betegségek, a vetélés, az abortusz, a verseny okozta stressz vagy a függőségek.
   Alapvető tétel, hogy valahányszor traumát élünk meg, vitális esszenciánk úgy tudja túlélni az eseményt, hogy egy része lehasad rólunk, és még a fájdalom teljes "becsapódása" előtt elmenekül. Hogy kinél mi okoz traumát, az egyénenként változó. Lélekvesztést előidézhet bármi, amit a személy traumaként él meg, bár másvalaki nem akként élné meg.
   Modern korunkban a pszichológia szolgáltatta az elsődleges mintát a sokunk által érzékelt tökéletlenség és elkülönültség fájdalmának lehetséges kezelésére. Éveket tölthetünk terápiával vagy önsegítő csoportokban végzett munkával, megpróbáljuk feltárni traumáinkat és egészé válni. Mester fokozatot szereztem pszichológiából, és számtalan módszert alkalmaztam magam is, de tapasztalatom azt mutatta, hogy a pszichoterápia csak azokkal a részeinkkel dolgozik, amelyek "itthon" vannak. A pszichológus számára viszonylag érdektelen, hogy milyen topográfiájú az a hely, ahová a lehasadt részek távoztak. A tudattalant - olyan helyként elképzelve, ahová nem ér el a racionális tudatosság fénye -, egy megismerhetetlen tartománynak tartja.
   A sámán számára a gyógyítás alapvető kérdése az, hogy hová mentek a lehasadt részek. A sámáni világképben az én létfontosságú részei nem egy megismerhetetlen senki-földjére távoznak, amikor leválnak az énről. Pontosabban: a lélekrészek egy párhuzamos létben élnek egy rejtett, nem-hétköznapi valóságban, vagy találnak maguknak egy sokkal kellemesebb világot, ahol maradni is akarnak. Bármelyik is legyen a helyzet, a gyógyítás fontos része az elveszett lélekrészek visszahozása a nem-hétköznapi valóságból, valamint visszajuttatásuk a páciens testébe.
   Ha vitális esszenciánk egy része elmenekült, hogy hozhatjuk vissza? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor a sámánizmus ősi spirituális ösvényére kerültem. Itt erőteljes technikákat találtam az életenergia olyan részeinek visszahozására, amelyek egyébként éveken át elérhetetlenek maradtak volna számunkra. A klasszikus sámánfelfogás szerint a szellemvilág egy komplex, multidimenzionális terület, amely a beavatatlanok számára tele van potenciális veszélyekkel. Csak a sámán képes navigálni az itt található szépségek és veszélyek között. Évezredeken keresztül a sámánok elhivatottsága arra szólt, hogy utazásokat tegyenek ezekbe a belső szellemi világokba annak érdekében, hogy információkat szerezzenek a gyógyításhoz, és visszahozzák a páciens elveszett lélekrészeit.

"Minden, ami a lelket és annak kalandjait érinti itt a földön és a földön túl, a sámán kizárólagos tartománya. Beavatását megelőző, és beavatási élményein keresztül ismeri az emberi lélek drámáját, instabilitását, ingatagságát: ismeri továbbá azokat az erőket, amelyek veszélyeztetik a lelket és azokat a régiókat, ahová elvihetik. Ha a sámángyógyítással együtt jár az extázis, az pontosan azért van, mert a betegséget a lélek megrontásának vagy elidegenítésének tartják."

(Mircea Eliade: A samanizmus - Az extázis ősi technikái)


(a kép a Vándorsólyomasszony különleges gyermekei c. filmből van, érdemes megnézni, témába vágó "mese")


   Sok olyan emberrel találkoztam, akikről úgy tűnik, hogy spirituális esszenciájuk vagy lelkük elvesztésétől szenvednek: valójában szinte mindenki, akivel valaha találkoztam, bizonyos mértékű megcsonkítástól és lélekvesztéstől szenved. Érzi, hogy lénye egyes részei hiányoznak, és hogy az élettel való mély kapcsolata megszakadt. Egyesek számára ez a tökéletlenség és elidegenedettség érzet nagy szenvedést okoz. A legtöbb ember számára az életteliség hiánya egy folyamatos, kellemetlen fájdalmat okoz, amit többnyire drogokkal, szórakozással, túlhajszolt szexualitással és más típusú függőségekkel próbál elnyomni. Mai modern nőként nem szükséges túl messzire mennem ahhoz, hogy megtaláljam ezeknek a klasszikus elképzeléseknek a mai megfelelőit. A lélekvesztések manapság a modern élettel járó traumákból fakadnak, melyek arra késztetik a lelket, hogy kapituláljon a testből. 
   Ebben a könyvben meg fogjuk vizsgálni azt a sámánhiedelmet, hogy esszenciális életenergiánk egy része lehasadhat és elveszhet a "nem-hétköznapi valóságban". Utazni fogunk a sámánnal, aki egy megváltozott tudatállapotban belép a nem-hétköznapi valóságba, hogy felkutassa lelkünk elveszett részeit.

(Sandra Ingerman: Lélekvisszahívás)




A pici lány odajön hozzád
vigyázva, óvatosan.
Vajon mer-e majd
bízni újra?
Sötét szárnyakon érkezik
hajában rózsaszín szalag
jó dolgokra vágyik, fagyira
és helyre
a szívedben.
Suttog, és azt szeretné,
hogy meghallgasd.

Törékeny és erős
akár a csorbóka mag,
lebeg, helyet keres,
ahol leszállhatna.

Ha gondozod, növekedni fog
és hoz neked ajándékba
pillangókat.

(Ellen Jaffe Bitz)


2014. február 13.

fénylő porok, csillagdarabok szitáltak


A bolond kútásó csinált már száz kutat is - ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!




Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyről kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélyből bugyborékolt föl a kiáltás: víz!
Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!
Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget.
Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.
- Elég kutat ástam már - mondta -, embermagasságút is meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.
- Mi mást? - kérdezték tőle.
- Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!
Az emberek meg összesúgtak, összebúgtak.
- Bolond ez, bolond - mondogatták -, azt mondja, nem akar kutat ásni, meg hogy kutat akar ásni. Bolond ez!
A kútásó meg csak feküdt naphosszat, karja a tarkója alatt. Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az ő kútjai vizét itták.
De egy szép napon felkerekedett a kútásó, hazament a szerszámaiért. És nekilátott a munkának. Na, de ki hallott már olyat. Futottak is szerteszét a hírvivők.
- Egészen megbolondult! Ássa a levegőt.
Nosza kirontottak a rétre, körülállták, hahotáztak. De lassan-lassan torkukra forrt a nevetés. Mert jól látszott, hogy a kútásó szerszáma nyomán nagy darabok hasadnak ki a levegőből, s lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sűrű levegőrétegen, felhők szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylő porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre. Lassan-lassan már alig látták, kicsi kis pont lett a kútásó, de azért a hang jól lehallatszott, mert biztos tocsogott és locsogott már odafönt, és a kútásó kiáltott, ahogy szokott, örömteli hangját megpengette égi kútjának kürtője. De hogy mit kiáltott, nem értette senki.
- Mit kiáltott, mit kiáltott? - kérdezgették izgatottan, de ekkor a kútásó vésője az utolsó méhszárny-vékony hártyát is átszakította, az égi kút feneke beszakadt, s kútja fenekéről belezuhant az űrbe, száguldott, kisebbedett, aztán fölfénylett, mint egy megszülető csillag. A kúton meg sohasem látott fényesség ereszkedett a földre, a rét füvei ragyogtak, mint a smaragdok.
Az emberek eltakarták szemüket.
- A bolond kútásó, a bolond kútásó! - hajtogatták.
A kútásó meg azóta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és naprendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyűlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.

(Lázár Ervin: Buddha szomorú)

2014. február 12.

Az árucikk létforma evangéliuma


Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?
(Mt, 16.26)




   Az emberi személy eltárgyiasítása szüntelen és mindenütt jelen levő, mivel tapasztalataink és várakozásaink teljes köre csupán a végső tárgyszerűség megerősítésére szolgál, és az árucikk létforma értékeit egy erőteljes gazdasági dogma médiájával legitimálja és erősíti; reklámhadjárataival, a televízió, a rádió, a zene és a művészet értékformáló eszközeivel. Arra nevelnek és szoktatnak bennünket, hogy dolgok gyanánt viselkedjünk, gondolkodjunk és teremtsünk kapcsolatokat. A dologszerű tudás és a dologszerű viselkedés azután igazolja és legitimálja az erőszakot és az uralkodást mint a hatalom és a birtoklás emberi problémáinak megoldását; az elköteleződés nélküli, mechanikus szexualitást pedig mint az emberi érzelmek megoldását kínálja.
   Számtalan más olyan mozgatóerő van ezeken kívül, amelyekkel az árucikk létforma megerősíti önmagát, miközben az ember személy mivoltát elnyomja. A tárgyszerű tudás mint végcél az emberi hit (legyen az egy ideálba, egy másik személybe vagy Istenbe vetett hit) minden gesztusát lehetetlenné teszi. A hit beleveszik a támadhatatlan tények és a másik fölött gyakorolható ellenőrzés és manipuláció biztonságába. Egy dolognak nincs szüksége hitre, és nem is képes rá. Ahol kisajátítás, verseny és fogyasztás a végső érték, az emberi remény időszerűtlenné válik. Ha reménységünket annak felhalmozásába vetjük, ami – nagyobb mennyiségben – „van”, az igaz remény kihuny. A reménység éppen attól az, ami, hogy magában foglalja a kockázat vállalását, a sebezhetőséget. Ez pedig minőségileg különbözik annak megfigyelésétől vagy sokszorosításától, ami van. Végül az emberi szeretet válik lehetetlenné. Az elköteleződés megtagadása, önzésünk, az önmagunk átadására való képességünktől való menekülés nem más, mint annak a képességünknek a megtagadása, hogy a másik személyt önmagában való értéknek tartsuk. A szeretet, amely természettől fogva kockázattal, sebezhetőséggel és belső szabadsággal jár együtt, csak Személyek világában létezhet.
   Az árucikk létforma evangéliuma fentebb említett megnyilvánulásainak hátterében az emberi szabadság összehangolt és módszeres megtagadása áll. Szabadságon az ember elköteleződésre vagy önmeghatározásra való képességének adományát értem, amely önismeretünk és önmagunkról való gondolkodásunk korlátozott képességein nyugszik. Ha az emberi tudást leírásra, manipulációra és ellenőrzésre korlátozzuk, a szabadság lehetőségét automatikusan kizárjuk.
   Az öntudat árucikkszerűvé alakulásából származó problémák másféle megfogalmazása az lehet, hogy kimondjuk, mely viselkedési formák nem jelentenek „jó hírt az üzlet számára”. Tegyük fel, ön házasember, gyermekei vannak. Ha ön viszonylag elégedett az életével, ha szívesen tölti idejét a gyermekeivel, játszik és beszélget velük, szereti a természetet, szeret üldögélni udvarában vagy a háza előtt, ha szexuális élete viszonylag boldog, békésen elfogadja önmagát, kapcsolatai szilárdak, ha szeret magányosan imádkozni, ha egyszerűen csak szeret beszélgetni az emberekkel, meglátogatni őket és társalogni velük, ha szereti az egyszerű életet, ha nem érez semmi hajlamot arra, hogy barátaival vagy szomszédjaival vetélkedjen – nos, akkor rendszerünk zsargonjával élve: miféle gazdasági haszon származik önből? Hiszen mindeddig egy fillért sem költött.
Ha viszont ön boldogtalan, kiábrándult, ha gondban, zűrzavarban él, ha bizonytalan önmaga és kapcsolatai felől, ha nem talál örömöt családi vagy szexuális életében, ha képtelen egymagában vagy egyszerűen élni, akkor sok mindenre fog sóvárogni. Egyre többet fog akarni. Viselkedése nagyon is megfelelő az állandó gazdasági növekedésre alapozott társadalmi rendszer számára.
   Az árucikk létforma, láttuk, létünk minden szintjén hatással van ránk. Félelmünk a magánytól, ami valójában személyes identitásunk töredezettségének kifejeződése, az, hogy csak külső kritériumok alapján tudjuk értékelni magunkat, az árucikk létforma számára hasznos. Az intim kapcsolat, a közösség, a tartós személyes kapcsolatok hiánya az életünkben, a versengésre való hajlamunk, a szolidaritás hiánya arra indítanak bennünket, hogy dolgokat birtokoljunk és halmozzunk fel, hogy a személyek hiányából fakadó űrt betömjük életünkben.
Ezt értjük azon, hogy az árucikk létforma módszeresen érint minket. Átitat minden emberi cselekvést.

Még több részlet az Ursus Libris Kiadó oldalán (John F. Kavanaugh: Krisztus követése a fogyasztói társadalomban, A kulturális szembenállás lelkisége)




  • Pál Feri atya a 2004. 02. 10.-i előadás 45. percétől a 2004. 02.17., és a 2004. 02. 24.-i előadásig bezárólag fogalmazza meg gondolatait az árucikk-emberről

2014. február 9.

Az ember ál-dualitása


Jézus mondta: Tekintsetek az Élőre, amíg éltek, nehogy meghaljatok, 
és nehogy akkor próbáljatok látni, és ne tudjatok már látni. 
Jézus látott egy szamaritánust, aki egy bárányt vitt. 
Mondta a tanítványainak: Miért megy a bárány mellett? 
Mert míg életben van, nem fogja azt megenni, de ha leöli azt, hullává változik az. 
Mondták: Másképp nem teheti. 
Mondta nekik: Ti keressetek magatoknak egy helyet nyugalomra, 
hogy ne legyetek hullává, s ne egyenek meg titeket. 
Jézus mondta: Ketten fognak nyugodni egy ágyon. Az egyik meg fog halni, a másik élni fog. 
(Tamás, 59-61a)
 



Ha létezésednek fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök
lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat.
Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a
folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)




Az emberben két lény él: az egyéni Én a testben, a tudatban, lélektani tevékenységgel, szellemi tulajdonságokkal; és él benne az örök emberi személy, testetlenül, tudatfölötti állapotban, az abszolút lélek a minősítetlen létben. Az örök ember nem tevékeny; ez az az ember, akiről a Véda mondja: „Két madár száll a fára, az egyik eszik a fa gyümölcséből, a másik mozdulatlanul nézi.”
(Hamvas Béla: A jóga metafizikája) 




– Megosztottságban élni, ez a mi emberi állapotunk – jegyezte meg. – De megosztottságunk nem az agy és a test között van, hanem a test, amely magában foglalja az agyat, vagy az ént, és a duplánk között, ami az alapenergiánk tartálya.
 – Születés előtt – mondta –, az ember ál-dualitása még nem létezik, csak születésétől kezdve válik külön ez a két rész, az emberiség szántszándékának nyomására. Az egyik rész kifele fordul és fizikai testté válik; a másik befelé fordul és a dupla lesz belőle. A halállal a súlyosabbik rész, a test, visszatér a földbe és feloldódik abban, a könnyebb rész, a dupla pedig szabaddá válik. De mivel a dupla sohasem lett tökéletesítve, a szabadságot csak egy pillanatig tapasztalhatja, mielőtt szétszóródna a világban.
 – Ha anélkül halunk meg, hogy eltörölnénk a testünk ál-dualizmusát, mindennapi halállal halunk meg.
(Taisha Abelar: Absztrakt repülés)