2014. május 31.

Eszik is, iszik is, lám... falánk, iszákos ember


1. szútra: De jó, ha valaki lát is, nem csak néz. 
(d.)


2. szútra: Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. 
(Mt.11.19.)


3. szútra: A normális embert arról ismerem fel, hogy nem közömbös, nem részvétlen, nem semleges, nem minőségtelen. Ő a szenvedélyes ember, az érdekelt, a mámoros, az álmodó. Szóval az igazi ember. Nem a bölcs, nem a szent, nem a hős. Ez a szerelem, ez a szenvedély, ez a mámor az, ami az embert normálissá teszi.
Nincs tanítás. Nincs recept. Először. És utoljára. Megismételhetetlenül és taníthatatlanul és személyesen.  
(Hamvas Béla)


4.szútra: A legolcsóbb dolog jónak lenni, ennél csak egy olcsóbb van, rossznak, s ennél csak egy olcsóbb, semmilyennek.
(Hamvas Béla)





   A hiteles önállóság az egység, a teljesség átéléséből fakad. Még ennek felismerése után is ott marad az emberi összetevő, még mindig létezik az időben és térben  megszületett lény. A megvilágosodás nem célállomás, hanem valami egészen más rendeltetése van. Lehetővé teszi a tudatosság újabb mozdulatát. 
   Ez az újabb mozdulat nem igazán arról szól, hogy felébredünk az emberi mivoltunkból, az időből, a térből és az egyéni önazonosságunkból
   Épp az ellenkezőjéről van szó: a szellem belép a formába, és felfedezi a hiteles önállóságot.
   Jézus nagyszerű példa erre. Ő olyasvalaki volt, aki valóban a "helyén" volt. Oly módon testesítette meg emberi mivoltát, hogy ez nem okozott elkülönültséget, hanem lehetővé tette, hogy a szellem nagyon felébredt módon betöltse az emberi életét. A múlttól való radikális elszakadást testesítette meg. Hétköznapi megfogalmazásban: megvalósította "élete küldetését". A küldetés szó hallatán az egónk rendszerint azt gondolja, hogy ez olyas valami, "amire hivatottak vagyunk", vagy amit "kötelességünk megtenni", ami nagyrészt egy mentálisan teremtett elképzelés. A hiteles önállóság nem ez, hanem a létezés nagyon kreatív és új módon történő virágzása. Jézusnak az arra való hajlandósága bírt olyan hatalmas átalakító erővel, hogy az egység egyedi kifejeződéseként éljen.
   Jézus földi élete óta már rávetítettük a saját képünket arról, milyen is volna reményeink szerint egy felébredett lény, aki felismerte Istent, és ezzel kikozmetikáztuk azt, amilyen valójában volt. Amikor Jézus életéről olvasunk - arról, hogy miket tett, hogyan viselkedett és hogyan mozgott az idő és tér világában -, olyasvalakit látunk, aki nem illik bele a felébredettségről kialakított elképzeléseinkbe. Rendkívül dinamikus személyiség volt, aki hatalmas erővel és félelem nélkül tette lehetővé a szellem számára, hogy úgy nyilvánuljon meg, ahogy óhajt, és igazából ezt jelenti a hiteles önállóság. Ő ráébredt az eredendő szabadságra, és ez lehetővé tette az élet, a szellem virágzását és teljesen új módon történő kifejeződését. Ez az, ami intuitív és tudattalan módon hat az emberekre, és ez az oka annak, ami miatt hosszú évszázadok óta az oltáraikra helyezik Jézus ábrázolását, és elkötelezett híveivé válnak. 
   Láttam Jézus életéről szóló filmeket, spirituális hőskölteményeket, amelyek gyakran rendkívül szent életű alakként ábrázolták őt. Olyasvalakiként festik le, aki szinte nem is e világból való. Az életéről szóló írások azonban nagyon más képet mutatnak róla. Olyan módon élte életét, hogy az éles ellentétben állt korának szellemi normáival. 




   A tanítványait halászok és kereskedők között találta meg, nem pedig a felsőbb osztályok soraiból választotta őket. Olyan emberek között járt-kelt, akik nem feltétlenül voltak spirituális vagy jámbor lelkek, hanem inkább hétköznapi, dolgozó emberek, és közülük választotta ki fő tanítványait. Egyszerű emberekkel érintkezett és étkezett, prostituáltak, törvényszegők és házasságtörők társaságában töltötte az idejét. 
   Vigasságokat tartott, ahol az emberek összejöhettek és borozgatva ünnepelhettek. Időnként éktelen haragra gerjedt. Például a templomban felrúgta a pénzváltók asztalait. Sokszor elgondolkodtam, vajon napjainkban mi történne, ha valaki ily módon szerezné a pénzét, amelyet egy Jézushoz hasonló figura nem helyeselne. Mi volna, ha besétálna és felrúgná az asztalokat? Vajon tisztelnék őt? Vajon azt gondolnák, hogy az Isten által ihletett szent? A történet minden esetre arról szól, hogy Jézus bizony ilyesmit tett. Olyan emberi lényként látjuk őt, aki haragra is tudott gerjedni.
   A vallási nagyságokról, a spirituális lángelmékről szóló minden történetből kilúgozták az emberi mivoltukra vonatkozó dolgok nagy részét. Jézus történetét az teszi erőteljessé, hogy néha nagyon is emberi és nagyon is erőteljes érzelmei voltak. Amikor a Getszemáni-kertben volt, előre sejtette, milyen sors vár rá. Szó szerint könyörgött Istennek, hátha elkerülheti valahogy a keresztre feszítést, hátha megváltoztathatja sorsát. Nem várnánk ilyet egy szent embertől. 
   Jézus tudta, hogy meghatározott sorssal rendelkezik. Tudta, hogy keresztül kell mennie bizonyos dolgokon, és mivel a szellem emberi lényként nyilvánult meg, azt is tudta, hogy egyszerre emberi és isteni.

(Adyashanti: Kegyelembe esni - Ursus Libris Kiadó
Adyashanti: Világod vége, Ursus Libris Kiadó )


2014. május 30.

amíg a huncutság él bennem


1. szútra: A szellem csak akkor figyel oda, ha a harcos gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A harcosok a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják tetteiket az absztraktnak.
(Carlos Castaneda)


2. szútra: ... hanem éberebbnek. Az éberség formái: mámor – álom – humor.
(Hamvas Béla)


3. szútra: Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.
(Lk, 20.38.)





Az a helyzet pajtás, hogy gyűlnek a bajok a fejünkre, ahogy vénülünk. Egy szép nap a szemetessoron találkozunk alkonyatkor, és a kukákat kutatjuk.
 - Szóval vén csavargó lesz a nevünk utoljára?
 - Hát aztán? Ha megcélozzuk pajtás, miért ne? Nem rosszabb név az se, mint a többi. Ha az életedet úgy töltöd, hogy nem köpsz a más levesébe, se politikuséba, se közgazdászéba, hát elfelejtkeznek rólad, és evickélhetsz magadnak. - Ebben megegyeztünk. Dean a legegyenesebb úton jutott el a taoista tartózkodáshoz. - Miért, te milyen utat járnál pajtás? Zarándokutat, keresztutat, kerékvágást, vargabetűt, térjmeg-utcát? Az ember elboldogul minden úttalan úton. - Erre az igazságra rábólintottunk az esőben mind a ketten. - Azért ne veszíts el a szemed elől, pajtás, mert csak addig élek, amíg a huncutság él bennem. Híres orvosok sem mondanak mást. Akárhol ütöm fel a sátorfát, a bőröndöm mindenütt kikacsint az ágy alól, ha netán felkerekednék vagy kipenderítenének. Nem ragaszkodok én semmihez se annyira. Láttad azt is hogy mikor meggebedek a munkában, akkor se jutok semmire. Másrészt ismerjük az időt, és tudjuk, hogyan lassítsunk rajta, ha gyalogosan élünk, és csak nézelődünk, s egyebet, mint paraszti örömet nem keresünk, ha egyszer tudjuk, hogy különb öröm úgysincs. - Nagyot sóhajtottunk erre az esőben.

(Jack Kerouac: Úton)


2014. május 29.

legyetek óvatosak


Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. 
(Lk.16.8)





Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok. Az emberekkel szemben legyetek óvatosak.
(Mt. 10.16-17)



2014. május 25.

ez volt minden


Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve és megszólította: "Ne sírj!" 
(Lk 7.13)





   Életem egyik legjelentősebb pillanata az első zen elvonulásomon történt. Az ötnapos program harmadik napján Kwong Rósi, az elvonulás vezetője elmesélt egy történetet, amely a nem sokkal azelőtti indiai tartózkodása alatt esett meg. Egy kis falu földútjának közepén állt, és néhány gyereket figyelt, akik az út szélén játszottak. Észrevette, hogy az egyik gyereknek csúnyán deformált az arca, és a többiek kötözködnek vele. A fiú kiközösített volt. Kwong csak nézte ezt a szerencsétlen kisfiút, és miközben ott állt, és nem tudta, mit tegyen, egyszerűen kitört belőle a zokogás.
   Még a történet felidézése közben is, ahogy ott ült előttünk fejedelmi meditációs pózban, a gyönyörű zen köntösében, őszintén sírt. Akkor ismertem meg valójában, milyen nyílt a szíve, és milyen hatalmas a bátorsága. Ott ült előttem a zen egyik legnagyobb szellemi tekintélye, és nyíltan sírt, anélkül hogy bezáródott volna, anélkül, hogy eltakarta volna az arcát, anélkül, hogy szégyenlősen visszahúzódott volna. Mélyen megérintette a kisfiú fájdalma, és ott állt az út közepén azon tűnődve, mit tehetne érte. Pár pillanat múlva úgy döntött, odamegy hozzá. Mivel nem beszélték egymás nyelvét, Kwong kézen fogta a fiút, benyúlt a zsebébe, és adott neki néhány pénzérmét. Jelezte neki, hogy azt szeretné, vegyen a többieknek is, és magának is jégkrémet. Amikor a fiú jelezte a többi gyereknek, hogy jégkrémet fog venni nekik, azonnal ő lett a hős, és a figyelem középpontjába került. A többi gyerek azonnal, boldogan, szeretettel és elfogadással ölelgette őt. A kiközösített és szomorú kisfiú egy pillanatra boldog volt, és ismét a csoporthoz tartozhatott.
   Ez volt minden, amit Kwong abban a pillanatban tenni tudott. Csak egy kis gesztus volt, mégis a nyitott szív és elme erejének példája. Bár nem tudta, mit tegyen, valahogy, intuitívan, mert az elméje nyitott volt, egyszerűen odasétált, és megfogta a kisfiú kezét. Számomra ez a megvilágosodott cselekedet példája. Annak a példája, amikor az elme képtelen kisilabizálni, hogyan reagáljon, ám a nyitott és felébredett szív át tudja venni az irányítást, és valami szépet kínál az adott pillanatban.



2014. május 19.

mielőtt a szőlőt megteremtették volna, lerészegedtem


"Végül is ketten maradnak, Isten és a bor."

(Hamvas: A bor filozófiája)






Bort ittam szeretőm emlékére, mielőtt a
szőlőt megteremtették volna, lerészegedtem.
Azt mondják: „bűnt ittál”.
Abból ittam, amit bűn lett volna nem inni.
Még mielőtt születtem,
Mámorban voltam tőle,
Így maradok mindörökké, még akkor is,
Ha csontjaim elporladnak.

(Ibn-al-Farid) 







   Minden civilizációban van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. A társadalom élete a benne levő tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltűnésével kezdődik. A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett.
   Nietzsche azt mondja, hogy minden, amivel találkozunk, az elmúlásba siet, csak az öröm akar örökké élni. Az Upanisádok tanítása, hogy méz ez az élet minden lény számára. Életünkben ez az egyetlen pozitívum. Minden egyebet azonnal elhagynánk, csak azt nem, ami a nyíló virág, a napfényes tenger, a szép leány, a jó bor, a gyermek, a barátság, a dal, a festmény, a szeretet, a derű, az édes szőlő. Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély. Az öröm nem az ész dolga, hanem a szívé. Ezért a régiek számára az emberben a legmélyebb nem az agyvelő volt, hanem a szív. A mézet, a madhut nem az ész sóvárogja, hanem az a szív, amely tudja, hogy van aranykor és paradicsom és üdv, ahogy van langyos szél és érett gyümölcs és ének és nevetés.
   A szíveket felderíteni. A khasszidok azt tanítják, a mennyekben lévő imacsarnok kapui aszerint nyílnak vagy záródnak, hogy az ember milyen mélyen imádkozik, de amikor az öröm imája száll fel, a csarnok minden kapuja sarkig kitárul.
   És az ember bűnbeesett életének legnagyobb átka, hogy maga az élet, amely maga a méz, a madhu, elvesztette tiszta örömvoltát, hogy keserű és megtört tud lenni, zavaros és erjedt, sötét és mérgezett.
   Az egyetlen szentségtörés az élet szakrális örömét megtörni, és szenvedést ébreszteni a szívekben, és a benne lévő mézcseppet megkeseríteni. Életünk szövete lélekszövet, és erre, mint a kristályrácsra nőtt rá testünk misztériuma, és a test nem egyéb, mint a lélek öröme, de mindaz, ami a testet megérinti, a lelket érinti, és ezért ami szenvedést ébreszt, az a lélek szentségét sebzi meg.






   Még a fájdalomban is van sajátságos fény. A létezésnek abban a szférájában, amelyet földi életnek nevezünk, az öröm a spiritualitás legmagasabb foka. Ez az emberben a legmélyebb. Olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el. Az örömben szabadul fel az ember teljesen és tökéletesen, az embernek semmi egyéb nem kell, semmi, csak ez, csak az öröm. 
   A hivatal-államban pedig meghamisítják a kenyeret és a bort és az ételeket, és a rendnek egy süketnéma és béna rögeszméjével meghamisítják az újsághíreket és a történelmet, a jelent és a múltat és a jövőt azzal, hogy ebben a hazug eszményekkel bemocskolt valóságban semmi sem igaz többé. Senki nem moccanhat, és száját ki nem nyithatja. Mindenkit megbéklyóztak a feltétlen engedelmesség kötelező parancsával, és a proklamált tétellel, hogy ez az egyetlen helyes. Ez a békés megsemmisülés.
   Az emberiség sohasem volt közelebb a külső sötétséghez, ahol nincs más, mint sírás és fogcsikorgatás.

(Hamvas Béla: Patmosz, részletek) 



2014. május 12.

a kék... hasonlat


Ez a történet a kék színről szól. Közben talán elkanyarodik és kitérőt tesz, elbújik és megtéveszt, végigvisz a szerelem, a történelem és az ihlet ösvényein, de végig a kékről szól.




    Honnan tudjuk, hogy amikor a kékre gondolunk, amikor kimondjuk, hogy kék, ugyanarról a kékről beszélünk, mint bárki más?
    A kéken nem lehet fogást találni.
    Kék az ég, a tenger, egy isten szeme, egy ördög farka, egy születés, egy fojtogatás, egy szűz köpenye, egy majom ülepe. A pillangó, a madár, a buja vicc, a legszomorúbb dal, a legragyogóbb nap.
    A kék agyafúrt, sikamlós, oldalvást surran a szobába, a kék egy minden hájjal megkent ravaszdi.
    Ez a történet a kék színről szól, és a kék színhez hasonlóan semmi sem igaz körülötte. A kék a szépség, nem az igazság.
    Az „igazi kék” csak illúzió; egyszer ott van, aztán nincs. A kék mélységesen alattomos szín.
    Még a mélykék is sekélyes.
    Kék a dicsőség és a hatalom, egy hullám, egy részecske, egy vibráció, egy rezonancia, egy szellem, egy szenvedély, egy emlék, egy hiúság, egy metafora, egy álom.
    A kék hasonlat.
    A kék olyan, mint egy nő.

(Christopher Moore)

2014. május 2.

Ismered-e a kapu nevét?


Voltam rejtező, elföldelt, eltemetett,
És mégis elértem a kaput, mely innen kifelé vezet.
Kietlen sivatagon keltem át, hol semmi sem nő.
Pőreségemet az ott talált ruhákkal takartam.
Asszonyok kenőcsével kentem testemet.
A beavatottak mágikus igéit megtanultam.
Figyeljetek! Séth most a magam módján beszélni kezd.
Én így válaszolok neki: Az Igazság Mérlegét
A szívünkben kell megtalálnunk!

Most így szól a fenséges úr, Anubis:
Ismered-e a kapu nevét,
Hogy kimondd színem előtt?
Így felelek: Shu isten, a Pusztító,
Ennek a kapunak a neve.
Ekkor a fenséges úr, Anubis, ezt kérdi:
Tudod-e nevét a kapu fölső és alsó szegletének?
Így felelek: A Törvény és Igazság Ura,
Aki megáll a lábán, az a fölső szeglet neve.
A Kettős Hatalom Ura, aki megfékezi a bikát,
Ez az alsó szeglet neve.
Anubis, a fenséges úr kinyilatkoztatja:
Átlépheted a küszöböt,
Mivel ismered a mágikus neveket.

(Egyiptomi halottak könyve, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, CXXV. fejezet)



(The Seven Gates - The Temple of Osiris Hek-Djet at Karnak in Luxor, Egypt)



Minden földi lét szenvedés; de minden földi lét félelem. Ez az élet állapota. "A félelem, mondja Böhme, az érzékenység egy neme, a kedély ébresztője, az a valami, ami az érzékeket tevékenységre ösztökéli." A félelem és a szenvedés tulajdonképpen már az éberség első halvány jele. Szenvedés is, félelem is azért van, nehogy az ember a sötétségbe, a halálba és az elfeledettségbe újra visszamerüljön: szenvednie és félnie kell mindenkinek, hogy felébredjen. Ez a felébredés állapota. A megfagyott, elsötétült, éjszakává lett, kőkemény lezárt lélek a félelemben és a szenvedésben érik és törik meg lassan arra, hogy a lét számára újra megnyíljon. 
A félelem és a szenvedés kétértelmű és kétoldalú; mert éppen úgy le is zárhat, mint ahogy kinyithat: szabadságot adhat éppen úgy, mint sötét börtönt. Ezért az ébredésben a lélek kísérthető. A kísérthetőség kettős iránya: a fény - az ősállapotba való visszatérés, vagy a sötétség -, az anyagba való elmerülés. A félelem és a szenvedés arra való, hogy az emberi lélek az elementáris érzékenység nyomán döntsön, határozzon és elszegődjék. 
A félelmet és a szenvedést az ember nem érti. Elzárkózik előle, s nem veszi észre, hogy amikor a félelem és a szenvedés elől zárkózik el, tulajdonképpen a félelembe és a sötétségbe önmagát zárta be. Aki fél és aki szenved, azt az ősállapot világossága és az elfeledettség sötét birodalma egyszerre hívja. Aki magában a félelem és a szenvedés érzékenységét megőrzi, az a világosság felé indul; aki magát lezárja, az az anyag hívásának enged és a sötétségbe burkolózik. Félni és szenvedni kell: ezzel vállalja a lélek sorsát és a felfelé való hívás szavát ezzel veszi önmagára. 


(Hamvas Béla, Scientia Sacra)