2014. december 27.

az ördög ügyvédje (Popper Péter)


Bölcs ember volt. Nagyon.





Ha egy dervis az extázis állapotában maradna,
Mindkét világban darabokra szaggattatna.

(a sirázi Szádi)





Ne szólj a szívfájdalomról - mert Ő beszél.
Ne keresd Őt - mert Ő keres téged.
Még a bolha lábának érintését is megérzi;
Ha a kő víz alatt mozog - azt is eléri.

Ha a sziklában féreg mozdul,
Atomnál kisebb testéről is tud.

Hálájának hangját, rejtett érzékeit
Isteni tudása folytán jól ismeri.

A féregnek ennie adott
Előtted a Tanítás Ösvényére mutatott.

(Hákim Szanáj)





2014. december 25.

Inka Yupanki és a Napisten


Hajdanában nem volt olyan hatalmas temploma Cuzco városában a Napistennek, mint ma. Valamikor kicsi és szűk templomocska állt a helyén.
   Hallgassátok meg, hogy a kicsiből hogyan lett nagy - s miért.
   Történt egyszer, hogy Inka Yupanki - miután győzedelmes harcok után elnyerte a trónt - egy nap elhatározta, hogy meglátogatja az apját, Inka Virakocsát, aki Cuzco városától nem messze egy másik, kisebb városban időzött.




   A két város fele útján volt egy forrás, Susur-Pukiokamnak hívták az indiánok.
   Az a hír járta, hogy akinek az útja erre visz, s nem vet egy pillantást a forrás vizére, nem is remélheti, hogy a hatalmas Napisten haragját elkerüli. De aki nem mulasztja el, hogy a forrás vizébe belenézzen, a Napistennek hódol vele, s számíthat rá, hogy az égi hatalmasság egyszer visszapillant rá a víztükörből.
   De még nem akadt ember, aki azzal büszkélkedhetett volna, hogy látta a Napisten arcát.
   Amikor Inka Yupanki a forráshoz ért, első dolga volt, hogy eleget tegyen az ősi szokásoknak.
   S most egyszerre majdnem kővé dermedt a meglepetéstől: a saját arca nézett vissza rá a vízből, de mégis egy soha nem látott indián arc volt az - s nem is a vízből meredt rá, hanem egy csillogó kristálylapról, ami a víz színén úszott!
   Inka Yupankit úgy elbűvölte a látvány, hogy még mélyebben hajolt a víz fölé - s még jobban megrettent: az indiánnak, aki farkasszemet nézett vele, három ragyogó fénysugár lövellt ki a koponyájából, a fekete-piros gyapjú fejkötő alól, ami pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet Inka Yupanki viselt. Sőt az orrába is ugyanúgy voltak bedugva a díszes pálcikák, mint az övébe. De ami végképp megrémítette Inka Yupankit: hogy az indián egyik válláról egy kígyó tekergőzött le, a másik válláról egy jól megtermett puma, a két lába között egy még hatalmasabb pumafej...
   Ezt már nem tudta elviselni Yupanki - felugrott a forrás mellől, és elfutott.
   Az indián azonban zengő hangon utána kiáltott a forrásgödörből:
   - Ne félj, Inka Yupanki, én vagyok a te igazi apád, a Napisten! Azért mutatkozom előtted, hogy soha többé ne feledkezz meg az arcomról! Hogy soha többé ne feledkezz meg a kötelességedről! Azért születtél, hogy igazságos uralkodója legyél a népednek! Legyen gondod rá, hogy igazi apádat, a Napistent, mindenki tisztelje, és áldozatokkal hódoljanak neki!
   Így szólt a hang - s mikor Inka Yupanki visszamerészkedett a forráshoz, már csak a csillogó kristálylapot találta ott a víz színén, a jelenés eltűnt gyomtalanul.
   Az arc, aki visszanézett rá a víztükörből, már csak az ő saját, jól ismert arca volt.
   Inka Yupanki vigyázva kiemelte a vízből a csillogó kristálylapot, s hazavitte magával Cuzcóba. Aztán csináltatott egy hatalmas szobrot a Napistennek, s ezt a szobrot egy még hatalmasabb templomban helyezte el.




   Azt beszélik, hogy valahányszor Inka Yupanki elvonult ebbe a templomba, s a szobor lábánál belenézett a csillogó kristálylapba, mindent látott, amit csak akart, múltat és jövőt - amit gondoltak az emberek, s még azt is, amit csak akartak gondolni.
   Így lett Inka Yupankiból híres, nagy király - s a cuzcói kicsi templomból az indiánok egyik legnagyobb temploma.

(Inka Yupanki és a Napisten, inka mese a "Tollas kígyó fiai" c. mesegyűjteményből)
 

2014. december 19.

az ünnepekre





József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
  áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
  másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
  ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
  az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és
  épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
  pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
  hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

(József Attila)

2014. december 8.

Riders on the storm


Mesélek nektek a Texasi Rádióról és a Big Beatről
Mely lágyan vágtat, lassan és őrülten
(…)
Fejedet egy isteni hírnök hideg, hirtelen dühével éri el
Hadd szóljak nektek a szívfájdalomról és az Isten
elvesztéséről
Kóborolva, kóborolva a reménytelen éjben
(kábultan, szeplőtelenül)




A farkas órája most lejárt.
Kakasok kukorékolnak.
A világ felépült újra, küszködve a sötétségben.

A gyermek megadja magát a rémálomnak
észrevétlen, míg a felnőtt retteg.

(Jim Morrison, 1943. december 8., Melbourne, Florida, Egyesült Államok
Meghalt: 1971. július 3., Párizs, Franciaország)





Kötetei:
  • Amerikai ima
  • Csörgőkígyóblues
  • Párizs, végállomás
  • A zenének vége
  • Szeretlek és gyűlöllek
  • Indián varázsló

2014. december 2.

Monológok szövődnek egymásba


A kedvesség szervezett közöny.
Paul Valery



    A száraz, előzékeny kedvesség maszkja mögött maradva hamar hozzászokhatunk a vérszegény, fertőtlenített kapcsolatokhoz, amelyekről könnyen azt hihetjük, hogy igazi, emberi kapcsolatok. Hogyha semmi mást nem ittunk még, csak Coca Colát, eltölthetjük az egész életünket úgy, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy érdemes lenne megkóstolni a bort is.
Tizenöt év alatt jól kiismertem az üzletemberek vagy kollégák közötti hivatali udvariasságot: mosolyok, a hangszínnel, szavakkal, sőt humorral kifejezésre juttatott lelkesedés, amely valójában a mély közömbösséget, egy ügy lebonyolítására való egyszerű törekvést és a békés együttélés szándékát takarja. Egyesek annyira kedvesek tudnak lenni mindenkivel, hogy már egyáltalán nem tudják, kik ők valójában. Marshall Rosenberg úgy nevezi az ilyen embert, hogy nice dead person, azaz kedves halott. Nincs identitás, nincs jelenlét, nincs élet.
Rövid távon sokkal könnyebb kedvesnek lenni, mint igaznak.





Mindnyájan össze vagyunk forrva. Az egész emberiség sorsa az emberek egymás közötti kapcsolatain áll vagy bukik. Mi azonban nem értjük ezt. Amennyiben nem javítunk pavlovi reflexeinken, képtelenek leszünk szembenézni ezzel a korszakkal, amelyben az emberiség még mindig minden erejével azon van, hogy kizsákmányoljon, legyőzzön, zsarnokoskodjon. Hogy felhalmozza a lehető legtöbb dolgot, nem törődve a következményekkel. És hogy azok kárára éljen, akiknek se segítségük, se pénzük nincsen. 

(Yehudi Menuhin)


    Az informatika korában egyre több ember kommunikál, egyre gyorsabban és egyre rosszabbul. Mind több ember szenved a magánytól, meg nem értettségtől, a fogódzók elvesztésétől, az értelmetlenségtől. Kapcsolataink megszervezése és működtetése még mindig sokkal előbbre való azok minőségénél. Nincs időnk megérteni egymást, de a meg nem értésére mindig jut idő. Nagyon sokan belefáradtunk már, hogy képtelenek vagyunk ténylegesen kifejezni önmagunkat, és hogy nem igazán hallgatnak és értenek meg bennünket. Mai eszközeinkkel rengeteg információt cserélünk ugyan, mégis mintha a valódi kifejezés és hallgatás terén fogyatékosak lennénk. Az ebből fakadó tehetetlenségből rengeteg félelem születik, amelyek előhívják a régi jó védekező reflexeket: a fundamentalizmust, a nacionalizmust, a rasszizmust.
    A technológia lenyűgöző diadalmenetet folytat, lehetőségünk nyílik a világméretű kommunikációra, s ennek köszönhetően az etnikumok, embertípusok, vallások, divatok, politikai és gazdasági modellek teljesen új módon fonódnak össze és keverednek. Mindeközben nem kockáztatjuk-e azonban azt, hogy titokban hiányozni fog valami bensőséges és igaz dolog, valami, ami olyan fontos, hogy minden más kutatás könnyen reménytelenné válhat nélküle: a kapcsolat? Az emberi lény emberi lénnyel való igazi találkozása, játék, álarc nélkül, élősködő félelmeink, előítéleteink nélkül, amikor nem nehezedik ránk kondicionálásaink, régi reflexeink súlya, és kiszabadulhatunk telefonjaink, tévéképernyőink és virtuális képeink világából.
    Megtanultuk, hogyan legyünk bölcsek és ésszerűek, hogyan döntsünk jól és átgondoltan, hogyan elemezzünk, kategorizáljunk, címkézzünk fel mindent, és helyezzünk el szépen elkülönülő fiókokban. Mesterré képeztük magunkat a logika és az érvelés terén, és gyermekkorunk óta a dolgok intellektuális megismerését stimuláljuk, gyakoroljuk, finomítjuk, árnyaljuk.
    Érzelmi megértésünk ezzel szemben csak kevéssé vagy egyáltalán nem kapott biztatást, ha éppen nem volt nyíltan elbátortalanítva. A szív átalakulása az érzelmi megértésből fakad, azaz, az időben megszerzett tapasztalatból és gyakorlatból. Az intellektuális megértés önmagában nem elég. Meglehetősen el vagyunk vágva tehát érzéseinktől, ám a szükségleteinktől szinte teljesen. Ha elvágjuk magunkat a szükségleteinktől, annak valaki - mi magunk vagy a másik - fizeti meg az árát.




    Az univerzumban minden mozog és találkozik. Teremtő mozgás ez. Egyre inkább hiszek benne, hogy az alapvető hiány, amelytől sokan szenvedünk: hiányzik a tápláló jelenlét, amely a valódi kapcsolatból születik. Egyszerre szalasztjuk el a találkozást önmagunkkal és másokkal. Monológok szövődnek egymásba. Nincsenek találkozások: nem mondunk igazat, nem hallgatunk igazán. Lemaradunk egymásról. A hiányt munkával, szexel, hiperaktivitással, birtoklással, felelősségvállalások, kötelességek, fogalmak és gondolatok mögé rejtőzéssel próbáljuk elfedni.
Térjünk vissza az érzésre! Tegyünk különbséget az igaz érzések és az értelmezést hordozó érzések között.
    Az empátia, más néven együttérzés azt jelenti, hogy jelenlétünket saját magunk, vagy a másik által megélt dolgokra irányítjuk. Alaposan áttanulmányoztam saját nyomorúságomat, és amint újra felbukkan, tovább tanulmányozom. Nem hárítom el többé úgy, mint régen, hogy rohanok, "csinálok valamit", emberekkel találkozom, elcsábítok valakit, aktivizálom, sőt, hiperaktivizálom magam abban, amit "szórakozásnak" nevezünk. Megállapítottam, hogy a fájdalomból való kijutás egyetlen módja, ha teljesen belehatolok. Amikor csak forgolódom körülötte, és megpróbálom minimalizálni ("biztos képzelődöm", "nem olyan nagy a baj", "holnapra elmúlik"), vagy bebetonozni magam ("nem sírunk", "előre kell tekinteni", "gondolj másra"), akkor azt hiszem, félreértettem, pedig éppen, hogy a középpontba helyeztem, és nem bírok kijutni belőle. A szenvedés fogja megrepeszteni a falat, az fog rést ütni rajta, az fogja elforgatni a titkos ajtó kulcsát, és egyúttal bejuthatok önmagam egy új, mély és váratlan terébe. Egy helyre, ahol jobban élvezhetem a belső könnyedséget és jó közérzetet, szilárdságot és biztonságot, ahonnan több jóakarattal és szelídséggel nézhetek önmagamra, másokra, a világra.




    Egy beduin vezető mondta nekem egyszer: "A szomorúság olyan vírus, ami nem él meg nálunk. Ha valaki szomorú, rögtön meghallgatásra és vigaszra talál, így hamar visszanyeri jókedvét, hogy a többiekről gondoskodhasson."
    Mindig meglep a sivatagos vidékekre szervezett túrákon a sivatagban élő emberek bensőséges kapcsolata. Olyan összetartást, egymáshoz illeszkedést látok mindig a teve- vagy öszvérhajcsárok csapatában, amely csodálattal tölt el. Úgy látom, miután emberpróbáló és minden felesleges dologtól lecsupaszított körülmények között élnek, ki tudják élesíteni tudatukat és szívüket - ezt hívom én bensőséges tudatnak. Ez a fajta bensőséges tudat egymást kiegészítő elemekként gyűjti egybe a méltóságot és alázatot, a függetlenséget és összetartozást, az integritást és integrációt, a szabadságot és a felelősséget, az önmagunkkal való jelenlétet és a másokkal való együttlétet, az egyén tudatát és a világegyetem tudatát.

(Thomas d'Ansembourg: Elég a kedvességből, legyél igaz!)





Előfordul, hogy egy kő inogni kezd benned, majd inogni kezdenek a vele szomszédos kövek is. Egy faldarab, ami előtt már szinte sose jártál, hamarosan nem bír ellenállni a szél távoli nyomásának. Nézed a szanaszét szóródott köveket: nem tarthattak ki sokáig, hiszen eltökélt lassúsággal, de a feledés száraz gyomjai szétválasztották, a fáradtság szürke vizei pedig kivájták őket. Elég volt egy szellő, amely visszaküldte a köveket elemi különbözőségükbe. Hallgatod a leomlás utolsó visszhangjait. Hallod, amit mondanak: valaki távozott belőled, aki soha nem is lépett be oda. Lassan-lassan kihűl e romok szenvedélye, utolsó képességüket is elveszítik, hogy sajnálatot ébresszenek. Eltávolodsz, mert érzed a veszteségeid elhanyagolható nagyságát felmérő fény kifejezhetetlenségét.

(Christian Bobin)




(A képeken Ra Paulette amerikai művész faragványai láthatók az új-mexikói sivatag egy homokkő barlangjában)