2017. március 17.

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei


   Tapasztalatom azt mutatta, hogy a pszichoterápia csak azokkal a részeinkkel dolgozik, amelyek "itthon" vannak. A pszichológus számára viszonylag érdektelen, hogy milyen topográfiájú az a hely, ahová a lehasadt részek távoztak. A tudattalant - olyan helyként elképzelve, ahová nem ér el a racionális tudatosság fénye -, egy megismerhetetlen tartománynak tartja.
   A sámán számára a gyógyítás alapvető kérdése az, hogy hová mentek a lehasadt részek. A sámáni világképben az én létfontosságú részei nem egy megismerhetetlen senki-földjére távoznak, amikor leválnak az énről. Pontosabban: a lélekrészek egy párhuzamos létben élnek egy rejtett, nem-hétköznapi valóságban, vagy találnak maguknak egy sokkal kellemesebb világot, ahol maradni is akarnak. Bármelyik is legyen a helyzet, a gyógyítás fontos része az elveszett lélekrészek visszahozása a nem-hétköznapi valóságból, valamint visszajuttatásuk a páciens testébe.

(Sandra Ingerman: Lélekvisszahívás)





"Tehát a holnap sosem jön el."

"Arra gondoltam, hogyan haltak éhen a dédszüleim. Arra gondoltam, hogyan lökték be vézna testüket a krematóriumba, mert gyűlölték őket olyan emberek, akiket nem is ismertek. Arra gondoltam, hogy az ebben a házban lakó gyerekek hogyan égtek el, vagy robbantak fel, mert egy pilóta, akit nem érdekelt ez az egész, megnyomott egy gombot. Arra gondoltam, hogyan vették el a nagyapámtól a családját, és emiatt érezte apám úgy, mintha nem lett volna apja, és hogy emiatt most akut stressztől és rémálmoktól szenvedek, és egyedül ülök egy omladozó házban, és forró, ostoba könnyekkel áztatom az ingem. És mindennek az oka egy hetven évvel ezelőtti baj, amely úgy maradt rám, mint valami mérgező örökség."

"Minden, ami örökre megváltoztatja az embert, kétfelé hasítja az életet: Előtte és Utána."

"A dög egyenesen átszakította a padlót, és lezuhant a pincébe. Lerohantam, és hason kúsztam a megvetemedett padlón tátongó lyuk széléhez, ahogy vékony jégen szokás. Négy és fél méternyi mélységben, poron és homályon át láttam, ami a ládából maradt. Összetört, mint valami óriástojás, darabjai összekeveredtek a szétzúzott padlódeszkák törmelékével. Szerteszét kis papírdarabok. Úgy festett, végül mégiscsak találtam egy láda levelet! Aztán, ahogy lefelé sandítottam, a papírokon ábrák körvonalait véltem felfedezni - arcokat és testeket -, ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem levelek, hanem fényképek. Soktucatnyi. Izgalomba jöttem - majd ugyanilyen gyorsan kivert a hideg verejték, mert rájöttem valami szörnyűre.
Le kell oda mennem.






Kapcsolódó bejegyzés: Drága szív, gyere haza

2017. március 14.

Metafizikai világlátás & méretre szabott gondviselés


- Miért, mi a szakmája?
- Bohóciskolába járok.
- Nahát. Nem is tudtam, hogy van olyan.
- Hogyne volna! Most járom a huszonötödik évfolyamot. És maga?
- Én a huszonhatodikba járok - mondta.






A sztoicizmus, az olyan, hogy az ember annyira fél, hogy mindent elveszít, hogy direkt mindent elveszít, hogy ne kelljen félnie. Ezt nevezik szorongásnak, Cora kisasszony.


A könyvespolcnál álltam, meztelenül, ami nálam semmit nem jelent, tekintve hogy felöltözve is meztelen vagyok, és pont, mert mindig mindent magamra veszek, mármint a lelkemre.


Nem lehet egyetlen, de még ezer kérdésben sem összefoglalni, ami nem az agyból, hanem a szívből jön, tekintve, hogy erre nincsenek szavak.


Chuck szerint ki kéne találni egy különleges karatét érzékenységre, hogy legyen védelmi eszközünk vele szemben, vagy pedig transzcendentális meditációval és filozofikus lemondással kell védenünk magunkat, amit bizonyos ázsiai néptörzsek jógának neveznek.


A dolgok jó oldalát érdemes nézni, Cora kisasszony. Igaz, nem mindig lehet tudni, hogy melyik a jó oldal. Nem nagyon feltűnő.


Jó érzés, ha van min álmodozni az embernek. Igaz, olyan is van, hogy túl magasra törnek az álmok, és utána jön a pofára esés. Már rég kifigyeltem, hogy a valóság nincs mindig a helyzet magaslatán.


- Tudod, Jeannot nyuszi, régen Franciaországban még tudták, hol az arany középút.
- Na és hol van? A földrajz sosem volt erősségem.
- Arany középút. Egyenlő távolság a leszarom meg a beledöglök közt. Nem csukom magamra az ajtót, de nem is engedek be mindenkit. Nem hagyom, hogy a szívem megkérgesedjen, de nem is emésztem halálra magam. Nehéz megtalálni a középutat.


Gyöngéd szeretetet éreztem iránta, iránta és a biztonságot adó, becsületes parasztkenyere iránt, de minden hiába, ha az ember úgy szeret, ahogy lélegzik, azt mindenki légúti betegségnek gondolja.






     Szél támad!… Élni, próbáljunk meg újra!
     Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.

Éppen kávézott, de még arról is megfeledkezett, a csésze megállt a levegőben, és Aline csak nézett rám. Én pedig tovább támadtam, mint a szél, és folytattam a szavalást:

     Oh higgyen hát nekem: tán késő lesz már holnap,
     Éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

- Hűha! A kurva életbe! - mondta, és örültem, hogy végre más is mondja, nem csak én.


Engem mindig tisztelettel tölt el, ha egy seggfejjel, egy igazi, hamisítatlan seggfejjel találkozom, mert végre valamire magyarázatot kap az ember. Chuck szerint azért nyűgöz le engem az Emberi Faszság, mert megérint a Végtelen szakralitása.


A modern idők legnagyobb forradalma pontosan ez: a világ hirtelen támadt vakító transzparenciája. Az elmúlt három évtizedben többet tudtunk meg magunkról, mint előtte évezredek alatt, és ez óriási trauma. Ha nem szajkózzuk tovább, hogy nem én voltam, hanem a nácik, a kambodzsaiak, a mit tudom én, kicsodák, akkor bizony egyszer csak rájövünk, hogy de bizony, igenis mi voltunk.


Elképzelni sem tudom, hogy képes egy ilyen méltóságteljes alak köznevetségbe és hiábavalóságba menekülni, ha csak úgy nincs, ahogy Chuck állítja, hogy ugyanis ez nála a metafizikai világlátás teljes hiánya miatt bekövetkező metafizikai kétségbeesés. Még magnóra is vettem. Mármint nem a metafizika teljes hiányát, hanem amit Chuck mondott. Ha van szerencsénk valamit nem érteni, azt nem szabad kihagyni.


Leugrottam az ágyról, mentem, és kikerestem a Bölcsesség címszót Chuck lexikonjában. Azt találtam, hogy Bölcsesség Az isteni és emberi dolgok és jelenségek avatott ismerete. Felolvastam nekik, és jót röhögtünk, még Tong is. Ezt is találtam: (bibliai értelemben) Isten egyik tulajdonsága, amely a világ teremtésében és kormányzásában nyilvánul meg, ez se rossz. És: lelki békével együtt járó magasabb rendű okosság. Mondhatom, rég nem szórakoztam ilyen jót. Le is másoltam a lényeget Salomon úrnak, mert ha valakinek, neki igazán szüksége van lelki békével együtt járó magasabb rendű okosságra.


Bementem egy tolószékes hölgyhöz, mondtam, hogy Salomon úr küldött, a konfekciókirály, érdeklődik a hogyléte felől, és hogy nincs-e valami kívánsága. A hölgy sosem hallott Salomon úrról, vagy még akkortájt ismerte, amikor Éva Ádám menyasszonya volt, ezért a meglepetést még rejtély is tetézte, márpedig a rejtély tápot adhat a reménynek, és az a legfontosabb, ha amúgy semmi sincs. De persze nem szabad túlzásba esni. Mindig elmagyaráztam, hogy Salomon úr csak konfekciókirály, vagyis alapjában a ruhaviseletben uralkodik, tehát a hatóköre nem terjed ki a fölső kategóriába tartozó, méretre szabott gondviselésre.






Salomon úr elmeditált rajtam.
- Erős magában a humanista érzék, fiam, ami bizony sok fájdalommal is jár. Ez a lelki intelligencia egy igen ritka formája, úgy is mondhatni, hogy ösztönös rokonszenv az emberiség iránt. Hajdan kiváló misszionárius lehetett volna magából… azokban az időkben, amikor még megették a hittérítőket.


- Ez az. Mindenki emlékszik a nagy emberekre, és senki sem törődik azokkal, akik semmire sem vitték, de szerettek, reméltek és szenvedtek. Akik alázattal viselték sorsukat születésüktől a végállomásig. Már a kifejezés is, hogy „semmire sem vitték”, gyalázatos, igaz és tűrhetetlen. Nem bírom elfogadni, és szerény eszközeim szerint küzdök is ellene.


Chuck szerint Salomon úr nem szívjóságból jótékonykodik, hanem hogy megleckéztesse Istent, szégyent ébresszen benne, és megmutassa Neki a helyes utat.


Salomon úr nagyon szerette a visel igét és származékait, mert szerinte dióhéjban az egész élet leírható velük a születéstől a halálig, a többi, az mind szófia beszéd, csak vigasztalásul mondogatunk magunknak mindenfélét. Később, amikor már jobban ismertük egymást, egyszer megkérdeztem tőle, hogy érti ezt a viselés dolgot.
Nem válaszolt azonnal, egy darabig fel-alá sétálgatott a dolgozószobája pázsitzöld padlószőnyegén, és amikor megállt előttem, jóság sugárzott az arcáról és némi szomorúság. A jóságos arc mindig szomorkás is, hiába, ez velejár.
- Az anya viselős a magzattal, aztán világra hozza. A születés mindkettőjüket megviseli, az újszülött felsír, és aztán tovább sír és ordít, mert érzi, hogy ezentúl el kell viselnie az életet, a félelmet, a szorongást, az éhséget, a szomjúságot meg a többit, és rájön, hogy még a jó dolgokat se könnyű elviselni, örömet, reményt, vigasztalást. Múlnak az évek, a gyereknek alkalmazkodnia kell, „viselkednie”, és olyan ruhát viselnie, amit rákényszerítenek a szülei. Felnő, közteherviselő lesz, és egyéb terheket is viselnie kell, amellett jó esetben szívén viseli a szerettei sorsát, és végül, ha hisz a Gondviselésben, ha nem, el kell fogadnia, hogy jön az egyre elviselhetetlenebb életnél is elviselhetetlenebb valami, a…
Nem mondta ki, hogy végül mi jön, csak oktatói célzattal és bátorítóan a vállamra tette a kezét, mert néha a válasz a legrosszabb, ami egy kérdésre kapható.






Szerintem az emberi szív, az úgy van megteremtve, hogy csakis buta lehet. Akinek nem buta a szíve, annak nincs szíve egyáltalán.

(Émile Ajar: Salamon király szorong)

2017. március 11.

az otthon elhagyása


Szarvam Súnjam annyit jelent, hogy minden üres. ... Legelső feladat megszerezni a semminemű hatástól nem befolyásolt tudatot, vagyis minden kondícióját leépíteni és a tökéletes objektumtalanságot megvalósítani, amelyben nincsenek dolgok és tárgyak és külső, de nincsenek tulajdonságok és képességek és érzékek és gondolatok és érzések és belső és nincs más, csak az üresség üressége, de ez is üres (mahásúnjata).

Az arab fanában az állapottalanság, a tárgyak gondolatának leépítése, minden tulajdonság elvetése, a megsemmisülés tudománya ilyen ént meghaladó tudás. Jegye a tükörsima kedélynek. A fana a silentium mysticum realizálása. „Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan”. Nem ismeret, hanem valami, ami a „tüzes lendülethez közel áll”, tivra-szamvéganam aszannah, ahogy Patandzsali írja.

(Hamvas Béla: Extázis)






Amikor Jézus látta maga körül a sokaságot, meghagyta, hogy keljenek át a túlsó partra. Akkor odalépett hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Egy másik tanítványa kérte: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat!” Jézus azonban ezt felelte: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!”

(Mt.8.18-22)


   A komplexusok a tudattalanhoz vezető királyi utak az álommal egyetemben. Ha valaki utálja az álmait, foglalkozzon a komplexusaival. Az álmok érdekesebbek, a komplexusok inkább fájdalmasak, de valahol el kell kezdeni. A komplexusok a lelki folyamataink fókuszaivá, erőtereivé válnak, sajátos energiaközpontok. Nagyon erős, sajátos érzelmi töltésük van. A komplexusokat fölfoghatjuk úgy, mint lehasadt lélekrészeket, amik nem tudnak integrálódni abba, amit úgy hívunk, hogy "én". Független életet élnek és elég komplexek ahhoz, hogy meg tudjanak bennünket határozni. Ezért úgy fest, hogy nagyon gyakran a komplexusainkból élünk, azok válnak a személyiségünk valamiféle központjaivá, valójában sosem lesznek igazán azok, de mégis valamiképpen a reakcióink, a magatartásunk, a viselkedésünk középpontjai.
   Hogyan alakulnak ki? Hogyha valami trauma ér bennünket vagy sokk, valami egyszeri, nagyon erős esemény, de ez a kevésbé általános és gyakori. Sokkal gyakoribb, hogy olyan találkozásokban, kapcsolatokban vagyunk, amelyek az akkori erőnket meghaladják. Ez bőven elég ahhoz, hogy egy komplexus kialakuljon (vagy aktiválódjon). Valami túl nagy megterhelést jelent, valamire tudnom kellene válaszolni, akarnék is - lehet egy külső elvárás, belső -, de nem tudok, és kialakul egy érzelmi gubanc. Ezért a komplexusokat legszívesebben így hívom: egy érzelmileg telített gubanc, ami aztán eluralkodik rajtunk, és egy-egy komplexus annyira erős és független tud lenni, hogy nemegyszer azt látjuk, hogy erősebb, mint az én. Tehát vagy az énből élünk, vagy a komplexusainkból. Általában néha innen, néha onnan. Igen gyakran összeegyeztethetetlenül működnek az erkölcsiségünkkel, vagy a tudatos beállítódásunkkal. Ez az, amiről Pál apostol azt mondja: "Látom a jót, tudom a jót, akarom is csinálni, csak nem azt teszem." Az akaratunk tehát gyöngének bizonyul, mert az akarat az én egyik funkciója.

(Pál Feri: Komplexusmintázatok, hallgathatóan pedig a 2007 - 2008-as évad)







„Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom. Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom. ”

(Lk. 14.26-27)


   A tudat lényege a rejtély, amelynek megfejtését nem ismerem. Merőben formai tekintetben azt mondhatjuk, hogy a lelki történés akkor tudatos, ha kapcsolatba kerül az énnel. Ha ez a kapcsolat hiányzik, akkor nem tudatos. A felejtés megmutatja, hogy tartalmak milyen gyakran és milyen könnyen elvesztik kapcsola­tukat az énnel. A tudatot ezért rendszerint a reflektor fényéhez hasonlítjuk. Csak a fénykévébe kerülő tárgyak jutnak el az észlelés szintjére. A véletlenül sötétben levő tárgy létezése azonban nem szűnik meg, csupán nem látjuk. A nem tudatos lelki komponens tehát valahol létezik, és nagyon valószínű, hogy ugyanolyan állapotban, mintha az én látókörömben lenne.
   A tudat ezzel a magyarázattal, azaz az énnel való kapcsolattal eléggé érthetővé válhatna számunkra. Újabb kritikus pont azonban az én. Mit értsünk énen? Noha az én egységes, mégis rendkívül sokrétűen összetett. A kívülről és belülről érkező ingerületeket közvetítő érzékelő funkciók képmásaira, valamint lezajlott folyamatok képeinek iszonyúan nagy tömegére épül. Ezek a szerfelett különböző alkotórészek egy erős, összetartó tényezőt igényelnek, ezt pedig mint a tudatot ismertük fel. A tudat tehát az én elengedhetetlen előfeltételének tűnik. Én nélkül azonban tudat sem képzelhető el. Ez a látszólagos ellentmondás talán feloldódik azáltal, hogy az ént mint nem egyetlen, hanem nagyon sok folyamatnak és ezek összjátékának, vagyis az éntudatot alkotó összes folyamat és tartalom összességének fogjuk fel. Ezek sokasága ténylegesen egységet alkot, mégpedig azáltal, hogy a tudatkapcsolat afféle nehézkedési erőként egy, talán virtuális centrum irányában összehúzza az egyes részeket. Ezért nem pusztán az énről beszélek, hanem énkomplexusról, azzal az indokolt előfeltétellel, hogy az én változó összetételű, és ezért változékony, ebből következően pedig nem szoros értelemben vett alakzat. Ha az ént lelki elemek kompozíciójának fogjuk fel, logikusan következik az a kérdés: vajon az én centrális képe, kizárólagos képviselője-e az egész emberi lénynek? Vajon rá vonatkozik, benne fejeződik ki az összes tartalom és funkció? Erre a kérdésre nemmel kell válaszolnunk. Az éntudat olyan komplexus, amely az emberi léleknek nem az egészét öleli fel: mindenekelőtt végtelenül többet felejt, mint amennyit tud. Végtelenül sok olyasmit hallott és látott, ami sohasem jutott el a tudatáig. Gondolatok csíráznak a tudatán túl, sőt válnak már teljesen éretté, és mégsem tudatosulnak. Az énnek halvány sejtelme sincs a belső testi folyamatok hihetetlenül fontos szabályozásáról, amelynek szolgálatában a szimpatikus idegrendszer áll. Amit kizárólag csak az én fog fel, talán a legkisebb rész abból, amit egy teljes tudatnak kellene tartalmaznia.
    Az én ezért csak részkomplexus lehet.
   Mivel továbbá az éntudat egyáltalán nem fog át minden lelki tevékenységet és jelenséget, vagyis nem minden képmást tartalmaz, és a legnagyobb erőfeszítést kifejtő akarat sem képes behatolni bizonyos, előle elzárt régiókba, természetesen felvetődik a kérdés, hogy nem létezik az összes lelki tevékenységnek az éntudathoz hasonló koherenciája, valamiféle magasabb rendű másféle tudat, amelyben az énem bizonyos felismert tartalom volna. Éntudatunk esetleg úgy foglal helyet a teljes tudatban, illetőleg tudat­egészben, mint a kisebb kör a nagyobbikban.
   A tudománynak nem sikerült megtalálnia az élet rejtélyének nyitját - sem a szerves anyagban, sem pedig a lélek titokzatos képsorozatában, ennek folytán még mindig csak keresgéljük az eleven lényt, amelynek létezését kényszerűen a tapasztalhatóságon túli térben posztulálhatjuk csupán. Aki ismeri a fiziológia ijesztő mélységeit, megszédül e kérdés feltevésekor, aki pedig valamit is tud a lélekről, kétségbe vonja majd azt a gondolatot, hogy ez a különleges tükörlény valaha valamit akár csak megközelítőleg is "megismerhet".
   Tudatunk az emberi totalitást éppenséggel nem fejezi ki, hanem csak egy részét alkotja annak. Bizonyára emlékeznek rá, bevezető fejtegetéseim során utaltam arra a lehetőségre, hogy éntudatunk bizonyosan nem az egyetlen tudatosság rendszerünkben, hanem - talán anélkül, hogy tudnánk - alárendelődik valamilyen további tudatosságnak, éppen úgy, ahogy az egyszerűbb komplexusok függenek az énkomplexustól.

(C. G. Jung: Szellem és élet, részletek)




2017. március 8.

A legközvetlenebb út


“Sarvam Dukham...”







- Menj, ülj be a celládba, s a cellád megtanít a bölcsességre - mondta a Mester.
- De nekem nincs cellám. Én nem vagyok szerzetes.
- Igenis van cellád. Nézz magadba.







   Az egész világ tele van problémákkal: gond van a vízzel, gond van a levegővel és gond van a földdel és az élelemmel. Minden nap új problémák merülnek fel és nem véletlenül. Emberi lények hozzák létre e problémák mindegyikét. Sem a kutya, sem a macska, sem az oroszlán, sem a kígyó - semelyik állat - nem hoz létre annyi problémát, mint az ember. Az emberek nem ismerik igazi természetüket, és így arra használják a gondolkodásukat és a vágyaikat, hogy oly sok szenvedést zúdítsanak a világra. Ezért mondják sokan, hogy az ember a legrosszabb állat a földön.
   Némelyik vallási hagyományban ezt az állapotot „világvégének” nevezik. Ez azonban csupán a mostani emberi öntudat vége. Az eredeti emberi természetben nincs ilyen probléma. A buddhista tanítás a világvége helyett inkább azt mondja, hogy mostanra minden teljesen megérett. Olyan ez, mint egy gyümölcs a fán. Először virágba borul az ág, majd a virágból terméskezdemény lesz, a szirmok pedig lehullanak.  A kis kezdemény fokozatosan gyümölccsé érik, és egyre duzzad és duzzad. A gyümölcs kezdetben zöld, idővel azonban a nap felőli oldala egyre színesebb lesz. A másik oldal viszont az elején zöld marad, de egy idő múlva már az egész gyümölcs nagyszerű színekben pompázik. Bár a gyümölcs esetleg már gyönyörű alakot és színeket öltött magára, még mindig nincs illata, mert még nem teljesen érett. Egy kis idő múlva azonban a gyümölcs teljesen megérik. Hosszú időbe telt, amíg idáig eljutott, és a kis kezdeményből gyümölcs lett. Hónapokon keresztül a fa összes energiája a gyökerekből és a - napból energiát gyűjtő - levelekből a gyümölcs létrehozására fordítódott. De most már nem áramlik több energia a fából a gyümölcsbe. Attól a ponttól kezdve, hogy teljesen megérett, a gyümölcsben a változások igen gyorsan - mindössze néhány nap alatt - végbemennek. Az alakja ezután már nem olyan formás, és a színe sem a régi. A belseje viszont nagyon édes, és az illata is erős. Kezd túléretté válni. Hamarosan megjelenik néhány folt a gyümölcsön, apró fekete pöttyök jelzik, hogy elkezdődött a „változás.” Néhány nap  múlva már tele lesz foltokkal. Mihelyst megjelennek e foltok, a rothadást nem lehet megállítani. A gyümölcs megrohad alig néhány nappal azután, hogy megérett. Így pedig már nem lehet megenni. Belül azonban magok vannak e gyümölcsben. Amikor a gyümölcs teljesen megrohadt, a magok szabaddá válnak. 
   A világ jelenlegi helyzete olyan, akár e gyümölcs. Ezért az emberi lényeknek nagyon hamar fel kell ébredniük és meg kell találniuk az eredeti magot, eredeti természetüket.

Seung Sahn: A zen iránytűje






A meditáció célja nem az, hogy extázist, lelki boldogságot vagy nyugalmat tapasztaljunk. A meditáció során egyszerűen megteremtjük a szükséges teret ahhoz, hogy felfedjük és elengedjük neurotikus játékainkat, önámításunkat, rejtett félelmeinket és reményeinket.

Csögyam Trungpa - A Szabadság Mítosza







   Majdnem minden egyes emberi lényre igaz, aki a világban él, hogy nem tudja, ki is ő valójában. Mielőtt meghalsz, meg kell találnod a helyes irányt. Nagyon fontos, hogy tisztában legyél azzal, milyen irányba tart az életed. Ha ráébredsz igaz önmagadra, eléred a helyes utat is. Amikor megszületsz, honnan jössz? Amikor meghalsz, hová mész? Éppen most, mi az igazi feladatod?
És, ha önmagadat nem tudod megmenteni, hogyan is menthetnél meg másokat? Ezért kell először elérned igaz önmagadat, igaz természetedet. Igaz természetedet nem találhatod meg könyvekben vagy fogalmi gondolkodás révén. Semmilyen doktori fokozat, bármennyire értékes is, nem ér fel egyetlen olyan pillanattal, amikor tisztán belelátunk saját, eredeti igaz természetünkbe.
   A legközvetlenebb út e tapasztaláshoz a meditáció. A helyes meditáció igaz önmagunk megértését jelenti. Ez az út azzal kezdődik és azzal végződik, hogy megkérdezzük, „Ki vagyok én?” Ez nagyon egyszerű és egyáltalán nem különleges tanítás. Amikor nagyon mélyen felteszed ezt a kérdést, a bensődben mindössze annyi merül fel, hogy „nem tudom.” Minden gondolkodás teljesen el van vágva, és visszatértél a gondolkodás előtti elmédhez. Ha e „nem tudom” állapotot eléred, igaz valódat éred el. Visszatérsz eredeti természetedhez, ami nem más, mint a gondolkodás felmerülése előtti elme. Ezen a módon elérheted a helyes utadat, és elérheted az igazságot, és megvalósulhat életed igazi rendeltetése. Ennek neve „felébredés.” Ez az igazi meditációs tapasztalás.
   A buddhista tanítás feltárja, hogy e világ a szenvedés óceánja. Mindenki megszületik, szenved, megöregszik és meghal. Mi is újra megszületünk, szenvedünk, megöregszünk és meghalunk. Minden egyes lény újra és újra és újra megszületik. Vágyaink és ragaszkodásunk miatt vég nélküli idők óta ezt csináljuk. A szanszkrit név erre a szamszára - minden körbe és körbe és körbe jár. Kínai írásjegyekkel, korai ejtés szerint go hae, „a szenvedés óceánja.” A Buddha azt tanította, hogy szükségünk van egy csónakra vagy hajóra, amivel átszelhetjük a szamszára óceánját. E hajó a bölcsesség vagy pradzsnyá.
   Remélem, hogy nem tudni akarsz, hanem próbálod, próbálod, próbálod tízezer éven át megállás nélkül, és eléred a megvilágosodást és megmentesz minden lényt a szenvedéstől.

Seung Sahn: A zen iránytűje