Temérdek kincsek

Megnéztem Clooney új filmjét. Mert szeretem a jó sci-fit. Így ha kijönnek ebben a kategóriában egy filmmel, annak nagyon tudok örülni.

A történet faék-egyszerű. Semmi csavar, semmi váratlan. Ami mégis megfogott benne, az a látvány szépsége, és a meditatív lassúság és elmélyültség volt, amit én nagyon szeretek. Clooney játéka nagyon jó, remek színész. Semmi sem volt siettetve, nem kellett száguldani a film után sem értelmileg, sem érzelmileg, sem spirituálisan. Mert leginkább ez utóbbi volt az üzenet.

Elhangzik egy dal az űrben, Neil Diamond Sweet Carolinje. Talán ez volt a csúcspont, legalábbis számomra. Mert már a történet elején tudjuk, hogy a Föld, és azon minden élet haldoklik, csak napjai vannak hátra. Ahogy hallgattam ezt a fülbemászó zenét, az jutott eszembe, hogy egy ilyen katasztrófában nem csak a fizikai létformák semmisülnek meg, de minden más is: az is, ami szellemi, ami lelki. A kapcsolatok, az ezekben hordozott hatások és érzések. A tudomány, a vallások, a mítoszok és mesék, az istenek és emberek ezerrétegű színes világa. A dalok, az illatok, a kisgyerekek kacagása, a hópelyhek csillogása, a rózsafagylalt íze egy forró nyári napon, minden. Hogy mikor múlik, akkor döbbenünk rá, milyen gazdag az élet, minden király és mágnás kincsénél milliárdszor gazdagabb... És hogy minden létező magában hordozza ezt a temérdek kincset. Együtt hordozzuk, mindannyian, mert részei és részesei vagyunk egymásnak.

Nehéz leírni, mi minden kavargott bennem ezt a dalt hallgatva. Leginkább talán az, hogy minden mulandó, és nagyon törékeny. És épp ezért végtelenül értékes, mert minden szépség, ami csak van e világon, akár teremtett, akár alkotott, az időből kiragyogó örökkévalóság egy darabkája.

 

Adüton, a legrejtettebb szentély

Bort ittam szeretőm emlékére.

Mielőtt a szőlőt megteremtették volna,

lerészegedtem.

Azt mondják: bűnt ittál.

Abból ittam, amit bűn lett volna nem inni.

Még mielőtt születtem,

mámorban voltam tőle, 

és így maradok mindörökké, még akkor is,

ha csontjaim elporladnak.

 

(Ibn-al-Farid)

 

 

Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély. Az öröm nem az ész dolga, hanem a szívé. Ezért a régiek számára az emberben a legmélyebb nem az agyvelő volt, hanem a szív. A mézet, a madhut nem az ész sóvárogja, hanem az a szív, amely tudja, hogy van aranykor és paradicsom és üdv, ahogy van langyos szél és érett gyümölcs és ének és nevetés.

A szíveket felderíteni. A khasszidok azt tanítják, a mennyekben lévő imacsarnok kapui aszerint nyílnak vagy záródnak, hogy az ember milyen mélyen imádkozik, de amikor az öröm imája száll fel, a csarnok minden kapuja sarkig kitárul.

 

(Hamvas Béla)

 

 

Az ember szívében csengő legvégső dal nem más, mint Isten hívó szava.

 

(via Kagylókürt)

 

 

Óz, a varázsló

    A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett életszínvonalon él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az új szegénység, a jól táplált ember éhsége. Döntő szerepet játszik a jelenkor összes társadalmi betegségében, az alkoholizmustól és az étkezési zavaroktól kezdve a droghasználatig, a tizenévesek fegyveres ámokfutásaiig, a pornófüggőségig és az öngyilkosságig. Az atomizált, nukleáris család magányos hely, amikor pedig a nukleáris család megbukik, a modern egyén gyakran teljesen kapcsolatok nélkül marad és elidegenedik másoktól. Hasonlóképpen, a modern társadalmi változások sebessége olyan elhidegülést és érzelmi eltávolodást, valamint a társadalmi kohézió olyan szintű hiányát eredményezi, hogy az egyes emberek úgy érzik, idegen és kiismerhetetlen világban élnek, mintha értetlen külföldiek lennének ott, ami egészen tegnapig a saját földjük volt. Az effajta érzések és problémák olyan általánosak, hogy aligha kell e helyütt részletesen vázolnunk a kórképet – minden modern ember tudja, mi a magány –, a nyilvános fórumokon mégis nagyon ritkán hangzik el lényegbevágó meglátás ezekről a kérdésekről.

    Még kevésbé teszünk kísérletet arra, hogy megértsük a magányt mint spirituális problémát, és olyan összefüggésbe helyezzük, amely túllép a profán elméleteken és a szociológusok rögeszmés mennyiségi kutatásán.

 

 

Uwe Pfeifer Várakozók (Metróállomás) II.

 

    A kortárs Nyugat egyik legnyugtalanítóbb arculata a növekvő hajlandóság, hogy a spirituális vágyakozást és nyugtalanságot betegségnek, az agy működési zavarának tekintsék. Az ausztrál pszichiátriai társaságban nemrég komoly vita zajlott arról, hogy a vallási hitet mentális rendellenességnek minősítsék-e. Ahogy az egyik újság tudósítója megfogalmazta, azokat az embereket, akik az égben lakó láthatatlan barátokhoz beszélnek, csak a vallásnak nevezett divatjamúlt babona óvja meg attól, hogy elmebetegként kezeljék őket. Az ilyen elgondolások hátterében az az igazság áll, hogy a komoly spirituális törekvéseket tápláló ember egyre növekvő veszélyt jelent az ájult hedonizmusra, amit manapság arcátlan módon az emberi élet summum bonumaként és az emberi történelem beteljesedéseként népszerűsítenek. A sok pszichológiai tanácsadás célja lebeszélni a boldogtalanokat arról, hogy bármikor is túllépjenek a megelégedettség legföldhözragadtabb formáin. Igaz, hogy akinek nincsenek álmai, az soha nem csalódhat. De ez annyi, mint tagadni, hogy az emberi állapotnak létezik egy vertikális dimenziója, és feltételezni, hogy csak kenyéren – és felelőtlen szórakozáson – is eléldegélhet az ember.

    A modern ember Óz, a varázsló, összetöpörödött lélek egy hatalmas gépezetben. Ennek megfelelően sokszorosára növelte kommunikációs eszközeinek számát a mobiltelefonokkal, műholdakkal, e-mailekkel és SMS-ekkel, ezt követően azonban rájön, hogy nincs mit mondania, vagy nincs senki, akinek elmondhatná. Egyre kevésbé képes arra, hogy bármiféle valódi kapcsolatot teremtsen. Dúskál a külső eszközökben, de nincs benső valósága, amelyet megoszthatna. Nyüzsgő városaink atomizált egyénekből állnak, aki kevés és csak felületes kapcsolatban állnak a többiekkel. A pénzügyi nexus, ami a modern sürgés-forgást irányítja, minden emberi viszonyt lealacsonyít. Munkahelyünk bérrabszolgái vagyunk, otthon pedig a jelzáloghitelünk fontosabb, mint a házasságunk. Ha csapás ér minket az életben, híján vagyunk a szoros kapcsolatok kiterjedt hálózatainak, amelyek ilyenkor támogatón körbevennének, így tanácsadókhoz fordulunk, olyan emberekhez, akiknek óradíjat fizetünk, hogy a barátaink legyenek, éppen úgy, mint amikor – és ez voltaképpen a modern kapcsolatok mintapéldája – óradíjat fizetünk egy prostituáltnak, hogy tegyen úgy, mintha a szeretőnk lenne. A modernitás, megszabadulva minden mély és szertartásos kapcsolattól, például az elkötelezett szolgálat minden formájától, prostituált kultúrává válik, ahol az alkalmi üzlet az uralkodó kapcsolati viszony a legtöbb ember között a legtöbb esetben.

    A modern világ az ember mélységének megtagadása, ennélfogva pedig önbecsapás és paródia. Elég tíz percre bekapcsolni ma a televíziót, hogy megbizonyosodjunk róla, a modernitás első számú törvénye a sekélyesség olyan mérvű eluralkodása, hogy az már kényszerítő erejű legyen. Minden ösztönzés, ami kívül esik a fogyasztói kábultságon, fenyegetést jelent. Az elégedetlenkedők gyógykezelése, a normális emberi állapotok kórossá nyilvánítása szerves részét képezik a modern célkitűzésnek. A vallásos ösztön elnyomása és visszaszorítása szükségszerű eleme az elvilágiasítás programtervének. A modern technológia földi paradicsomában nincs mennyország, és bárkit, aki többre törekszik annál, ami kézzelfogható, téveszmésnek és gyengeelméjűnek tekintenek.

    Az utópisták úgy számolnak, hogy ha a világgazdaság az elkövetkező ötven évben továbbra is körülbelül évi három százalékkal bővül, akkor a Földön minden ember számára elérhetővé válik az amerikai középosztály mai életszínvonala. Az utópisták arról beszélnek, hogy megszűnik a szegénység, győzedelmeskedünk a betegségek felett, hosszabb lesz a várható élettartam, általánosan elterjed az írni-olvasni tudás, és a bolygó összes otthonában minden egyes férfi, nő és gyermek számára gombnyomásra elérhetővé válik majd az ingyenes kábeltévé ezer csatornával.

    De fel kell tennünk a kérdést, hogy mi lesz azután? Elsöprő bizonyítékunk van arra, hogy ezek a dolgok önmagukban sem most, sem a jövőben nem hoznak és nem is hozhatnak mély és tartós kielégülést az emberi lényeknek. Nyilvánvalóan él bennünk egy velünk született sóvárgás a transzcendens kapcsolat kialakítására, amit egy materialista utópia soha nem fog orvosolni. És a Napnál is világosabb, hogy a középosztálybeli amerikaiak messze nem a legboldogabb lények a világban. Súlyos bioszociális magányról, a velejáró összes társadalmi betegségről, és egyre fokozódó egzisztenciális nyomorúságról panaszkodnak. Amikor a videoklipekben látható bálványaik kiégnek a szextől, a kokaintól és a sorozatos válási traumáktól, a szcientológia, az ufó-kultuszok és a populáris kabbala felé fordulnak. A modern lelkület magányossága spirituális probléma, amit semmiféle bőség nem orvosolhat, a metafizikai sóvárgásra azonban egyelőre még nincs technológiai megoldás – a nyugtatószereken kívül.

Sebesen haladunk egy olyan világ felé, amelyben problémáink egészen leplezetlenül spirituális és nem materiális természetűek lesznek. 

 

Rodney Blackhirst (fordította: Laki Zoltán)

 

A teljes cikket az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóiratban olvashatjátok.

 

Beavatási eskü (a Nxivm-szekta)

 

 

"Lenyűgöző dokumentum sorozat készült az elmúlt évek talán legbrutálisabb szektájának történetéről és a hálózat leleplezéséről, melyben a Nxivm (ejtsd: nekszium) nevű szervezetből korábban kiugrott tagok beszéltek arról, hogyan kerültek kapcsolatba annak idején a szektával, és miként szedte őket darabjaikra az önismereti körnek álcázott közösség.

A Nxivm egy, a kilencvenes évek végén alakult, önsegítő workshopokat tartó és életmódtanácsokat osztó New York-i vállalat volt, óvatos becslések szerint is több mint 15 ezer ember vett részt az általuk kínált tanfolyamokon. A cég piramis-rendszerben működött. Az alapító Keith Raniere és társa, Nancy Salzman közösen dolgozta ki az igencsak drága kurzusok tananyagát, amelyben az önbizalomnövelésre, az érzelmi korlátok kiküszöbölésére, és természetesen a legmélyebb félelmek, a diákok személyiségének leggyengébb pontjainak a felderítésére, illetve azok leküzdésére fektették a hangsúlyt.

 

 

A Dalai Láma és Keith Raniere

 

Szépen lassan elültették a tagokban, hogy a saját fejlődésük és a nagyobb jó elérése érdekében le kell mondaniuk a büszkeségükről, és totálisan le kell építeniük az egójukat, majd a kiválasztottak bekerültek egy exkluzív csoportba, ahol el kellett kötelezniük magukat Keith Raniere mellett, és mindenek fölött követniük kellett az ő akaratát. A nők mester-rabszolga kapcsolatba kényszerültek. Abban, hogy a Nxivm megnyerte magának az embereket, kulcsfontosságú szerepe volt az alapító, Keith Raniere köré kerített misztériumnak: a jelentkezők annyit tudtak róla, hogy óriási emberbarát, nagyon magas IQ-val rendelkezik, és hogy jobbá akarja tenni a világot. Szinte egy próféta képe rajzolódik ki róla: Raniere karizmatikus, nyugodt férfi, akinek a zsebében mindig ott lapul a megfelelő válasz. A hívek aléltan hallgatják minden szavát, ennél azonban sokkal érdekesebb, amikor maga Raniere hallgat: bámulatos, mennyire figyelt mindenkire a környezetében, ez pedig remek alapot adott ahhoz, hogy pillanatok alatt elnyerje bárki bizalmát. Az elakadással küzdő, sokszor magányos emberek az érdeklődés legkisebb jelére is megnyíltak előtte, valamilyen módon mindenki közel akart kerülni hozzá, ő pedig egyszerre több taggal is szexuális viszonyt folytatott. Raniere kétségkívül a manipuláció mestere, szörnyeteg a javából.

Bár a Nxivm nem vallási alapon működött, de ügyesen megkreált hitrendszere ugyanúgy működött, mint más szektáké: izolált, atomjaira szedte a pszichét, magas szintű elkötelezettséget várt el a tagoktól, és azt állította, együtt, közösen fellelhetik a válaszokat az élet nagy kérdéseire.

Kívülről nézve persze bárki azt mondaná, hogy épeszű ember messziről elkerüli az ilyen csoportokat – és a szereplők is rendre felteszik maguknak a kérdést, hogy jutottak idáig –, de a Beavatási eskü rácáfol arra, hogy a szektához csatlakozók egyszerű, hiszékeny, megvezethető balekok lennének. Azt akarja mondani, hogy pokolian könnyű elaltatni az emberek éberségét egy-egy sérülékenyebb időszakukban: ha valaki nem bízik magában, céltalannak látja az életét, de iszonyúan vágyik arra, hogy tartozzon valahová, akkor ott simán alulmaradhat a józan ész."

 

(A teljes cikk a HVG-n.)

A teljes kontroll felé félúton

 Van-e vírus?

 

 

 

UFO akták

"Az igazság odaát van: jelen esetben a YouTube-on, ugyanis mostantól néhány ufó-észlelésről készült videót már nem rejteget a Pentagon." A cikk itt olvasható.

„Nem vagyunk egyedül! Ez félelmetes!”A cikk itt olvasható.

Mechanizált társadalom

   A középkor világának társadalma szerves egységbe rendezett volt. E társadalom olyan céloknak szentelődött, melyek végső soron földön- és időntúliak, túl vannak e világ határain. A középkor világában óriási erőfeszítéseket fordítottak az olyan valóságok iránti érzék megtartására, előmozdítására és táplálására, melyeket ma természetfelettieknek nevezünk. E világ széltében-hosszában ilyen valóságok látható képmásait állították fel és tisztelték: ikonokban, keresztekben, templomokban, oltárokban, a közös rituáléban.
   A középkor világában a tevékenység legmagasabb formáinak semmi köze nem volt a gyakorlatiassághoz, termelékenységhez vagy hatékonysághoz, ahogyan ma értjük e szavakat. A tevékenység legmagasabb formája a kontempláció volt; és ha csúcsaira csak kevesen is jutottak fel, mégis, azok a valóságok, melyek között e kevesek éltek, vitán felül álló, centrális tényként köztudatban voltak. Ugyanakkor e tudat nem homályosította el az ember érzékét földi, teremtményi helyzete iránt, amely földből lett és oda tér vissza, mivel benső lényének egészét táplálta és gazdagította a szerves kapcsolat a természettel és a Szellem leheletével, mely a természet mesterműveként kimunkálta őt. Persze, a középkor világában is voltak igazságtalanságok és kegyetlenségek, volt nélkülözés és csúfság, volt szenvedés és betegség. Nem arról van szó, hogy idealizálnánk ezt a világot, még kevésbé, hogy az ehhez való visszatérést javasolnánk. Hanem csupán arról, hogy fel kívántuk mutatni e világ elsőrendűen spirituális irányulását és törekvéseit.

   Ez az a világ, melyet elsőrendű irányulásával és törekvéseivel együtt elpusztítottunk. Társadalmunk ember által kreált, nem isteni rend. Tulajdonképpen nem más, mint kivetülése azon emberi elmének, mely elvágta kapcsolatait az istenivel és a földdel; és ha egyáltalán vannak ideáljai, akkor azok tisztán időbeliek és végesek, és a társadalom tagjainak puszta földi jólétére vonatkoznak.

   Nagy ára van azonban annak, ha az ember olyan művi és mechanizált társadalmat épít ki maga köré, mint a miénk; nevezetesen, hogy csak azzal a feltétellel létezhet benne, ha alkalmazkodik hozzá. Ez a büntetésünk. A társadalmi forma, melyet felvettünk, szükségleteinek megfelelően megnyirbálja tudatunkat, tapasztalásunkat ennek imperatívuszai fogják megszabni. A szervetlen, technológiai világ, melyet kiagyaltunk, megkaparintja benső lényünket, és arra törekszik, hogy egy vak, szervetlen, és mechanikus dologgá redukálja azt. Arra törekszik, hogy egész érzelmi területeket kapcsoljon ki életünkből, követelve, hogy új fajta lénnyé váljunk, amely már nem emberi, sem a vallásos, sem pedig a humanisztikus korok felfogása szerint – melynek nincs szíve, nincs benne szeretet, közvetlenség, és éppen olyan személytelen, mint azok a fémek vagy számítási folyamatok, amelyekkel foglalkozik. És nem csak érzelmi világunk sorvad el. Kreatív képzeletünk és értelmünk világa szintén elszegényedik. A legátlagosabban jellegtelen elmetípus is éppen elegendő a társadalmunk működtetéséhez szükséges különféle – tudományos és egyéb – készségek elsajátításához. Ugyanakkor a tárgyak, melyeket most készítünk vagy gyártunk, nem vagy csak alig kívánnak képzelőerőt részünkről; egytől-egyig racionális tervezés és kivitelezés eredményei, technikai képességé és hatékonyságé, és a lehető legkevesebb személyes igyekezettel és odaadással gyártjuk őket – gyártatják velünk őket –, így gyártásukon keresztül részesülünk objektív, személytelen, és kegyetlen természetükből, sőt részévé válunk annak. Mert e termékek – gépek, használati eszközök, szervezetek, rendezvények – maguk is tökéletesen híján vannak bármiféle imaginatív minőségnek: nem tükröznek semmi olyat, ami ne anyagi lenne, nem szimbolizálnak semmit, teljesen áthatja őket saját élettelen és szervetlen közömbösségük; és az ember, aki kénytelen közöttük tölteni napjait, hasonló állapotba süllyed.

   A newtoni mechanikai szintézissel ez az új szemlélet tulajdonképpen kiteljesedett. A világkép, benne az emberrel, lapos és semleges lett, megfosztva minden szakrális és spirituális minőségtől, minden hierarchikus rétegződéstől, az emberi megfigyelő előtt üres táblázatként kiterítve, melybe semmi mást nem lehet bejegyezni, csak azt, ami mérhető. Newton számára az égi szférák egy gépezetet alkotnak, Descartes számára az állatok gépezetek, Hobbes számára a társadalom egy gépezet, La Mettrie számára az emberi test egy gépezet, végül Pavlov és követői számára az emberi viselkedés is olyan, mint egy gépezet. Minden, beleértve az emberi elmét is, egy gép modelljéhez igazodik, melyet boncolgatás, elemzés és számítások által szerkesztettek. Márpedig egy világnézet, amely egy gép modelljére alapul, mechanisztikus világot von maga után. Iparosodott városi társadalmunk sötét, sátáni malmainak gépei ékesszóló reflexiók Descartes valamint elődei és követői filozófiájára; és a (szintúgy sátáni) mentalitás, mely férfiakat és nőket odáig alacsonyít, hogy ilyen gépekkel dolgozzanak, szükséges és logikus következménye e filozófiának.

    A modern tudomány egy emlékezetvesztésből ered, az ember felejtéséből, hogy ő kicsoda. Ezen eredetben rejlő kijátszhatatlan logika folytán olyan pályán halad, melynek minden egyes állomása az ember további bukását jelenti, egyre mélyebb tudatlanságba saját természetéről, következésképpen bármi egyébnek a természetéről is. E tudatlanság által fokozatosan elszakítva létének gyökereitől, az ember, amíg csak megmarad e pályán, arra van ítélve, hogy vakon és egyre növekvő iramban haladjon a teljes identitásvesztés, a teljes kontrollvesztés, végső soron a teljes önmegsemmisítés felé. Semmi nem állíthatja meg e folyamatot, csak az irány teljes megfordítása. 

 

Philip Sherrard

A teljes írás az Ars Naturae Onlineon olvasható

Katarzis

Igen rövid parancsot kaptál:
Szeress, és tégy, amit akarsz.
Ha hallgatsz, szeretetből hallgass;
ha kiáltasz, szeretetből kiálts;
ha korholsz, szeretetből korholj;
ha kímélsz valakit, szeretetből kíméld;
a szeretet gyökere legyen meg benned,
s ebből a gyökérből csak jó fakad.

                                                                                   (Szent Ágoston)

Bob 🖤

Elment egy cicabőrbe bújt bodhiszattva... Bob volt, az utcamacska. 🖤

 

Mindenki megérdemelne egy olyan barátot, mint amilyen Bob.

A macskák híresen válogatósak azt illetően, hogy kit kedvelnek meg. Ha egy macska nem szereti a gazdáját, akkor faképnél hagyja, és keres valaki mást. A macskák gyakran csinálnak ilyesmit: elmennek, és valaki másnál kezdenek új életet. A tény, hogy egy macska volt velem, valahogy elfogadhatóbbá tett az emberek szemében. Bizonyos szempontból olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna a személyazonosságomat. Korábban szinte nem is léteztem - most pedig újra ember lettem.

Az első naptól fogva egy kicsit olyan volt, mint valami kerengő dervis, de a második hétre kifejezetten gömbvillámmá változott. Ha elégedett volt és boldog, nála békésebb, kedvesebb macskát még senki nem látott. Ha viszont úgy hozta kedve, akkor teljesen bekattanva száguldozott körbe-körbe a lakásban. Egy este épp Belle-lel, a barátommal beszélgettem, amikor erre rájöttem.
- Kicsit olyan, mint Gyilkos Bob a Twin Peaks-ből - jegyeztem meg, mire értetlenül bámult rám.
De ez nem is számított. A cica neve Bob lett.

Bob a legjobb cimborám, ő az, aki egy más, egy jobb élet felé terelgetett. Cserébe nem kér semmi lehetetlent vagy nehezen teljesíthetőt. Mindössze arra van szüksége, hogy gondját viseljem.

Nézeteim szerint mindannyiunknak szüksége van egy csipetnyire minden vallásból és minden filozófiából. Nem vagyok buddhista, de kifejezetten tetszenek a buddhizmus elgondolásai. Adnak az embernek egy olyan alapot, amire ráépítheti az életét. Egyértelműen hiszek például a karmában, abban, hogy az ember visszakapja, amit adott. Eltűnődtem már azon is, hogy talán Bob lett a jutalmam valami jóért, amit régi, zaklatott életemben tehettem.

Gyönyörű jószág volt, ehhez kétség sem fért. Ám nem csak erről volt szó. Bobban volt valami különleges. Az egyénisége volt az, ami magához vonzotta az embereket. Mindenki érezte, hogy van benne valami egyedi. Ezzel én is így voltam. Érzékeltem Bobban valami megfoghatatlan vonást. Egészen kivételes módon tudott kapcsolatot teremteni másokkal, vagy legalábbis azokkal, akikről sejtette, hogy szívükön viselik a sorsát.

James Bowen

zalabuddhizmus

A szőlő az egy hisztis növény, annak allűrjei vannak, az egy popsztár, egyszer melege van, máskor fázik, beteges, megreped, elrohad. Rengeteg munka van vele. Tavasszal először is metszünk, aztán kapálni kell, kötni, nyírni, permetelni, bort fejteni, szüretelni, és k*rvára büszkének lenni a saját borodra, bármilyen is lesz az íze. A hegyi út pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Egyszer rossz, máskor rosszabb, és ha esik az eső, pár napra el is tűnik, mint az öregek vénája, de épp ez a jó benne, hogy nem könnyű kimenni a hegyre, vagy nem volt könnyű, aztán végül, ha felértél, milyen jó volt ott üldögélni, a természet részévé válni, nem kapkodni, csak üldögélni, míg az orrlyukadból lassan kirepülnek a részeg darazsak, ez a zalabuddhizmus.

Igyunk inkább, ki tudja, a túlvilágon mit mérnek, mennyiért, és meddig van nyitva. Egyszer vége lesz ennek is, akkor jönnek majd az új bumburnyákok, tölts inkább valamit, ami nem mentes semmitől!

Az élet nem egy Danone-reklám. Azt megfigyelted, hogy a reklámokban mindig friss a festés? Az egy álomvilág, egy nagy hazugság, ott mindig tiszta a kutya, minden gyerek boldog, fickósak a nagypapák, kúrnivalók az anyukák, minimum egy filmsztárba oltott kanadai favágó, egy borostás baszógép az apuka, és ezek együtt arra akarnak rávenni téged, hogy vegyél meg egy vécéillatosítót, mert akkor te is olyan boldog leszel, mint ők.
Az élet nem egy döccenőmentes kufirc, lóháton, miközben a Pretty Womant énekeljük magyarul, begalócázva a Vas népe fotósának, sajnos.

A régi kocsmába mindenki járt, nem volt ennyi tévécsatorna, nem mások életét néztük, ezért ismertük egymást. Most van olyan ember a faluban, akit még csak szélvédőn keresztül láttam.

Egyszer voltam a lányoméknál kint, Londonban. Megmondom őszintén, hogy jó, finom kis hely az, sőt kurva jó, csak idegen, nem otthonos nekem. Már az illatok, az ízek is annyira mások. Én nem tudnám azt megszokni. Ha fiatal lennék, akkor se hinném, hogy kimennék oda dolgozni. Úgy értem, hosszú távra. Én nem tudom, hogy lehet azt kibírni, azt a sok poros padlószőnyeget, azokat a nyúlketrec nagyságú lakásokat, azokat a hülye csapokat. Gyönyörű közben, persze, hát csak olasz étteremből van északolasz, délolasz, középolasz, kicsit szicíliai, nagyon szicíliai, van hottentotta büfé, van kutyafodrász, van pinaszobrász, van szagos mozi, van illatos slozi, minden van, de kell-e ennyi minden a boldogsághoz?

Csak pár példa, hogy miket festettem azóta. A polgármesteri hivatalban, az előtérben, a mögé a lucernazöld függöny mögé csináltam egy szocreál pannót. Egy ilyen falburkolatot, tudod. Ezen a látomáson A Babosdöbrétei Hímző és Zumba Kör végre átveszi a hatalmat az ország felett. A győzelmi nagygyűlés színpadát látjuk, ahol Ibrányiné Nehéz Aranka ismerteti a programot, mögötte lelkes asszonyarcok világítanak. A képen a ciklámen dominál.
Aztán elhelyeztem a régi tűzoltószertár eldugott raktárában, a polcok mögé egy olyan képet, amin A közmunkások gereblyékkel és lapátokkal megállítják a globális felmelegedést Zalabaksa határában. Bogdán Lajos hanyag eleganciával visszahúzza az átlaghőmérsékletet a normális szintre. Újra lesznek békebeli telek, nyugalmas nyarak, és a méhek kipusztulásától sem kell tartani többé. Mellette pedig ott van, ahogy Hungarikumokról tárgyal az ENSZ-közgyűlés. A gaboni elnök egy Pick szalámiba mondja a beszédét, a vállán két turullal, és mindent tagad a népe ellen elkövetett bűnökből. Az a hülyehajú amerikai elnök, akivel az Anderzen Zolika golfozott, a Donald, az meg pacalszaftot iszik egy McDonald’s-os pohárból.
A Magyarkodó Géza Hatvannégy Vármegyés térképe mögé meg a Széchenyi Pista megbukik az állampolgársági vizsgán című fantázia került.

Alattam a parketta, fölöttem a plafon, én a létrán!

Ha a bitumenfekete éjszaka közepén felébresztesz, én már kenem is a bármit, mert nekem a kisujjamban van a szivárvány, anyanyelvi szinten.

Ha művész lett volna belőlem, akkor most én is festhetném a Koplárovics Béla fehér lovon gólt lő a Manchester Unitednek freskót az államtitkár nappalijába. 

Az élet lényege, hogy találjunk valami melót, miképpen Oszkár, mondaná a pap, és nézzük festői szemmel a hétköznapokat, mert ott van a szépség mindenütt. 

Mert mind őrültek vagyunk, nincs mese, csak az arányok számítanak, hogy mennyire, és hogy ki dönti el azt, hogy mennyire. Az aggodalom, a szorongás, a kétségbeesés bonszájfenyői ott vannak ám mindannyiunkban, és ha nem metszegeted őket rendszeresen, akkor hatalmasra nőnek a lelkedben. A rossz gondolatok kóbor macskaként visszajárnak, ha a figyelmeddel eteted őket, híznak, és egyre többen lesznek. Úgyhogy akkor most próbáljunk meg nem megőrülni, jó kis program, mi?

Na, látom elítélsz, bonyolult az élet, majd rájössz.

Szóval itt vagyok én, az élő példa, csak azt nem tudom, mire.

Minden szokás hülyének tűnik, ami nem a miénk, érted. Az arabok letakarják a nőt, mint a zsákbamacskát, Kaliforniában viszont orrba vág a szilikoncsöcs az utcán. Az eszkimók az orrukkal csókolóznak, Szingapúrban tilos rágózni, Thaiföldön meg, ha karamboloznak, megölelik egymást, és együtt örülnek, hogy senkinek nem esett baja.

Magamtól rájöttem, hogy a sejtek szerkezete, a szövetek felépítése, hát az kész grafika, a formák egy levélen és a festészetben, a galaxisban és a sejtmagban ugyanazok, és mindig mások, és egy gondolat is lehet szép, nemcsak egy festmény, ehhez nem kell diploma.

Mert lehet csinálni nagyon elszállt absztrakciót, és lehet nagyon realistán is festeni, tökmindegy, mindkettő lehet igaz, ha őszinte. Szeretni kell a képet, amiben benne vagy, és akkor szép lesz.

Egyébként szoktál azon gondolkodni, hogy mi ez az egész, hogy miért van valami, miért nincs helyette példának okáért a nagy büdös semmi? Hogy vannak-e vajon földönkívüliek, hogy Puskásék tényleg azok voltak-e, hogy van-e élet Zalán és a Földön kívül? Meg hogy mi a faszért ekkora az Univerzum? Mi ez az anyagpazarlás? Mert itt azért nem az van, hogy megmaradt három méter szegélyléc.

Pár kis egysejtűvel kezdődött a nagy ősóceánban, vagy mit tudom én, hol, most meg negyvennyolcféle pizzát rendelhetsz Egerszegről, ha akarsz, és ki is hozzák.

Szoktál mélázni a véletlenen, ami egy csepp spermával elindította az életünket, és a végén marad majd belőlünk egy marék hamu, vagy pár zörgő csont, és hogy ami közben történik, az olyan valószínűtlen?
 

Ez az alap, az, hogy a testünkbe vagyunk zárva, hogy böfögünk, fingunk, hányunk, de ugyanezzel a testtel hegedülünk, festünk, beszélgetünk és táncolunk is.

A buddhisták azt mondják, hogy a kurva vágy az oka minden bajnak, hát ne vágyjunk.

Engem nem lehetett lerázni, nagyon szerelmes voltam. Követtem, mint a gnúk az esőfelhőt a Serengeti-fennsíkon. Felmásztam a szobájába az ereszen. Mindig rá gondoltam, a létrán, a furgonban, a pultnál. Más az a csók, amit szerelemből adsz, nem hüllőagyból.

Boldognak lenni nehezebb, mint tornádóban dohányozni, de az élet akkor is szép, nem igaz? Szép, de nehéz.

Lábon hordtam ki egy szerelmi Csernobilt.

Szeretem az erdőt, mert az erdő bölcsebb minden buddhista szerzetesnél. Az erdő mindent tud, de nem szól, hallgat róla. Szép télen, mikor puha paplan, mikor fehér nyugalom.

Azt hallucináltam ott egyszer, hogy az apostolokkal beszélgetek az utolsó vacsora cigiszünetében.

Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig érő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni. 

Azt tudom, hogy az univerzum úgy táncol, ahogy a fizika fütyül, én azt nem tudom elképzelni, hogy egy, azaz egy darab Isten jóindulatának árapályában éljünk, aki néha segít, máskor ránk se bagózik.

… hiszen mit csinálhat egy űrhajós, akit az utolsó pillanatban nem lőnek ki fülgyulladás miatt? Hát belerúg abba, ami a közelében van, és utána egy életen át nézi a csillagokat részegen, hát így nézem én a körülöttem lévőket egy életen át.

Az élet egy lyukas ejtőernyő, ami végül ki se nyílik!

A Petronella azt mondaná erre, hogy ez a karma, szerintem meg a kurva élet.  

Magyarok Gyümölcsoltó Boldogasszonya, kenegessél Voltarennel!  Jóga! Tudod, mi az? Mikor pénzért sóhajtoznak. Ennél a Petronellánál valami beázás lehet ott fenn, vagy megvetemedett az agya, mert olyanokat mond, hogy Oszkár, önnek üres az energiaspájza! Ó, hogy téged meg helyeznének perspektívába az egyiptomi vázafestők, és ott száradnál mattra!

Azt mondta, égetni kell a gyertyát mindkét végén, arra van a gyertya, nem a fiókba való az, mert a világos úton jobban lát az ember, még hogy ha rövidebb is lesz az az út. Meghalt szegény, már öt éve lassan, mert a jó kapások már mind a földben vannak, tudjuk ezt, pont tőle.

Na tényleg, ne keseredj el! Hiába beszéltem itt neked? Hát amint megszületünk, onnantól szöszöl rajtunk a halál, mint tót a pinán, aztán végül így vagy úgy, elvisz mindenkit a kaszás, tokkal-vonóval, mint a Gábor cigányok a vajszínű dácsiákat kilencvenötben, Gyöngyi, ne sírj!
Úgy lenne jó befejezni, ahogy a legenda szerint a kínai kolléga, aki a végén belépett a képébe, eltűnt benne, és a kép is eltűnt. Ez aztán a tiszta munka! Képzeld el, hogy festenék ide a kocsma falára egy szép, villogó, hiperrealista, böszme nagy székelykaput, aztán beugranánk, és pikkpakk a túloldalon lennénk az erdélyi havasokban, vagy a túlvilágon, esetleg a múltban, vagy a jövőben, vagy egy lakosztályban a Hiltonban, hűtött pezsgővel, és olyan friss szappannal, amin még látszik a felirat.

Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak

 

5G

Jelenleg Magyarország a kiépítés és tesztelés stádiumában jár, az új 5G mobilhálózatok a meglévő 3G-4G rendszereken felül, 3,5 Ghz-en használják a mikrohullámokat Magyarország néhány városában (Budapest, Győr, Zalaegerszeg). Az elhangzó információk az 5G esetében a már kiépült országok tapasztalatain alapulnak, illetve az EMF (mesterséges elektromágneses terek) emberekre és élővilágra ható kutatási anyagait részletezik. Az információk mennyisége, és az anyagokban foglaltak a nyugalom megzavarására alkalmasak, így kérjük ezt a megtekintésnél vegyék figyelembe!

Nem a félelemkeltés a célunk, hanem a figyelemkeltés, és az együtt gondolkodás! "Alulírott, a 204 országok tudósai, orvosai, környezetvédelmi szervezetei, valamint állampolgárai sürgősen kérelmezzük az 5G (ötödik generációs) vezeték nélküli hálózat felállításának leállítását, beleértve a műholdak 5G hálózatát is. Az 5G rendkívüli mértékben növelni fogja a rádiófrekvenciás (RF) sugárzásnak való kitettséget a már működő 2G, 3G és 4G hálózatok mellett. Az RF sugárzás bizonyítottan káros az emberek és a környezet számára. Az 5G bevetése embereken és a környezeten való kísérletezésnek minősül, amelyet a nemzetközi törvény bűncselekményként tart számon. …."

Solvitur ambulando

  

Az az igazán tiszta, aki Isten felé törekszik, s egyedül hozzá igazodik.

A labirintusjárás a meditáció természetes módja, a vezetettség megtapasztalása. Leköti az érzékeket, mozgósítja a testet, kiemel a hétköznapi térből és időből. Összezavarja és megtisztítja az elmét, előkészíti a találkozást valakivel. A szörnnyel? – önmagunkkal? – belső vezetőnkkel? – Istennel? A labirintus mindenkinek azt adja és úgy, amit ott, akkor éppen be tud fogadni, amire leginkább szüksége van. Az útvesztővel ellentétben, a labirintusban a kijutás nem cél, hanem eredmény! Solvitur ambulando. A megoldás járva-kelve születik meg.  

Az örök Tervező mindig tudja; hogy kinek hol a helye.

Szent Ágoston

Felidézem a Lényt

A hajnali szürkület idején emlékezetembe idézem saját szívem ragyogó, önfényét ontó magvát, a negyediket, az örökéletűt, a tiszta szellemi tudatot, az áldást – a Legfensőbb Hattyú célpontját és üdvét. Felidézem a Lényt, aki látja az álom, az ébrenlét és a mélyálom állapotát, a mindenekfelett való lényeget, aki én magam vagyok. Oszthatatlan az, részek nélkül való. Nem vagyok a veszendő elemek egyesülése, nem vagyok a test, sem az érzékek a testben, sem az értelem a testben. Nem vagyok az én-működés, sem az élet- és lélegzőerők találkozása, nem vagyok az ihletett értelem. Távol asszonytól, gyermektől, távol földtől és vagyontól és mindezekhez hasonlóktól, én vagyok a Tanú, az Örökké való, a Belső Én, a Boldog és Egyetlen.

Sankara (Hamvas Béla: Anthologia humana, 20.)

A szavak csodálatos életéből

A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

   Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullámtermészetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat?

   Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik?

   Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?

   Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik...

   Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam.

(Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)

Schrödinger macskája

Az ember időnként belebotlik az igazságba, de legtöbbször feltápászkodik, és továbbmegy.

(Winston Churchill)

könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa

Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor. A szemfényvesztésre a körülmények kényszerítenek. (...) Ezzel a bor filozófiájának alapgondolatát kimondtam. Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.

Hamvas Béla: A bor filozófiája

A kiégés társadalma

A multitasking nem egy olyan képesség, amivel csak a késő modern, munkaelvű és információs társadalom embere rendelkezne. Sokkal inkább visszalépésről van szó. A multitasking ugyanis a vadon élő állatok hétköznapi kelléke. Olyan figyelmi technika, mely elengedhetetlen a vadonban való túléléshez.

A blokkolóóra korában még világos különbséget lehetett tenni a munka és az azon kívüli időszak között. Napjainkra már egybeolvad az üzemcsarnok és a nappali. Így mindig és mindenhol képesek vagyunk dolgozni. A laptop és az okostelefon mobil munkahelyeket alakítanak ki. A jelenkori munka- és teljesítmény-társadalom egyfajta kényszertársadalom vonásait viseli magán, és mindenki részére biztosít egy tábort, amely munkatábor. Az a különlegessége ennek a munkatábornak, hogy egyszerre vagyunk benne rabok és felügyelők, áldozatok és tettesek, urak és szolgák. A kizsákmányoló egyben a kizsákmányolt is. A tettes és áldozat többé nem különíthető el egymástól. Halálra optimalizáljuk magunkat, hogy jobban működhessünk. Végzetes módon úgy magyarázzuk ezt a jobb működést, hogy általa jobbá tehetjük önmagunkat.

Jelen világunkból kiveszett minden isteni és ünnepi. Egyetlen hatalmas áruházzá lett. Az un. közösségi gazdaság mindannyiunkat olyan eladóvá tesz, aki éppen ügyfeleket keres. Telepakoljuk a világot olyan dolgokkal, amelyeknek egyre rövidebb a szavatosságuk és érvényességük. A világ belefullad ezekbe a dolgokba. Ez az áruház már nem is nagyon különbözik a bolondok házától. Látszólag mindenünk megvan. De egyvalami lényeges hiányzik, mégpedig a világ. A világ elvesztette összhangját, a saját hangját, bizony, színtelen lett. A kommunikáció lármája megfojtja a csendet. A dolgok elburjánzása és tömegessé válása kiszorítja az ürességet. A dolgok elárasztják az eget és a földet. Ez az áruvilág már nem alkalmas arra, hogy benne lakozzunk. Minden kötődést elveszített az istenihez, a szenthez, a titokhoz, a végtelenhez, és a mindenhez, ami magasabb rendű és fenséges. A csodálkozás bárminemű képességét is elveszítettük. Egy áttetsző áruházban élünk, amelyben áttetsző ügyfelekként figyelnek és kezelnek minket. Óriási szükség lenne arra, hogy kitörjünk ebből az áruházból. Az áruházat újra otthonná kéne alakítanunk, mégpedig az ünnepek házává, amelyben valóban megéri élni.

Byung-Chul Han: A kiégés társadalma

Holdat néző Juan nincs

Túl nagy árat fizetnek a fitness terembe, plasztikai sebészetre járók; az analízisbe, pszichodráma csoportba járók, a költői műhelyekbe, kreatív íráscsoportokra járók, a bölcseleti előadásokra és szellemi vitákra járók; mind. Így vagy úgy, a legcsekélyebb formai kiigazításokért amit a testen, a lelken, a kreativitáson és az értelmen tehetnek, feláldozzák az időt és a teret, a lélegzetet és a figyelmet, feláldozzák az oktalan örömöt, és az oktalan szeretetet, az ostoba okosság oltárán. Az anyagok, a szerkezetek, a kontextusok, a hangulatok fűszere, a tetten ért történések és a ráfogott jelentések idő-, tér-, lég- és figyelembuborékok csupán a béke poharában, mi képtelen elmúlni tőlünk. Mikor mindegy vagy már önmagadnak, akkor visszanyered az időt, a teret, a lélegzetet és a figyelmet. Ki nem sajátítja el a jelentéktelenséget, az nem sajátít el semmit. Ki nem érti, hogy az illúziók vesztével, csak a semmi veszett, az örökre ostoba marad. Csendesedik az élet. Szakadozik a matériától. Soha semmilyen logika nem létezett, nem létezik és nem is fog létezni. Ezt tudomásul kell venni. Így válhatunk csak ontológiailag felnőtté. De valóban kész-e a szájhős elszakadni mindentől? Hiszen úgy tűnhet öngyilkosnak is könnyebb lenni, mint elszakadni mindentől, és úgy élni. Tünemény az ember. Legyen bár szent, tisztes polgár, csirkefogó, kéjgyilkos, végül csak tünemény, csinos kis agyrém, burjánzás. "Kész a készben" sétál a legboldogabb magány önmagával. Ebben nincs semmi szégyenletes.

Bártfai Attila Márk (via Bártfai Attila Márk facebook)

visszavezet a középpontba, a lényeghez

 

Saját valóságunk megélését és elfogadását nem érezzük eléggé spirituálisnak. Úgy érezzük, mintha ilyenkor nem a középponttal foglalkoznánk, hanem a felszínen lennénk. Ezért sokan inkább ezoterikus és drámai pózokat keresünk, ahelyett hogy magunkhoz ölelnénk Isten szenvedésének és boldogságának misztériumát. Az életünk peremvidéke - ha teljességében átéljük, elszenvedjük és gyönyörködünk benne - visszavezet a középpontba, a lényeghez.

~ Richard Rohr ~

A világ egymással összevethető elemek gyors áramlása

„Semmi nem nehezebb, mint nem tenni semmit.”

– ebből a felismerésből indul ki Jenny Odell tavaly megjelent Hogyan csináljunk semmit (How to do nothing) című könyve, ami egy radikális újragondolása annak, hogy hogyan lehet emberként élni az internet és a közösségi oldalak korában. 

JennyOdell: Orb of Ambivalence

Odell problémafelvetése sokban hasonlít a koreai-német filozófus, Byung-Chul Han megközelítésére. Csak míg Han a német filozófia hagyományai felől jön és elsősorban a probléma gyökereit próbálja feltárni, Odellt sokkal jobban foglalkoztatja az a kérdés, hogy mit kezdhetünk e problémákkal.

Mindkettejüknél meghatározó az a gondolat, hogy az életünket teljesen leuralta a munkánk. A fejlett országokban a nyolcvanas évektől kezdve vált uralkodóvá az az elképzelés, hogy mindenkinek vállalkozóvá kell válnia, és mindenki maga felelős a saját előremeneteléért és teljesítményéért. Ez a rendkívül individualista megközelítés egyrészt szétterítette a korábban a vállalatok és befektetők által viselt gazdasági kockázatot az egyéni munkavállalók szintjére, másrészt az egymás ellen küzdő, egymással versengő munkavállaló alakját tette meg normává. Arról, hogy hogyan alakul át a munkánk és ez hogyan hat a személyiségünkre, részletesen írtunk a Han filozófiájáról szóló cikkben, Odell számára azonban izgalmasabb az a kérdés, hogy az alapvetően a munka világából származó teljesítményelv és értékelési kényszer hogyan szivárgott át életünk összes többi szférájába is. 

Ennek kulcsa az a változás, hogy hogyan vált az időnk az egyik utolsó igazán értékes és még értékesíthető erőforrásunkká. Épp ezért is megy olyannyira öldöklő harc a figyelmünkért: a fejlett országokban lassan már minden kereskedelmi szempontból értékes felhasználó az interneten van, így ezeken a piacokon bővülni már csak úgy lehet, ha ezeknek a felhasználóknak az idejéből és figyelméből sikerül minél többet lekötni. Ebben a küzdelemben minden egyes továbbkattintás, lejjebbgörgetés, egy megnézett videó után elinduló újabb videó megnézése sikernek számít, és a helyzetet tovább bonyolítja, hogy nem egyszerűen passzív fogyasztói vagyunk ennek a rendszernek, melyet Odell figyelemgazdaságnak (attention economy) nevez, hanem már ez alakítja azt is, ahogy magunkat elképzeljük és megéljük. Ha boldogulni akarsz a világban, akkor egy értékesíthető személyiséggel kell rendelkezned, melyet minden másodpercben gondoznod kell. A posztjaidra érkező reakciók egyben visszajelzések arról is, hogy hogyan áll a személyes márkád építése, ahogy például örökké gondolnod kell arra is, hogy az interneten magadról megosztott tartalmakat nemcsak barátaid láthatják, hanem akár potenciális munkaadóid is. 

Az én építésének ebben a szünet nélküli kényszerében pedig nem marad tere a semmittevésnek. Az ugyanis, hogy épp ne csinálj semmit, egyszerűen túl drága lett, amit nem engedhetünk meg magunknak. 

Jenny Odell szerint sok hasonlóság van abban, ahogy a gazdaság bánik a természettel, illetve ahogy a figyelemgazdaság bánik a figyelmünkkel: mindkét esetben erőteljes a törekvés a monokultúrák kialakítására; cél, hogy lenyesődjön minden, ami nem hasznos, amit nem lehet kisajátítani. E mögött szerinte azonban egy olyan téves felfogás áll, amely úgy tekint az életre, mint ami részekre bontható és optimalizálható, nem pedig egy olyan ökoszisztémaként, melynek minden része eleven. 

A figyelemgazdaság hátrahagyása egyáltalán nem adja magát könnyen: ma már elég pontosan lehet tudni, hogy a közösségi oldalak algoritmusai mögött mennyire tudatos tervezés lapul, melynek célja, hogy a figyelmünk újabb és újabb görgetésekben és frissítésekben horgonyozzon le. És semmi nem köti le úgy a figyelmet, mint a felháborodás és a félelem. Épp ezért sokan azt tapasztalják, hogy miközben görgetik a posztokat, egyszerre fogja el őket a szorongás, és közben az érzés, hogy mégsem tudnak ebből kiszakadni. A közösségi oldalak révén úgy érezhetjük, hogy folyamatosan történik valami a világban, és mi lemaradunk róla. (Miközben persze az sem biztos, hogy történik még bármi egyáltalán.)

Odell arról is ír, hogy a közösségi oldalak logikája már átszabta a világhoz való viszonyunkat is: az érzékenység helyett a kapcsolódottság vált meghatározóvá. 

Az érzékenység két alapvetően eltérő elem sokszor súrlódásoktól terhelt, kétértelmű, bizonytalan találkozása, melynek végén elképzelhető az is, hogy a két elem maga is megváltozva keveredik ki ebből a helyzetből. Erre példa egy beszélgetés, ami nem feltétlen adja magát könnyen, ami tele lehet meglepetéssel, amiről te sem tudod, hogy a végén hova fog kilyukadni.  

Ezzel szemben a kapcsolódottságban a világ egymással összevethető elemek gyors áramlása: mindenről azonnal meg lehet mondani, hogy hol a helye, minden felosztható, besorolható. Ez a logika a közösségi oldalak logikája is, amit a megosztások és lájkok tartanak mozgásban, de még a pillanatnyi felháborodások sem akasztják azt meg.

A két viszony közötti lényeges különbség, hogy az érzékenység működéséhez térre és időre van szükség. A figyelemgazdaságban viszont a közösségi oldalak és az applikációk már a figyelmünk másodpercnyi töredékeinek megszerzéséért versenyeznek egymással. És ugyanígy, a másokhoz való kapcsolódáshoz szükség van a távolságra is, ahonnan fel tudom mérni a helyzetüket, ahonnan nyitni tudok feléjük, ahonnan a szavaimnak mélysége és tartalma lehet. Az érzékenységről a kapcsolódottságra való átállás pedig szerinte ellehetetleníti a közös cselekvést, a közös narratívákat és a szolidaritást.

A teljes cikk a !!444!!! oldalán olvasható, szerző: Horváth Bence.

Kapcsolódik a blogon: Korszellem

Ez lenne az emberiség jövője?

Nem is emelnék ki semmit ebből a fantasztikusan megírt, összeszedett bejegyzésből. Hosszú, de nagyon érdemes a végigolvasásra. Kay-D Blogja: A rezsim valódi arca