2015. december 31.

Gondviselésed ritmusába kapcsolódva


Annak, aki jó táncos akar lenni,
Veled, vagy egyébként,
nem szabad tudnia, hová vezetik.
Csak követnie kell,
ráhangolódnia és súlytalannak lennie,
semmiképp sem megmerevednie.
Nem követelhetjük, hogy megmagyarázd
a lépéseket, amelyeket tenni szeretnél,
hanem fürgeséged és mozgékonyságod
meghosszabbításaiként, rajtad keresztül
kell felvennünk a zenekar ritmusát.
Nem akarhatunk minden áron előrehaladni,
hanem meg kell elégednünk a forgással,
a félrelépéssel és a megállással is, ha szükséges,
meg a siklással is, a lépések helyett.
Mindezek azonban csupán
oktalan lépések lennének,
ha nem alakítaná őket harmóniává a zene.

Mégis elfelejtjük Lelked zenéjét,
és tornagyakorlattá alakítjuk életünket.
Elfelejtjük, hogy a Te karjaidban táncoljuk azt,
hogy szent akaratod elképzelhetetlen fantázia tárháza.
Ha meg volnánk elégedve veled Uram,
nem tudnánk ellenállni ennek a tánckedvnek,
amely a világon keresztül árad.
És ki tudnánk találni, mit szeretnél látni tőlünk:
melyik táncot járjuk
gondviselésed ritmusába kapcsolódva.

(Madeleine Delbrêl)



2015. december 30.

A jaguárra írt titok


A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely ugyancsak kőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos és nyomasztó. Egy közfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az egyik felén én vagyok, Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado felgyújtott; a másikon egy jaguár, mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablak metszi a középső falat. Az árnyéktalan órán (délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akit lassan megtörtek az évek, vasgörgőt hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokat ereszt le a számunkra. A fény behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.






A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek. Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most varázslat nélkül fel sem emelkedhetnék a porból.

A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal gyötörtek, hogy áruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten bálványát, de ő nem hagyott el engem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek, összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó életemben.

A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyó rendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annak birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad, a Teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem tudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.

Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet az isten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása. Hanem a századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed, az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat, talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten egyik jelképe.

Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet, ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak, üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt a jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár; szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele volt.

Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására. Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet fekete formáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán; és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót jelentették. Soknak vörös szegélye volt.

Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentencia önmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnek vagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehet alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi szavak: mindenség, világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.

Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt álmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a börtönt, s én a homok félgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: "Nem életre ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan felébrednél."

Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasán fényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a korsókat.

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam nedvességét, áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet, áldottam a homályt és a követ.

Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétli szimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a pereme) végtelen volt. Összefonódva, mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél! Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről a Közösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat, melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguár írását is sikerült megértenem.

Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanom fennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a kőbörtönt, hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek, hogy a jaguár széttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy újjáteremtsem a piramist, hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és én, Cinakán uralkodnám a földeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy sohasem fogom kimondani ezeket a szavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de most már nem törődik vele. Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a másiknak a nemzetével, ha ő most már senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt a sötétben.

(Jorge Louis Borges: ISTEN BETŰJE, Hargitai György fordítása -
Ema Risso Platerónak)

2015. december 26.

Az Idő Új Köre


"A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. 
Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.”
(Jézus szavai János könyvéből, 3.08.)



Csak egy út vezet Isten szívébe, és az a szellem útja - mi azon igyekszünk járni.

című könyvéből, Sensum Donum Kiadó)

 

(Bear Heart, Medveszív, indián nevén Nokus Feke Ematha Tustanaki, maszkagí nemzet)



egy hideg éjjelen
elfelejtettem születésem történetét
elfelejtettem az álom hosszú ujjait
a nevek varázsát

egyedül megyek
először is bocsánatot kérek
a széltől


(Egyedüllét, Lance Henson indián költő és aktivista verse, 
Gyukics Gábor fordítása)






Háromnapos koromban anyám felvitt egy közeli dombtetőre és bemutatott az elemeknek. Először bemutatott a Négy Égtájnak: Keletnek, Délnek, Nyugatnak és Északnak. "Különleges áldást kérek erre a gyermekre. Ti ölelitek körbe az életünket, és tartotok bennünket életben. Kérlek titeket, hogy óvjátok őt, és hozzatok egyensúlyt az életébe.

Ezután piciny lábamat Földanyához érintette. "Kedves Földanya és Földnagyanya, ez a gyermek egyszer járni, játszani és futni fog rajtatok. Tanítsátok meg az irántatok való tiszteletre, ahogy felnő. Bárhová is vezessen útja, legyetek ott, támasszátok meg, és gondoskodjatok róla."

Bemutatott a napnak. "Nap Nagyapa, süss erre a gyermekre, miközben növekedik. ------

folytatás a Stellium Asztropszichológia oldalán


"Járj Szépségben!"

Egyenesen járj, mint a fák
Erős legyél mint a hegyek
Szelíd, mint a tavaszi szél

Őrizd a nyári nap melegét a szívedben
és a Nagy Szellem mindig melletted lesz.
 

(amerikai indián közmondás)

2015. december 19.

Láthatatlan


   



Olyan magányosnak érezte magát, amilyennek csak gyerekkorában, s úgy rémlett neki, teljesen idegen ebben a világban, pedig még mindig szereti. Úgy gondolta, hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta, hogy a világ szívverésének rettentő ára van, s hogy a világ fájdalma és szépsége valamiféle párhuzamban halad, s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más, csak egyetlen szál virág látványa.






Az öregember azt mondta, hogy a farkas magasabb rendű lény és azt is tudja, amit az ember nem: hogy a világban nincs semmiféle rend kivéve amit a halál helyezett el benne. Végül azt mondta hiába iszik az ember Isten véréből ha nem fogja föl tetteinek súlyát. Azt mondta az emberek fontosak akarnak lenni de nem értik hogyan lehetnének azok. Cselekedeteik és szertartásaik között helyezkedik el a világ és ebben a világban viharok tombolnak és fákat csavar ki a szél és az összes állat amelyet Isten teremtett széltében-hosszában járja ezt a világot ám az ember mégsem lát belőle semmit. Az emberekben csak a saját cselekedeteik tudatosulnak vagy az amit megneveznek és amiről beszámolnak egymásnak. Az a köztes világ azonban láthatatlan marad a számukra.

Cormac McCarthy

2015. december 13.

Harmónia


Advent 3. fénye - az öröm




   Van egyfajta boldogság, amelyet az önfeledten játszó gyermekek élnek át. A szerelmesek is boldogok. Mindez nagyon szép. De az emberi kiteljesedést nem az ilyen típusú boldogságok jelentik. Hanem a mindenséggel alkotott harmónia, beleértve a szenvedéssel vagy a halállal alkotott harmóniát is. Az ember ettől válik igazán mélységesen összeszedetté, ettől lesz nagy a lelki fajsúlya, ettől lesz igazán kiegyensúlyozott.
   Ez csendes dolog. Ez a kivívott boldogság. De ebben nincsen önfeledtség. Nem abból, hanem az erőből ered.

~ Bert Hellinger

2015. november 27.

A sivatag hangkulcsai


Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kíváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kísértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?


Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakul, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

~ Pilinszky János (Bp., 1921. november 27. – Bp., 1981. május 27.)




Van egy szél; ha felém fordul, meghallom a kert és a sivatag beszélgetését. Hol a sivatagban, hol a kertben, nappal vagy éjjel. A vályogfalak, kőfalak, semmilyen falak, mészkő, messzi nyáj, üvöltés, madarak éneke, sziszegés, csurranás, csönd, száraz illatok, vizes illatok, holdak, csillagok, virágok mind a kert meg a sivatag hangkulcsai.
Elmondja egymásnak álmát a kert meg a sivatag. Leginkább egymásról álmodnak. A sivatag a benne fekvő kertről álmodik. Szereti a kertet. Átöleli. Sivataggá szeretné változtatni. A kert magában él. A kert a sivatagról álmodik, mely ott van körös-körül. Arról, hogy különbözik tőle, és tudja, hogy ez a különbség olyan illó könnyű, mint az érzelmek.
Régen lehetett, amikor először hallottam meg beszélgetésüket. Talán kétéves lehettem, amikor meghallottam őket. Talán egyéves lehettem, amikor meghallottam őket, és így tovább. Talán mielőtt megszülettem. Vagy bárki megszületett. Vagy gömbölyűből tojás lett volna. Vagy a víz megszületett volna, magas szirten hűlve, könnyeket jövendölve, szemeket jövendölve. Talán még a színes éjszakában forgó sziklák előtt hallhattam meg őket.
Hallom őket talán már mióta a fény keresgélni kezdett valamit, amire írhatna, fehéren lebegve, a színeket még magában rejtve, s körülötte a sötétség; semmit sem felejtve a kezdet óta, a tudás végét jövendölve, a vadont jövendölve. És a kertet. És a sivatagot.

~ W. S. Merwin: Beszélgetés (A Létezés Hálói)


2015. november 10.

Gayatri Mantra


   - Itt az ellenszer, ami elpusztítja a mérget - mondta don Juan, és megsimogatta a Földet.
   Nem a varázslók magyarázata szabadítja fel a szellemet. Nézzetek magatokra. Megkaptátok a varázslók magyarázatát, és nem érzitek a különbséget. Magányosabbak vagytok, mint valaha; mert a rendületlen szeretet nélkül a Lény iránt, aki menedéket nyújt nektek, magány az egyedüllét. Csak e Tündöklő Lény iránt érzett szeretet adhat szabadságot a harcos szellemének; a szabadság pedig öröm, gazdagság és bőség.
  
(Carlos Castaneda)


2015. október 28.

ne várd szelíden


Ne várd szelíden azt a végső éjt, 
Tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő, 
Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt. 
Ha minden büszke harc már véget ért, 
És karjaidban nincs is már erő, 
Ne várd szelíden azt a végső éjt. 
Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.

(Dylan Thomas)
 



2015. október 23.

A nő egyetemes története


   Észak-Írországban nőttem fel. Egy olyan helyen, ahol a "picsa" szó a legrosszabb dolgot jelentette, amit egy ember a másikról gondolhat. Ha valakit gyűlöltél vagy megvetettél, a "picsa" mindent kifejezett. Ezt a szót firkálták a szemetes sikátorok vagy a vizelettől és ürüléktől bűzlő közvécék falára. Semmi nem lehetett rosszabb annál, mint hogy "picsának" neveznek, senki sem volt hülyébb a "hülye picsánál".
   A nőgyűlölet története a nők gyűlöletének folyamatos íve, amely összeköti Arisztotelészt Hasfelmetsző Jack-kel, Lear királyt James Bonddal. De nem kizárólag a nyugati civilizáció jellemzője.
   Gyökere a férfi harca önmagával. Időszerű, mint a legújabb pornográf weboldal és régi, mint maga a civilizáció. Egy ősi hagyomány örökösei vagyunk, amely visszanyúlik a múlt nagy civilizációinak gyökeréhez, oda, ahol tudatunk formálódott, ahol kialakult az a kettősség, amely ott rejtőzik minden próbálkozás mögött, hogy tagadja az emberiség egyik felének ember voltát.
   A történelem a férfiak története volt (és nagyjából az is maradt), annak története, hogy hogyan hatottak a férfiak az őket körülvevő világra, valamennyi - politikai, vallási, katonai, társadalmi, filozófiai, gazdasági, művészi és tudományos - vonatkozásban. Amit történelemnek nevezünk, valójában nem más, mint a patriarchalis rend története. Ideológiája a nőgyűlölet, egy hiedelmekből és eszmékből szőtt rendszer, amelynek célja, hogy magyarázatot adjon a férfiak uralmára a nők felett.

(Jack Holland: Nőgyűlölet - A világ legrégibb előítélete)




   Apám szerette a történelmet, és szerette a nőket. Ez a két tény vezette el őt a nőgyűlölet témájához, mely meglehetősen különbözik attól, amiről a hivatása szólt: az észak-írországi politikai ügyektől.
2002-ben kezdett el dolgozni a Nőgyűlölet. A világ legrégibb előítélete című könyvén. A téma meglehetősen ellentmondásosnak bizonyult. A férfiak, ha meghallották, mivel foglalkozik apám, többnyire azt feltételezték róla, hogy igazolni próbálja a nőgyűlölet jogosságát. Ez a reakció nagyon megdöbbentette apámat. Általában mindenki meglepődött, hogy egy férfi ír erről a témáról. „Miért ne? A nőgyűlöletet férfiak találták ki” - mondogatta.
   Írás közben nagyon megrázta azoknak a bűntetteknek a hosszú sora, melyeket férjeik, apáik, embertársaik és uralkodóik követtek el a nők ellen. Anyámmal megborzongtunk, amikor sorolta őket - a boszorkánysággal vádoltak esztelen kínzásától kezdve az észak-koreai börtönökben elszenvedett borzalmakig. Újságcikkeket vágott ki, elolvasott millió történetet, a költészethez és a drámairodalomhoz nyúlt kulturális magyarázatért.
   Apám úgy érezte, ez a legfontosabb munkája. Újságírói tekintete arra a félelmetes kérdésre irányult, hogy hogyan lehetséges, hogy a történelem során az emberiség egyik fele mindvégig elnyomta és terrorizálta az emberiség másik felét.

(Jenny Holland előszavából)



Részletek a könyvből (itt olvasható a teljes könyv): 



2015. szeptember 21.

Vegyen oltalmába Ő


"Ő, aki feladta eredeti (megnyilvánulatlan) formá­ját, hogy a világ javára legyen - a sokszájú, szépen feltekeredett, aki halálos mérgek birtokosa, mégis a mérhetetlen szenvedések seregének eltávolítója, aki minden tudás forrása, akinek kísérői köre állandó örömök forrása, aki a kígyók fenséges ura: vegyen oltalmába engem Ő, a jóga adományozója, a töké­letes jóga igája alatt, fehér fénylő éteri testével."

(ima Ananta Sésa-hoz)


(ősi kígyószobor, Mexikó)


... az elengedés gyakorlásaként vízbe szórják az elsöpört mandala homokszemeit, felajánlva az ott élő kígyóistennek.


(sumér lelet)

2015. szeptember 19.

mindhalálig


Az ember komédiája:
Mindhalálig élni tanul.

(Fodor Ákos)

Legyetek Ánanda, önmagatok fénye,
a biztonságot leljétek meg önmagatokban
idegen menedék nélkül.
Boldog csak az, akinek szíve megtalálta a békességet.

(Siddhartha Gautama)

2015. szeptember 4.

A Nap műveleteiről


     1. Verum, sine mendatio, certum et verissimum -
Való, hazugság nélkül, biztos és igaz. 
     2. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius -
Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.
     3. Et sicut omnes res fuerunt ab uno, meditatione unius: sic omnes res natae fuerunt ab hac una re, adaptatione - 
Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett. 
     4. Pater eius est Sol, mater eius Luna, portavit illud ventus in ventre suo, nutrix eius terra est -
Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta. 
     5. Pater omnis thelesmi totius mundi est hic - 
Ő a théleszma, az egész világ nemzője. 
     6. Vis eius integra est, si versa fuerit in terram - 
Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul. 
     7. Separabis terram ab igne, subtile a spisso, suaviter, cum magno ingenio - 
Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel. 
     8. Ascendit a terra in coelum, iterumque descendit in terram et recipit vim superiorum et inferiorum. Sic habebis gloriam totius mundi. Ideo fugiat a te omnis obscuratis -
A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér. 
     9. Hic est totius fortitudinis fortitudo fortis. Quia vincit omnem rem subtilem, omnemque solidam penetrabif - 
Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja. 
     10. Sic mundus cratus est - 
A világot így teremtették. 
     11. Hinc adaptationes erunt mirabiles, quarum modus est hic -
Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja. 
     12. Itaque vocatus sum Hermes Trismegistos, habens tres partes philosophiae totius mundi - 
Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém. 
     13. Completum est quod dixi de operatio solis -
Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.



 
1. Való, való, nincs benne kétség, biztos, megbízható.
2. Íme, ami fent van, alulról jön, ami lent van felülről. Az Egy műve a varázslat.
3. Ebből az Egyből egyetlen művelettel minden létező így keletkezett.
4. Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
5. Ő a varázslat nemzője, őrzője, ereje tökéletes, a fények élesztője.
6. Tűz, amely földdé válik.
7. Válaszd el a tüzet a földtől, a könnyűt a nehéztől, vigyázva, mesteri kézzel.
8. A földről az égbe száll, úrrá lesz a fény fölött, s ismét leszáll a földre. Megszerzi a felső és az alsó erőket. Így lesz úrrá afölött, ami fent van, s ami lent. Mert veled van a fények fénye, s ezért a sötétség előled kitér.
9. Az erők erejével leszel úrrá a finom fölött, és hatolsz be a nehézbe.
10. Olyan ez, mint a világ teremtése.
11. Az ilyen tett varázslat, és ez a módja.
12. Ezért neveztek Háromszor Nagy Hermésznek.
13. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

Gabir ibn Khajjam (Al Gabir)




Most következik a gyakorlati útbaigazítás. Mit kell tenni? A tüzeset a földtől és a könnyűt a nehéztől el kell választani. Az elválasztásban a tudás éppen olyan fontos, mint a szenvedély. Megkülönböztetni és megkülönböztetni. Ez a legfontosabb.

Hamvas Béla: Tabula Smaragdina

2015. augusztus 27.

soha másban, csak saját ítéletemben




- Csak rémeket látsz...
- Nem csak! De, ha már vannak:
látom őket is.



én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben




Sérelmeket nem őrzök meg
és nem küldök vissza!

(Fodor Ákos)


Egy nő önmagáról alkotott képét valaki más féltékenységének vagy a felé irányuló nyílt pusztítani akarásnak a tüze is elégetheti. A család, a tanácsadók, a tanárok és a barátok nem feltétlenül pusztítóak, ha irigységet éreznek, némelyikük azonban enyhébben, vagy erőteljesebben, határozottan az. Egyetlen nő sem engedheti meg magának, hogy alkotó élete egyetlen cérnaszálon függjön, miközben egy ellenséges szerelmet, szülőt, tanítót vagy barátot szolgál.

(Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

2015. augusztus 22.

Baraka


     Valaha nem volt turizmus. A cigányok, a beduinok és más nomád népek régen is, mint most, kedvükre járták a világot, de senkinek sem jutna eszébe turistának nevezni őket.
A turizmus a 19. század találmánya - azé a koré, amely, néha úgy tűnik, természetellenesen hosszúra nyúlt. Sok szempontból még ma is a 19. században élünk.




     A turista azért keresi a Kultúrát, mert - a mi világunkban - a kultúra beleveszett a Látványba, megsemmisítette a bevásárlóközpont és a talk-show - mert műveltségen ma a munkával és fogyasztással töltendő életre való felkészülést értjük - mert mi magunk sem teremtünk többé. Bár a látszat szerint a turista fizikailag jelen van a Természetben vagy a Kultúrában, igazából olyan, mint kísértet a romok közt, testi valójában nincs jelen. Nincs igazán ott; egy mentális térképen utazgat keresztül, absztrakt fogalmak közt mozog („Természet”, „Kultúra”), inkább képeket gyűjt, mintsem tapasztalatot. Gyakran mások nyomora közepette vakációzik, sőt még tetézi mások nyomorát.
Egyiptomban nemrég meggyilkoltak néhány embert, pusztán azért, mert turisták voltak. Íme... a Jövő. Turizmus és terrorizmus: - tényleg, mi is a különbség?
      A három archaikus utazási cél közül - nevezzük ezeket most „háborúnak”, „kereskedelemnek” és „zarándoklatnak” - melyikből lett a turizmus? Sokan egyből rávágnák, hogy a zarándoklatból. A zarándok azért megy „oda”, hogy lásson; a zarándok általában hazavisz valami emléktárgyat; a zarándok „szabadságra megy” a hétköznapokból; a zarándok céljai nem anyagi természetűek. Ebben az értelemben a zarándok a turista előképe.
Ám a zarándok tudata a zarándoklat közben jelentős változáson megy át, mely számára valóságos. A zarándoklat a beavatás egy formája, s a beavatás a megismerés újabb formáinak kapuja.
A zarándok és a turista közötti különbséget az világítja meg, ha összehasonlítjuk, milyen hatással vannak arra a helyre, amelyet meglátogatnak. Egy hely - város, kegyhely, erdő - változásai csekélyek, de megfigyelhetők. A hely lelke kifürkészhetetlen, de a társadalmi változásokról talán mondhatunk valamit.
     Az olyan zarándokhelyek, mint Mekka, lehetnek hatalmas kereskedelmi bazárok, sőt termelési központok is (gondoljunk a benaresi selyemiparra) - de elsődleges „termékük” a baraka vagy mana. Ezeket a szavakat (egyik arab, másik polinéz) általában úgy fordítják: „áldás”, de számtalan más jelentést is hordoznak.
A vándorló dervis, aki a megszentelt helyen alszik, hogy egy halott szentről (a „Sírok Népének” egyik tagjáról) álmodjék, beavatásra vagy a lelki ösvényen való előrejutásra vágyik; az anya, aki beteg gyermekét Lourdes-ba viszi, gyógyulásra; a gyermektelen nő Marokkóban azt reméli, hogy a Marabout termékennyé teszi, ha rongyot köt a sírjából sarjadó öreg fára; a mekkai utazó a Hit központjába vágyik, s ahogy a karaván megpillantja a Szent Várost, a hadzsi így kiált: Labbaika Allahumma! - Itt vagyok, Uram!
     Mindezeket az indítékokat a baraka szó foglalja össze, amely néha tapintható, szinte anyagi természetű dolognak tűnik, s a zarándok erősödő karizmáján vagy „szerencséjén” mérhető le. A kegyhely barakát hoz létre. A zarándok magával viszi. De az áldás a Képzelőerő műve - akárhány zarándok visz belőle magával, jut is, marad is. Sőt, minél többet visznek el, annál több áldást „termel” a kegyhely (mert a népszerű kegyhely minden meghallgatott imádságtól gyarapszik).
     A baraka a képzelőerő műve - de nem „irreális”. Épp elég reális azoknak, akik megérzik. A lelki javak azonban nem a kereslet és kínálat törvényei alapján működnek, mint az anyagi javak. Minél nagyobb a kereslet a lelki javak iránt, annál nagyobb a kínálat. A baraka termelődése végtelen.
     A turista ezzel szemben nem barakára, hanem kulturális különbségekre éhes. A zarándok azért hagyja el az otthon „profán terét”, és utazik a kegyhely „szent terébe”, hogy megtapasztalja szent és profán különbségét. De ez a különbség megfoghatatlan, finom, a profán tekintet számára láthatatlan, spirituális, képzeletbeli. A kulturális másság viszont mérhető, szemmel látható, anyagi, gazdasági, társadalmi természetű.
A kapitalista „első világ” képzelőereje kimerült. Nem tudja elképzelni, milyen, ami más. A turista nem azért hagyja el az „otthon” homogén terét az „idegen tájak” heterogén teréért, hogy áldást kapjon, hanem egyszerűen azért, hogy megcsodálja a festői tájakat, a másság látványát, pillanatát, hogy lássa a másságot.
A turista a másság fogyasztója. Ám a kulturális másság termelődése nem végtelen és nem pusztán képzeletbeli: nyelvben, tájban, építészetben, szokásokban, ízben, illatban gyökerezik. Minél többet használnak el, visznek el belőle, annál kevesebb marad. Egy adott társadalom csupán ennyi jelentés, csupán ennyi másság termelésére képes. Ha egyszer vége, akkor vége.
      A turizmus valódi gyökere nem a zarándoklat (sőt, még csak nem is a „tisztességes” kereskedelem), hanem a háború. Erőszak és fosztogatás volt a turizmus eredeti formája; vagy másképp szólva: az első turisták közvetlenül a háború nyomában érkeztek, mint keselyűemberek, akik a harcmezei mészárlás maradványain kapirgáltak, képzeletbeli hadizsákmányra - képekre - vadászva.
A turizmus a totális imperializmus tünete volt: a gazdasági, politikai és spirituális imperializmusé.
Valójában az a meglepő, hogy még olyan kevés turistát gyilkoltak meg, és hogy csupán néhány terroristának jutott ez az eszébe. Talán valami titkos cinkosság van e tükörkép-ellenségek között. Mind hontalanok, horgonyuk örökre eloldva a kikötőtől, a képek tengerén sodródnak. A terrorcselekmény csak képében létezik - a CNN nélkül csupán az értelmetlen kegyetlenség pillanatnyi fellobbanása maradna meg. A turista-cselekmény is csak a pillanatfelvételeken és az emléktárgyakban létezik. A terrorista és a turista a posztimperialista kapitalizmus talán legelidegenedettebb termékei. Képek szakadéka választja el őket vágyuk tárgyától. Furcsa, mégis ikrek ők.
     Semmi sem érinti meg a turista életét. Minden lépése közvetített. Aki látta már valaha amerikaiak tömött hadrendjét vagy egy busznyi japánt, amint romok vagy turista-rituálék helyszíne felé menetelnek, bizonyára észrevette, hogy még kollektív tekintetüket is a kamera szemének médiuma közvetíti: a fényképezőgépek és videokamerák tömege olyan, mint fényes, kattogó pikkelyek a teljes közvetítettség páncélzatán. Semmi szerves nem hatol át e rovarpáncélszerű képződményen, amely védőkitinként és ragadozó rágószervként is szolgál, s amely képeket, képeket, képeket habzsol. A közvetítés szélsőséges formája a társasutazás, amelynek során minden képet okleveles szakember, pszichopomposz értelmez, holtak vezetője, virtuális Vergilius a jelentésvesztettség Infernójában - a Központi Diskurzus és a kisajátítás metafizikájának alacsony beosztású funkcionáriusa - testetlen örömök stricije.
A turista igazi színtere nem az egzotikum helye, hanem a közbülső, liminális tér senkiföldje (szó szerint: „utópiája”) - magának az utazásnak a tere, a repülőtér ipari absztrakciója, a repülő, a busz gépi dimenziója.
     A turista és a terrorista - az absztrakciók repterének ikerszellemei - az autentikusra éhezik. Csakhogy ami autentikus, közeledtükre menten visszahúzódik. Fényképezőgép vagy fegyver áll köztük és a szeretet perce között, amely minden terrorista és turista titkos álma. Nyomorúságuk abban áll, hogy csupán pusztítani képesek. A turista a jelentést pusztítja, a terrorista a turistát.
     E kis írás szerény célja az, hogy megszólítsa az egyedül utazót, aki úgy döntött, hogy ellenáll a turizmusnak. Bár végül is képtelenek vagyunk tökéletesen megtisztítani magunkat és utunkat a turizmus foltjaitól, mégis úgy érezzük, hogy a fejlődés lehetséges.
     Nemcsak megvetjük a turizmust, mert vulgáris és igazságtalan, s ezért minden (tudatos vagy tudattalan) fertőzést el szeretnénk kerülni, amelyet a turizmus virulens vírusa terjeszt - az utazást a kölcsönösség, s nem az elidegenedés aktusaként értelmezzük. Vagyis nem csupán a turizmus negatív jelenségeit szeretnénk elkerülni, hanem hozzájárulni a pozitív utazás elterjedéséhez, hogy produktív és kölcsönösen gazdagító kapcsolat legyen én és a Másik, vendég és vendéglátó között - a kultúrák közötti szinergia egy formája, amelyben az egész több, mint a részek összege.
     Kíváncsiak vagyunk, vajon az utazást lehet-e a baraka rejtett ökonómiája alapján folytatni, amelynek során nemcsak a kegyhely, hanem a zarándok is „áldást” oszt.
Arra gyanakszunk, hogy bár a modern világban az utazást a Fogyasztási Cikk fogalma határozza meg - bár az ünnepélyes ajándékozás hálói látszólag eltűntek a térképről - bár a turizmus látszólag diadalt aratott - mégis - továbbra is úgy hisszük, hogy vannak más ösvények, nem hivatalos, a térképen nem szereplő, talán titkos utak - amelyeket még mindig az ajándékozás ökonómiájának lehetősége tart fenn; a szabad szellemiség csempészösvényei, melyeket csak az utazás művészetének geomantikus gerillái ismernek. Sőt: nem csak hisszük, tudjuk: az utazás művészete létezik.




     Az utazás művészetének legnagyobb, legtehetségesebb gyakorlói a szufik voltak, az iszlám misztikusok. Az útlevél, a vakcina, a repülőgép, és a szabad utazás más kerékkötőinek kora előtt a szufik szabadon utaztak egy olyan világban, amelynek határai áthatolhatóbbak voltak, mint ma, az iszlám nemzetfölöttiségének és a Dar al-Iszlam, az iszlám világ kulturális egységének köszönhetően.
A nagy középkori muszlim utazók hatalmas utazásokról számoltak be - Perzsiából Egyiptomba, vagy akár Marokkóból Kínába - anélkül, hogy a sivatagok, tevék, karavánszerájok, bazárok és vallásos áhítat világát akár egy pillanatra is elhagyták volna. Valaki mindig tudott arabul, ha rosszul is, és az iszlám kultúra behatolt a legtávolibb zugokba is, ha felszínesen is. Szinbád, a tengerész meséit olvasván (az Ezeregyéjszakából) olyan világ körvonalazódik előttünk, melyben még a terra incognita is - szokatlansága, furcsasága ellenére - valahogy ismerős, valahogy muszlim. Ebben az egységes világban, mely azonban korántsem volt egyöntetű, a szufik egy különös csoportot, az utazók csoportját alkották. Nem harcosok voltak, nem is kereskedők, de még csak nem is szokványos zarándokok: a dervisek a tiszta nomád lelkiséget képviselték.
     A Korán szerint Isten hatalmas teremtett világa és benne minden dolog: szent, nemcsak azért, mert Isten teremtette, hanem mert az anyagi világ tele van „útjelzőkkel”, az isteni valóság jeleivel. Maga az iszlám is két utazás között született, a hidzsra, Mohamed Mekkából Medinába való menekülése és a hadzs, a visszatérés között. A hadzs még ma is az eredet és a központ felé tartó mozgást jelenti a muszlimnak, s az évi zarándoklatnak nemcsak az iszlám vallási egységében, de kulturális egységében is alapvető szerepe van.
Magának Mohamednek az élete az iszlám hívő mindenfajta utazására példát szolgáltat: a nyári és téli mekkai karavánokkal kereskedőként telt ifjúkora; hadjáratai; s végül győzelme - alázatos zarándokként. Bár városi vezető, a beduinoknak is prófétája, maga is nomád, „jövevény”, „árva”. Ebből a szemszögből nézve az utazás szinte szentség. Valamilyen mértékben minden vallás szentesíti az utazást, de az iszlám szinte elképzelhetetlen utazás nélkül.
     A Próféta azt mondta: „Keressétek a tudást, ha kell, Kínában”. Az iszlám kezdetétől fogva minden világi utilitarizmus fölé emeli az utazást, és ismeretelméleti, sőt gnosztikus dimenzióba helyezi. „Az ékszer, amely sohasem hagyja el a bányát, nem is csiszolódik”, írja a szufi költő, Szaadi. Nevelni annyi, mint „kivezetni” a tanítványt, és perspektívát adni neki, túl a provinciális szemléleten és a puszta szubjektivitáson.
     Voltak szufik, akik csupán az archetipikus álmok és látomások képzeletbeli világában utaztak, de sokan közülük szó szerint vették a Próféta buzdítását. Még ma is vannak dervisek, akik az egész iszlám világot beutazzák - de egészen a 19. századig seregekben utaztak, egyszerre több százan vagy ezren, és hatalmas távolságokat jártak be. S mindezt puszta tudásszomjból.
Nem hivatalosan kétfajta vándorló szufi létezett: az „úriember-tudós” típus és a kolduló dervis. Az első kategóriába tartozik Ibn Battúta (aki úgy gyűjtötte a szufi beavatásokat, mint valaha egyes nyugati urak a szabadkőműves fokozatokat); és a „legnagyobb sejk”, Ibn Arabi, aki lassan vándorolt át a 13. századon szülőföldjéről, Spanyolországból, Észak-Afrikán, Egyiptomon keresztül Mekkába és végül Damaszkuszba.
Valaha a kereszténységben is voltak kolduló rendek (Szent Ferenc valójában azután alapította a magáét, hogy dervisekkel találkozott a Szentföldön, akik valószínűleg feladták rá a „beavatás köpenyét” - azt a híres köpenyt, melyet akkor viselt, amikor visszatért Itáliába) - de az iszlámban több tucat, sőt talán több száz ilyen rend virágzott.
     Ahogy a szufizmus az első idők laza spontaneitása után kikristályosodott és intézménnyé vált, szabályokkal és fokozatokkal, a tudásért való utazást is szabályozták és megszervezték. Derviseknek szóló, részletes kézikönyvek jelentek meg, olyan módszerek leírásával, amelyek által az utazás a meditáció igen konkrétan meghatározott formája lett. Magát a szufi „ösvényt” szimbolikusan célzatos utazásként fogták fel. Egyes esetekben az útvonal volt meghatározott (pl. maga a hadzs esetében); más esetekben „jelekre”, egybeesésekre, megérzésekre kellett hagyatkozni, ezek olyan „kalandok” voltak, mint Arthur király lovagjainak a kalandjai. Volt olyan rend, amely negyven napra korlátozta az egy helyen töltendő időt; mások azt a szabályt követték, hogy sohasem aludtak kétszer ugyanazon a helyen. A szigorú rendek, például a Naqsbandi rend, egész koreográfiát kerekítettek az utazás köré, amelyben minden - előre meghatározott - mozdulat célja a tudatosság fokozása volt.
     Az eretnekségbe hajló rendek (pl. a Qalandar) a teljes spontaneitás és ráhagyatkozás „szabályát” követték - az „állandó munkanélküliséget”, ahogy egyikük nevezte -, a bohém gondtalanságot, a botrányos, mégis tökéletesen hagyományos társadalmonkívüliséget. A színes öltözetű, kolduscsészével, baltával és lobogóval vándorló, zenés-táncos, gondtalan, vidám (gyakran „szinte illetlenül vidám”) rendek - pl. a 19. századi perzsiai Nematollahik - elszaporodása egy idő után annyira aggasztotta a szultánokat és a teológusokat, hogy számos dervist ki is végeztek „eretnekségért”. Ma az igazi Qalandarok főként Indiában élnek, és az ortodoxiától való eltérésük főként a kannabisz élvezetében és a munka megvetésében nyilvánul meg. Vannak köztük sarlatánok, közönséges csavargók - de közülük meglepően sokan kiteljesedett embereknek látszanak... hogy is mondjam?... megvalósult embereknek, akiket szinte szemmel láthatóan a kegyelem - baraka - aurája leng körül.
     Az eddigiekben leírt szufi utazástípusoknak vannak bizonyos közös éltetőerőik. Az egyiket nevezhetjük „mágikus” világképnek: az olyan életfelfogás, amely nem hisz a „puszta véletlenben”, hanem mindenütt jeleket és csodákat, jelentést hordozó egybeeséseket és a „kinyilatkoztatások” valóságát látja. Aki próbálta már, tanúsíthatja: a célzatos utazás azonnal felnyitja szemünket e „mágikus” hatásokra.
     Egy pszichológus talán merő „szubjektivitásnak” tartja ezt a jelenséget (és csodálattal vagy leegyszerűsítő megvetéssel beszél róla), míg a jámbor hívő szó szerint érti. A szufi szempontjából az egyik értelmezés nem zárja ki a másikat, de nem is elég önmagában ahhoz, hogy az Úton tapasztalt csodákat megmagyarázza. A szufizmusban „objektív” és „szubjektív” nem ellentétek, hanem egymás kiegészítői. A kétdimenziós (tudományos vagy vallásos) gondolkodó szempontjából viszont a tiltott zónába tartozik az effajta paradoxon.




     A célzatos utazás minden formája mögött felfedezhető az az erő, amelyet az arab nyelv adabnak nevez. A szó első jelentésszintjén egyszerűen „jó modort” jelent, s az utazás esetében a jó modor a sivatagi nomádok ősi szokásain alapszik, akik számára a vándorlás és a vendéglátás egyaránt megszentelt tevékenység. A dervis részesül a vendég kiváltságaiban és felelősségeiben.
A beduin vendéglátás az ajándékozás ősi ökonómiájának - a kölcsönösségen alapuló kapcsolatoknak - ma is élő megnyilvánulása. A vándort be kell fogadni (a dervist étellel kell kínálni) - de ezzel a vándor fölveszi az ősi szokás által számára előírt szerepet - és valami módon viszonoznia kell a vendéglátást.
     Az iszlám társadalomban ma is ragaszkodnak ezekhez a szabályokhoz (többnyire inkább csak szentimentálisan), s így a dervisnek megvan a maga szerepe: ő a főfoglalkozású vendég. A dervis a baraka adományával viszonozza a társadalom adományait. A zarándoklat során az utazó a helytől kapja a barakát, a dervis azonban megfordítja a folyásirányt: egy bizonyos helyre odahozza a barakát. A szufi a maga szemében állandó zarándok, de az otthonülők, az átlagemberek számára ő: mozgó kegyhely.
     A turizmus alapsémájából hiányzik a kölcsönösség vendég és házigazda között. Egy házigazdánál az idegen: vagy vendég vagy élősködő. A turista élősködő - hiszen a vendéglátás nem megfizethető. Az igazi utazó vendég, s ezzel ma is nagyon is valós szerepet tölt be az olyan társadalmakban, amelyek „kollektív tudatából” még nem halt ki a vendégszeretet ideálja. Ezekben a társadalmakban tiszteletre méltó dolog vendéglátónak lenni. Vendégnek lenni tehát annyi, mint segíteni érdemet szerezni.
     Az adab másik jelentésszintje a kultúra fogalmával kapcsolja össze ezt a szót (hiszen a kultúra a szokások és a viselkedési szabályok összességeként is értelmezhető); a mai nyelvben a bölcsészkart adabijjatnak hívják. Ebben az értelemben az adab: „csiszoltság” (gondoljunk arra a gyémántra, amely elhagyta a bányát) - de ez nem feltétlenül van összefüggésben a „szépművészetekkel”, az olvasottsággal, a városi polgárléttel, sőt még a „kulturáltsággal” sem. „Szívügyről” van itt szó.
A szufizmust néha ezzel az egy szóval definiálják: adab. De az őszintétlen modorosságot (perzsául ta'arof) és az őszintétlen kultúrát a szufi egyaránt megveti; a darvisi a fesztelen szinonimája. Az igazi gazda és vendég sohasem erőlködik, hogy eleget tegyen a kölcsönösség követelményének - van, hogy aprólékosan betartják a rituálét, van, hogy leleményesen módosítják a formulákat, de mindkét esetben a mély őszinteség jellemzi cselekvésüket, amely természetes bájként nyilvánul meg. Az adab a szeretet egy formája.
     Ez az emberi kapcsolatok terén alkalmazott technika („zen”) szervesen illeszkedik a szufiknak a világhoz való viszonyához. A „világi” világ - a becsapás, a kihasználás, a rosszhiszeműség, a durvaság, a rosszakarat, a figyelmetlenség, a vak reagálás, a hamis látszat, az üres fecsegés világa - egyáltalán nem érdekli az úton levő dervist. De nincs igazuk azoknak, akik szerint a dervis hátat fordít „a valós világnak”.
A dervis nem gnosztikus dualista, aki megveti a bioszférát (amelybe beletartoznak az érzelmek és a képzelőerő is, nemcsak az „anyag”). Az első muszlim aszkéták valóban mindentől elzárkóztak. Amikor Rabiát, a basrai szent asszonyt hívták, hogy menjen ki a házából, nézze meg Isten csodáit, azt válaszolta: „Gyertek ti be a házba, és lássátok”, vagyis - gyertek, szemléljétek az egységet, amely a valóság sokfélesége fölött áll.
„Összehúzódás” és „kitágulás” - különböző lelkiállapotok szufi meghatározásai. Rabia az „összehúzódás” állapotában volt, amely egyfajta szent melankólia, metaforája a „téli karaván”, a visszatérés Mekkába (a központba, a szívbe), az aszkézisbe vagy az önmegtagadásba.
     A vándorló dervis tipikusabb képviselője a túláradóan lendületes iszlámnak. A dervis „kitágulásra” vágyik, ami nem más, mint az anyagi világ sokféleségében megnyilvánuló isteni nagylelkűség felett érzett lelki gyönyör. A dervis egyszerre utazik az anyagi világban és a „képzelet világában”. De aki a szívével lát, tudja, hogy ez a két világ bizonyos pontokon egymásba hatol, kölcsönösen kinyilatkoztatja egymást, fellibbenti a fátylat a másikról. Végső soron egyek - csak a révedt figyelmetlenség és az evilági gondolkodás akadályoz meg abban, hogy minden pillanatban megtapasztaljuk ezt az azonosságot. A célzatos utazás célja, hogy a „kalandokkal” és a szokások felforgatásával felrázza a dervist a mindennapok álomittasságából. Az utazás tehát arra való, hogy elősegítsen egy bizonyos tudatállapotot vagy lelkiállapotot - a „kitágulást”.
A vándor számára minden szembejövő ember angyal lehet, minden kegyhely kinyilatkoztatás színhelye, a természettel való találkozásban benne vibrál a „hely szellemének” jelenléte. Még a közönséges, mindennapi dolgok is numinózussá válhatnak - egy arc a tömegben a metróállomáson, varjak a telefonkábelen, napfény a pocsolyában...
Persze utazás nélkül is megtapasztalható ez a tudatállapot. De érdemes elsajátítani az utazás művészetét, hogy növeljük e tudatállapot megvalósulásának az esélyeit. Az utazás mozgó elmélkedés, mint a taoista harci művészetek.
     A „nyári karaván” Mekkából indult kifelé, Szíria és Jemen gazdag földje felé. A dervis is kifelé indul, „állandó vakációra”, ahogy egy költő írta, nyitott szívvel, éberen, a Jelentés iránti vággyal, tudásszomjjal eltelve. Állandóan résen kell lennie, hiszen bármiről kiderülhet hirtelen, hogy jel. Ez úgy hangzik, mint valami paranoia - bár a „metanoia” helyesebb kifejezés lenne -, és valóban, a dervisek között gyakori volt az „őrült”, a „megszállott”, akiket teljesen hatalmába kerített a természetfölötti, akik belevesztek a Fénybe. Keleten az elmebetegeket gyakran magukra hagyott szentekként kezelik és csodálják, mert az „elmebetegség” néha a túlcsorduló szentség, nem a csökött „értelem” tünete.
     A régi időkben (amelyek még ma is tartanak a Kelet legtávolabbi zugaiban) az iszlám világ hatalmas kiterjedésű, teljes világnak tartotta magát, ahol a társadalom és a természet egészét átfogta az Iszlám. A hatalmas kiterjedés tudata társadalmi szinten toleranciát eredményezett, hiszen volt elég hely, még az olyan marginális csoportok számára is, mint a bolond vándordervisek. A szufizmus - legalábbis annak szigorú ortodox és „józan” megnyilvánulása - központi helyet foglalt el a kulturális diskurzusban. A hadzs analógiája alapján mindenki értette az utazókat – mindenki értette a derviseket, még ha nem is értettek velük egyet.
     Az iszlám ma csupán a világ egy részének tartja saját magát, amelyet hitetlenség és ellenségesség vesz körül, és belső viszályok osztanak meg. Az iszlám tehát többé nem könnyen képes helyet adni a marginális egyedeknek és csoportoknak a tolerancia jegyében és a társadalmi rend keretein belül. A dervis ma elviselhetetlen másságot jelent a társadalomban. Ma minden muszlimnak egyformának kell lennie, és egyesült erővel küzdenie a kívülállók ellen. A muszlimok persze mindig is a Prófétát utánozták, őt tartották követendő példának - s ez a Dar al-Iszlamon belül biztosította a stiláris és a tartalmi egységet. De ma a puritánok és a reformerek elfeledték, hogy nem pusztán egy Mohamed nevű kora középkori mekkai kereskedőt kell követni, hanem az inszan al-kamilt (a „tökéletes embert” vagy „univerzális embert”), a befogadás, nem a kirekesztés ideálját, a teljes kultúra ideálját, mely szemben áll a jámbor vallás köntösébe öltözött idegengyűlölettel, a totalitarizmussal, a maradisággal.
     Ma az iszlám világ nagy részében üldözik a dervist. A puritanizmus mindig a modernség legfelháborítóbb elemeit teszi magáévá keresztes hadjárata során, hogy megtisztítsa az igaz hitet a „középkori lerakódásoktól”, mint amilyen a szufizmus népi változata. A vándorló dervis életmódjának nincs helye a repülőgépek és az olajkutak, a nacionalista-soviniszta gyűlölködések (vagyis az áthatolhatatlan határok) és a puritanizmus világában, amely minden másságot fenyegetésként él meg.
     Ez a fajta puritanizmus nemcsak Keleten, de nálunk is győzött. Tetten érhető a modern kései kapitalizmus szigorú időbeosztásában és a hiperkonformista fogyasztó merevségében, a „keresztény jobboldal” bigott maradiságában és szex-hisztériájában. Hol is találnánk itt helyet a céltalan bolyongás költői (és parazita) életmódjának - melyet Csuang Cu (tőle származik a kifejezés) és taoista utódai testesítenek meg - vagy Szent Ferenc és mezítlábas hívei - vagy Nur Ali Sah Iszfahani, a 19. századi szufi költő, akit Iránban kivégeztek, miután a bolyongó dervisség förtelmes eretnekségében bűnösnek találtatott?
     Bevallom, javíthatatlan romantikus vagyok, ha a dervis-életformáról van szó, hiszen én magam is hátat fordítottam egy időre az evilági életnek, és ezt az életmódot folytattam. Mégsem hiszem, hogy a dervis életforma lenne a válasz a „turizmus problémájára”, mert ereje kiveszőben van, és semmi értelme konzerválni (mint valami befőttet), hiszen nincs szomorúbb dolog, mint a puszta túlélés.
     De: a dervisség elragadó külső formája mögött az a fogalmi mátrix rejlik, melyet mi célzatos utazásnak neveztünk. Ennek pedig semmi köze a nosztalgiázáshoz. A kérdés az, hogy meg akarjuk-e tanulni az utazás művészetét, le akarjuk-e küzdeni magunkban a turistát, azt a hamis tudatot, amely eltakarja előlünk a világban található útjelzőket. A dervis (a taoista, a ferences) útja végső soron csak annyiban érdekel bennünket, amennyiben kulcsot adhat a kezünkbe - talán nem A kulcsot, csak... egy kulcsot.




     Az utazás sikerének egyik kulcsa a figyelem. Gyakran úgy tűnik, hogy senki sem szentel figyelmet semminek, csak egyfolytában halmozza a benyomásokat - minek? tartalékolni rosszabb napokra? -, hűti a tudatosság tüzét, nehogy az egész üzemanyagkészlet idejekorán elhasználódjék az elviselhetetlen tudatosság egyetlen hatalmas holokausztjában.
     A tudatosságnak ez a modellje gyanúsan „kapitalista” - mintha könnyen kimeríthető figyelem-tartalékokkal rendelkeznénk, amelyet ha egyszer elhasználtunk, nem tölthetjük fel újra. Percepció-uzsorázás történik itt: kamatot követelünk a figyelemért, mintha kölcsön lenne, nem pedig kiadás. Vagy mintha tudatunkat entrópia és hőhalál fenyegetné, amely ellen a leghatásosabb védekezés az unott, középszerű kelletlenség - fösvénykedés a lelki erőforrásokkal - a váratlan helyzetek és a mindennapi csodák elhárítása - a nagylelkűség hiánya.
     De ha vékony pénztárcának képzeljük magunkat - ha elbarikádozzuk az észlelés ajtóit, mint reszkető paraszt, ha farkas ordít - ha sohasem „szentelünk figyelmet” - hogyan ismerjük fel akkor azokat az értékes pillanatokat, a feltárulkozás perceit?
Olyan kognitív modellre van szükség, amely a kölcsönösség varázsát hangsúlyozza: figyelmet adni annyi, mint figyelmet kapni, mintha a világegyetem titokzatos módon a kegyelem könnyed kiáradásával válaszolna felismerésünkre.
     Az utazás számomra olyan, mint a fraktál a természetben. A térképen/szövegen kívül zajlik, a hivatalos konszenzuson kívül, mint azok a rejtett minták, melyek a nem lineáris egyenletek végtelen elágazásaiban rejlenek a káoszelmélet különös világában. Valójában a világ még ma sincs tökéletesen feltérképezve, mert az emberek élete lemaradt a térképről, arctalan statisztikává lett vagy elfelejtődött. A nemhivatalos valóság fraktáldimenzióiban minden emberi lény - és sok „hely” is - egyedi és más. „Tiszta” és „romlatlan”? Talán nem. Talán soha senki sem volt tiszta. A tisztaság illúzió, sőt talán a totalitarizmus egy veszélyes formája. Az élet csodálatosan tisztátalan. Az élet: sodródás.

Hakim Bey (Peter Lamborn Wilson - New York. Író, költő, filozófus, a perzsa szúfi költészet szakértője): Az utazás művészete, szufi utazók - forrás itt



2015. augusztus 14.

♡ ♡ ♡


♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡
"Love is exactly as strong as life."
                                              Joseph Campbell



In this touching scene from BBC One's #LifeStory, elephants delicately stroke the bones of an ancestor. We cannot know what they are thinking, but perhaps, like humans, they have a sense of a shared history?
Posted by BBC One on 2014. november 26.


♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡ ♡

2015. augusztus 12.

Láng





Az ember úgy születik erre a világra, hogy csak egy szikrányi jóság lakozik benne. Ez a szikra Isten, a lélek; a többi rútság és gonoszság, a burok. A szikrát őrizni kell, akár a kincset, táplálni, élesztgetni, hogy lánggá teljesedjék.

(Chaim Potok)

2015. augusztus 8.

csak azt hogy tam-tam




S köréje gyűltek mind a többiek:
szakállas, rút manók,
habók-apók,
pillangószárnyú elfek, délceg
lidércek,
tündérek és boszorkák,
békaszolgák,
faunok, driádok,
leányvirágok
és még egy raj nem létező
meg egy csapat nincs
és egy nagy sereg
sosevolt, sosevan, soselesz.

A fő-fő sziklán pedig, fenn, a tompa
fényben, mint lila gomba
gubbaszkodott a kis kobold
s dobolt:

először - halk szívdobbanást,
másodszor - harkálykoppantást,
harmadszor - futó őzpaták dobaját,
negyedszer - égő ág ropogását,
ötödször - mennydörgés gul-gul moraját,
hatodszor - csak azt, hogy tam-tam
tam-tam,
mert olyan kedve volt.

(Sebők Éva: Koboldos)

2015. augusztus 7.

egy ismeretlen jövő koraszülöttei


     Az emberiség ma még csak a krízis-folyamat legelején tart, és amennyiben katarzisról beszélni lehet, ez csak egyes emberi személyekben és csak részlegesen folyt le. Egyes személyekben és sohasem az egész embert átható mélységben. Az ember egyedül semmiféle életproblémáját megoldani nem tudja. Életét megvalósítani csak közösségben, társadalomban, államban, emberiségben képes, s minden önálló kísérletével egyedül marad.
     A katarzis egyelőre még csak élmény - az egyéni megoldás tükrében a világválság megoldási lehetősége, nem történeti esemény, nem az egész emberiség fejlődésére kiterjedő stádium, ami lefolyt, vagy ami éppen aktuális, hanem feltétlenül bekövetkező, nagy lépés, ami felé az egyes emberekben lefolyt katarzis mutat, és ami felé az emberiség tart. Éppen ezért mindarról, ami a katarzison túl van, még homályosan sem lehet beszélni. Amennyiben a megújuláson túlról valaki valamit mondani akar, az csak egyéni tapasztalat lehet, sohasem közös vagy az egész emberiségre kiterjedő világhelyzet. Lehetne idézni, nem nagyon bőven, de mégis egyre gyakrabban feltűnő gondolatokat, amelyek a katarzison túlról beszélnek: a megoldásról, kibontakozásról, arról az élményről, amely már nem a krízis ellenszere, hanem ami egészen újonnan megalapított élet-állam-társadalom-művészet-szellem távlata. De elég, ha csak egyetlenegy idézet mutat rá arra, hogy mi a megújulás lényege, azért is, mert ez a legközvetlenebb, legegyénibb, azért is, mert az európai ember történetében ez az első, azért is, mert végeredményben még ma sem tudtak továbbmenni.


fotó: "The Scout." A Taos Pueblo rider. New Mexico. Early 1900s. Photo by Carl Moon,


     Ez az idézet Nietzsche Vidám tudomány-ából való és a következő: „mi újak, névtelenek, nehezen érthetők, mi, egy még nem igazolt jövő koraszülöttei - nekünk új célra van szükségünk, és új eszközökre is, ugyanis új egészségre, erőteljesebb, könnyebb, szívósabb, elszántabb, vidámabb egészségre, mint minden előbbi és eddigi volt. Aki arra szomjazik, hogy az eddigi értékeket és vágyakat átélje, és az ideális "Földközi Tengert" körülhajózza, aki a legegyénibb tapasztalat kalandjából tudni kívánja, hogyan érezheti magát az ideál hódítója és felfedezője, ugyanakkor művész és törvényhozó, szent, apostol, jós, egészen régistílű isteni magányos, annak mindenekelőtt egyre van szüksége, a nagy egészségre - olyanra, amije az embernek nemcsak van, hanem amit állandóan meg is szerez és meg kell, hogy szerezze, mert mindig újra feladja, fel kell, hogy adja! És most, miután sokáig így útban voltunk, mi az ideál argonautái, bátrabban, mint ahogy okos lett volna, és elég gyakran kárt vallottunk és hajótöröttekké lettünk, de, ahogy az előbb szó volt róla, egészségesebbek, mint ahogy számunkra megengedhető lett volna, veszélyesen egészségesek, ismét és újra egészségesek lettünk - úgy látszik, hogy jutalmul még olyan fölfedezetlen földrészt találtunk, amelynek határait még senki sem mérte fel, földrészt, amely túl van minden eddigi földrészen... világot, amely oly mérhetetlen gazdag szépségben, idegenségben, kérdésszerűségben, félelmetességben és isteniben, hogy kíváncsiságunk éppen úgy, mint hatalomvágyunk önkívületbe esik... Hogyan elégedhetnénk meg ilyen reménységek és távlatok után, a tudás és ismeret ilyen éhsége után még a jelenkor emberével? ... olyan emberi-emberfölötti jólét és jóakarat ideálja tárul itt fel, amely gyakran embertelennek is fog látszani, például olyankor, ha az egészet a földön eddig érvényes komolyság mellé állítjuk, és kitűnik, hogy mellette minden eddigi szó, mozdulat, hang, pillantás, morál, feladat tulajdonképpen önkéntelen paródia.”

(Hamvas Béla: A világválság)

2015. augusztus 6.

a kérdés nem az, hanem


     "Az alapvető kérdés - mondja Keyserling - nem az, hogy milyen módon értem meg a világot, hanem az, hogy milyen mélyen értem meg. Minden érzéki összefüggés utal egy mélyebbre. Így tovább a végtelenségig. Ebből következik az a további ismeret, hogy a metafizikai megismerés mélyebb a tapasztalatinál; a világnak vallásos átélése nem más módot jelent, hanem mélyebben megalapozott szellemi átélést.”
      Az emberiség, vagyis a tudomány, a filozófia, a művészet és a legutóbbi idő világlátása érzéketlenné vált a világnak e mélységben való átélése iránt.

(Hamvas Béla: A világválság)


                                                                                         Krisztus színeváltozása
                                                                                         (kép: Fantastic Greece)

2015. augusztus 1.

Akkor kezdődött a baj


nem kötelező Előhang

1986. tavaszán, túl a Challenger szívszorító tragédiáján, Csernobil sugárzásában rájöttem, hogy a világ nincs - és mostanában nem is lesz - megváltva. Kolosszális felismerés volt. Ezzel egyidejűleg a horror- és zombifilmek divatját éltük. Mozizás előtt a figyelmes házigazda kenyeret és hagymát készített a kezünk ügyébe, hadd tunkoljunk. A gyerekek Cápát és Rambót játszottak a téren, de a vérfagylaló jeleneteket nevetésbe fullasztották, s lehet, hogy nekik volt igazuk. Mindenesetre: mű- és valódi vér ömlött körülöttünk. De a mi szorongásaink, félelmeink már akkor is hamisítatlanok voltak. Ekkor született a Mesemaraton, első és talán utolsó kilengésem: afféle paródia, morbid burleszk.
Nem mindenki szerette. Nekem kedvencem.




     A könyvtárosnő fel sem pillantott olvasmányából, amikor Hella Postor a helyiségbe lépett, jóllehet az a tény, hogy a könyvtárnak látogatója akadt, bőven kihozhatta volna a sodrából. Egykor egy, az öreg hölgyhöz hasonló asszonyság alapította a közművelődésnek eme szentélyét, csakhogy időközben az alapítvány elapadt, az álmos porfészek kultúrszomja pedig késett feltámadni. Ez volt a könyvtár utolsó nyitvatartási napja. A fiatal alkalmazott a megmondhatója, hogy a szentély bezárása kevesek szívét fogja megrendíteni.
     Hella Postort sem a tudásvágy vetette be a pókhálós falak közé. Felháborodásában tért be az első útjába eső helyre, hogy kifújhassa magát. Elhelyezkedett egy fotelban, felkapott egy avítt magazint és belemerült, bár egyáltalán nem érdekelte, mit tart a kezében. Dohogva forgatta a lapokat.
     Méltatlankodása előterében orvosa állt, aki nem átallotta eltanácsolni a lovasversenyen való részvételtől. Képtelen tiltás volt. Meglehet, az öreg hölgy csaknem hetvenéves, meglehet, beteg szívén már csak a pacemaker-beültetés segíthet, az viszont lehetetlen, hogy ne induljon a versenyen, melyet ő szervezett, fődíját saját vagyonából ajánlotta fel, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy meg is nyeri! Bejárt vadont és sivatagot, mert nehéz terepet akart találni. Csakhogy az orvosa fütyült az érveire. Ő viszont fütyül az orvosra. Élete utolsó próbatételére készül, s nem riad vissza semmiképp.
     Az öreg hölgy ábrándozva felnézett. Rápillantott a könyvtároslányra, aki öklére támaszkodva, üveges tekintettet meredt a semmibe.
- Mit szorongat? - kérdezte számonkérően, a lány mellére ölelt könyvre mutatva. Zavart pillantás, arcpirulás kíséretében a kötet a fiók mélyére vándorolt.
- Nem fontos. Segíthetek valamiben, asszonyom?
- Ugyan már. A maga korában én is fogékony voltam a pornográf irodalomra. Nem szégyen az.
A lány arcszíne három árnyalattal tovább mélyült, de korábbi zavartsága eltűnt. Szinte felháborodottan utasította rendre a könyvtár utolsó látogatóját.
- Nem pornográfia, asszonyom. Verseskötet!
- Mutassa.
A lány olyan mozdulattal adta át a könyvet, mintha a karját nyújtaná amputációra. Az öreg hölgy egyetlen szót sem értett a betűhalmazból, de a tördelés nyilvánvalóvá tette, hogy valóban verseskötetet tart a kezében.
- Milyen nyelven írták ezt? Oroszul?
- Amint látja, nem cirill betűk. Mrs. Postor kibetűzte a borítón tátható nevet. A felismerhetetlenségig eltorzítva olvasta: Nagy László. Kiejtése megnevettette a lányt.
- Nem ismeri, asszonyom?
- Nem.
Az öreg hölgy egy utolsó pillantást vetett a rövidre vágott hajú, fehérősz, kisfiús vonású költő képmására, majd a pulton áthajolva a fiókba taszította a kötetet.
- Megtartom a lapot. Mivel tartozom?
- Tegye el emlékbe. - A lány sóhajtva átnézett az öreg hölgy válla fölött, mintha máris a komor polcoktól, az üres helyiségtől búcsúzna, talpig gyászban.




     A lány a különös látogató távozása után visszaereszkedett a székre, és kinyitotta a könyvét. Egyik zsebéből sztaniolba csomagolt szendvicset húzott elő, a másikból karikába tekert noteszét. Aprókat harapva megpróbálkozott a lehetetlennek tetsző, ám mindig újra megkísérelt foglalatossággal: a magyar nyelvű vers angolra fordításával. Időbe tellett, amíg rájött: most sem sikerül. Neki semmi sem sikerül. Végül a karika formát magától felvevő füzetet visszagyömöszölte a zsebébe, és lehajította a tollat. Legfeljebb nem fordítja le a verseket. Attól még olvashatja őket.
     Egy óra múlva a lármásan érkező munkások sebet ütöttek áhítatán. Vezetőjük, a spanyol-indián-amerikai keverék az együgyűeknek kijáró pillantással állt meg előtte. Nagyra nőtt, izmos férfi volt, s amikor két karját is csípőre tette, Athéna megborzongott.
- Gondoltam, hogy nem fog összecsomagolni. Leszáradna a falról a diplomája, ha odáig süllyedne, hogy a két kezével dolgozzon, mi?! Naná, majd mi elintézzük maga helyett.
- Tudomásom szerint ma még nyitva áll a könyvtár a látogatók előtt - felelte Athéna emelkedetten.
- Aha, nyitva. S aztán, hány látogatója volt? Nem bírt pakolni a nagy tolongásban, mi?
Athéna nem vitatkozott. Végigpillantott a polcok, könyvek során. Csaknem egy teljes esztendőt töltött közöttük. Az elválás gondolatától megrendülve előadott egy Nagy László-verset, természetesen magyarul. Látta, hogy a munkások merőn bámulják. Tartásuk lassan ellazult, tekintetük megenyhült. Egy keszeg félvér hátrább lépett.
- Nyugalom - mondta. - Jól van. Menjen szépen haza. Semmi baj. Üljön fel a motorbiciklijére, adjon gázt. Ugye, hazatalál?
- Haza - felelte Athéna bizonytalanul.
Nem szívesen hagyta ott őket, éppen most, amikor a művészet szemmel láthatóan megérintette faragatlan lényüket. Végül mégis sarkon fordult, zsebeibe süllyesztette a pultba rejtett fiók tartalmát, majd sóhajtásszerű köszönéssel távozott.
     Az utcán a mopedjéhez lépett és számtalan kulcsocska segítségével végtelen türelemmel, egyenként leoldozta róla a láncokat, lakatokat. Ezután felállt a pedálokra, és tekerni kezdett. A motor ugyan nem indult, de időnként ígéretesen hörrent-morrant egyet-egyet. Athéna tekerés közben nem nézelődött, de pontosan tudta, hogy a városka lakói borzadállyal fordulnak utána. Különcnek tartják, tárgyilagosabban szólva: hülyének nézik. Viselte e jelet, s lassan összenőtt vele. Nos, ami azt illeti, eddigi munkálkodását sem értékelték sokra. Athéna önmagát ostorozta emiatt. Tiszta sor, rosszul végezte a feladatát. Olvasókat kellett volna toboroznia; a meglévőket pedig egyénisége varázsával lebilincselni, megtartani. De nemcsak a varázst nélkülözi, talán egyénisége sincs? Ettől a kételytől sarkantyúzva falta a betűket. Kereste önmagát, és meggyőződéssel hitte, hogy előbb-utóbb megleli a könyvet, amely végre elmond neki mindent. Csakhogy az íróknak eszük ágában sem volt Athéna Dobos életét leegyszerűsíteni. Egyik-másik írásműben talált ugyan egy sor lényeges tudnivalót a lényét feszegető kétségek köréből, de az Egyetlen Könyv, mely bibliája lehetett volna, valószínűleg még nem készült el. S ha mégis, szerzője elkövette azt a hanyagságot, hogy nem küldött belőle egy példányt Athéna Dobos részére, az Isten Háta Mögé.
     A lány eme szomorú gondolataiban elmerülve, lehorgasztott fejjel tekerte a moped pedálját. A tikkadt utca most is élte a maga lassú, megfontolt életét, egyáltalán nem sietősen és kapkodón. A szálloda és a vele szemközti üzletsor álmosan szuszogott a melegben. Nem sietett senki, legfeljebb a mellékutcából előbukkanó dzsip vezetője. Athéna nem vette észre a szuperszónikus terepjárót, mivel a motor nem indult, hiába biciklizett rajta. Találkozásuk elkerülhetetlen volt, bár a jó reflexű sofőr idejében a fékre taposott. Csakhogy a moped e pillanatban kelt életre. Athéna meghúzta a gázkart. Mintha valaki kitépte volna a kormányt a lány kezéből, aki éppen kezdett feltekinteni, hogy lássa, mi történik. De ekkor már kiemelkedett a nyeregből, és valósággal szárnyra kelt. Röptének a dzsip szélvédője vetett véget. A csattanás pillanatában szünet állt be Athéna érzékelésében.




     Athéna rövid köntörfalazás után előadta, miként horzsolódott le az orra, mocskolódott el a ruhája. Az elbeszélés végeztével az öreg Dobos kifordult a házból, hogy megtekintse a hányatott sorsú moped maradványait. Fejcsóválva tért vissza a halottszemléből. Némiképp megnyugtatta két lányának látványa, akik mégiscsak normálisabbak voltak, mint Athéna.
     A ház ura letelepedett az asztalhoz és főúri mozdulattal engedélyezte asszonyának a vacsora felszolgálását. Az észbontóan illatozó gulyásleves majdnem megérkezett az éhes család elé. Mindössze három lépés hiányzott ahhoz, hogy belevessék magukat a kalóriaorgiába, amikor Mrs. Dobos elbotlott hitvesének félrehányt cipőjében. A levesestál a magasba emelkedett, a ház asszonya aláhanyatlott. Valamivel később a gulyás is ereszkedni kezdett. Az öreg Dobos nehéz sóhajjal felemelkedett az asztal mellől. Nyakon kapta hű butéliáját és vitte, gondolván, hogy amíg a nők eltakarítják a romokat, magához vesz némi vigaszt. Nem bosszankodott túlsággal. A tűzhely sarkán ott álldogált a tízliteres lábaska, csordultig töltött káposztával. A ház ura elnyújtózott a hűvös szobában, lerúgta papucsát és az ajkára vonta a butéliát. Meghitt neszeket hallott a konyha felől: női takarítottak.
Robaj hallatszott a konyha felől. Dobos dúltan felpattant:
- Töltött káposzta sem lesz? - bömbölte. Megnyugtatták, hogy ezúttal nem a vacsorának esett bántódása. Újból körülülték az asztalt. Dobos teleszedte a tányérját, elábrándozott kissé a fergeteges ízeken, aztán sóhajtva megjegyezte:
- Athéna állásának befellegzett. A mopednek úgyszintén. De talán mégis sikerül megjavítani. - Korholó tekintetét imádott, e pillanatban leplezetlenül vihogó lányaira emelte.
- Csend legyen! Athéna, a jövő hónaptól lesz munkád. Felszabadul egy pincérnői állás az étteremben. De nem elaludni felszolgálás közben! Továbbá a spanyol ajkú lakosságot nem lenne okos magyar nyelvű szavalatokkal szórakoztatni. Christa szigorúan tódította.
- Nem a nyájas vendég nyakába borítani a csilimártást, és nem meginni előle a tequilát. Nem elbotlani a saját lábadban és nem belebotorkálni a levesfőző üstbe.
- Beleesni a tulajdonosba. Gazdag szivar - ajánlotta Tatina.
- Apropó - Dobos a nyolcadik töltelékgombócot csipegette. - Valami vén szárcsa lovasversenyt szervez. Ő is indulni akar, amint hallom. Ebből az következik, hogy máris száz százalékos esélyetek van a győzelemre. A tét egymillió dolcsi. Holnaptól kizárólag lóháton fogtok közlekedni. Gyakoroljatok.
Athéna felpillantott a tányérja mellé támasztott verseskötet mellől.
- Nem szívesen ábrándítom ki Ottó bácsit, de én is olvastam a versenyfelhívást. Dobos felmordult.
- Van olyan betű, amit te nem olvasol el? És ezzel még dicsekszel is? Tudod, mikor olvastam utoljára? Két éve, a táblát a szemorvosnál. Athéna zavartalanul folytatta:
- Nehéz terep várható. A nevezési díj horribilis. Drága mulatság a Mesemaraton. Nem nevezném tömegsportnak.
Dobos a tányérjára szedte a tizenharmadik tölteléket. Kezdett jóllakni, tehát szigorán is enyhített, akár a nadrágszíján.
- Bízd ide. Holnap utánanézek. Ha akarsz, nevezhetsz te is. Elvégre van némi pénzed az apai örökségből. Athéna lapozott a könyvben.
- Abból a pénzből a zuhatag melletti földet szeretném megvenni.
- Megőrültél! - horkant fel a nagybácsi. - Az emberek mesélik, milyen kísérteties dolgok történnek arrafelé, a romháznál. Ott maga az ördög tanyázik. Már az előző lakók is vagy tizenöt éve eltűntek. És mit kezdenél a földdel?
- Mogyorót termesztenék.
- Mogyorót. Verd ki a fejedből.
Dobos beleszúrta a villáját a tizenhetedik töltelékbe. A gombóccal Athéna felé bökött.
- Én még emlékszem, akkor kezdődött veled a baj, amikor megtanultál olvasni. Apád, anyád órákat rimánkodott, hogy szíveskedjél egy-egy betűt kiböngészni. Te nem. Aztán valahogy mégis kezdtél belejönni; dereng egy iszonyatos pofon az emlékezetemben. És úgy nekilendültél, hogy azóta sem tudtad abbahagyni az olvasást. Jobb, ha én mondom meg: az élet nem költészet, de nem ám.

(Vavyan Fable: Mesemaraton)