2015. január 29.

Mely csak álom, semmiség





Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy, -

(William Shakespeare: Szentivánéji álom) 


2015. január 27.

Ó, miért olyan őrültek az emberek?


1944. május 3, szerda

Szombat óta fél tizenkettőkor villásreggelizünk, s reggelenként egy csésze kásával kell beérnünk. Így megtakarítjuk az egyik étkezést. Még mindig nagyon nehezen jutunk főzelékhez. Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend? Ne csodálkozz hát, ha elkeseredésünkben nemegyszer így méltatlankodunk: Voltaképpen mire való ez a háború? Miért nem élhetnek az emberek békésen? Miért pusztítanak el mindent? Azt hiszem érthető, hogy felvetik ezeket a kérdéseket, eddig azonban még senki sem találta meg rájuk a választ. Miért áldoznak nap mint nap milliókat a háború érdekében, s miért nem jut egyetlen cent sem egészségügyre, a művészet támogatására és a szegények megsegítésére? Miért kell éhen halni nagy tömegeknek, amikor a világ másik felén megromlik a felesleges ennivaló? Ó, miért olyan őrültek az emberek? Nem hiszem, hogy a háború csak az uralkodók, a nagyfejűek és a kapitalisták bűne. Nem bizony. A kisember is hajlandó harcolni. Ha nem így volna, már régen fellázadtak volna ellene! Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és tombolás vágya. Amíg az emberek, éspedig kivétel nélkül, alaposan meg nem változnak, egyre dühöngeni fog a háború, s megrongál és elpusztít mindent, amit valaha létrehoztak és gondoztak, s mindig újból kell felépíteni a világot. Gyakran vagyok szomorú, de azért sosem esem kétségbe. Ezt a bujkálást veszélyes, romantikus és érdekes kalandnak tekintem. Számomra a sok nélkülözés csak mulatság, arra jó, hogy feljegyezhessem a naplómban. Elhatároztam, hogy majd más életet élek, mint a többi lány és az egyszerű háziasszonyok. Ez itt csak jó kezdet az érdekes élethez. Így csak nevetek a legveszélyesebb pillanatokban és mindennek a humoros oldalát keresem. Még fiatal vagyok s magam sem tudom, hogy mi lesz belőlem, fiatal vagyok és kitartó. Bár elég veszélyes kalandba keveredtem, mégsem tudok folyton siránkozni. Sok jó tulajdonságom is van, szerencsés a természetem, erős vagyok és vidám. Napról napra érzem, hogy egyre erősödik a lelkem, hogy közeledik a felszabadulás, hogy a természet gyönyörű , hogy körülöttem jók az emberek, s hogy milyen érdekes ez a kaland! Miért essem hát kétségbe? ~ Anned




1944. augusztus 1, kedd

Drága Kittym! Előző levelem utolsó mondatában említettem az „örök ellentmondást” s mai levelemet is ezzel kezdem. „Örök ellentmondás.” Tudod-e, hogy ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás? Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és belső ellentmondásról. Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni és másnak át nem engedni az utolsó szót. Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról. Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki más nem tud róla. Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele féktelenül vidám, tele van életörömmel és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem, hogy nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától. Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, s ezért szeretnek engem oly kevesen. Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa, hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annét, énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy s tudom is, hogy miért. Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, majd egyszer felfedezi, hogy van egy másik énem is, egy szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak, nevetségesnek, szentimentálisnak találnak és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a „könnyed” Anne képes elviselni, a „súlyosabb” ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján, egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annét, akkor becsukódik, mint a nebáncsvirág és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annénak engedi át a szót, eltűnik, mielőtt tudomást vettem volna róla. Társaságban tehát a „kedves” Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni és milyen vagyok... belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok egyéb egy féktelenül ugrabugráló kis kecskénél. Ugye mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért csúfolnak fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám Anne ezen csak nevet, szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy tesz, mintha mindez nem érdekelné, de bizony a csendes Anne ennek pontosan az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok. A lelkem így zokog: „Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos, bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek s csak azért, mert nem fogadod meg jobbik éned tanácsát.” Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok, fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem s megkérdezik, mért vagyok rosszkedvű . Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha... nem volnának mások is a világon. ~ Anned

Itt végződik Anne Frank naplója


1944. augusztus 4-én a zöldrendőrség betört a búvóhelyre. Az üldözötteket elfogták, s velük együtt Kralert és Koophuist is német vagy holland koncentrációs táborba hurcolták. A házat a Gestapo kirabolta. Miep és Elli a földön, szétszórt könyvek, folyóiratok és újság-lapok között megtalálta Anne naplóját. Egyes, az olvasó számára érdektelen részletek kivételével az eredeti szöveg került közlésre. A rejtekhely lakói közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Kraler és Koophuis túlélte a holland internálótábor borzalmait és hazakerült családja körébe. Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni haláltáborban fejezte be életét.

2015. január 22.

A szerelem nyelvén beszél


és végül a legkedvesebb, számomra a legszebb: a szufi 
duende


Okos és megfontolt voltam, mint te
Rá sem néztem a szerelmesekre
De hirtelen
Részeg, bolond és óvatlan lettem
Te azt mondod
Ilyen voltam egész életemben

                                                                        (Dzsalál ad-Dín Rúmí) 






   Milyen elképzelhetetlenül szegény az a világ, amely nem egyéb, mint önkínzó erőfeszítés a rangért, a vagyonért, a gyönyörökért és a mindent letipró hatalomért, amelyből a szeretet eksztázisának az a foka, amiről a szufi beszél, hiányzik. A szufi nem a szavakon múlik, hanem a zenén. Nem néhány szó izgalma, hanem az egész nyelvé. Kivételes nagy zeneművekben vannak kivételes nagy részletek, csupán részletek, néha csak ütemek, vagy csak hangok, amikor a zene elszakad a kottától, a hangszertől, mondjuk teljesen dematerializálódik és elrepül és zenefölötti zenévé lesz. Mint amikor az eksztatikus lélek elszakad az embertől és anyagtalan magasságokba száll. A szufi ilyen már a betűhöz, és a hanghoz, és a nyelvet beszélő emberhez nem köthető szabadon beszélő nyelv, ilyen önmaga fölé fokozott nyelvfölötti nyelv. Másutt bevezetésül elég talán, ha az ember néhány szót megért. Itt azt a bizonyos eksztatikus felsőfokot kell megérteni. Nem metafizika, mert költői. Nem költészet, mert metafizika. Nem nyelv, hanem zene. Nem zene, hanem nyelv. Az a zene, amelyről Ybn al Faradh azt mondja, hogy "bánat, amiért az ember égi otthonát elvesztette." Aki ezt nem hallja, az a szufiból semmit sem ért.

Kedvesem ajkai suttogtak valamit
Eszem megbomlott, elhagyta javait
Istenem! Miféle varázsszó lehetett,
hogy szívem kövén otthagyta nyomait?

                                                                                (Dzsalál ad-Dín Rúmí)  






   A szufi elsősorban istenszeretet, másodsorban istenismeret. De soha nem volt senki, aki a szeretetet a megismeréstől el tudta volna választani. Ha valaki azt mondja, a férfi szerelemben egyesült az asszonnyal, úgy fejezi ki, hogy "megismerte". A szufi hatalmi eszmékkel nem foglalkozik. A szufi egyik legfontosabb szava a haq, amely tudást, igazságot, valóságot, bölcsességet jelent. A szufi állandóan a szerelem nyelvén beszél, mert ez felel meg annak a szenvedélynek, amit Isten iránt érez. Álmodozás, meditáció, sóvárgás, önkívület és részegség és indulat és rajongás és alázat. "A szeretet nem tanítható, Isten adománya, és a kegyelem nyújtja." "Egyetlen pillanatig együtt lenni Istennel több, mint az egész emberiség tisztelete a teremtéstől a világ végéig."
   A misztika a határterületek tudása. Misztikus az, aki azt, ami fölötte van és alatta és mögötte, számon tartja. Akit nem csak a dolog érdekel, hanem az árnyéka is. Aki nem viseli el, hogy valamit kihagytak. Aki nem viseli el, hogy nincs egység abban a világban, ahol minden egy. Aki nem viseli el, hogy nincs világosság. A világ akkor érik meg, ha a kettőből egy lesz, a külső olyan lesz, mint a belső és a férfi egy lesz a nővel úgy, hogy az nem lesz se férfi se nő.

Szavad szótlanná tett engem
Tetted tétlenné tett engem
Nehogy megfogj engem
Szívem házába futottam
Szívem háza volt a csapda
Raboddá tett engem

                                                      (Dzsalál ad-Dín Rúmí)  






   Négy pszichológiai remekművet ismerünk. Patanjali yogaszutráit, a zen-t, a szufi-t, és a chasszidizmust. A különbségek nagyok, nagyobbak alig lehetnének, de nem volt kor és hely, amikor a szellemi egészség ne lett volna időszerű. Az egészség pedig mindig a vallás jegyében állott. És egy valamiben mind a négy megegyezik, az a tudás, amellyel az embert a felszabadulásban segíti. A filozófiák hozzájuk képest, mint a zen mester mondja, csak arra valók, hogy a gyermekek sírását csitítsák. Itt valami más történik. Az érzelmek teljességének utat nyitnak, éspedig mindennemű előzetes elv nélkül és ezzel az embert független egésszé teszik. Ha valamit meg akarsz érteni, mondja a zen, semmit sem szabad mástól elfogadnod. Akárkivel találkozol kívül vagy belül, öld meg. Ha Buddhával találkozol öld meg Buddhát, ha pátriárkával találkozol öld meg a pátriárkát. Csak így válhatsz szabaddá. Semmi ceremónia, semmi mák, semmi jócselekedetek. Semmi intézményesség, semmi elv, princípium, tétel. El sem képzelhető nagyobb feszültség, mint a yogi és a hatalom között. A hatalom senkit sem kedvel kevésbé, mint a független embert, a yogi pedig senkit nem kedvel kevésbé, mint a hű szolgát. A feszültségben a hatalom marad alul, mert amije van, csupán a hatalom. A szufié az egész mindenség, és azt is elhajítja. Tiéd a lét, mondja Halladzs, a föld mélye és az égtető a két ruhád. De még ez sem kell neki. Úgy élni, hogy ne legyen semmim, és ne legyek senki. Az ember azt hiszi, hogy az üdvéért teszi. Egyáltalán nem. Bármit akartál adni nekem a Földön, szól Rabbia, osszad szét ellenségeim között, bármit akartál adni a mennyben add barátaimnak, én megelégszem veled magaddal. Nem kell még az üdvösség sem. Több vagyok, mint az üdvöm, mondja Ibn Karram.
   A szufi egyetlen tevékenysége a fana. Azzal azonosítja magát, ami nem én, mert az én előtt van. Az állapottalannál. Lefejt magáról mindent, ami tulajdonság, ami minőség, ami nem Isten. A fana a megsemmisülés tudománya. Minden szellemi és lelki mozdulat első oka az istenkeresés. Minden tudomány és filozófia és művészet és minden nyelv és zene istenkeresés. Ahogy a szufi mondja: "Sohasem láttam semmit Istenen kívül." Ez a szufi. Ez az önfeledt elszántság és önkívület és önmegtagadás. Más megfogalmazásban: "ana l' haq", "én vagyok a tudás, az igazság, a bölcsesség". A kinyilatkoztatás valódi értelme: az emberi lelket az üdv fokára emelni.

(Hamvas Béla: Szufi, forrás: A láthatatlan történet)





Újra és újra gaz módjára nőttem;
Hétszázhetven álarcot is magamra vettem.
Ásványként haltam, növénnyé lettem,
Növényként pusztultam, állatként születtem.
Állatként is kimúltam, lett belőlem ember.
Hogy halállal eltűnök - vajon miért félek?
Ha legközelebb meghalok
Szárnyakat és tollakat viszek, akár az angyalok:
Ha majd az angyalok fölé szállok -
Amit el sem tudsz képzelni, azzá válok.

                                                                                                (Dzsalál ad-Dín Rúmí)



2015. január 20.

Mennydörgő hallgatás



   Régi kínai rajz óriás termetű aggastyánt ábrázol, akinek még a ruharáncai is a szenvedélyes feszültség legmagasabb fokát fejezik ki. Olyan ez az ember ráncos homlokával és lobogó szakállával, mint viharos szélben a fekete zivatarfelhő. Címe: a Mennydörgő hallgatás. Ez a kimondás egyetlen lehetősége. Mint ahogy a zene el tud hallgatni. Ahogy a tenger vagy az éjszaka és a halál hallgat. Ahogy Buddha a virágot a kezében tartja, a zarándokoknak megmutatja, de mozdulatlanul ül, és egyetlen szót sem szól. Súnjata, üresség. Ez a Kezdettelen. Ez a végtelen. Ez az Egy.





   Buddhát, mint oly sokszor, ezúttal is több száz vándorszerzetes kereste fel, körülállta és várta, hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha most hallgatott. Mindössze néhány szál virágot tartott fel, és hangtalanul a zarándokoknak mutatta. Egyetlen embert kivéve senki sem értette. Mahákásjapa volt ez az ember, aki bólintott, és Buddhára mosolygott. A Mester így szólt: a legdrágább szellemet és észt meghaladó kincset adtam át most neked, tiszteletreméltó Mahákásjapa. Ez volt a híres virágbeszéd.

   A Mester minden tanítványa közül egyedül Mahákásjapa volt, aki a beszéd értelmét megőrizte. A sok iskola és szekta közül az egyik a csodákat művelte, a másik a ceremóniát, a harmadik mitológiát csinált, a negyedik aszkézist űzött. Mindez hínajána volt, ahogy azt a hinduk mondják, a kis út. A mahájána, a nagy út, a szútrákban merült el, de a legfelsőbb csúcson állt a virágbeszéd tanítása, a hangtalan tudás. Bodhidharma, mikor Indiából Kínába ment és Buddha tanítását hirdetni kezdte, ezt a tudást vitte magával.

   A Pradzsnyápárámitá–szútra tanítása, hogy minden üres. Szarvam súnjam. Üresek az alakok és üresek az érzések, üresek a nevek, üresek a megértések, üresek az ismeretek. Nincsen ismeret, sem tudás, sem az ismeret vagy tudás lerombolása, nincsen lehanyatlás, nincsen halál. Ha valaki ezt tudja, minden szenvedése megszűnik, és megszabadul. Mit tanított Buddha? A Védantához képest semmi lényegesen mást. És végső elemzésben teljesen ugyanazt. Az őskori tudástól csak teoretikában különbözik. Ilyen teoretikai eltérés, hogy állást foglal a nem-én (an-Átman) mellett. Olyasmi, hogy „én” tulajdonképpen nincs. Üres. Mindössze viszonylatok eredménye, amely viszonylatokat ha felszámolom, az én (Átman) nyomtalanul eltűnik. A viszonylatokat a szomjúság, életéhség, életsóvárság (tanha, trisna) teremti. Az az alak, az a fizikai test, érző szervezet, aki most itt vagyok, nem egyéb, mint elmúlt életek által felhalmozott tettek összebogozott csomója. Amit ebben az életben élek és tapasztalok, nem is engem ér. Ennek a csomónak fáj, ez örül neki, ez szenved, mert ez az, aki született és meg fog halni. Aki tulajdonképpen nincs. De ha az ember az igazságot megismeri, látja, hogy szarvam súnjam, minden üres. Üresek a belső dolgok és üresek a külső dolgok, üresek a külső és a belső dolgok. Üres maga az üresség. Van nagy üresség (mahásúnjata). Üres a végső igazság, üresek a teremtett dolgok és a nem-teremtett dolgok. Van végső üresség. Üres a határtalanság, üres a szétszóródás, üres az első természet, üres az én, üres a megérinthetetlen. Üres a nem-létező, üres a lények belső magva, üres a lények belső magvának nem-létező volta. A Pradzsnyápárámitá az észt meghaladó tudás szútrája. A gyémántnál keményebb -, ami a gyémántot is elvágja. Gyémántnál keményebbnek nevezik a szútrát, mert a legkeményebbet, a nem-létezőt is elvágja. Tudjuk, hogy minden üres. A mindenség üresség – szarvam súnjam. Ezek szerint csak egyetlen létező lenne, a nem-létező. A nem-létező is üres. Mahásúnjata - a nagy üresség, az üresség üressége (súnjata-súnjata). A nem-létező nemlétezése. Mindez az elképzelhető legelszántabb paradoxonokban, az észt tizenötszörös szalto-mortáléival kiforgatva, nem törődve, hogy a gondolatokon messze túl levő gondolatokat meg tudja e még közelíteni.

   Ez minden metafizika - s éppen ezért minden létprobléma - matematikai kezdete. Ez az Egy. Nem az az egy, amely a számsor első száma, és maga is szám. Hanem az az Egy, amely a számsort ontológiailag megelőzi, amelyben minden szám együtt van, ezért ez az Egy hármas alakban nyilatkozik meg, mint Egy, mint nulla és mint Végtelen. Aszerint, hogy a metafizika ennek a matematikát megelőző ontológiai Egynek melyik alakjából indul ki, nevezi el kezdetét. Ha azt mondja, hogy Egy, akkor a kezdet a személyes Isten. Ha azt mondja, hogy végtelen, akkor a kezdet a Határtalan a Határtalan idő, vagy a Szellem, vagy az Ősanyag, vagy egyéb. Ha azt mondja, hogy a semmi vagy az Üresség, akkor Súnjata. Egy és a Nulla és a Végtelen együtt.

   A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik. A zen nem szekta, vagyis nem leszűkült vallás, mert amit tanít az éppen a minél tágasabb és minél szabadabb. Azt a ritka esetet, ahol az igazság valahol élő talajra talál, gyökeret ver, és ki tud virágozni, nem tudjuk elnevezni. Az igazság mindig kisebb szociális egységekben képes termőtalajra lelni és kivirágozni. Miért? Mert a bármely valláson belül kiépülő klérus a jelentéktelen számú csoportokat nehezebben lepi el. Ami ezeket a köröket jellemzi, hogy a lehető legkevesebb intézménnyel kijönnek, és intézményeiket nem külső kényszer és nem hatalmi becsvágy ösztönzi, hanem maga az élet rendje. Ezért lehetnek tiszták és igazak. Biztos, hogy a történet őrülete azért morzsolta fel őket olyan gyorsan, mert magukat nem biztosítják. Átkozott dilemma, - ahol eddig valaha is vallás intézményessé vált, az igazság elveszett, s ahol az intézmény elmaradt, az igazság nem tudta magát megvédeni. Kivételes helyen és időben néhány emberen belül megvalósul valami, amiről tudjuk, hogy fontosabb, mint a kriminalizmusnak az a folyamatossága, amit olyan nagy hangon történetnek neveznek. Tekintet nélkül arra, hogy Perzsiában van, és szúfinak hívják, Júdeában, a Holttenger mellett, és nevük esszénus, vagy rongyos lengyel falvakban, és khasszidoknak nevezik őket - az ember úgy érzi, hogy végre hazaérkezett. Ez az otthonosság. Ez a meghittség, és bizalmas jóhiszeműség. Ez az egyszerűség, jel és tiltakozás az ellen, ami ezer évek óta a történetben folyik. A romkultúrák közepette valami, ami nem pusztul el. A szertefoszló népekkel szemben valami, ami abszolút pozitívum. Minden propaganda és minden hittérítő háború és minden hivatásszerű klérus nélkül. Az ember tudja: ez az. Ez az. Amivel a zen közösség szemben áll, nem a történet, hanem az utópia. Az utópia a rossz lelkiismeret irreális álmodozása, amely abban a hiszemben van, hogy a dolog kizárólag az intézményen múlik. Illik megmondani, hogy miért. Azért, mert az utópia Platóntól Marxig kedélytelen. Rabelais az egyetlen, aki tudja, ha valaki a kedélyt kihagyja, kész a gyűjtőtábor. A történetben az egész emberiségre kiterjedő végleges közösség nem realizálódhat.

   A világ alaptörvényét Buddha sem tudja megváltoztatni. A sóvárgás teremi az embert. A valóság megkerülhetetlen. Egyet tehet, hogy a szomjúság előjelét megváltoztatja. Nem az életre szomjazik, hanem arra, hogy ezt a zavaros álmot eloszlassa. Az örökké körbeforgó tévelygésből (szamszára) megszabaduljon. Benne is ugyanazok az erők dolgoznak, mint az egész világon mindenkiben. De olyan tevékenységbe kezd, amely úgy vonz, hogy szétszór, és úgy kapzsi, hogy elajándékoz, és úgy kapar, hogy lemond, és úgy fog, hogy elereszt, és úgy ragad torkon, hogy elbocsát. Ez az „egyedülvaló út”. Mindez csak egy esetben lehetséges, ha az alvajárást önmagában meg tudja szüntetni. Ha felébred. Buddha annyit jelent, mint felébredett. Abban a pillanatban, amikor az ember fölött az irányítást az éberség átvette, minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna, de fordított eredménnyel. A dolgok nem tömörülnek, hanem elkezdenek lazulni. Az ember nem gyűjt többé. A fogalom csak arra jó, hogy ne fogjon vele mást, mint a nem-fogást. A szomjúság megmarad, de már nem az életgyönyörökre, hanem a megszabadulásra. Ugyanaz, pontosan ugyanaz a folyamat, amely a világot éhséggel megteremti, megfordul, és a világot felbontja. Az örvény visszafelé forog, és az elemek felbomlanak. Az élet sodra nem a középpont felé vonz, hanem taszít. A tudat, mint az alvajárás eszköze, gépiesen tovább dolgozik, de az éberség fennhatósága alatt erejét veszti. Akinek sikerül az álomkór minden homályát, a szomjúság egészét felszámolni úgy, hogy meglássa, nincs itt semmi, ami valóság lenne, a megszabadulást eléri.

   Az indiai metafizika bázisa Buddha előtt az Átman. Az Átman a szubjektum, amelynek objektív megfelelője nincs. A világ se más, mint az Átman megzavarodásának kivetítése. Az Átman a létező első és utolsó magja és középpontja. Az abszolút pozitívum. A nem született, halhatatlan, öröktől fogva létező. Az egyetlen szubsztancia. Az egyetlen realitás, amelyben az egész világ - s így az élőlény és az istenség is - azonos. Buddha tanításában a Védanta archaikus metafizikájának ezt a bázisát kísérli meg felbontani. Mondanivalójának lényegét éppen ezért már egészen korán úgy jellemezték, hogy an-Átman (nem-Átman). Buddha szerint minden lény és minden létező, az ásványoktól az istenekig viszonylatok ideiglenes halmaza - még akkor is, ha ezeknek a viszonylatoknak élettartama sok millió világév. A viszonylatok végül is felbomlanak. Ha pedig a tényezők között a kapcsolat megszűnik, a halmaz felbomlik, visszatér abba az állapotba (nirvána), amely fölötte áll létezőnek és nem-létezőnek, mert üres, de úgy üres, hogy ez az üresség maga is üres (súnjata-súnjata).

   Van valami, amit Buddha bhútakotinak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár, mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik, és a létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át. Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában eléri, maga sajátmagán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége sem marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény felbomlik. Buddha a gyönyörhajszát elvetette, de az aszkézist is elvetette. Az egyetlen út a kettő között vezet. Benne, de fölötte. Úgy, hogy az ember itt marad és távozását se nem késlelteti se nem sürgeti. Itt marad és tudja, hogy az időben itt van az időtlen. A pillanatban az örök. A földön a transzcendens. Az észben az észt meghaladó tudás. A tudás az élet minden mozzanatában, mint abszolút konkrétum van jelen, anélkül, hogy eredetét és gyökerét az észt meghaladó atmoszférájában elhagyná, s anélkül, hogy az élet adottságait megtagadná. Megkettőzött folyamatosság, egyszerre fent és lent. „Magam fölött tökéletes világosság (bodhi), alattam a lények, akiket meg kell szabadítanom (szarvaszattva).” Itt kell állnom, ahogy meg van írva, de „ha felmegyek az égbe, az egész világegyetemet magammal húzom.” Aki egzisztenciáját az örök idő egységében meg tudja alapozni, s így önmagában az értelem és a kedély egységét realizálta, tudja, mi a gyémántnál keményebb. A leheletnél lágyabb. Rend és virág. Játék, csodák, erő, tudás, derű, béke, szépség, arány, üdv. Szüntelen változás az állandóságban, és megmozdíthatatlan állandóság a változásban. Ha pedig az igazságot nem kell többé keresni, csak megvalósítani, akkor az ember tudja, hogy nincs tudás megvalósítás, és megvalósítás tudás nélkül.
Buddha tanítása szerint senki se csinálhat senki helyett semmit. Végül is csak egyetlen beavatkozás lehetséges, ha valaki önmaga avatkozik bele önmagába. Az időtlenből az időbe. A túlnanból abba, ami itt van. Onnan, ahol idő és időtlen, a túlnan és az „itt van” egy. Az éber valóságból az álmos káprázatba. Tudja azt, hogy nincs én, és nincs te, és ami az enyém, az a tiéd, és ami a tiéd, az az enyém.

   A szociális hétköznapban elszenderült tudat folyamatosságát meg kell szakítani, hogy a résen az észt meghaladó tudás betörhessen. Ezt a betörést és a betörést kísérő villámszerű fényt hívja a zen szatorinak. Az ember a megrendülés következtében a bornírt konvencióból fejjel kibukfencezik. Fejjel fölfelé. Egy pillanat századrészére a hályogon valami átvillan. Az élet teljes értelmét a valósághatáron nyeri el. A valósághatár azonban nem kívül van, hanem belül, vagyis közvetlenül a középpont mellett, amely belül is van, kívül is van, és nincsen sem belül, sem kívül. Aki szatorit nem élt át, értelmetlenül tévelyeg, itt van, anélkül, hogy itt lenne. Csak ha valaki a valósághatárt egyetlenegyszer átlépte, és járt „külföldön”, élhet teljes értékű életet. Úgy, hogy egymást követő két pillanatban soha sincs ugyanott.

   A zen hagyománya mondokban maradt fenn. Mondo annyit jelent, mint kérdés és felelet, de minden magyarázó első dolga, hogy kifejtse: ezúttal egyáltalán nem ismeretközlésről van szó, és sem a kérdésnek sem a feleletnek úgynevezett tárgyi tartalma nincs. A mondo formája a tárgyi ismeretközlés tudatos megkerülése úgy, hogy a dialogikus alapállás szembetűnjék. Azzal pedig, hogy a tárgyi ismeretközlést megkerüli, negatív módon felhív: szemedet zárd be (nyisd ki) és nézz az objektumtalanba. Lépj át az észt meghaladó tudásba. Az észt meghaladó tudás kategóriája nem irracionális és nem logikátlan, mint azt hinni lehetne, és amint azt sokan magyarázzák, azonban csak az univerzálisan megalapozott logika szerint érthető. Aki ebben a földi életben mindig csak kifelé fordul, a világbámulásba és a szocialitásba szétszóródik, de soha maga felé nem néz, és számára szubjektumának világa ismeretlen marad, az végeredményben a felületen lebeg. Itt persze ismételni kell: a dolgot csak a kevésbé koszosak értik, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többiek számára ez az értelem hozzáférhetetlen. A mondo tulajdonképpen rejtvény. A zen úgy mondja: koan. A zen nem előzékeny, sőt mindent megtesz, hogy az ember számára a dolgot megnehezítse. Ha az észt meghaladó tudást végre megérti, a mester rárivall, hogy a legfontosabb teát inni és rizst enni. Az ember nem lehet elég triviális. És elég metafizikai. Azt mondja a zen: a virágot, amit Buddha felmutatott, nem fogja sem a mohóság tüze, sem a harag mérge, sem az éhség kardja, sem a létóceán vize, sem a filozófiák fojtó füstje. Az ember nem ágyazhatja bele magát elég mélyen a legegyszerűbb élettevékenység szövetébe.

A mondo logoszának erejével az élő szubjektumon kívül minden egyebet felperzsel. A zen egyik alapja a pi-kuan, az úgynevezett fal-meditáció. A tanítvány a csupasz fal elé ül, és elmélyed. Az első fokozat, amit elér, a mentális pacifikáció. Ha a tudat megnyugvását realizálta, eléri, hogy gondolatait a fallal eltakarja. Mozdulatlanul a világ bármely pontjára elmehetne, és mindent megismerhetne. Beléphetne az istenek közé, elmehetne a túlvilágra. De nem áll meg sehol. Mikor ezeket a lehetőségeket kimerítette, a valósághatárt eléri. Most szemben áll az ürességgel. Meg kell tudnia, hogy az üresség is üres. A nem-létező is üres. De ha itt megállna, elveszett. Még tovább kell menni. Egészen addig, amíg eljut a városba és a piacra és a családba és a hétköznapba, és teát kell innia, és rizst kell ennie. Csak most éri el azt, hogy az ég tetejétől a föld és a túlvilág mélyéig nincsen semmi, amit a fal előle eltakarhatna. Évam dzsánato Évam passzato - íme, ez az, mit tudok, és ez az, amit látok.

(Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka II. - Zen, részletek)

2015. január 18.

Ha ez hiányzik



A különleges képesség nem föltétlenül érték, csak akkor, ha a személyiség további részei lépést tartanak vele annyira, hogy a talentum közhasznú lehessen. Egy alkotó képesség kihatása sajnos ugyanúgy lehet destruktív is. Hogy jóra vagy rosszra fordul-e, azt egyedül az erkölcsi személyiség dönti el. S ha ez hiányzik, azt semmiféle nevelő nem képes közvetíteni vagy pótolni.






Minden rossznak egyik legerősebb gyökere a tudattalanság (amikor nem vetnek számot azzal, hogy valójában mit is cselekszenek), s ezért igazán nem bánnám, ha még benne volna az evangéliumban Jézus logionja, bár csak egy forrás tanúsítja: "Ember, ha tudod, mit teszel, áldott vagy, ám ha nem, akkor átkozott vagy és törvényszegő." Örömest tenném ezt egy megújult erkölcsiség vezérigéjévé.

(C.G.Jung)


2015. január 15.

Szent, bűnöző vagy öngyilkos



Bizony, áldottak a tévutak. Hiszen a félrevezetés is vezetés – mondja Martin Buber.





Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

                                           (József Attila: Eszmélet, részlet)


Egy intelligens fiatalembernek túl nehéz együtt élni ezzel a meggyőződéssel. Ezért nem marad más választása, mint hogy szent legyen, bűnöző vagy öngyilkos. Ezt a lelkiállapotot úgy hívják, hogy depresszió. A depresszió leghatásosabb ellenszere pedig az aktivitás. Hajtani, hajtani, túlterhelni magad a kifulladásig. A majdnem mániás állapotig. Legyél munkamániás, szexmániás, misztikus őrült, a pénz űzöttje vagy egyszerűen csak politikus. S amíg bírod szusszal, valahogy kibírod magadat. Ám ha betegség, öregség miatt elfogy az üzemanyag, feltör a depresszió. Az orvosok összedugják majd a fejüket, s megállapodnak abban, hogy úgynevezett involúciós depresszióban szenvedsz, ami azt jelenti, hogy öregszik az agyad, kezdesz meghülyülni. De te magadban röhögd ki őket, mert jól tudod, hogy már húsz éves korodban is depressziós voltál, de akkor még volt erőd aktivitással kompenzálni a bajt. Mindez csak a felszín. Vajon honnét veszi az igazán felnőtt ember az erőt a játékhoz, a tevékenységhez, a humort az abszurd világ kinevetéséhez? A felnőtt ember energiatartaléka a belső szabadság. 

De végül is megértettem, hogy az felnőtt ember,
- aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára,
- aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is. Aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat,
- aki tudja, hogy bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára,
- aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja,
- s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.

(Popper Péter)

2015. január 8.

Soha nincs vége



I. szutra: Kár hogy az emberek hanyatlónak találják ezt a kort, és nem tesznek erőfeszítéseket. Nem a kort kell hibáztatni, hanem a kitartó törekvés hiányát.



II. szutra: "Szufinak lenni azt jelenti, hogy elválsz a beléd rögzült képzetektől, az előítéletektől, és nem próbálsz meg kitérni sorsod elől.

(Abu-said, Abi-khair fia)







(Ámbár mindenkinek megvan az útja, lehet hogy száriban, lehet hogy köntösben, mindegy. Az út a lényeg.)



2015. január 5.

Te így felelj



Útravaló vándoroknak




Mondják majd: „Minden út megtétetett.”
Te így felelj: „Még nem jutottam önmagamhoz el.”

De csak kitartanak: „Mi mondható, már mind elmondatott.”
Te így felelj: „Nem hangzott még az én szavam.”

Azt mondják majd: „Már minden elvégeztetett.”
Te így felelj: „De énreám is vár saját utam.”

Így intenek: „Nagy út mindig hosszú, nehéz.”
Ne félj: te vagy saját kapud, s te vagy kapudnak őre is.
Be kell hát lépned -


(Robert Fulghum)


2015. január 2.

Nincs más dolga


Arkhai
görögül annyit jelent,
mint kezdetek.





Oly különösen fontos lesz minden, a szél egy önfeledt mozdulata, amint, úgy látszik, megborzolja a lombot, a tenger ütemes emelkedése-süllyedése, ahogy „lélegzik”, mint Szophoklész mondja, egy légy zizegése, kis felhőfolt a láthatár alján, egy kagylóhéj, egy kavics, egy a sziklán összegyűlt sós rétegen megtört sugár, mindez oly közel került és olyan jelentős lett, olyan új és tiszta és súlyos, mintha egyszerre kiderült volna, hogy mindez aranyból van, és az ember e mérhetetlen kincs birtokosa lett. A sugárzó nap fehéren izzó fénye, a sós pára, olajfák, ciprusok, babérok, tengeri fenyők zsongító illata, a forrón nyirkos levegő bársonyos érintése, s egy nem hallható feloldott összhang, minden érzék azt kapja, amit a legjobban szeret, és önmaga teljességében csordultig issza magát. Mámor, és mégsem az. A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták. Egyszerre mérhetetlen gazdagság ura lett, mindenét elvesztette. Most mindenre gondolhatna, de nem gondol semmit. A világ gondolja őt. Nincs más dolga, csak hogy legyen, és egészen eltelik e teljesíthetetlen feladat könnyűségével. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, úgy hogy a legkönnyebb: nem csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges.





A varázsló elvarázsolja önmagát, láthatatlanná vált önmaga számára.
Nem várja a megszabadító fényt. Az alvásban nincsen semmi várakozás, nincs hiány, mert minden nagy élettény hiánytalanul teljesen egyenlő önmagával. Alszik úgy, ahogy az előbb evett, járt, szeretett, éppen olyan mélyen és személyesen: éppen olyan könnyen, örömmel és átlépve önmagát, elmerülve a nagy Semmiben, ami a Világ.





(Hamvas Béla: Arkhai)

2015. január 1.

Barátom, nézd



Kakasszó harsant át a reggelen,
s bekopogtak: "Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza többé sohasem."






Bort, kedvesem! mult bánatot s vele
a rém Jövőt Mánkról ez törli le!
Holnap? - Holnapra elsodorhat az
iszonyú Tegnap hét évezrede!






Barátom, nézd, borunkban mennyi fény!
gyöngy, buborék! s mind meghal felszínén!
Én meg Te: egy kis szamár fecsegés,
és aztán? Aztán nincs több Te meg én.






"Sokat számoltál s így lett végre jobb
naptárad, éved?" - kérdik. - Ah, dehogy!
Csak töröltem a meg nem született
Holnapot és a halott Tegnapot!






Megfogadtam: utam templomba visz!
De mondd, nem voltam részeg akkor is?
És aztán jött, aztán jött a Tavasz
és a rózsákkal megjött a Bor is!



(Omar Khajjám 1040-1123, Rubáíját )