2013. január 30.

Komplexusmintázatok és spiritualitás


"Mert jó ha a személyiség megszületik, mielőtt az ember meghal."

(részlet a férfiak eredetileg negatív anyakomplexusa egyik előadásából)

Verena Kast: A személyiség születése c. könyve alapján




Pál Feri atya előadásai, 2008-2009-es évad

2013. január 26.

Divina musica



Nel mezzo del cammin di nostra vita
mi ritrovai per una selva oscura,
ché la diritta via era smarrita.

(Dante Alighieri: Divina Commedia)





All'alta fantasia qui manco possa;
ma gia volgeva il mio disio e il velle,
si come rota ch'igualmente e mossa,
l'Amor che move il sole e l'altre stelle.

(Dante Alighieri: Divina Commedia)




Vidi a lor giochi quivi e a lor canti
ridere una bellezza, che letizia
era ne li occhi a tutti li altri santi

(Dante Alighieri: Divina Commedia) 

2013. január 25.

A rejtelmes virág

Ha önmagát szeretné igazán megismerni, 
Arra figyeljen, aki jól figyelt 
ama éjszakán – az őrség idején – és átjutott! 
Bölcsek, legyetek éberek! 

(Dhammapada)




Assyriában, régen
Esett ez az eset,
Ropott legendák szólnak
Róla, de keveset.

Király kertjében egy nap,
Nem tudom a napot -
Egy idegen, csodás
Virág találtatott.

Szára magas, királyi,
A kelyhe néma, zárt,
Tán ma is lázba ejtne
Nem egy virágbazárt.

Kertész nem ösmeré.
Bár tudománya sok, -
Király parancsára
Jöttek a mágusok.

Vontak bűvkört köréje,
Fehéret, feketét.
Az idegen, csodás
Virágot nézdelék.

Csend volt, lehete hallni
Kísértet-lépteket,
Míg a legidősb mágus
Szólni merészkedett:

"E virág bimbajára
Uram, király, vigyázz!
Ettől jövend fajodra
És udvarodra gyász.

E virág csukott kelyhét
Figyeld: mikor hasad,
Akkor tipord le, vissza
Nem jő a pillanat.

Mert ha kinyílt egyszer
Szelíd, fehér ajka:
Arcod, uram takard el,
Nincs hatalmad rajta."

S állíták a virágot
Komor őrök közé,
Rá napfény nem mosolygott,
Harmat nem öntözé.

A zsarnok szólt: Hadd látom:
Hogy esnek a csodák!
S figyelték éjjel-nappal
Fegyveres katonák.

S csak néha borzadtak el
A zárt kehely előtt,
Sejtve a bennerejlő
Hallgatag ős-erőt.

Sejtve, hogy lehetetlent
Leső emberszemek,
A virág nyíltát lesve
Az Istent lesik meg.

S ő csak kész alkotást
Ád az embernek át,
S amíg benn dolgozik,
Nem mutatja magát.

Az elüldözött álom
Véresre marta fel
Az őr szemét. - Mosolygott
S aludt a zárt kehely.

Miatta minden talpig
Acélba öltözött,
Ő pihent: Isten álma
Tigris-fogak között.

S aztán - egy éjjel mégis
- Így esnek a csodák:
Az őrség szunnyadott el, -
S kinyílott a virág.
(Reményik Sándor: A rejtelmes virág)

2013. január 24.

Tangoharmoni(k)a



A szenvedély és a fájdalom valahol testvérek. Mint a tangóban, az egyetlen, minden érzelmet kifejező táncban csak úgy, mint magában a tangó zenéjében is, ott a szenvedély és a fájdalom szorosan összetapadva, ölelkezve táncolnak.

(Fülöp Beáta)




Honnan tudja a lélek?




Hány maszk és maszk a maszk alatt a lelkünk
Ábrázatán! Honnan tudja, ha kedve
Támad levetni, a lélek, hogy eltűnt
A végső maszk, és már nincs semmi fedve?

                                                                                                                          (Fernando Pessoa)
 


2013. január 22.

Tango to Evora



A nemiségem remélem megbocsátja nekem, hogy úgy kezelem, mint egy racionális teremtményt. Ahelyett, hogy úgy tekinteném, mintha az örökös gyerekkor stádiumában lenne. Mellőzöm azokat a nőkre használatos formulákat, amelyekkel a férfiak leereszkedően utalnak rabszolgai függésünkre, és megvetik a mikéntre való fogékonyságunkat, feltételezvén, hogy ezek a gyengébb nem ismertetőjegyei. Szeretném megmutatni, hogy először is az egészséges becsvágy az emberi lény alaptulajdonsága, függetlenül nemi hovatartozásától. 

(Mary Wollstonecraft ~ 1759. április 27. - 1797. szeptember 10. ~ brit író, filozófus és feminista)





Ha egy nő nem tart lépést társaival, ennek talán az az oka, hogy más dobosra hallgat. Hadd meneteljen a maga muzsikájának ütemére, akármilyen lassú is, akármilyen messziről szól.

(Henry David Thoreau)

2013. január 19.

Az ötödik elem



Az életben mindössze négy fontos kérdés van, don Octavio.
Mi a szent?
Miből van a lélek?
Miért érdemes élni?
Miért érdemes meghalni?
És a válasz mindegyik kérdésre: a szerelem.

(don Juan de Marco) 




A bölcsek köve (lapis philosophorum vagy philosophicum) az „ultima materia”, az alkimisták által végrehajtott kémiai reakciók képzeletbeli végterméke, mellyel – a „materia primá”-ból – többek között aranyat is lehet készíteni. A bölcsek köve az alkimisták hite szerint képes bármely anyagot arannyá változtatni, visszaadni a fiatalságot, örök életet biztosítani.
Előállítása Basilius Valentinus és Paracelsus leírásában egy hét fokozatból álló folyamat volt:
  1. A materia prima cseppfolyósítása (szolúció vagy liquefakció).
  2. Ezt eltemetik a „venter equinum”-ban, a föld hasában és eközben megfeketedik (nigredo) és elrothad (putrefakció).
  3. A feketeség kivilágosodik (albedo).
  4. Az elpárologtatással veszendőbe ment szellemet újra visszahozzák (redukció), az anyagot „lacta philosophá”-val (filozofikus tej) táplálják és ezután sárga lesz a színe (citrinálás). Ha a redukció nem sikerült, megjelenik a „cauda pavonis”, a „pávafarok”.
  5. Az anyag vörösödik (rubedo) és „mint vörös sárkány haragszik önmagára“, aztán „átváltozik vérré". Ez azt jelenti, hogy a redukció sikerült.
  6. A koaguláció vagy a szellem rögzítése által az anyag újra szilárdulni kezd és ezt követően jön létre a következő lépésben
  7. a bölcsek köve. Az utolsó fokozathoz a „filozofikus tűz” hősége szükséges.
(forrás)  



Az Élet vize és az aranyalma a népmesékben ismert tárgyai a kívánságnak. Hogy Euristheus Héraklést a Hesperidák almáiért küldi, igazi mesevonás. Az Élet vizének megfelel a hellén ambrózia. Ez ugyan már Homérosnál az istenek eledelét, a nektár pedig azok italát jelenti, de a legrégibb képzet szerint az ambrózia is a nektárhoz hasonlóan folyadék volt (l. Ambrózia). A szláv mesék is két «vizet» ismernek; az élet és a halál vizét: az utóbbinak nincs mindig ölőereje, hanem arra szolgál, hogy a szétdarabolt test részét összeforrassza, mire aztán az élet vize uj életre támasztja. Az élet és halál ilynemű hasonlatosságát bizonyára a görögök is ismerték, s csak mikor az istenek háztartását ellátták étellel és itallal, tették meg az életvize, tudniillik az ambróziát ételnek, a halál vizét, tudniillik a nektárt pedig italnak. A nektár szó rokon a görög véxuç (ölés) és latin «necare» (ölni) szavakkal (Laistner, Rätsel der Sphinx 2,225). A modern népmesékben is az élet vizét gyakran hasonló tulajdonságú olaj vagy kenőcs helyettesíti; ezt a görögök ambróziának nevezték volna, melyet gyógyírül is használtak. Modern mesék szerint az É. nemcsak a mitikus földöntúli sziklákból, hanem fákból is bugyog ki, sőt túlvilági lények ujjaiból, lábaiból is, s az ilyen lények izzadtsága hasonló erővel bir (l. Wollner összeállítását Leskien-Brugmann, Lithauische Volkslieder u. Märchen c. gyüjt. 522. l.) Az Élet vize délben, a halál vize pedig éjfélkor bugyog ki két szikla közül, melyek összecsapódnak, mihelyt valaki vizet merít. Magyar meséinkben az Élet vize (v. az ifjító víz) Tündérországban vagy járatlan, rengeteg erdők közepén bugyog fel. Tündérországból hozott a kigyóember mátkájának gyöngyház-szekrényt. Ha kinyitotta az ember, a szoba egyszerre megtelt jóféle illattal, melytől megifjodott az ember. Volt abban a szekrényben oly bűvös szer is, melyet hajnalhasadáskor apró-cseperke tündérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a virágokról. Egy csepp belőle az ősz hajat is aranyhajjá változtatta. Egy másik szelencében oly szépír volt, hogy egy csepp belőle elég volt, hogy a legráncosabb, mohotkás arcot is oly szépségűvé tegye, mint mikor a fehér rózsára piros szint lehel a hajnal. A harmadik szelencében balzsam volt. Egy csepp belőle egy egész kádvizet oly balzsamfürdővé változtatott át, hogy abban, «ha a legnyomorultabb béna koldus fürdött volna is meg, mégis 24 éves tündérszépségű ifjúvá változott volna» (Merényi, Eredeti népmondák 1, 1). Van aztán olyan forrás is, ki benne megmosakodik, annak arca naptündöklésűvé, a haja pedig aranyhajjá változik (Merényi, Dunamelléki népmondák 1); sőt még a foga is aranyos lesz (Merényi, Sajóvölgyi népm. 4. ) Egy csángó mesében az ilyen viz visszaadja szeme világát az igaznak, kit a hamis megvakított (Ethnol, Mitteil. aus Ung. II. 43.). Egy másik mesénk szerint a halhatatlanság királynéja várában van egy «kis oldalszoba, egy szögletében egy kis lappancs, mely alatt a halál vize van, kit vele megpreckelnek, azonnal meghal». Egy másik szobában az örökkévalóság kősziklájából ered az Élet vize, ennek «olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt 4 vagy 5 ezer esztendővel meghalt is, ha csak egy csontocskáját megkapni és ezzel vízzel megpreckelni lehet, ahonnal a legjobb állapotjában felébred» (Arany-Gyulai, Magy. népköltési gyüjt. 1, 371. l.) Végül egy mesénkben a halál bir hasonló szerrel. Szegény ember egyik gyermeke számára a halált hivja komának, ki neki oly füvet ad, mellyel még haldoklókat is meggyógyíthat (Merényi, Eredeti népm. 7. E vonás megvan egy csehországi cigány-mesében is, l. Jes ina, Romani Csib).




Az ötödik elem (a quintesszencia)
rendező: Luc Besson
író: Luc Besson
forgatókönyvíró: Luc Besson, Robert Mark Kamen
operatőr: Thierry Arbogast
szereplő(k): 
Bruce Willis (Korben Dallas)
Milla Jovovich (Leeloo)
Gary Oldman (Jean-Baptiste-Emmanuel Zorg)
Chris Tucker (Ruby Rhod)
Ian Holm (Vito Cornelius)
Luke Perry (Billy)
John Neville (Staedert ezredes)
Tommy "Tiny" Lister (Lindberg elnök)
 

Minden ötezredik évben egy kapu feltárul két dimenzió között. Az egyikben található az univerzum és benne mindenféle életforma. A másikban a Gonosz, melynek csupán egy célja van: elpusztítani az Életet. Csak a titokzatos ötödik elem mentheti meg a világot az ötezer évenként feltámadó Gonosz pusztításától. Így az univerzumnak minden ötezredik eszetendőben szüksége van egy hősre. A XXIII. század veszélyekkel és furcsaságokkal teletűzdelt univerzumában, New Yorkban egy nem mindennapi hős, Korben Dallas (Bruce Willis) szembeszáll a Gonosszal, hogy az emberiséget megvédelmezze.






Az egyetemes tanokban olyan utalásokat találunk, melyek szerint a régmúlt korok és kultúrák alkímiája az átváltoztatás és a megszabadulás művészete és tudománya volt. A középkori arab és európai tudósok erőfeszítéseiket és fáradozásaikat különösen a benső folyamatoknak szentelve igyekeztek újra megtalálni, illetve helyreállítani ennek az elfeledett tudománynak a kulcsát. Legszebb tanúbizonyságaik közül néhány szöveges formában is fennmaradt.

Az alkímia akkoriban élte fénykorát, amikor az emberek még teljesen máshogy látták a világot és az embert - ez az időszak körülbelül a kereszténységet közvetlenül megelőző századoktól a késő középkorig, vagy az újkor kezdetéig tartott. Az ezt követő századokban az alkímiát már nem lehetett az átváltoztatás, avagy a transzfiguráció tudományaként alkalmazni. Mindez végül a kémiához vezetett el, amely egykor az alsóbbrendű megtisztításának és felsőbbrendűvé változtatásának a tudománya is volt. A kémia az alkímiához hasonlóan anyagokat desztillál a természetből, de ugyanakkor nem képes megnyitni az emberiség előtt a transzfiguráció királyi útját. Az eredeti tudományok, melyekhez az alkímia is tartozik, csak akkor állnak majd újra a rendelkezésünkre, ha megtaláljuk a helyes alapot és a helyes hozzáállást: az univerzummal harmóniában álló tökéletesen új lelkesülést. Az ilyen életvitel nem okoz kárt sem embertársainknak, sem bolygónknak, hanem szüntelenül a felebarát jólétét tartja szem előtt.
Mivel az anyagba-merülés mélypontja felé tartunk, és szükségessé vált a benső irányába történő megfordulás, megvan a lehetőségünk, hogy újra megértsük az alkímia régi nyelvének értelmét.

Élő összefüggésben kapcsolódva

Először is bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy alámerüljünk az alkímiai szövegekhez kapcsolódó képek és leírások bőségébe. Ehhez félre kell tennünk az egyenes vonalú és kategorikus gondolkodásra irányuló hajlamunkat. Az ezekben a szövegekben előforduló ellentmondásoknak nem kell az igazság útjában állniuk, és nem kell fenyegetőnek vagy hátráltatónak éreznünk azokat. Ha így viseltetünk, és egy ideig kitartunk e magatartás mellett, akkor az észen kívül az imaginárius, a képzeletben megjelenő belső megértés is aktívvá válhat. Akkor hirtelen megnyilatkoznak azok a mélyebb jelentések, amelyekre az alkímiai szövegek szerzői utalni akartak. Akkor gazdag ajándékot kapunk: eleven összefüggésben látjuk az embert, a kozmoszt, az univerzumot és minden benne lévőt - ugyanazon törvényszerűségek által összekapcsolva és kölcsönös függésben. Felismerjük, hogy nem csupán a dolgok külső nézetének, a formának a megértéséről van szó. Megtanulunk a lényegre irányulni, nevezetesen a folyamatokra, a dolgokban kifejlődő hatásokra, minden teremtett keletkezésére és átváltozására, ahogyan az a létezés minden síkján végbemegy. És ezáltal jutunk a hermészi filozófia nagy axiómájához: „Ahogy fenn, úgy lenn.” A kozmosz és az ember (a mikrokozmosz) fejlődése és keletkezése nem választhatók el egymástól. Az isteni teremtés eleven részének ismerjük fel magunkat.



Teremtés a tűz és a víz által

Itt kapcsolódik egymáshoz a vallás és az alkímia. A világ nagy részén manapság meghatározó jelentőségű monoteista vallások abból indulnak ki, hogy az embereket és az összes többi teremtményt Isten, az Egy, az Örök teremtette, akiből az ég és a föld keletkezett. A bibliai teremtéstörténetben (Mózes 1. könyve) az ősvízről adnak hírt, amely felett Isten szelleme lebegett. A fény megteremtésével és a sötétségtől való elválasztásával, valamint a víz szétválasztásával jön létre alapvetően égre és földre osztva a világ. Az ember, akit akkor „Isten képének” teremtettek, férfi és nő egyben.

Ez a teremtéstörténet egy rendkívül fontos, alapvető és csak elvontan felfogható gondolatot tartalmaz. Ha Isten, az Egy, azáltal nyilatkozik meg, hogy önmagáról képet alkotva önmagát gondolja, akkor óhatatlanul kettő lesz az egyből. Akkor létezik Isten, a rejtett, és Isten megnyilvánulása. Akkor létezik a teremtő és a teremtett, az aktív és a passzív. Ez a tűz (a szellem) és a víz (az anyag) alapvető szimbolikája az alkímiában. A kettő azonban nincs elválasztva Istentől, hiszen belőle keletkezett. Innen ered, hogy a kettő magába foglalja az ellentétességet, egyszerre hímnemű és nőnemű, teremtő és foganó, tüzes és vizes.

Csak a második teremtéstörténetben (Teremtés könyve 2. fejezet) választják szét a férfit és a nőt, és teremtik meg a nőt a férfi oldalbordájából. Ebből a szétválasztásból adódik a bibliai bűnbeesés, a paradicsomból való kiűzetés. A gnosztikusok az ember sötétségbe bukásáról beszéltek. A kígyó elcsábítja Évát, hogy egyen a jó és a rossz tudásának fájáról. Gondolkodásunkat századokon át úgy alakították, hogy ezt erkölcsileg hibás magatartásnak ítéljük meg. De talán azt is érezzük, hogy ez a példázat a teljesség hiányát fejezi ki, a vágyott egységen és tökéletességen kívül fennálló állapotunkat.

A Teremtés könyvének második fejezetében leírt folyamatokat erkölcsi megítélés nélkül is megérthetjük. Az ember, Isten kettős egységű ábrázata most egy új fejlődési szakaszt él át, amelyben kilép a kettősségbe, hogy megismerésre tegyen szert, és azután tudatosan és önként térjen vissza az egységbe. Itt kapcsolódik be az alkímia. Számtalan kép és történet szól a férfiról és a nőről, és újraegyesítésük különböző állomásairól. Ugyanarra utalnak, mint a tűz és a víz, a Sulfur és a Merkúr, a kén és a higany, a Nap és a Hold.

A középkorban és az ókorban a tudósok még egyetemes képzettséggel rendelkeztek. Sok tudományág ismeretét birtokolták, és nem voltak olyannyira specialisták, mint manapság. A nagy útmutató felismeréseket olyan emberek találták ki, akik a mai fogalmakkal szólva egyidejűleg voltak járatosak a természet- és a szellemtudományokban. Egy személyben voltak asztronómusok, matematikusok, (al)kimisták és filozófusok. Nem létezett természettudományos felismerés lelki felismerés nélkül. Mindent a nagy összefüggésben láttak és tanítottak. Aki áthatolt a természet mélységeibe, az a saját lelkébe is belátást nyert. Felismerte, hogy az ember összefügg a természettel, és kifejlesztette annak megismerését, miként kerekedhet felül a természeten. A modern ember gyakran megveti a középkori elmaradottságot, és gondolkodását szabadabbnak, önállóbbnak tartja. Legtöbbször azonban hiányzik egy mindent átfogó kiindulópont, ahogyan azt a korabeli tudósok birtokolták. Ma a megismerés gyakran csupán elválasztott részek összegéből áll. A megismerés az alkímiában, valamint a gnosztikusok és a hermetikus filozófusok áthagyományozott tanaiban valami egészen más: ez az intuícióból fakadó gondolkodás, amely kapcsolatban tudja magát a mindenséggel és a tudatos isteni lélekkel. E megismerés minden fogalma belső életet tartalmaz, amely együtt rezeg, ha e megismerést használják. Így kelt rezonanciát az emberben.

Ma sok vallási és filozófiai fogalom megkristályosodott. Aki gondolkodását meg meri nyitni az egyetemes megértés előtt (mellyel régen is csak kevesen rendelkeztek), használatba veheti az áthagyományozott írások gazdag örökségét. A régi, időtlen tudás ezekben különböző „nyelveken” fejeződött ki, például a vallás, a filozófia és az alkímia nyelvén. Az „egyetemes megértés” itt azt jelenti, hogy az ember alkímiai gondolatokat tud átültetni a filozófia, vagy a vallás nyelvére és fordítva. Ha a bibliai teremtéstörténetet lefordítjuk az alkímia nyelvére, akkor nagyjából a következő képet kapjuk:



Az összes univerzum alapanyagát képező ősanyag, a materia prima a „minden”, avagy a !, a káosz, mint megkülönböztetés nélküli, differenciálatlan lehetőség. Ezt a „mindent” a tojással is jelölik, mert különbségektől mentes formájában benne rejlik bármilyen fejlődés és nemzés lehetősége. Ott szunnyad minden lény mélyén, és […] az itt lenn a térben és időben jelenlévő dolgok és formák kaotikus sokaságában bontakozik ki.

A materia prima a foganó elv, a „víz”, melyet az isteni szellemtűz lobbant lángra, és ezáltal alakot ölt, tehát rögzül. Ennek jelképe a ¤. Ezt a vizet „titokzatos víznek”, „életvíznek”, vagy „örök víznek” is hívják, és az alkímiai Merkúrnak felel meg. Ezért beszélnek merkuriális vízről is, amely minden összetett dolog építőanyaga. Ezért a ¤ az alkímiai transzformáció kezdetének és végének a jelképe.

Robert Fludd (1574-1637), a híres alkimista és a rózsakereszt szerzetének védője ezt így fejezte ki: Amikor a hímnemű rejtett meg akart nyilatkozni a nőnemű rejtettnek, belefogott egy fénylő pont létrehozásába. Amíg ez a fénylő pont nem érte el az áttörést, és nem tűnt elő, addig a végtelen (a kabbalisták en soph-ja) egészen rejtve volt, és nem terjesztett fényt.



Így lesz a !-ből az isteni teremtési aktus által ¤. Ha tehát Isten a bibliai teremtés könyvében így szól: „Legyen világosság”, akkor ez azt jelenti, hogy a szellem, a tűz „lángra lobbantja” az ősvizet. A lángra gyúlt víz szellemvíz, vagy fényvíz. Így keletkeznek az ősformák, melyekből végül kibontakozik az egész világegyetem.
Merkúr és Sulfur a kettősség rendjében
Ha a materia prima-ból ily módon differenciált, tűz által lángra lobbantott forma keletkezett, akkor rögzül benne a tüzes-vizes, a hím-nős kettős természete. Akkor a még differenciálatlan !, befogadó, passzív, uralt és nőnemű, a káosz, élő renddé (egy kozmosszá) ¤ kötötte össze magát a teremtővel, aktívval, uralkodóval és hímneművel, melyet a ?-tal fejeznek ki.

A tüzes-aktívnak a vizes ősanyagra kifejtett hatása által keletkezik az ember mint Isten képmása, mint mikrokozmosz, melyben még egységet alkot a hímnemű és a nőnemű. Csak a kettősségbe történő „bukás” által lesz a két elv elválasztva, amely életvilágunkban jut kifejezésre. Az eredeti, lángra lobbant Merkúr, és a létsíkunk alacsony Merkúrja közötti különbség érzékeltetésére két különböző Merkúr jelképet használtak az alkímiában.
A közismert Merkúr-jel alulról felfelé épül, a négy elem keresztjén + az általunk már ismert kör !, és legfelül a holdsarló látható. Van azonban egy olyan Merkúr-jel is, melynél felül a holdsarló helyett kosszarvak találhatók. A kos a hímnemű, aktív és teremtő tűzerő ősrégi jelképe. Ha a Merkúr-jel tartalmazza, akkor az alkimisták az isteni ősmegnyilvánulás eredeti tüzes-vizes erejére utalnak. A holdsarló azonban az elválasztottságban lévő Merkúrra utal, tehát úgy jelöli, ahogyan az a mi kettősség uralta kozmikus rendünkben megjelenik. A Hold, melyet a Merkúr-jel jelenleg jelképesen tartalmaz, befogadja a nap fényét és visszatükrözi. Így irányítja a földi életet. Az „ezüst víz”-zel is azonosítják, míg a Nap a tüzes aranynak felel meg. A misztikában a Holdról, mint a Nap szerelmeséről szóló példázat arra utal, hogy az ember lelkének a szellem tiszta tükrévé kell válnia ahhoz, hogy egyesülhessenek. A lélek felemelkedése Istenhez, tehát a tisztátalan fém arannyá változtatása, csak akkor mehet végbe, ha a befogadó víz és az éltető tűz tiszta. Az alkimistának úgy kell uralnia a vizet és a tüzet, Merkúrt és Sulfurt, a higanyt és a ként, hogy a helyes mértékben fejtsék ki hatásaikat.
A Sulfurnak, tehát a tűz-elvnek a jelképes ábrázolása is tanulságos. A kettősség rendjében a Sulfur jele a négy elem keresztje +, melyen a felfelé irányuló háromszög ? tűz-jele található.
Az eredeti isteni megnyilvánulás tiszta sulfurját az alkimisták azonban csakis a kos szarvainak elágazó jelével ^ szimbolizálták. Ez a magasabb sulfur az úgynevezett éghetetlen kén, amelyet szellemi kénnek is neveznek.
Fagyott víz és folyékony víz

Az alkímia, akár a legtöbb vallás, lényegében abból indul ki, hogy mi, mai emberek már nem vagyunk az eredeti, tiszta két-egység ¤. Nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért van ez így, hanem azt az utat kutatja, amely az embert a kettősségből kivezeti az ellentétek egyesülésére. Annak kifejezésére, hogy a kettősség életében mindig a két elv egyike az uralkodó, az alkimisták két állapotot különböztettek meg, nevezetesen a fagyott és a folyékony vizet. A folyékony víz a Hold, a keletkezés és a mulandóság uralmát jelképezi, vagyis az alsó Merkúrt. A természet, amelyben élünk, a folyékony víz tevékenységéből magyarázható. Elsősorban a Hold erői határozzák meg, hogy milyen befolyások alatt állunk. Az alkímiai transzmutációban ezt az erőt a feloldás (Solve) folyamatához használják. A fagyott víz ezzel szemben a sulfur, vagyis a Nap rögzítő hatására utal. A kötést (Coagula), az összehúzódást váltja ki, Jakob Böhme szavaival: Hasonlatosan a télhez, amikor oly szigorú a hideg, hogy jéggé válik a víz.



Az alkimisták itt hideg tűzről vagy égő hidegről beszélnek. Ha a két erőnek csupán az egyike működik, akkor ennek vagy pusztítás és feloszlás, vagy pedig megdermedés az eredménye.
A természet felülkerekedik a természeten
Csak ha ez a két erő egyesült, akkor lesz az ember újra Isten képmása. Ha még egyszer idézzük a vallás nyelvét, akkor idevágó, világos szavakat találunk Tamás gnosztikus evangéliumában (22. és 11. logion):

„Ha egyé teszitek a kettőt, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, a külsőt pedig, mint a belső, és a felsőt, mint az alsó, és ha egyetlenné teszitek a hímneműt és a nőneműt, úgy hogy a hímnemű már nem hímnemű és a nőnemű már nem nőnemű, […] akkor mentek be a királyságba. […] Azon a napon, amikor egy voltatok, kettővé váltatok. Hanem most, hogy kettővé lettetek, nos, mit fogtok tenni?”

Az alkímia pontosan ugyanebben az értelemben utal a természet még végbe nem ment átváltoztatására. Osztaneszre vezethető vissza a kijelentés:

„A természet élvezi a természetet, a természet felülkerekedik a természeten, a természet uralja a természetet.” „A természet élvezi a természetet” a kiinduló állapot, az ösztönnel és sóvárgással megkötözött ember, akiben a Merkúr erő vakon hat, és ezért az anyag uralkodik önmagán. Ez érthetővé válik, ha fontolóra vesszük, hogy a nem rögzített Merkúr !, amelynek tehát nincs középpontja, az alsó természetben mint vak ösztönzés, vad hajsza, égő szomjúság, sóvárgás, éhség és vak élvezetre űző ösztön fejti ki hatását.

„A természet felülkerekedik a természeten”: Ez azt jelenti, hogy már nem egy külső Isten teszi lehetővé a természetember magasabb fejlődését és átváltozását, hanem az emberi természetben van elrejtve mindaz, ami szükséges az ellentétek egyesülési folyamatának beteljesítéséhez. Az emberi természet átváltoztatását a művészet szabályai szerint kell véghezvinni, melynek során a halandóság ólmát a szellem aranyává változtatják. Ha megvalósult a harmadik állapot, ahol „A természet uralja a természetet”, akkor a !-ből végül ¤ lett, egy tüzes-vizes lényiség, amelyben az anyag és a szellem egyesült a lélek lángra lobbant vize által.
Uroborosz, a világkígyó
Ugyanezeket az összefüggéseket az alkímiában képekben is ábrázolják. A kötetlen Merkúr körétől ! nem esik messze uroborosz, a saját farkába harapó kígyó, amely néhány alkímiai világképben - mint például a gnosztikus ofitáknál - a teremtés világát fogja körbe. A görög ophis szó kígyót jelent. A misztikus Jacob Böhme leírja, hogyan csábítja el az ördög a szegény lelket, amennyiben bemutatja neki „az esszencia tűzkerekét”. A vágytűznek ez a kereke az ördögöt ábrázolja. Az ördög így szól a lélekhez:

„Te is egy ilyen tüzes merkúriusz vagy, ha vágyadat bevezeted ebbe a művészetbe. Ám olyan gyümölcsből kell enned, melyben a négy elem mindegyike uralkodik a többin, és viszályban állnak egymással.”

Így ébredt fel a lélekben a természet minden tulajdonsága, és vezették be magukat a saját gyönyörbe és sóvárgásba.
Alkímiailag szólva így jött létre „a természet élvezi a természetet” állapota.



Az emberi mikrokozmosz a kötetlen Merkúr befolyása alá került. A Bibliában szereplő, paradicsomból való kiűzetés kapcsolódása az alkímiához világosan felismerhető Jacob Böhme szavaiban. A Bibliában is a kígyó az, aki elcsábítja Évát. Ha Böhme a merkúriuszt tüzesnek nevezi, akkor ezzel arra mutat rá, hogy milyen hatást fejt ki az emberre. Az ember számára Merkúr az „égő víz”. Alsó nézetében ez a sóvárgás asztrális tüze. Az embernek meg kell tanulnia, hogy uralja ezt az erőt és átváltoztassa magasabb Merkúrrá.

Ha a merkúriális víz még nincs rögzítve, akkor az ember számára a „bukás” veszélyes, pusztító erejét jelenti, az alkímiai vízjel s lefelé irányuló háromszögének megfelelően. Differenciálatlan és kaotikus állapotában ez az erő minden rögzítettre és megkülönböztetettre feloszlatóan hat. Ezért emészti és harapja uroborosz a saját farkát. Ezt a feloszlató hatást az alkimista felhasználhatja a transzfiguráció folyamatában, ha uralni tudja. Hiszen a folyamat mindig az oldással és a kötéssel veszi kezdetét, a Solve et Coagula-val.

Sok régi mítosz ad hírt jelképesen a nem uralt Merkúr-erőről, melyet le kell győzni ahhoz, hogy ne okozhasson már több kárt. A kígyó akkor a sárkánynak felel meg, mellyel meg kell küzdeni.

A sárkányok (és a bikák is) ezzel olyan lényekké válnak, melyekkel a hermészi mítosz értelmezésében olyan naphős-szerű alakok küzdenek, mint Mithrász, Héraklész, Jaszon, Apolló és Hórusz stb. Ezeket a lényeket (a sárkányokat) az alkimisták 'zöld'-nek és 'oldatlan'-nak nevezik, mert még nem járták be az érlelődés útját, azaz még nincsenek alávetve annak az uralomnak, amely egy magasabb rend erejévé változtatja át őket.

Néhány kép két kígyóból illetve sárkányból álló kört ábrázol, melyek kölcsönösen egymás farkába harapnak, és az egyiküknek szárnya van.
Nicolas Flamel (1413 táján halt meg) a híres alkimista ezekkel kapcsolatban ezt mondta: „Nézd csak ezt a két sárkányt, mert ezek a filozófia igazi kezdetei, melyeket a bölcseknek nem volt szabad megmutatniuk a saját gyermekeiknek. Az alulsó sárkányt, melynek nincsen szárnya, a fixnek, az állhatatosnak, avagy a férfinak nevezik. A felső azonban az illékony, avagy a fekete, a sötét, a nő. Az elsőt sulfurnak, avagy a melegnek, és száraznak nevezik. A másikat pedig higanynak, avagy a hidegnek és nedvesnek. […] Ha ezek ketten egyesülnek, majd átfordulnak az ötödik lénybe (a kvintesszenciába), akkor felülkerekedhetnek minden sűrű, kemény és erős, fémes dolgon.”


A keresztre feszített kígyó

Nicolas Flamel tábláin egy keresztre feszített kígyót ábrázolt, amellyel azt fejezte ki, hogy a kötetlen Merkúrt le kell győzni, és felül kell kerekedni rajta. A kereszt négy gerendájával a négy elemre utal, melyekből a világ áll. A metszéspontban helyezkedik el az ötödik, a kvintesszencia. Aki keresztre szögezi a kígyót, az rögzítette Merkúrt.

Ez a szimbolika a Merkúr-botra is emlékeztet, amelyre két kígyó tekeredik fel. Ezzel az ellentétek egyesülésére is utalnak. A Merkúr-bot egyidejűleg a kígyótűznek, a gerincoszlop szellemi nézetének a jele is.

Aki a képek, fogalmak és szimbólumok bőségén keresztül áthatol a tűz és a víz teremtésben betöltött alapvető elveinek a megértéséhez, az fontos munkaeszközt tart a kezében. Akkor közömbös, hogy Merkúrról, vízről, Holdról, ezüstről vagy sulfurról, tűzről, Napról vagy aranyról van-e szó. Mindezeknek a képeknek a rejtélye megoldódott, és a lényeg felismertetett. És ezáltal válik elevenné egy új gondolkodás, amely nem a merev formát, hanem a formákban kifejlő erőhatásokat nézi, és így tanulja meg megérteni a teremtés összefüggéseit.

(forrás innen)


2013. január 17.

Maszkok, álmok, varázslók


Nincs értelme annak, hogy magunkat kívülről magas eszmék képeivel mázoljuk be. Egyetlen, még oly kicsiny megvalósított eszme is több, mint egész színpadra való legmagasabb realizálatlan gondolat. Az üdv a megvalósított igében van. Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része. Miért? Mert az üdvre csak ennek van hatása.


Most pedig, legalább egy percre, hogy az ember a megvalósulás mozzanatát megértse, minden egyebet félre kell tenni. Hogy az ember megértse és megtanulja, ami csak más szó arra, hogy önmagára alkalmazza. Félre kell tenni az élet és az üdv szavakat; a létezés rongáltságát; a betegséget és a bűnt és őrületet; a mágiát és a varázst. És ha az ember magáról a mozzanatról mindezt lefejtette, egyetlen valami marad: az imagináció. Az életképzelet. A határtalanul érzékeny hely, ahol a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból valami, ami maga is láthatatlan és ellenőrizhetetlen, önmaga által kezdeményezett, és irányított érintésre felbukkan és megjelenik és alakot ölt. Ez az alak (a kép) ugyanakkor hang és szó és látvány. BÖHME is így írja le ( Schall, Wort, Bild ). Éneklő látomás. De ez így még nem teljes. Mert ennek az éneklő látomásnak heve van, éspedig szenvedélye van és mámora van és ez a mámor felrobban. Villámban kicsapó mámoros éneklő látomás. De ez a látomás ugyanakkor aktív hatalom. Akarat. Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból ez a bizonyos valami kipattan és a látható és manifeszt varázs világába átcsap, olyan helyet érint, amely tulajdonképpen a láthatatlan és a látható világ között a középen fekszik, s ez a hely nem az átváltás pontja, hanem ennél sokkal több; ez a kezdemény vagyis a kezdet, végül is az eredet pontja. Ahol az egész együtt van. Az egész, vagyis: kép és látvány és látomás, de énekel, és éneke értelmes szó, ige, beszéd, és ez a beszéd szenvedély és mámor és villám és aktivitás.
A legfontosabb azonban csak most következik. Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BADER, hogy az imaginációban a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti.


A látomás kép. Olyan kép, amit az ember képzeletével képez. De ez a képzelt és kiképzett kép tulajdonképpen nemcsak képesség eredménye hanem maga is képesség, és visszahatva új képességet teremt, és a kép az embert a maga képére átképzi. Így válik az ember saját képeinek képévé. Vagyis így képezi az embert saját képessége. Ebben a leírásban egyetlen elhanyagolható mozzanat sincs: a látomás éppen olyan lényeges, mint az, hogy ez énekel, és az ének értelem (szó), de éppen olyan lényeges, mint az, hogy az, hogy ez mámor és szenvedély és az, hogy ez aktív hatalom, vagyis akarat. A legfontosabb azonban az, hogy ez a kezdemény, és az, hogy e látomásban az ember önmaga képének alanya és tárgya egyszerre. A látomás hevében az ember megolvad és a látomás (éneklő ige) alakját (értelmét) veszi fel.
Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.

Az előbbiek alapján ez most már nyilvánvaló. Sőt, az imagináció tevékenységét csak oly módon lehet világosan áttekinteni, ha az ember tudja, hogy itt nem egyszerű képről, hanem varázserejű, vagyis magas hőfokú, szenvedélyében élő képről van szó. Az imagináció látomásai sohasem langyosak. Az életképzelet az olyan képeket, amelyekbol a képzés heve (hatalma) hiányzik, önmagából kilöki. Az imagináció olyan, mint az asszony, aki önmagát csak a szenvedélynek engedi át, mert csak a szenvedélytől tud megtermékenyülni. Viszont az imagináció maga sem a langymeleg helye. Szenvedély, s azért sóvárog, mert önmaga szüntelen mámorban él. A kép és a tűz összetartozik. A látomás és a mámor egy.

(Hamvas Béla: Mágia szutra)




Egy különös fiatalembert hoznak be a zárt osztályra, aki azt állítja magáról, hogy ő Don Juan (Johnny Depp), a világ leghírhedtebb szeretője, több mint ezer nő elcsábítója. A tapasztalt Dr. Micklernek (Marlon Brando) hat napja van, hogy bebizonyítsa, a fiú nem közveszélyes elmebeteg, csak önveszélyes álmodozó. Kezdetben kételkedve hallgatja páciense hihetetlen történeteit, ám idővel egyre inkább meggyőződik arról, hogy akár maga Don Juan is mondhatná a szerelem, a szenvedély és a romantika eme ragyogó meséit.



rendező: Jeremy Leven
író: Jeremy Leven
forgatókönyvíró: Jeremy Leven
zeneszerző: Michael Kamen, Robert John Lange, Bryan Adams
operatőr: Ralf D. Bode
vágó: Antony Gibbs

szereplők
Marlon Brando (Dr. Jack Mickler)
Johnny Depp (Don Juan)
Géraldine Pailhas (Donna Ana)
Faye Dunaway (Marilyn)  

A film letölthető a netről.


– Jobban érzed magad, ha már ettél – bíztatott, mialatt a tálcát az ölembe tette. Kedvesen, mosolyogva mellém ült és közölte, semmi sem tudja jobban elűzni a szomorúságot, mint egy pohár kakaó. Kortyoltam egy kicsit és ettem egy pár darab vajas összetekert tortillát. Mondtam neki, bár igazából nem ismerem őt, sem a barátait, elképzelni sem tudom, hogy ne lássam őket újból. Bevallottam, olyan szabadságot és nyugalmat éreztem mellette és a többiek mellett, amit azelőtt még sehol sem tapasztaltam. Ez a különös érzés, magyaráztam, részben fizikai, részben lelki eredetű és ezt egyáltalán nem tudom analizálni. Csak úgy tudnám leírni, hogy egyfajta jóléti érzés, egy bizonyosság, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahová tartozom. Pontosan tudta Esperanza, mit akarok kifejezni.
Azt mondta: 
– A varázslóvilágban eltöltött rövid idő is szenvedélyévé válik az embernek. Nem az számít, mennyi ideje vagy itt – hangsúlyozta  , hanem a találkozás, a belépés intenzitása a fontos. És a te belépésed nagyon intenzív volt. 
– Valóban? – kérdeztem.
Esperanza őszinte meglepetéssel felhúzta szemöldökét, majd egy gyors mozdulattal megdörzsölte az arcát, mint aki egy olyan kérdést latolgat, amire nincs megoldás. Hosszú szünet után kijelentette végül.
 – Könnyebbnek fogod érezni magad, miután teljesen ráébredtél, nincs visszaút a régi életedbe – Mély hangjának rendkívüli ereje volt.
Szeme egy pillanatra fogva tartotta az enyémet, és abban a pillanatban megértettem szavainak értelmét. 
– Számomra már semmi sem lesz többé ugyanolyan, mint régen – mondtam lágyan. 
Esperanza bólintott. 
– Visszatérsz majd a világba, de nem a te világodba, a te régi életedbe – mondta, majd a kis termetűekre jellemző méltóságteljes mozdulattal hirtelen felkelt a matracról. Az ajtóhoz sietett, majd hirtelen megállt.
– Rendkívül izgalmas dolog csinálni valamit anélkül, hogy tudnánk, miért csináljuk – mondta, miközben visszafordult felém. 
– Az pedig még izgalmasabb dolog, elhatározni, hogy csinálunk valamit anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a végeredmény. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet. 
– Tudni akarom, mit csinálok – mondtam. – Nekem tudnom kell, mibe megyek bele. Sóhajtott egyet, majd egy komikus mozdulattal felemelte kezét és azt mondta érdesen.


– A szabadság szörnyen ijesztő dolog. – Majd mielőtt időt adott volna a válaszra, gyengéden hozzátette:  – A szabadság spontán cselekedeteket kíván. Fogalmad sincs milyen az, amikor spontán átengeded magad...
– Minden, amit csinálok, spontán jön – vágtam közbe.
– Mit gondolsz, miért vagyok itt? Azt hiszed, sokat fontolgattam, hogy idejöjjek-e vagy sem? Visszajött a matrachoz, egy hosszú pillanatig lenézett rám, majd azt mondta:
– Persze, hogy nem latolgattad magadban. De a te spontán cselekedeteid inkább a gondolkodás hiányát, mint a magad spontán átengedését jelentik.
– Dobbantott egyet a lábával, hogy elhárítsa az újabb beavatkozásomat. – Az igazán spontán cselekedet egy olyan cselekvés, melyben tökéletesen átadod magad, de csak azután, miután alaposan megfontoltad azt – folytatta. – Egy olyan cselekedet, ahol az összes érvet és ellenérvet végiggondoltad, majd az egészet elvetetted, magad számára semmit se vársz el és semmit sem bánsz meg. Ezzel a fajta cselekvéssel a varázslók magukhoz hívják a szabadságot.
– Én mindig megvárom, amíg az események meghozzák a választást számomra – hagyta helyben. – Aztán sebesen és erőteljesen nekivágok. És magam mögött hagylak, ha nem ügyelsz.
– Én máris hátra maradtam – mondtam önsajnálattal. – Mivel nem segítesz megtalálni ezeket a nőket, az a sorsom, hogy hátra maradjak   
– De az igazi égető kérdés nem ez – mondta. – Még nem jutottál elhatározásra, ez a baj. – Várakozóan felhúzta a szemöldökét.
– Nem tudom, mire gondolsz. Mit kell nekem eldöntenem?
– Még nem döntötted el, hogy csatlakozol-e a varázslóvilághoz. A küszöbön állsz és benézel, arra vársz, hogy meglásd, mi fog történni. Valami praktikus dologra vársz, ami megéri a fáradozásodat.
Tiltakozó szavak tódultak a számra. De mielőtt utat adhattam volna mélységes felháborodásomnak, azt mondta, hogy tévedtem, amikor azzal, hogy új lakásba költöztem és a régi életstílusomat otthagytam, ez változás volt.
– Akkor mi a változás? – kérdeztem szarkasztikusan. 
– Semmit se hagytál magad mögött, csak a holmidat – mondta, a cinizmusomat figyelmen kívül hagyva.
– Ez némely ember számára óriási lépés. Számodra azonban semmiség. Téged nem érdekel a javak birtoklása.
  – Valóban nem – helyeseltem, majd azt állítottam, attól függetlenül, hogy ő mit hisz, én már régen eldöntöttem, hogy csatlakoztam a varázslók világához.
– Mit gondolsz, miért ülök itt, ha nem így lenne?
– Testben feltétlenül csatlakoztál – állapította meg –, de lélekben nem. Valamiféle térképre, tervrajzra vársz, mielőtt a végső döntést meghoznád. Addig elhumorizálsz rajta. Az a fő problémád, hogy meg akarsz győződni róla, hogy a varázslóvilág valamit kínál.
 – Hát nem így van? – kottyantottam ki. 
Isidoro Baltazar felém fordult, az arca jókedvtől sugárzott.
 – Igen, valami nagyon különleges dolgot. Ezt szabadságnak hívják. Ámbár nincs rá garancia, hogy sikerül-e elérned és arra sem, hogy nekünk is sikerül. Elgondolkozva bólintottam, majd megkérdeztem tőle, mit tegyek, hogy elhiggye, én már tényleg csatlakoztam a varázslóvilághoz.


– Engem nem kell meggyőzni. A szellemet kell meggyőzzed. Be kell zárnod az ajtót magad mögött.
 – Milyen ajtót?
 – Azt, amelyiket még mindig nyitva tartasz. Azt az ajtót, amely lehetővé teszi megszökni, ha nem tetszik valami, vagy nem váltja be az elképzelésedet.
 – Azt mondod, hogy el fogok menni? Talányosan rám nézett és megrántotta a vállát, majd azt suttogta:
 – Az közted és a szellem között dől el.
 – De ha te magad is azt hiszed.
 – Én nem hiszek semmit se – vágott bele. – Te ugyanúgy jöttél ebbe a varázslóvilágba, ahogy a többiek. Ezt senki sem csinálta magától. Mint az sem a saját cselekedete, ha te vagy akárki más elhatározza, hogy elmegy. Zavartan bámultam rá.
– De biztos meg akarnál győzni, ha én... – dadogtam. Megrázta fejét, mielőtt befejezhettem volna.
– Én nem foglak sem téged, sem mást meggyőzni erről. Semmi erő nem lesz döntéseidben, ha mindig gyámolításra vársz, amikor tétovázol vagy kétkedsz.
 – Hát akkor ki fog segíteni? – kérdeztem megütődve.
 – Én, állok szolgálatodra. – Szemérmesen és kedvesen elmosolyodott. – De először is a szellemet szolgálom. A harcos nem rabszolga, hanem a szellem szolgálója. A rabszolgának nincs választási lehetősége, a szolgálónak van. Az, hogy fedhetetlenül szolgáljon. Az én segítségemben nincs számítás. Én nem hasznosíthatom a veled való kapcsolatomat, mint ahogy te sem veheted befektetésnek a velem és a varázslóvilággal való kapcsolatodat. Ez az alapfeltétele ennek a világnak; semmit sem azért csinálunk, mert az hasznos lehet; csak a stratégikus cselekedetek a megengedettek.
– Rendkívül nehéz teljesen mássá átalakulni, mint amire neveltek  bennünket.
 – A varázslók világa, az álmok, a legendák világa és mégis ugyanolyan valódi, mint a mindennapi élet – folytatta. – Ahhoz, hogy a varázslóvilágban működni és észlelni tudjunk, le kell vennünk a hétköznapi életünk maszkját, mely a születésünk pillanatától az arcunkra lett ragasztva. És feltenni a második maszkot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyannak lássuk magunkat és a környezetünket, amilyen valójában; olyan lélegzetelállító események sorozatának, amik egyszer egy átmeneti létezéssé virágoznak ki és sohasem ismétlődnek.
– Neked magadnak kell megcsinálni ezt a maszkot. – Kényelembe helyezte magát az ágyon és hangosakat kortyolt a bögréből, amit az előbb töltöttem fel.
– Hogy csináljam meg ezt a maszkot? – kérdeztem. 
– Úgy, hogy megálmodod a másik lényedet – suttogta.


Valójában nincs mód a nőket megtanítani álmodni. Mindössze fel kell erősíteni őket, és ezáltal felismerik óriási lehetőségüket, amit a szervi beállítottságuk jelent. Mivel a nőknek az álmodás csak energia kérdése, ezért fontos, hogy meggyőzzék arról, hogy meg kell változtatni a mély társadalmi kötődéseiket ahhoz, hogy energiához jussanak. Ennek az energiának a használata automatikus; a nő azonnal varázsló álmot álmodik, ahogy megvan az energia. Viszont nagyon nehéz a nőket felbátorítani, hogy új területtel próbálkozzanak. A legtöbbjük inkább a biztos szorító kengyelt választja, az új félelme helyett.
Az álmodás csak bátor nők számára van. Vagy azoknak a nőknek, akiknek nincs más választásuk, mert a körülményeik elviselhetetlenek, és ebbe a kategóriába tartozik a legtöbb nő, anélkül, hogy ennek tudatában lenne.
Florinda nevetett, majd felállt és a fasorra nyíló ablakhoz lépett. Olyan meredten nézte a fényelzáró függönyt, mintha keresztül látna rajta. Visszapillantva rám megjegyezte, egy nőnek sokkal könnyebb, mint egy férfinek elszakítani a családi szálakat és a múltat.
– A nőket – jegyezte meg – nem lehet felelőssé tenni, és ez óriási könnyebbséget ad nekik. Sajnos azonban nagyon ritkán, szinte sohasem használják ki ezt az előnyüket. – Sétálva kezével megérintette a fémberakásos szekrényt és az összehajtható kártyaasztalt.
– A legnehezebb dolog azt felfogni a varázslóvilágban, hogy teljes szabadságot kínál.
– Majd felém fordulva lágyan megjegyezte.
– De a szabadság nincs ingyen.
– Mibe kerül a szabadság?
– A rajtad lévő maszk a szabadságod ára – mondta. – Azé a maszké, ami nagyon kényelmes és nehéz levedleni, nem azért, mert nem illik ránk, hanem azért, mert nagyon régóta hordjuk.
– Aztán odajött a kártyaasztalhoz és megállt előtte.
– Tudod mi az, hogy szabadság? – kérdezte szónokian. – A szabadság a magaddal való törődés teljes hiányát jelenti – mondta és leült mellém az ágyra. – A legjobb módja, hogy feladd a magaddal való törődésedet, ha másokkal törődsz.
– Én ilyen vagyok – biztosítottam. – Én állandóan Isidoro Baltazarra és a nőire gondolok.
– Ebben biztos vagyok – ismerte el gyorsan, majd megrázta a fejét és ásított egyet.
– Itt az ideje, hogy elkezd az új maszkodat megformálni. Egy olyan maszkot, melyen nem lehet senki más keze nyoma, csakis a tiéd. Magányban kell kifaragni, máskülönben nem lesz kellőképpen pontos. Egyébként lesznek idők, amikor túl szorosnak, túl lazának, túl melegnek vagy túl hidegnek érezheted a maszkot.
– Hangja fokozatosan elhalkult, amint a legkülönösebb kellemetlenségeket sorolta fel. Hosszú szünet után ugyanezen az álmos hangon megjegyezte:
– A varázslóvilágot választani nem csupán abból áll, hogy ezt egyszerűen kijelented. Cselekedned kell ebben a világban. A te esetedben például az álmodást kell csináljad. Volt már éber álmod, amióta, visszajöttél? Nagyon mogorva hangon beismertem, hogy nem volt.
– Akkor még nem hoztál döntést – mondta metszően. – Nem faragod az új maszkodat. Nem álmodod az új lényedet.
– A varázslók a saját világukhoz kizárólag a fedhetetlenségükkel kötődnek. – Sajátos fény villant a szemében, amikor megjegyezte:
– A varázslók senkit se akarnak rábeszélni az ő nézeteikre. Nincsenek guruk, sem bölcsek a varázslók között, csak nagualok. Ezek vezetők, de nem azért, mert többet tudnak és jobb varázslók, hanem egyszerűen azért, mert több az energiájuk. Itt nem feltétlenül fizikai erőre utalok – tisztázta –, hanem a lényük bizonyos alakzatára, amely lehetővé teszi, hogy bárkinek segíteni tudjanak az észlelés paramétereinek megtörésében.
– Ha nem érdekli a varázslókat, hogy bárkit is meggyőzzenek a nézeteikről, akkor Isidoro Baltazar miért az idős naguál tanítványa? – vágtam közbe.
– Isidoro Baltazar ugyanúgy jelent meg a varázslóvilágban, mint te – válaszolta. – Bármi volt is, ami idehozta, azt nem hagyhatta figyelmen kívül Mariano Aureliano. Az ő feladata volt mindenre megtanítani, amit csak tudott Isidoro Baltazart a varázslóvilágról.
– Elmagyarázta, hogy senki se kutatott Isidoro Baltazar, se én utánam. Bármi is hozott ide bennünket a világukba, annak nem volt köze senkinek a tevékenységéhez vagy akaratához.
– Egyikünk se tenne semmi olyat, amivel az akaratod ellenére itt tartana ebben a mágikus világban – mondta mosolyogva. – Ugyanakkor mi minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot megteszünk, hogy segítsünk, hogy itt tudj maradni.


– A második figyelem állapotában – folytatta – vagy ahogy én szeretem hívni:az éber álomban hinni kell abban, hogy az álom ugyanolyan valóság, mint a mindennapi világ. Más szóval ezt el kell fogadják. A varázslók minden evilági vagy másvilági tevékenységét a feddhetetlen cselekedeteik irányítják, és a feddhetetlen cselekedetek mögött az elfogadás áll. Ez az elfogadás nem belenyugvás. Az elfogadás egy dinamikus elemet, akciót foglal magában.
– A hangja nagyon lágy volt, és a szeme tüzes fényben villogott, amikor befejezte. – Amint valaki elkezd az álomban éberré válni, akkor egy vonzó és eddig még fel nem fedezett világ lehetőségei nyílnak meg előtte. Egy olyan világ, ahol a legmesszebbmenő vakmerőségből valóság lesz. Ahol a nem várt bekövetkezhet. Ez az idő, amikor az ember döntő kalandja elkezdődik. Ez a világ a végtelen lehetőségek és csodák világa.


Elmondták nekem, hogy az álmodás a nők természetes funkciója, az energiájuk egyenes következménye. Elég energiával a női test önmaga felébreszti a méh második funkcióját, és a nő elképesztő álmokat fog álmodni. Azonban ehhez energiára van szükség. Valami azonban a társadalmi rendszerünk átfogó felépítésében megakadályozza ennek az energiának a szabaddá válását, hogy a nő álmodni tudjon.
– Ott, ahol ez az energia szabad – mondták a varázslónők –, egyszerűen legyőzi a dolgok „civilizált” rendjét. De a nőknek az a nagy tragédiája, hogy a társadalombeli lelkiismeretük teljesen uralja az egyedi lelkiismeretüket. A nők félnek mások lenni, és nem akarnak túlságosan eltávolodni az ismert kényelmétől. Az a társadalmi nyomás, hogy ne térjenek el az átlagostól, túl erős, és ahelyett, hogy változtatnának, helyette belenyugodnak abba, amit előírtak nekik: a nők a férfiak szolgálatára vannak. Így sohasem tudnak varázsló álmokat álmodni, bár megvan hozzá a szervi adottságuk. Az asszonyiság elpusztította a nők lehetőségét. Mindegy, hogy vallási vagy tudományos színezetű a beállítás, ugyanazzal a bélyegzővel pecsételi meg a nőket: a fő funkciójuk a reprodukálás és ezen az sem változtat, hogy elérték a politikai, szociális és gazdasági egyenlőség egy bizonyos fokát. 
A nők minden este erről beszéltek nekem. Minél többet megértettem a beszédükből, annál szomorúbb lettem. Többé nemcsak magam miatt gyötrődtem, hanem mindannyiunkért is éreztem, az egész tudathasadásos nemünkért, akik a társadalmi rendszer csapdájába estek, ami a saját tehetetlenségünkhöz béklyóz. Ha kitörünk a szabadságba, az csak egy rövid ideig tartó tisztánlátás, mielőtt önként vagy erőszakkal ismét alábuknánk a sötétségbe.


– Tudod – mondta talányosan –, a varázslónők észrevétlenül jönnek-mennek. A nőkre senki sem figyel, különösen, ha idősek. Ugyanakkor egy gyönyörű, fiatal nő mindenkinek felkelti a figyelmét. Ezért kell a varázslónőknek álcázni magukat, ha csinosak. Az átlagosan egyszerű nőknek semmitől sem kell tartani. Zuleica könnyed ütése a vállamon felriasztott. Átfogta a kezemet újból, hogy feloldja a kétségeimet,majd nyugodtan és élesen rám nézett és azt mondta:
– Aki a varázslók világában akar lenni, kiváló álmodó kell legyen.
– Elnézett a távolba. A messzi hegyek fölött majdnem telihold fénylett. – A legtöbb embernek nincs sem bátorsága, sem lelkiereje az álmodáshoz. Nem tehetnek róla, de a világot hétköznapinak és unalmasnak tartják. És tudod, miért? – kérdezte, éles tekintetét rám szegezve.
– Mert ha nem harcolsz, hogy elkerüld ezt, a világ valóban hétköznapi és unalmas. A legtöbb ember annyira el van foglalva önmagával, hogy idiótává válik. Az idiótáknak pedig nincs kedvük harcolni, hogy elkerüljék a hétköznapiságot és az unalmat. Zuleica felállt, és felvette a szandálját. A derekára kötötte a sálját, hogy a szoknyája ne söpörje a földet, majd a belső kert közepébe ment. Tudtam, mit fog csinálni, mielőtt még belekezdett volna. Pörögni fog. Táncolni fog, hogy kozmikus energiát gyűjtsön össze. A női varázslók meg voltak győződve róla, hogy a testük mozgásával össze tudják gyűjteni az álmodáshoz szükséges erőt. Állának egy szinte észrevehetetlen mozdulatával jelezte, hogy kövessem, és utánozzam a mozdulatait. Könnyedén siklott a sötétbarna mexikói csempéken és a barna téglákon, amit Isidoro Baltazar saját kezűleg rakott le egy ősi tolték mintázat szerint, egy olyan varázslói mintát, amely a varázslók és álmodók generációit kötötték össze az erő és titokzatosság hálójával, az évszázadokon át. Ez egy olyan minta, amibe saját magát adta bele, minden erejével, minden szándékával a mítoszt éltetve, és a valóságba álmodva.


– Tehát ez egy féloldalas világ. Unalmas, ismétlődő.  A varázslók számára az önimádat ellenszere a halál. És ezt nemcsak gondolják, meg is teszik. A hideg végigfutott a hátamon. Nyeltem egyet és csendben maradtam, és az ablakon bevilágító fenséges holdat bámultam.
– Én nemigen értem, mit mondasz, Zuleica!
– Te tökéletesen értesz engem – állapította meg. – Az álmod akkor kezdődött, amikor találkoztál velem. Itt az ideje egy másik álomnak. De most álmodj úgy, hogy meghaltál!  A te tévedésed az volt, hogy élve álmodtál.
– Ez mit jelent? – kérdeztem nyugtalanul. – Ne kínozz ilyen rejtvényekkel! Te magad mondtad,hogy csak a férfi varázslók őrjítik magukat a rejtvényekkel. Most te is ugyanezt teszed velem! 
Zuleica nevetése visszhangzott a falak között. Úgy zörgött, mint a szél kavarta száraz levelek.
 – Élve álmodni azt jelenti, hogy ragaszkodsz a reményeidhez. Azt jelenti, hogy úgy ragaszkodsz az álmaidhoz, mint az életedhez. Meghalva álmodni azt jelenti, hogy anélkül álmodsz, hogy ragaszkodnál a reményeidhez, az álmaidhoz.
Mivel éreztem, nem tudok megszólalni, csak bólintottam.
 – Florinda azt mondta, hogy a szabadság az önmagunkért való aggódás teljes hiányát jelenti. Az aggódás teljes hiányát akkor érjük el, amikor a bennünk lévő bezárt energiatömeg kiszabadul. Azt mondta, hogy ez az energia csak akkor szabadul fel, amikor felfüggesztjük az önmagunkról, a saját fontosságunkról alkotott eltúlzott elképzelésünket, a magunk fontosságának azt az érzetét, amit nem engedünk megsérteni, sem kicsúfolni. Zuleica hangja tiszta volt, de mintha nagyon távolról jött volna, amikor azt mondta:
– A szabadságnak nagyon magas az ára. A szabadságot csak úgy lehet elérni, hogy elvárás nélkül álmodsz és azzal a hajlandósággal, hogy mindent elveszíthetsz, még az álmokat is.
– Némelyikünk számára célkitűzés nélkül álmodni, anélkül hogy ragaszkodna a reményeihez, és eredményre törés nélkül küzdeni, az egyetlen mód lépést tartani a szabadság madarával.



Aztán teljesen felébredve megdöbbentett az a felismerés, ahogy ami az elmúlt hét minden napján történt, nem egy közönséges álom, és az is, hogy tudom, mit jelent. Mariano Aureliano nagual egyszer azt mondta nekem, hogy a varázslók maguk között úgy beszélnek a szabadságról, mind egy madárról. Azt is mondják, hogy a szabadság madara csak egyszer repül egyenes vonalban, és sohasem jön vissza még egyszer. A nagual az, aki a szabadság madarát odacsalogatja. Ő az, aki odacsábítja a madarat, hogy rávetítse az árnyékát a harcos ösvényre. E nélkül az árnyék nélkül nincs útirány.


(Florinda Donner: Álomban ébren)

2013. január 14.

A kis herceg



Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel tudtam meg, amikor azt mondtad:
- Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét...
- De ahhoz várni kell...
- Várni? Mit?
- Hát hogy lemenjen a nap.
Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.
- Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! - mondtad.
Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad...
- Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!
Kisvártatva hozzátetted:
- Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket...
- Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon?
Erre azonban a kis herceg nem felelt.


7.

Az ötödik napon, változatlanul a bárány jóvoltából, föltárult előttem a kis herceg életének ez a titka is. Hirtelen, minden bevezetés nélkül, mintha előzőleg sokáig töprengett volna a dolgon, halkan azt kérdezte tőlem:
- Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is?
- A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad.
- Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van?
- Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van.
- Hát akkor mire valók a tüskék?
Mit tudtam én! Minden figyelmemmel azon igyekeztem, hogy a motorom egyik beszorult csavarját kilazítsam. Tele voltam aggodalommal: gépem hibája egyre súlyosabbnak látszott, ivóvizem meg folyton fogyott, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartanom.
- Mire valók a tüskék?
Ha egyszer egy kérdést föltett, a kis herceg soha nem tágított tőle többé.
Én meg, mert nagyon bosszantott az a csavar, csak úgy vaktában válaszoltam:
- A tövisek nem valók semmire. A tövis puszta gonoszság a virág részéről.
- Ó! - De némi hallgatás után, már-már ingerülten vetette oda: - Nem hiszem! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel.
Nem feleltem. Éppen azt gondoltam magamban: "Ha ez a csavar semmiképp sem mozdul, ráverek a kalapáccsal, úgy ugratom ki a helyéből." De a kis herceg újra megzavarta töprengésemet.
- És te, mondd, te is azt hiszed...
- Nem! Nem! Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Én komoly dolgokkal foglalkozom.
Elképedve nézett rám.
- Komoly dolgokkal?
Látta, ahogy kezemben a kalapáccsal, olajtól fekete ujjakkal görnyedek valami fölé, amit szerfölött rondának talált.
- Úgy beszélsz, mint a fölnőttek.
Erre elszégyelltem magam. Ő azonban könyörtelenül hozzátette:
- Mindent összezavarsz... Mindent összekeversz...
Szemlátomást nagyon haragudott. Megrázta aranyhaját a szélben.
- Tudok egy bolygót, egy vörös képű uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: "Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!", és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba!
- Micsoda!
- Gomba!
A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.
- Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai? És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?
Elpirult, folytatta:
- Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos?
Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás.
Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat.
Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem.
- Ne félj - mondtam neki -, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz... Szájkosarat rajzolok a bárányodnak... A virágodnak meg rajzolok majd vértet... És... - Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

9.

Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: "Sosem lehet tudni!", kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt.
A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.
17.


Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen szavahihető, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félő, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik. Az emberek ugyanis igen-igen kevéske helyet foglalnak el a Földön. Ha a Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna, olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére.
A fölnőttek ezt persze nem hinnék el. Ők igen nagy helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani őket: tessék, számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne vesztegessétek az időtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek nekem.
A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan meglepődött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt, elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult előtte egy holdszínű gyűrű.
- Jó éjszakát! - mondta a kis herceg, csak úgy találomra.
- Jó éjszakát! - felelte a kígyó.
- Melyik bolygóra estem? - kérdezte a kis herceg.
- A Földre, Afrikában - felelte a kígyó.
- Ó... Hát senki sincs a Földön?
- Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy - mondta a kígyó.
A kis herceg leült egy kőre, és szemét az égre emelte.
- Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét. Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk... De milyen messze van!
- Szép csillag - mondta a kígyó. - Mit keresel itt?
- Nézeteltérésem támadt egy virággal - mondta a kis herceg.
- Hajaj! - mondta a kígyó.
És sokáig hallgattak.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó.
A kis herceg hosszasan szemügyre vette.
- Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam...
- De bármilyen király ujjánál hatalmasabb - mondta a kígyó.
A kis herceg elmosolyodott.
- Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs... utazni se tudsz.
- De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én - mondta a kígyó.
Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.
- Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik - mondta. - Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél.
A kis herceg nem felelt.
- Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én...
- Ó! - mondta a kis herceg. - Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?
- Valamennyit megfejtem - mondta a kígyó.
És hallgattak utána tovább.
20.


Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.
És az utak mind az emberekhez vezetnek.
- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."
Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.


"Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam. - Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..."
Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:
- Én is szomjas vagyok... Keressünk egy kutat...
Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.
Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai.
- Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem.
De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:
- Néha a szívnek is jó a víz...
Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:
- A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág...
Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze", aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
- A sivatag is szép - tette hozzá.
Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik...
- Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt...
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén...
- Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket, az láthatatlan.
- Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal - mondta a kis herceg.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan..."
S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...
Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.

Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.
- Nem furcsa? - mondta a kis herceg. - Minden készen van: csiga, vödör, kötél...
Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.
- Hallod? - mondta a kis herceg. - Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...
Nem akartam, hogy megerőltesse magát.
- Hagyd, majd én - mondtam. - Neked ez túl nehéz.
Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.
- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés...

A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel.
- Hát nem emlékszel rá? - mondta. - Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
- Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
- ...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
- Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
- Most pedig menj el - mondta a kis herceg. - Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
- Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglőtt madáré.

- Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
- Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.
- Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
- Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
- Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
- Ami fontos, azt nem lehet látni...
- Persze...
- A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág.
- Persze...
- És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt.
- Persze...
- Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
- Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
- Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz...
És nevetett újra.
- Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
- Ma éjszaka... tudod... ne gyere el.
- Nem hagylak magadra.
- Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd... Nem éri meg...
- Nem hagylak magadra.
Ő szemlátomást gondterhelt volt.
- Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon... A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
- Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta.
- Igaz, második marásra már nem marad mérgük...
Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkel menetelt. Csak ennyit mondott:
- Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
- Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
- Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
- Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra összeszedte magát.
- Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
Hallgattam.
- Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ő is elhallgatott, mert sírt...
- Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert fél.
Aztán azt mondta:
- Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.