2016. május 24.

Candlefordi kisasszonyok - filmajánló


Azt hiszem, igazi kincset találtam. :)
   
A sorozat alapjául szolgáló regénytrilógiát Flora Thompson írta, és 1938-ban jelent meg az Oxford University Pressben. Önéletrajzi ihletésű, inkább életkép-gyűjtemény, semmint regény, amelyből elbűvölő, nagyon szerethető sorozatot készített a BBC.
   Aki szerette a Csokoládé-t, ezt is nagyon fogja szeretni. Hangulatában, stílusában teljesen olyan. Nem csak az egész sorozat úgy egészében, de minden rész külön-külön is. Vagy a Miért éppen Alaszkát is ide sorolom, hasonlóan mély, bolondos, bölcs egyszerre.
   Egy angliai kisvárosban, Candlefordban játszódik, s a mellette fekvő kis falucskában, Lark Riseban. A főszereplő lány, Laura, a faluból kerül a polgárosodó Candleford postahivatalába, amelyet - akkor még szokatlanul - egy nő vezet: Dorcas Lane. A kisváros életének történései a postahivatalban futnak össze, Dorcas titkok tudója. Okos, művelt, frivol, kedves, akitől Laura nagyon sokat tanul. A sorozatban számtalan szereplő életét kísérhetjük végig, amolyan régimódi, igazi történetmesélős varázslatban lehet részünk. Nem is lehet kiemelni senkit és semmit, mert olyan gazdag a mese, mint az élet. Örömökkel, bánatokkal, humorral, iróniával, melegséggel áthatva fűzik össze a készítők a történeteket. Mi pedig minden rész után azon kapjuk magunkat: még, még! Csillogó szemmel várjuk a folytatást, ami egy emberibb, lassúbb, igazibb életről mesél. Többet is tesz ennél: reményt ad, hogy vannak olyan értékek, amelyek túlélnek minden változást. 
   Sokszor elpityeredtem magam, és sokszor hangosan nevettem. Ha van való(di)ság, igaz(i)ság, tudás, az nem a könyvekben van, hanem az élet érleli meg harsogó tavaszain, tündöklő nyarain, bőséges őszein és csendes telein át. Az idő folytonosan múló, de mindig visszatérő ciklusai szerint. Lassan forr ki, mint a tüzes, csillogófényű nemes bor. A fejünkbe száll és a szívünkbe, egyszerre leszünk tőle bölcsek és bolondok. 
   Elnéztem Queeniet, ahogy csipkét készít, és eszembe jutott, amikor én hajigáltam a verőkéket. Ma már a világűrben járunk, de én még mindig tudok csipkét verni. Mert ahogy Queenie mondja: olyan tudomány ez, amit az anyák mindig átadtak a lányaiknak. S hogy eleinte csak a célt látod. De amikor már eltűnik a cél, akkor már csak a tiszta szépséget. 
   Olyan ez a sorozat, mint egy szép csipke. A szálak emberi sorsok. Arra tanít, hogy belőlünk szövődik az élet szövete. És hogy egyszerre leszünk mi emberek, mindig bölcsek s bolondok. Amíg a világ világ.

(d.)




2016. május 18.

the kitchen table





The world begins at a kitchen table. No matter what,
we must eat to live.
The gifts of earth are brought and prepared, set on the
table so it has been since creation, and it will go on.
We chase chickens or dogs away from it. Babies teethe
at the corners. They scrape their knees under it.
It is here that children are given instructions on what
it means to be human. We make men at it,
we make women.
At this table we gossip, recall enemies and the ghosts
of lovers.
Our dreams drink coffee with us as they put their arms
around our children. They laugh with us at our poor
falling-down selves and as we put ourselves back
together once again at the table.
This table has been a house in the rain, an umbrella
in the sun.
Wars have begun and ended at this table. It is a place
to hide in the shadow of terror. A place to celebrate
the terrible victory.
We have given birth on this table, and have prepared
our parents for burial here.
At this table we sing with joy, with sorrow.
We pray of suffering and remorse.
We give thanks.
Perhaps the world will end at the kitchen table,
while we are laughing and crying,
eating of the last sweet bite.


~ "Perhaps the World Ends Here" from The Woman Who Fell From the Sky by JOY HARJO

2016. május 16.

Legyetek Ánanda


Legyetek Ánanda, önmagatok fénye, a menedéket leljétek fel önmagatokban, idegen menedék nélkül.

~ a Buddha

A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás.

~ Csögyam Trungpa




Az egész emberi világ éppen olyan rongált, mint amilyen én magam vagyok. Emberi példát nem választhatok. Tanácsot sem kaphatok. Sem irányt, sem ösztönzést. Még helyzetemet sem látom tisztán, mert nincs tekintély, akiben bízhatok. 

~ Hamvas Béla

2016. május 13.

A sivatag Santa Fe mögött


   Valami, valaki, valamilyen szellem hajszol mindannyiunkat az élet sivatagán át, és elkap, még mielőtt a mennyországba érnénk. Persze, ahogy most látom, csak a halál az: a halál kap el bennünket, mielőtt a mennyekbe érünk. Életünk során mind azért vágyakozunk, azért sóhajtozunk és epekedünk és mindenféle édes mámorba azért vetjük bele magunkat, mert emlékszünk valami elveszett boldogságra -






   Rájöttem, hogy már számtalanszor meghaltam és újjászülettem, csak nem emlékszem rá, mert olyan kísértetiesen könnyű az átmenet az életből a halálba, és vissza az életbe, olyan szemfényvesztő semmiség, mint elaludni s aztán felébredni milliószor, tökéletesen jelentéktelen dolog, tudatában sem vagyunk. Rájöttem, csak a Való Szellem stabilitásának köszönhető a születésnek és halálnak ez az állandó fodrozódása: mint ahogy a szél borzolja a víz tiszta, derűs tükrét.

~ Jack Kerouac: Úton


2016. május 11.

Mindhalálig (a gyakorlás fontossága)



   A célom az volt, hogy 20 másodperc alatt vágtató ló hátáról lelőjek 14 feldobott korongot. 
A hibátlan lövések 19,85 másodperc alatt csapódtak a repülő célokba. Több, mint 8000 néző viharos tapssal jelezte a sikert. De vajon sikerült-e? Mert ezt a két dolgot, hogy valami siker vagy sikerült, a mai kor emberének külön kell választani. Számomra valami csak akkor siker, ha az katarzis. Ha a katarzis elmarad, akkor a siker lehet bármekkora, mégsem sikerült.






   Két évvel ezelőtti világrekordomkor felfokozott, de letisztult szellemi állapotban billogként égett az agyamba a csúcsteljesítményhez szükséges optimális állapot meghatározása: energiatelt és fesztelen. 
Hatalmas erőt éreztem magamban, amit úgy járt át a nyugalom, mint egy meghitt falu csendes légkörét a déli harangszó. Tudtam tehát, hogy mi kell ahhoz, hogy a maximumot hozzam ki magamból. De az előző alkalomkor nem tudtam megfigyelni, hogy mi történik a kritikus pillanatban. Jelenlegi erőfeszítésem során sikerült mélyebben bepillantanom a kulisszák mögé.

   A nézőknek 19,85 másodpercük volt arra, hogy találkozzanak egy lovasíjásszal.
 A lovasíjásznak 19,85 másodperce volt arra, hogy találkozzon őseivel. Én eltűntem 19,85 másodpercre, hogy hol jártam, nem tudom, de azt tudom, hogy ami a helyembe lépett, összehasonlíthatatlanul jobb nálam.

   A szobrász dolga, hogy levésse a felesleget. Egy harcos sem tesz mást, mint egy életen át csiszolja technikáját azzal a céllal, hogy megszabaduljon minden felesleges mozdulattól és gondolattól. Az így létrehozott színtiszta cselekvés birodalmába észrevétlenül surran be a mindenható. A hír valahogy így fog szólni: Kassai Lajos egy újabb csúcsteljesítménnyel került be a Guinness világrekordok könyvébe. De nekem elhihetitek, én voltam az egyetlen, aki akkor nem volt ott.

~ Kassai Lajos Kaposmérő, 2011. december 05. (forrás)