2012. január 23.

El Duende

.

A mesékben gyógyító erő lakozik. Azóta nagy hatással vannak rám, mióta az elsőt hallottam.
Hatalmuk van felettünk, noha nem követelik meg, hogy bármit is tegyünk, cselekedjünk, bármik is legyünk - csak meg kell őket hallgatnunk. A mesékben megtaláljuk az elveszett pszichikus késztetésünk visszaszerzéséhez és helyreállításához szükséges orvosságot. A mesék keltik életre azt az izgalmat, azt a szomorúságot, azokat a kérdéseket, vágyakat és magyarázatokat, amelyek spontán módon hozzák felszínre az archetípust. A mesék olyan útmutatásokat tartalmaznak, amelyek eligazítanak életünk bonyolult útvesztőjében.

A mai mesemondók a szent emberek, a trubadúrok, a bárdok, a griot-k, a cantadorák, a kántorok, a vándorénekesek, a csavargók, a boszorkák és a bolondok hatalmas, ősi közösségének leszármazottai.
Álmomban egyszer mesét mondtam, s éreztem hogy egy öregasszony vállán állok, aki bokámat fogja, hogy fel ne billenjek, s mosolygott rám.
Így szóltam hozzá: "Nem jó ez így, állj te az én vállamra, mert te öreg vagy, én meg fiatal."
"Nem, nem", erősködött, "így kell ennek lennie."
Ekkor megláttam, hogy ő egy még öregebb asszony vállán áll, aki egy még öregebb vállán áll, aki egy palástot viselő asszony vállán áll, aki egy másik teremtés vállán áll, aki...
Elhittem az álombeli öregasszonynak, hogy így kell lennie. A mesemondásról az előttünk járók gondoskodnak. A történetek elmondásához és meghallgatásához az emberiség téren és időn át egymáshoz kapcsolódó, magasan tornyosuló oszlopa nyújtja az erőt, s az oszlopot alkotók korukhoz illően finom öltözékben vagy anélkül állnak, s kicsattannak az életerőtől, amit ma mi is élünk. Ha létezik egyetlen meseforrás vagy meseistenség, úgy ez a hosszú lánc az.
A mese sokkal ősibb, mint a pszichológia tudománya és művészete, s mindig így lesz ez, bármennyi idő múljék is el.

A mesélés egyik legrégibb, engem rendkívüli módon izgató módja a szenvedélyes révület állapota, amelyben a mesélő "megérzi" az - akár egy, akár sok emberből álló - hallgatóság hangulatát és a világok közötti világ teremtette sajátos állapotba kerül, ahol a történet "talál rá" a mesélőre és általa válik hallhatóvá. A révületben mesélő El Duendét, a hallgatóság arcába lelket fújó szelet hívja.
Ő a lélekteremtést elősegítő mesemondó.

(Clarissa Pincola Estes)




La Loba

"Él egy öregasszony egy világ szeme elől elrejtett helyen. Mindenki tudja, hogy ez a hely létezik, de csak kevesen látták. Mint a kelet-európai tündérmesék öregasszonyai, ő is arra vár, hogy eltévedt vándorok, valami után kutatók vetődjenek a tanyájára. Nagyon óvatos, sok mesében szőrös, mindig kövér és kerüli más teremtmények társaságát. Károg és kotkodál, általában inkább állati mint emberi hangokat ad ki. Azt mondják, Tarahumaran indián terület málladozó gránitlejtőin lakik. Mások azt mondják, Phoenixen kívül, egy kút mellett van eltemetve. Volt, aki látta, hogy délre, Monte Alban felé tartott egy kiégett autóban, aminek a hátsó ablakát kilőtték. Azt is mondják, hogy El Pasótól nem messze az autóút szélén áll, hogy teherautók mellett vadászpuskán lovagol a mexikói Moreliába, és látták már az Oaxaca melletti piacra menni különös formájú rőzseköteggel a hátán. Sok neve van: La Huesera, Csontasszony; La Trapera, Gyűjtögető; La Loba, Farkasasszony.
Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. Barlangja teli a sivatag legkülönbözőbb teremtményeinek, csörgőkígyóknak, varjaknak csontjaival. De állítólag elsősorban a farkasokkal törődik. Hegyeken és kiszáradt folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkascsontok után kutatva, s amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé, s kigondolja, mit énekeljen. Amikor eldöntötte, a criatura fölé áll, fölé emeli karját és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai és lábcsontjai lassan megtelnek hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. La Loba énekel még egy kicsit, s a teremtmény még inkább megtelik élettel; bozontos, erős farka felfelé kunkorodik. La Loba tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd. La Loba folytatja mélyről jövő énekét, amibe a sivatag beleremeg, s a farkas kinyitja szemét, felugrik és elfut a kanyonban. Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy mert egy napsugár vagy holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik és szabadon száguld tovább a horizont felé.
Ezért tartják úgy, hogy ha az ember a sivatagban vándorol és közeleg az alkony, s kicsit talán már el is tévedt, el is fáradt, akkor szerencséje van, mert lehet, hogy megtetszik La Lobának, aki megmutat neki valamit – valamit a lélekből."

 (Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)


Interjú Dr. Clarissa Pinkola Estés-szel

Copyright © 1992, 1997 by Bert H. Hoff
Megjelent a M.E.N. Magazine 1992 novemberi számában

© Fordította: Vida Andi 


Dr. Clarissa Pinkola Estés a nagysikerû Farkasokkal futó asszonyok: Beavatás a nõiség õseredetének titkaiba írója. A könyvrõl Sam Keen azt mondta: "Olyan férfiaknak ajánlom a könyvet, akik elég bátrak ahhoz, hogy együtt száguldjanak a farkasokkal futó asszonyokkal". Az írónõ cantadora, mesemondó és -gyûjtõ, valamint jungiánus analitikus. Mostani könyvbemutató-körútján, Seattle-ben, a M.E.N. Magazine szerkesztõjével, Bert Hoffal beszélget férfiakról, nõkrõl, valamint a reményrõl, hogy férfiak és nõk összefognak, hogy megosztozzanak a hatalom mítoszán. 


Bert: Mit jelent az, hogy "szilaj õsasszony"?
Dr. Estés: Istent jelent.
Bert: Úgy érti, önmagunkban megtalálhatjuk az istent ?
Dr. Estés: Kicsit másképp fogalmaznék. Úgy értem, amikor egy nõ arcába néznek, az isten néz vissza. Rögtön a tekintete mögött, rögtön a szemében megjelenik egy prémes teremtmény. Az intelligens ember tiszteletben tartja õt. Aki nem intelligens, azt megharaphatja a nõ, ha éppen erõt vesz rajta harapós ösztöni természete. Akitõl meg fél, az elõl elfuthat, és soha nem tér vissza hozzá. Aki tiszteli õt, azt körülszaglássza és kitapasztalja. Kapcsolatot teremt vele.
Bert: Hogyan illik a szilaj nõ a szilaj férfihoz, Robert Bly Iron Johnjához?
Dr. Estés: Úgy érzem, ami szilaj, az természetes. Látnunk és értenünk kell, hogy minden, ami a természet mögött áll, isten. A természet önmagában véve egyfajta kinyilatkoztatás. A természet dolgaiban a szépséget látjuk, mint ahogy most a kék eget odakinn, és ez áhítatos elragadtatással tölt el. Amikor ránézek, nyugalmat érzek. Életem minden napján ugyanezt a kék eget látom, és még mindig elbûvöl. Ezt jelenti számomra a szilajság -- ezt a mérhetetlen gyógyító szépséget. Ha ránézünk, újra egésznek érezzük magunkat. Ha az óceán zúgását, víz csobogását hallgatjuk, újra egésznek érezzük magunkat. Ha a vihart figyeljük vagy a villám fényében gyönyörködünk, az energiával tölt fel. Még a tornádók és földrengések is -- alapjaiban rendítenek meg azzal az erõvel, ami mindezekben a dolgokban megvan. Ha ez a szilajság, és ha ez minden emberben megvan, akkor alapjában véve, lényegüket tekintve nincs különbség nõ és férfi közt.
Ám a személyiség és a köré épülõ kultúra természetesen sokkal problémásabb dolgokat teremt, mert szélsõséges különbségek jelennek meg a személyiség megalapozásánál. És szerintem a személyiségnek eltérõ árnyalatai vannak férfinál és nõnél, fejlõdési szakaszonként, kulturális hovatartozás szerint, kultúra szerint. Legalább tizenhét bennszülött törzzsel éltem együtt. Legtöbbjüknél nincs nagy különbség az érzelmi árnyalatokban fiatal nõk és fiatal férfiak között, bár vannak eltérõ feladataik.
Bert: Gondolja, hogy férfiaknak fontos lehet elolvasni az Ön könyvét?
Dr. Estés: Igen. Sam Keennel beszélgettünk errõl. Robert Blytól is kaptam néhány héttel ezelõtt egy nagyon szép levelet. Azt írja, hogy nagyon tetszik neki a könyv. Neki is sokan ajánlották, õ is ajánlgatta másoknak.
Úgy érzem, a férfiak épp oly titokzatosak, mint a nõk. Ha már egyszer eljutottunk az önismeret bizonyos fokára, és készek vagyunk nemenként bizonyos szent teheneink vedelmére, akkor talán lehetõség nyílik végre igazi párbeszédre, talán ebben az évszázadban elõször. Mik a közös dolgaink? Miért vagyunk itt egymással? Mi dolgunk az ellenkezõ nemû személlyel? Akár szerelmi kapcsolat, akár testvérkapcsolat, vagy apa-lánya-kapcsolat, plátói barátság, mindegy, mi. De mi legyen a "Másik"-kal való kapcsolatunkban az úgymond vegyi katalizátor?
Szeretném, ha férfiak is olvasnák a könyvemet, és olvassák is. Nemcsak hogy olvassák, de megveszik párjuknak, és együtt olvassák. Legyen az a feleségük vagy az aktuális barátnõjük. Kaptam néhány levelet férfiaktól, akik azt írták, hogy "Ne mondja, hogy nõknek írta ezt a könyvet! Elolvastam, és magamra ismertem benne! " Ezen mosolyognom kell, mert természetesen így van. A férfiakban is van feminin jelleg, arra ismertek rá.
Bert: A könyvében beszél az animusról, azt kutatva, vajon a feministák túl messzire merészkedtek-e, amikor azt állítják, hogy az animus kulturális eredetû. Ön olyan nõkrõl mesél, akik maszkulin oldalukat fejlesztik.
Dr. Estés: Részben azért, mert fõleg a nõk fiatalabb generációjánál azt látom, hogy nem kell annyit harcolniuk a jogaikért, hogy szabadok legyenek a családon belül, viszont harcolniuk kell a külvilágban. Jóllehet, a család megváltozott, ám nagyon sok ember nem. Ezért aztán harcolnak, hogy elkerüljék azokat a dolgokat a külvilágban, amik gyöngítenék õket.
Úgy látom, hogy amit mi maszkulin fejlõdésnek nevezünk, az az a képesség, hogy valaki a belsõ életébõl képes ötleteket meríteni, és azokkal megtölteni a külvilágot. Ebben látom a maszkulin fejlõdés lényegét. Az õ képességük a külvilágban való érvényesülés, szót emelni önmagukért számukra fontos ügyekben. Hogy képesek legyenek könyveiket, mûvészetüket, képzeletük termékeit a külvilágban megvalósítani. Hogy képesek legyenek felrázni magukat a tespedtségbõl. Észrevenni, mire van szüksége a külvilágnak, és utánajárni. Ezek a helyes animus-fejlõdés megnyilvánulásai.
Mint tudja, vannak férfiak, akikben több feminin természet lakozik, mint másokban. Jung rajzolt egy kört, felosztotta négy részre, és azt mondta, hogy egy férfi háromnegyed részben maszkulin, egynegyed részben feminin természetû. Egy nõ háromnegyed részben feminin, egynegyed részben maszkulin. És ez jó kiindulópont. A gond csak az, hogy azt állítja: ennek így kell lenni minden körülmények között, pedig nem így van. Ez így túl merev forma. Ismerek olyan férfiakat, akik háromnegyed részben feminin, egynegyed részben maszkulin jellegûek, de az az egynegyed rész maszkulin természetük - kapaszkodjon meg! - nagyon erõs, fuerte, erõs! De félelmetesen erõs feminin fejlõdésük van, mert ez az õ útjuk. Ez a lélekbõl ered, nem egy kulturális családtól örökölt takaró. Gloria Steinem jó példája az olyan nõknek, akik sokkal inkább maszkulin, mint feminin módon fejlõdnek. Bár úgy tûnik, most a feminin fejlõdése került elõtérbe. Ötvenöt-hatvan éves most, és most jött el ennek az ideje. Ezért bármilyen összetételûek is vagyunk, mint tudja, az a dolgunk az életünk során, hogy teljes egészében végigvigyük a fejlõdést. Ugyanakkor az is feladatunk, hogy egyensúlyra törekedjünk, még ha ez ellentmondásnak is tûnhet.
Bert: Amit Jungról és a lélek maszkulin természetérõl mond, arról eszembe jut valami: Robert A. Johnson férfiakra vonatkozó nézetével az a bajom, hogy azt állítja: a lélek feminin. Én sokkal inkább úgy értelmezem a nõiséget, mint átjárót, kaput, amin át kell haladnia annak, aki a lélekhez akar eljutni.
Dr. Estés: Megbénítjuk magunkat azzal, hogy azt mondjuk: a lélek mindig feminin vagy mindig maszkulin, vagy hogy mindig háromnegyed részt ilyen, egynegyed részt olyan, vagy mindig 50-50%. Ez soha nincs így pontosan. Kimondhatatlan, és igazából nem tudunk róla beszélni. Képeket rajzolunk, diagramokat, és azt mondjuk: "Nos, ha tudnánk róla beszélni, így kéne kinéznie". Valójában azonban benyúlunk egy sötét zsákba, és érezzük, hogy van ott valami, majd azt mondjuk: "Azt hiszem, ez lehet az, vagy talán más". És megpróbáljuk bizakodva költõi módon megközelíteni, mert hétköznapi szavakkal sosem írható le, mit érzünk és mit látunk. De valójában nincs ott semmi, nem lehet.
Ugyanezt mondom a lélekmunka koncepciójáról is, amirõl kollégám, James Hillman beszél. Nem értek egyet a lélekmunka fogalmával, mert a lélek készen van, a lélek teljes. Kétségbevonhatatlanul, mindig létezett, sosem veszett el. Felléphetnek zavarok az adásában, elköthetik a lélekhez vezetõ csatornákat, de a lélek akkor is ittmarad, sosem megy el. Az ego elmehet. Az ego megsérülhet. A szellem is megsérülhet, de a lélek ép marad. Szerintem nincs lélekmunka. Szerintem tudatosságra törekvés van. De azt hiszem, a lélek teljességgel kifejezhetetlen. Érdekes elképzelés a lélekmunka, de mégegyszer mondom: ezzel nem írható le a folyamat.
És mégis, olyanoknak, mint Hillman, Bly, Robert Johnson, Gillette és Moore valamint jómagam, képesnek kell lennünk egy idea fejlesztése közben a költõkhöz hasonlóan különféle képeken túlhaladnunk. Így volt ezzel Johnson is tíz évvel ezelõtt, volt egy ötlete, és képes volt elszakadni tõle, hogy új, sokkal világosabb elképzelést fejlesszen ki. Jung mindig így tett. Aki Jung mûveit olvassa, láthatja, hogy egyfolytában ellentmond önmagának, mert ahogy elõrehalad, úgy fejlõdik. Ezért mindig azt gondolom, hogy bármilyen metaforát alkalmazunk, érdemes megfigyelni, vajon hiszünk-e még benne, vagy tíz-húsz éve nem akadtunk jobbakra.
Bert: Az a folyamat, ahogy ön leírja, hogyan nyúlunk be egy zsákba és hogyan próbáljuk meghatározni a lelket, engem arra emlékeztet, ahogyan a teológusok próbálják meghatározni az Istent.
Dr. Estés: Igen! Igen! Van egy mese a könyvemben, "A négy rabbi". Mind a négyen szeretnék meglátni az Istent. A történet Ezékiel szent kereke körül bontakozik ki. Angyalok ragadják el õket a hetedik égboltba vagy hetedik mennyországba, és mindegyikük átéli valamilyen módon az Istent. És a tapasztalás hármat közülük nagyon megrendít. Nem azért, mert rossz emberek, hanem mert az Istenrõl alkotott elképzelésük omlott össze. Van egy mondás: ne kerülj túl közel az elkerülhetetlenhez. Végülis ez olyan rendkívül hatalmas erõ, olyasmi, mint amit Baba Jaga fejez ki, amikor azt mondja Vasziliszának az egyik mesémben: "De ne feledd, aki kíváncsi, hamar megöregszik". Veszélyes az idõ elõtti tudás. Várni kell. Nem foglalkozhatunk vele örökké úgy, mintha hegyet másznánk. Néha várnunk kell, amíg egy része eljön hozzánk és megtölt minket, akkor kezdjük majd megérteni.
Bert: Mi a véleménye a mythopoétikus férfiak mozgalmáról?
Dr. Estés: Tudja, sosem értettem azt a kifejezést, hogy "mythopoétikus". Sokan kérdezték tõlem interjúkban, hogy mi a véleményem a férfiak mozgalmáról, és mindig azt szoktam válaszolni: "Még sosem találkoztam a férfiak mozgalmával. A férfiak mozgalma nem jött el az ajtómhoz, és nem mondta, hogy 'szeretnénk bemutatkozni önnek.'" Ismerek viszont olyan férfiakat, akik más férfiakkal társulva, csoportosan próbálnak minél többet megtudni az életrõl és saját mélyértelemben vett jólétükrõl.
Azt hiszem, a "mythopoétikus" megintcsak James Hillman kifejezése. Számomra egy intellektuális szó, amit nem értek. Én a mitológiát értem. A meséket. A költészetet. Érzem, ahogy csontig hatolnak. Költõ vagyok, aki pszichoanalitikussá vált. Ez a hátterem. Cantadora vagyok. Storyteller vagyok. Mesemondó vagyok. A lábaimból árad fölfelé, nem pedig az agyamból lefelé. Ezért azt gondolom, a "mythopoétikus" szó azt jelenti, hogy a mitológia segítségével próbálunk megérteni valamit a természetünk mélyebb aspektusaiból.
Készítettem egy interjút Robert Bly-jal 1990-ben. Emlékszem, azt kérdeztem tõle: "Mi a helyzet a férfiak mozgalmával?" Õ meg ezt válaszolta: "Nincs ilyen". Erre én: "Jó, akkor ön hogyan nevezné?" "Férfiak munkája, amit férfiakkal közösen végeznek, ennyi az egész". És ez tényleg tetszett nekem. Tetszett, hogy férfiak közös munkájának nevezte. A mythopoétikus túl nagy szó. Bölcsebb, ha egyszerûbb szavakat használunk.
Jó lenne, ha a férfiak mozgalma eljönne hozzám látogatóba. Szívesen találkoznék velük. Vele, velük, mindegyikükkel. Tényleg! Úgy érzem, valahogy elrejtõznek elõlem. Hogy nem jönnek oda, ahol én vagyok. Elvannak magukban.
Bert: Remélem, ez az interjú elkezdi majd áthidalni ezt a szakadékot.
Lát valami kapcsolatot a munkája, a hatalomról szóló nõi mesék és a férfiak munkája között?
Dr. Estés: Hát persze. Nagyon is. Ahogy én értelmezem a munkámat, olyan, mint élelmet adni, bizonyosfajta élelmet. Azok, akik nagyon éhesek erre a fajta ételre, el fognak jönni hozzám. Amit én férfiak, nõk számára egyaránt gyógyító erejû tápláléknak gondolok, azok a mesék. A mesék mindig olyannak festik le az embereket, amilyenek valójában. Ez nem újkeletû jelenség. Minden regényíró, minden rádióprogram, minden tévémûsor évek óta csak meséket sugároz. Van köztük megható, félbehagyott, megrázó, befejezetlen történet, és van, ami elég bugyuta. De mindamellett van elég sok fontos mese is, amihez vonzódnak az emberek. Azt mondják, a mi generációink legnagyobb mesemondója a mozi. A tinik és fiatal felnõttek nem járnak többé nagyszüleikhez, hogy leüljenek a konyhában, és hallgassák a meséiket. Moziba járunk szombatonként, hogy megnézzük a sziklamászókat.
Nagyanyáink, nagyapáink nem tudtak olyan friss híreket, mint mi ma. Mostanra mi lettünk az új nagyanyák és nagyapák, és ami elérhetõ számunkra, azok magnókazetták, újságok, iratok, népgyûlések, írott könyvek. Megvannak az eszközeink, hogy kiterjesszük konyhánkat az egész világra, vagy hogy kiterjesszük tûzhelyünket, örömtüzeinket az egész világra, és összegyûljünk olyan emberekkel, akiknek rendszerint semmi keresnivalójuk nem lenne a mi körünkben. Mindenképp nagyon felkavaró idõket élünk.
Bert: A Vaszilisza-mesében ön a nõk beavatásának szükségszerûségérõl mesél, ami elkerülhetetlen intuitív életük fejlesztéséhez, és hogy ennek során el kell hagyni az óvó, "túl jó" anyát, és fejest kell ugrani az ismeretlenbe. Hogyan vethetõ ez össze a férfi-beavatással, amirõl Robert Bly és Joseph Campbell beszél, ami az anyától való elszakadást és a férfi-közösséghez való kapcsolódást jelenti ?
Dr. Estés: Nem értek egyet ezzel az "anyától való elszakadás"-dologgal. Én ezt butaságnak tartom. Az egyetlen dolog, amire gondolhatok, az az, hogy úgy érzem: nem megfelelõ párbeszéd folyik errõl. A férfiak külsõ anyját el kell különítenünk az archetipális, örökké tápláló anyától, ami szerintem ugyanaz, mint a "túl jó" anya alakja a Vasziliszában. Ez egy belsõvé vált anya, akitõl el kell távolodni, különben örökké gyermekek maradunk, akik azt hiszik, hogy a világnak csak egyetlen központja van, és akikrõl mindig gondoskodni kell. Vannak, akik mindig szopni akarnak minden nõi -- nõies -- elem mellébõl, és ez végigkíséri az életüket. És ez nõkre is, férfiakra is egyaránt igaz. Nincs különbség. Szeretném hangsúlyozni, hogy a belsõ archetipális anyáról van szó, egyedül õ az, akitõl el kell szakadnunk.
Én ugyanis megtanultam, hogy nem igaz, amit anyám mondott, hogy a gyermekek tizennyolc éves korukra felnõnek. Amikor a gyermekeimet neveltem, olyan érzésem volt, hogy egy fatörzsbõl vájt kenuban ülve sodródunk lefelé egy szennyezett folyón, miközben mindkét partról orvlövészek lõnek ránk. Nálam pedig ott van három értékes batyu, a lányaim. Az volt a dolgom, hogy bármi áron lejussak velük a folyón úgy, hogy õk életben maradjanak. Nem veszhetünk bele a folyó sötét mélyébe, nem hagyhattam, hogy drog, alkohol vagy rossz kapcsolatok, csalóka ábrándok a pusztulásba vezessék õket.
És világosan látom, hogy a lányaimnak, bár már idõsebbek, még mindig szükségük van az útmutatásomra. Mindig bástya marad gyermekei számára az az anya, aki rábízza magát az életre, és bensõ tudásának óriási raktárat épít. Anyaként örökké kapcsolatban marad gyermekeivel. És remélhetõleg bölcsessége birtokában mindig tudni fogja, mikor kell elengedni õket és hagyni, hogy saját életüket éljék. De akkor is ott van, ha visszatérnek hozzá, és szükségük van valamire. Kell lennie egy anya-prototípusnak, aki örökké anya marad.
Manapság, ha a nõk nem olyan sok mindennel telezsúfolt életet élnének, mint ahogy teszik, -- és nem mondhatják, hogy nem így van -- akkor többé nem lenne olyan mindennapos jelenség, hogy amikor felnõtt gyermekeik egy órát kérnek tõlük, hogy hallgassák meg õket vagy adjanak tanácsot, akkor az anyák ezt zaklatásnak veszik.
A férfiakért nem szólhatok, ezt maguknak kell megtenni. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy leányaimmal való kapcsolatom azzá vált, amit én anya/nõvér/leány-kapcsolatnak nevezek. Amint idõsebbek lettek, a kapcsolatunknak új vonásai mutatkoztak meg, és ezekben már nem a lányaimként szerepelnek. Olykor pedig nõvéri kapcsolat van köztünk, egyidõs leánycsapat vagyunk. És bár az elsõdleges kapcsolatunk anya-lánya kapcsolat, idõnként megjelennek egészen másfajta momentumok is. Például ahogy a nevelõanyám egyre idõsebb lett és fizikailag elgyengült, az iránta érzett bánatomban a lányaimmal próbáltam helyettesíteni az anyámat. Mára tehát kezdem megérteni, hogy az utódainkkal való kapcsolatunk teljeskörû kapcsolat lehet.
Hosszasan beszélhetnénk viszont azokról az emberekrõl, akik csalódtak az anyjukban és haragszanak rá. Akik aztán elképzelni sem tudják, milyen lehet a kibékülés, mert haragosak és csalódottak és keserûek és fájdalomtól sebzettek amiatt, hogy az anyjuk valójában nem anyához illõ anya volt. És talán ez okozza, hogy õk is képtelenek adni.
De ön az ideálisról kérdezett, és ideális esetben, úgy vélem, egy gyermek -- akár fiú, akár lány -- sokféleképp elszakadhat a szülõktõl, és a tapasztalás során valahogy többé válik, mint amilyen azelõtt volt. Ez viszont egyértelmûen azt is jelenti, hogy a közvetlenül anyjukra és apjukra irányuló tapasztalás során valóban önmagukká válnak. Ez nemcsak arra az adott pillanatra érvényes, amikor elmennek. A változás egyik fajtája akkor következik be, amikor elmennek, de van egy másik fajta változás is, ami akkor történik meg, amikor kapcsolatba lépnek szüleikkel.
Azt kell mondanom, hogy sem férfi, sem nõ nem tudhatja, kicsoda õ valójában, amíg át nem engedte magát az anyja ill. az apja szûrõjén, és el nem jutott odáig, hogy mindkettõjüket megértse. Az a helyzet, hogy mindenki a saját végzetével jön a világra, tekintet nélkül a szüleire. Mindenki a saját sorsa szerint fejlõdik. Egyeseknek több nehézség jut, másoknak kevesebb. Mégis, úgy gondolom, mind az anyát, mind az apát figyelembe kell vennünk a spirituális kapcsolat fejlõdésének kifejezésében, és annak érzékelésében, hogy hová tartozunk a világban.
Bert: Akkor tehát a férfiaknak nemcsak arra van szükségük, hogy eltávolodott apjukkal kibéküljenek, hanem az anyjukkal való kapcsolatukat is helyre kell állítaniuk.
Dr. Estés: Gondolja csak végig. Gondoljon arra, hányan hátat fordítanak annak az asszonynak, aki életet adott nekik, azért, hogy egy olyan személyhez röpüljenek, aki majd elhagyja õket. Gondolja meg, mi játszódik le ilyenkor a pszichében. Az én eretnek és förtelmes elméletem szerint miközben a férfiak a hajadont és a szexuális asszonyt magasztalják, azalatt szemétre hajítják az anyát és a leányt. Ez mindig így van. Ha a férfi kibékül az apjával, de a nõket továbbra is ugyanilyen szemmel nézi, ahogyan talán az apja is tette, igen valószínû, hogy továbbra is problémái lesznek az anyjával. Továbbra is õt fogja hibáztatni olyan dolgokért, melyekrõl nem õ tehet.
Bert: A Pókasszonyban az élet/halál/élet-ciklusról és a lélek megszeretésének hét fokozatáról mesél nekünk. A férfiak és nõk közt fölmerülõ dolgok közül az egyik az, hogy a férfiak félnek az elkötelezettségtõl.
Dr. Estés: Nem, ez nem az elkötelezettségtõl való félelem. Ez a halállal való szembenézés félelme. Ha egy férfi szeretni akar egy nõt, késznek kell lennie a halálra. Akarnia kell végigjárni az élet/halál/élet-ciklust. Azt hiszem, nem helyes kétségbeesnünk amiatt, hogy a férfiakból hiányzik az elkötelezettség, mert rengeteg nõ is van, aki sosem adja igazi önvalóját egy kapcsolatba. Hamis énjüket adják bele. Egyes férfiak nem mernek teljes énjükkel résztvenni egy kapcsolatban, aztán csodálkoznak, hogy a dolgok nem egészen jól mûködnek.
Bert: Az ön Llorona-meséjében, a szennyezett folyóról szóló modern változatban azokról a nõkrõl mesél, akik feladják kreatív életüket azzal, hogy fókuszukat anyagi dolgok megszerzésére helyezik át. Én úgy látom, ez a férfiakra is igaz, a férfiak a családfenntartó mítosz áldozatai, akik az anyagi siker mértéke szerint határozzák meg önmagukat.
Dr. Estés: Ez így van. Hogy világosan fejezzem ki magam, szemernyi kétségem sincs afelõl, milyen borzasztó sérüléseket szenvedtek el a férfiak. Ez kétségtelen. A férfiakat rossz házasságok, rossz anyák, rossz apák sújtják. Egyáltalán nem akarok beleállni ebbe a folyóba, és azt állítani, hogy csak az egyik oldalon álló emberek sérültek meg. Mindenki megsérült, aki él.
Évekkel ezelõtt, amikor a doktori disszertációmat írtam, azt mondta nekem egy férfi, hogy a családja hozzányúl a pénzéhez, de õt sohasem érintik meg. Hozzányúlnak a dollárjaihoz, amik a pénztárcájából dõlnek nap mint nap, hétrõl hétre. Megfogják, szeretgetik, becézgetik, testközelben tartják. Körbehordozzák, a férfit azonban sohasem érintik meg. Majd' megszakadt a szívem ennek igazságától, hogy a férfiakat sohasem érintik meg. Az emberek odamennek az apjukhoz: "Jaj, apa, add ezt nekem." "Jaj, add azt." "Apa, adjál új cipõt." "Adjál új autót." "Apa, adjál." Apuka megáll az ajtóban és adakozik. Esetleg hozzájuk érhet ujja hegyével a pénz közvetítésével. Ha kicsit meg is ölelik, az csak azért van, mert megvette a legújabb csodakereket vagy egy dögös ruhát, vagy mást. Így az egész árfolyama, pszichológiai értéke a pénzszerzés és az adni vagy nem adni körül forgott.
Bert: Beszéljünk a férfiak dobolásáról. A könyvében úgy mesél a dobolásról, éneklésrõl, kántálásról, mint önmagunkat megidézõ hívójelekrõl.
Dr. Estés: Szeretem a dobot. Amíg csak vissza tudok emlékezni, egész gyerekkoromban doboltam a lehullott fakérgen vagy a bádog homokozóvödrön. Ez olyan természetes zene, ami mindenki számára elérhetõ, olyasmi, mint a szívverés. Nemcsak az emberi szívé, hanem a föld szívének dobbanása is -- olyan valami, ami a föld mélyén lüktet.
Bert: Néha úgy érzem, hogy amit a férfiak dobolásában látok, talán az, hogy a dobolás és a kántálás az egyetlen módja annak, hogy némelyek kiléphessenek fejükbõl és intellektusukból, és érintkezésbe lépjenek érzelmeikkel.
Dr. Estés: Katolikus vagyok, és a dobolás, éneklés érzése igazán ismerõs számomra. Nekem ez mindig természetes volt. Nem is értem, miért nem használnak füstölõt meg harangokat, miért nincs szentáldozás mindig a dobolás közben. Hisz olyan, mint egy szentmise. Ez a szenténeklés, a gregorián, a harangok üteme, a nagy orgona muzsikája, a kórus éneke. Mindezek egyáltalán nem idegenek számomra. De az lehet annak, aki nem vallásos. Tudja, annak, aki cinikus. A cinizmus a lélekteliség ellentéte. A cinizmus azt jelenti, hogy a lélekhez vezetõ csatornán van egy nagy görcs, ez olyan, mint egy eldugult kerti csap, amelybõl semmi nem folyik semerre sem. Ezt teszi a cinizmus. Akinél nyitottak azok a csatornák, az nem lehet cinikus.
Bert: Elképzelni sem tudnék frappánsabb befejezést az interjúnkhoz, mint idézni az ön könyvének végébõl: "A feminin és a maszkulin közös alapja, hogy a levágott kezû leánynak is és a királynak is végig kell szenvednie a beavatás ugyanazon hét esztendejét. Ez azt az elképzelést erõsíti meg bennünk, hogy e két erõ kibékíthetetlen ellentéte helyett egymás iránti mély szeretet munkál, különösen, ha tulajdon énünk keresésében gyökerezik." *


(Az interjút itt találtam)

2012. január 22.

Az új évezred hajnalán

.

Miért akarna bárki is az evolúcióról és a pszichológiáról szóló könyvet olvasni? Ez nem segíti az olvasót a pénze jobb befektetésében vagy a nyugdíjas kor anyagi biztonságának megteremtésében, és nem segít a fogyásban, a dohányzásról való leszokásban vagy a pályán való sikeres előrelépésben. A Sziklás-hegység településeinek lakói számára sem ad tanácsot a pisztrángjaik vagy a vizeik megmentésére.



A  fejlődés útjai ezek helyett a földi élet folyamának mélyebb megismerésére mutathat, s ezáltal világosabbá  válhat a saját életünk célja. Az életük értelmével tisztában levő emberek feleslegesnek találhatják a könyvben hátralevő fejtegetéseket. Aki szerint az élet értelme csakis az élvezet és a vagyon, az abba is hagyhatja az olvasást, mivel nem sok használhatót fog találni a következő oldalakon. A vallási fundamentalisták és a megrögzött materialisták sem fognak ráakadni ebben a könyvben  hasznosítható  tudásra, de ők bizonyára elégedettek is a saját meggyőződésükkel. E könyv ideális olvasója  kíváncsi az élet értelmére, és a létező magyarázatokat nem találja elég kimerítőnek. Emellett aggasztja a világ állapota, s szeretné a világot jobbá tenni. Az ilyen ember számára ez a könyv hasznos gondolatokkal szolgálhat, segítségükkel világosabb céllal és erősebb meggyőződéssel mehet elébe az életnek.
Szemügyre vesszük a bolygónk jelenlegi állapotát létrehozó erőket, ennek révén vizsgálva a jövő útját. Nem azt, hogy a jövő milyen lesz, hanem azt, hogy milyen lehet. A lesz és a lehet közti különbség tőlünk függ. Nagyrészt a mi viselkedésünk dönti el, melyik forgatókönyv valósul meg. Amennyiben a pozitív fejlődési iránnyal összhangban cselekszünk, attól nem leszünk se gazdagabbak, se egészségesebbek, se hatalmasabbak, de valószínűleg boldogabban vagy legalább derűsebben várjuk, hogy cselekedeteink hozzájáruljanak egy jobb jövő kialakításához.
Az első és a második évezred közötti fordulón az emberek Európa-szerte a világ végére készülődtek. Falkákban hagyták oda otthonaikat, költöztek föl a hegyekbe, és menedékhelyekre települtek abban a reményben, hogy elkerülik a legfőbb szenvedés forrását, a végítéletet, ami biztosan lesújt mindenkire. Hittek benne, hogy akit a világ vége a hegytetőn ér, az halála után közelebb kerül Istenhez, és előbb jelenhet  meg Isten ítélőszéke előtt.  Akik földbirtokkal és állatokkal rendelkeztek, odaadták mindenüket a szegényeknek, mivel a Szentírás szerint a gazdag embernek annyi esélye van bejutni a mennyek országába, mint egy tevének átjutni a tű fokán. E korszakot követően az emberek állandó szorongások közepette éltek, örökké várva a  jelet, amikor Krisztus második eljövetelével beköszönt a világ vége.
Bár az elmúlt fél évszázad során sokszor féltünk egy mindent elsöprő, a földünkön minden életet elpusztító katasztrófától, mára megváltoztak rettegésünk okai. Az első évezred végén az emberek meggyőződése szerint
Isten azt ígérte, hogy ezer évvel Krisztus halála után befejezi földi ténykedését. Ma már attól  félünk, hogy saját találmányaink pusztítanak el mindent, és éppen az anyagot összetartó erő silányítja az élet végtelen változatos és komplex egységét kietlen, élettelen sivataggá. Sokat tanultunk az elmúlt ezer évben. Ráébredtünk, hogy nem a Föld a világegyetem közepe, s a legtöbben beletörődtek, hogy az ember már négymillió évvel ezelőtt kóborolt Afrika  síkságain  – miután eltöltött bizonyos időt más emlős szerepében is, s  mintegy 250 millió évvel korábban parányi cickány bőrébe bújva lopkodta a dinoszauruszok tojásait. Azt is megtanultuk, hogy az egekig magasztalt gondolkodásunk a hüllők agykérgét borító vékony rétegre vezethető  vissza, s gyaníthatjuk, hogy mihelyst a vaktában kódolt génjeink saját értékrendünkkel vagy érdekeinkkel ütköznek, mindig a gének kerülnek ki győztesen.
Az ezer évvel korábbi őseink anyagi értelemben nálunk sokkal szegényebben, ám szellemileg gazdagabban éltek. Legtöbbjük sötét, üres viskóban lakott, gyakran éhezett, és nem sok mindent mondhatott magáénak. Ha módja lett volna besétálni egy mai külvárosi otthonba, azt hitte volna, valami álomvilágba toppant. Ugyanakkor mi egy bizonytalanul imbolygó kis planétába csimpaszkodó majom leszármazottjainak gondolva magunkat egy elgépiesedett világban élünk, őseink viszont a mindenható Isten kedvenc teremtményének érezhették magukat, és úgy gondolták, hogy Isten azért áldozta fel Fiát, hogy az emberek örök mennyei boldogságban éljenek. Ez a világszemlélet elődeinket megnyugvással és önbizalommal  töltötte el a saját sorsukat illetően. Még a hitetlenek és a földi bűnök pocsolyájában hentergő hitehagyók is valami biztonsági hálót érezhették maguk körül. Bárhogy is élhettek, a haláluk előtti utolsó pillanatban a hitbe való megtérés kegyelemben és örökké tartó boldogságban részesíthette őket. Őseink egy egyetemes színmű hőseiként tekintettek saját magukra. A mai ember viszont, Jacques Monod szavaival,  „a  magány dermedt univerzumában” él. Nélkülözzük felmenőink illúzióit és hitét is.
Lehet, hogy a „tudatlanság boldogság”? Talán a régi korok örömét az ábrándok nyújtották? Bár erre a kérdésre nincs megalapozott válasz, nem valószínű, hogy az ezer évvel, vagy száz, vagy akár tízezer évvel korábban élő átlagember boldogabb lett volna, mint a mai. Az elmúlt korok világába mélyen ásó történészek igen nyomasztó képet adnak az ókori Rómában vagy a viktoriánus Angliában zajló életről. Johann Huizinga a középkor egyik legelevenebben megírt krónikájában egy skizofrén korszakot fest le, ahol az emberek a kapzsiság és az önfeláldozás rabjaivá váltak, hangulatuk a nyomorult nekem mindehhez? Éppen elég gondot okoz a bankszámlám egyenlegének fönntartása, a helytállás a munkahelyemen meg a családomban, és még némi szórakozásra is alkalmat kell találnom. Kit érdekel a harmadik évezred? Miért tartozik rám az emberiség jövője?
Könyvünk alapállítása: Az emberi fejlődési folyamat cselekvő és tudatos formálójává válva érhetjük el leginkább, hogy az életünk igazi értelmet nyerjen, és az életünk minden pillanatában örömet leljünk. Megértve a fejlődés működését és saját szerepünket ebben a folyamatban, megtalálhatjuk a helyes irányt és célt, ami oly
ritka ebben a hitetlen, világias kultúránkban. Ez nem jelenti azt, hogy a személyes céljainkat fel kellene adnunk, vagy alá kellene rendelnünk valamilyen hosszú távú egyetemes célnak. Épp az ellenkezőjéről van szó. Az  önnön személyiségüket maximálisan fejlesztő emberek, azonosulva a világ nagyobb léptékű folyamataival, elkerülhetik az egyéni magányosság végzetét. Emellett, ahogy reményeim szerint bizonyítani fogom, a történelem formálása sokkal több örömöt ad, mint hagyni magunkat sodortatni az árral.
Talán már John Donne idejében is igaz volt, hogy „egyetlen ember sem sziget”, de mára egészen nyilvánvaló lett e mondat igazsága. Az emberi cselekedetek és érdekek összefonódása még intenzívebben és gyorsabban
megy végbe a harmadik évezredben, mint amihez eddig szoktunk. Tetteink e bolygó minden lakóját érintik, és minket is érintenek mások tettei. Együtt fogunk mindent túlélni, vagy együtt veszünk el. Az elmúlt évezredekben az emberi  tudat a szerzett tapasztalatok révén fejlődött, s érvényesítette az egyén érdekeit: a legtöbb, ami tellett tőlünk, hogy szeressük és megvédjük legközelebbi hozzátartozóinkat. Csak néhány embernek adatott meg, hogy tudatában tágabb érdekeket tartson szem előtt. Ők rájöttek, hogy az  „Én” és a „másik” közötti különbség meglehetősen tetszőleges. Egészében véve azonban a tudatunk nincs felkészülve az  előttünk álló problémák megoldására, bármennyire sürgetőek is.
Hogyan vértezhetnénk fel elménket a közeljövő kihívásainak  fogadására? Az egyik lehetőség, és ezt igyekszik e könyv feltárni: Tanulmányozzuk az evolúció múltját és az értelmünket befolyásoló szellemi örökségét. Ha megértjük, hogyan fejlődött az emberi tudat a változó körülmények hatására, akkor esetleg sikerül gyorsabban alkalmazkodnunk a jövőben gyors válaszreakciókat kívánó hirtelen változásokhoz.

Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai

2012. január 20.

Kretivitás, androgynitás, életközép - nem csak nőknek

.

Mohás Lívia: van a pszichopátiának egy sajátságos formája: a kreatív nő-szindróma...

Azokra a nőkre jellemző, akiket a természet és a teremtő megáldott vagy megvert kreatív tulajdonságokkal. Ez a nő típus lehet intelligens vagy sem, nem ez a döntő, hanem az, hogy a kreatívitás sokféle szálból álló készség- és tulajdonság halmazából több határozottan jellemzi. A kreatívitása úgy működik, mint egy rejtett vulkán - és ha nem talál utat a felszínre, akkor megjelenhet ez a fajta pszichopátia, rombolhat, önpusztítást vagy emberi kapcsolatokat pusztíthat, életutakat tehet tönkre. A lényeg tehát az, hogy nincs kiútja a vulkánnak, valami megtorpan.


 (kép innen)

A régi nők számára különösen veszélyes lehetett ez a szindróma. Őket szorosabban bezárták, szinte belebetonozták a tradícionális női szerepekbe, ahol nagyon kicsike esély és szűk útja lehetett a kreatív vulkán kitörésnek. Ezzel nem a tradícionális nő szerepet sajnáljuk le, hiszen az lehet szép és kiteljesedést hozhat - csak épp nem való mindenkinek. Száraz szociológiai szavakkal mondva, a nő szerepek ütközése lehet az egyik oka ma is a kreatív nő-szindróma megjelenésének.

néhány szó a kreatívitásról

A kreativitás irodalma nagy, itt csupán Guilford modell alapján említünk meg néhány kreatív tulajdonságot. Egyik a könnyedség /fluency/, lényege az, hogy mennyire vagyunk képesek aktivizálni azt az irdatlan mennyiségű információt, kifejezést, emléket, asszociációt, gondolatot, élményt, amelyek felhalmozódtak bennünk - akaratlagosan vagy véletlenül. Lehet a könnyedség szóbeli, kifejezésbeli, lehet gondolati, technikai stb. Lehet örökletes adottság, az idegpályák minősége alkalmas erre, más felfogás szerint környezeti hatásra alakul. Az biztosnak tűnik, hogy a represszív, elnyomó nevelés és a szorongást keltő környezet károsítja a fluencyt.

Másik kreatív tulajdonság a hajlékonyság (flexibility), itt arról van szó, hogy hányféleképp tudunk megközelíteni egy adott problémát. Jellemző erre az a teszt kérdés, hogy mire használnád a téglát, A gyerekek sorolják: házépítésre, kerítés építésére, csirkeól építésére stb. stb, ám ezek a válaszok egyetlen megközelítést jelentenek. Az a válasz, hogy a rozzant, csonkalábú ebédlőasztal rövidebb lába alá tenni vagy csonthéjas gyümölcsöt feltörni, ezek más, más megközelítések. A flexilils megközelítésekkel összefügg a játékosságra való hajlam, a humor, a rugalmasság, mint ahogyan bármely itt felsorolt kreatív tulajdonságok mögött újabb és újabb készségek vagy tulajdonságok találhatóak.

Harmadikként említem az originalitást, az eredetiséget, amely ritka, nem konvencionális válasz egy adott problémára. Persze kultúra specifikus ez, egy kifejezés például ami egyik kultúrában mindennapi, az a másikban lehet eredeti. Az oroganilitásnál lehet jól érzékelni, hogy a különbséget az intelligencia és a kreatívitás között, az előbbi voltaképp tudott ismeretein alkalmazása, amihez szintén kell sok szellemi ügyesség, de mégis megmaradunk a már megszerzettnél. A kreatívitás ellenben új megközelítést alkalmaz: a kisgyerek figyeli a trolibuszt és azt mondja: ugye ez egy autóbusz, amelyet valaki pórázon vezet a magasból. Távoli asszociációkat kapcsolat össze, a kutyasétáltatást és a városi közlekedést, és originális megállapítást tett.

Az elaboráció, a kidolgozás a következő guilfordi megállapítás. Ötletei sok embernek lehetnek, vázlatokat, skicceket gyártani lehet, de a kreatív készség, képesség esetén a művész vagy más alkotó sajátos struktúrákba, újszerű felállásba foglalva és kidolgozva képes hozni az ötletet. Ez a folyamat sokszor keserves, verítékes, tudjuk.

Végül még egyet említsünk: a szenzitivitást vagyis a problémák iránti érzékenységet. A tekintélyszemély vagy valamilyen mélyen elfogadott tanítás eluralkodása rajtunk gátolja a problémák éles meglátását. A szenzitivitás roppant kellemetlen lehet mindenféle hatalom számára.

A guilford-i modell a gondolkodás irányáról is szól, gondolkodásunk iránya lehet konvergens és divergens. Előbbi estben a probléma megoldására egy választ keresünk, fokuszálunk valamire, összetart a gondolkodás egy pontra. A divergencia széttartó gondolkodásnál, több választ találunk egyetlen kérdésre, ezek ellentmondásosak is lehentek. A divergensen gondolkodó emberrel néha roppant idegesítő beszélgetni, kereső, nyugtalan, környezetét agyonterheli, lehet, hogy az előbb felsorolt kreatív tulajdonságok mindegyikével rendelkezik, flexibilis és fluensz, originális és szenzitív, játékos és humoros, néha szórakoztató, máskor dühítő.

Visszatérve a kreatív nő-szindrómához: e fenti tulajdonságok vulkánná sűrűsödve veszélyesek, különösen akkor, ha a nő, nem is tudja miről van itt szó. Egyik nagyanyámnak és két lányának adatott ez a sors, - egyébként 10 gyermeket szült ez a nagyanyán és hatot felnevelt - ő és ez a két kreatív hölgy gyerekkorom különös és jelentős emberi voltak, akkor nem ismertem ezeket a fogalmakat, amikről itt szó van, csak döbbenten figyeltem őket, kitöréseiket, kínlódásaikat a kötelező fegyelemmel, vonzerejüket és hisztériáikat, beszorítottságukat a múlt századi nőnevelés tradícióiba.
Négy nőt, ismert neveket említek a múltból: Virginia Woolf, Sylvia Plath, Madách Imréné Fráter Erzsike és Alma Mahler.

a kreatív nő-szindróma és az unióra lépés vágya

Az individuáció folyamatában két alapvető, ám egymással ellentétes tendencia létezik. Egyik a különbözés vágya, ebben az esetben arra törekszünk, tudatosan vagy tudattalanul, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól. Ki vagyok én? Milyen vagyok? Ezek a kérdések kamaszkorban jelentkeznek nagy vehemenciával. Miben vagyok más vagy miben akarok más lenni, mint a többiek? Ez az elkülönülés, a szeparáció tendenciája. A másik tendencia ennek épp az ellenkezője : az egységesülés vágya (Jung conjunctio-nak nevezi), vagy másképp mondva: az unióra lépés tendenciája. Nos, a nők számára ez utóbbinak megvan a nagy veszélye, azt hiszem ez a veszély a férfiakat ritkábban kerülgeti. Arról van szó, hogy unio helyett fuzió jön létre: a nő személyiségének határai ellágyulnak, fellazulnak, eredeti identitását elveszíti. És a másik entitástól szinte fenntartás nélkül veszi át annak látásmódját, véleményét, felfogását. Eközben a nő elveszti autonómiáját. Ilyenkor unio helyett fuzió jött létre, ami regresszív folyamat. Amíg két vagy több ember unioja esetén az én-ek növekszenek, gazdagodnak De fuzió esetén az én satnyul. Valaki másnak az elképzeléseit és fragmentumait próbálgatja magára.
Elgondolható, hogy a kreatív nő számára az ilyen fuzió mennyire romboló lehet. Ha elveszti autonómiáját, ha identitása feloldódik, személyiség határai ellágyulnak, fenntartás és kritika nélkül fogadja el a másik látásmódját, akkor a kreatívitásnak egy jelentős, ha nem a legfontosabb elemét veszíti el, az originalitást.

egy szép kreatív nő: Alma Mahler

Tehetséges fiatal nő, Platon, Nietzsche, Wagner, a görög egyházatyák szellemével foglalkozik, megtanul görögül hogy az egyházatyákat fordítsa, de legfőképp a muzsika az ő világa, komponál, számos dalt, zenekari darabot ír. Amikor G.Mahler felesége lesz, a férje megtiltja Almának a komponálást, azt mondja: ezen túl csak egy feladatot van, hogy engem boldoggá tégy. Almának lehet Mahler partitúráit másolgatni. Döbbenetes ez, egyfelől az, hogy az egyik kreativitása fölfalja a másik ember kreativitását, és ez utóbbi ebbe beleegyezik, legalábbis egy időre. Pár év múlva azt írja naplójába: „Egész nap dolgoztam. Másolás Gusztávnak. ...Csakugyan egyedül benne élek. Azért másolok, azért zongorázom, hogy elbűvöljem. Tanulok, olvasok, mindezt ugyanazért. És mikor itt van, mégis megmérgezem a legtöbb örömet túlérzékenységi rohamommal. Ez tényleg büntetést érdemel.”
Példa ez az önfeladó fuzióra, noha jó esetben az ént gazdagító unio jöhetne létre két ember között. Ráadásul bűntudata van Almának és akaratlanul is, ahogy írja megmérgezi a legtöbb örömet, mintha „leverné” férjén a kapcsolat szegényítő tendenciáját.
Máshol ezt írja magáról: „Új életet kell kezdenem. Ezt már nem bírom ki. Elégedetlenségem óráról órára nő. Elszegényedtem.”, „Kislány maradtam mellette.” „...nálam semmi, semmi nem virágzott ki: sem az arcom, sem a szellemen, sem a tehetségem.”
Erősen jelentkezik Alma pusztulása a zöldkígyós álmában: „Egy hatalmas nagy lábú zöld kígyó furakszik belém, legbelülre. A farkánál fogva húzom. Nem akar kijönni. Csöngetek a szobalánynak. Erősen húzza. A kígyó pofájában van minden belső szervem. Üres és üreges vagyok, mint egy hajó összetört váza.” A befurakodó kígyó, mint szexuális jelkép kézenfekvő. Üresség, a kiüresedés érzése van itt jelen. A kígyó fölfalta a belső szerveket, ez elég ijesztően hangzik. Kellemetlen, sőt fájdalmas a hiányérzet, ami az elpazarolt saját alkotókészséggel jár, Alma rosszkedvű. Mahler ironikusan bánik vele és megjegyzi, azért vagy szomorú, mert virágos álmaid nem valósultak meg. Mintha Alma tehetsége csak giccses kis virágfűzérre lett volna alkalmas.

Minden nőnek létezik egy őstípusa az istennők között, ennek a szép és tehetséges nőnek több is jutott. Aphrodité, a vérpezsdítő, örökifjú szerelem istennő mindenképp pártfogója, Alma nagy esze miatt Pallasz Athéné is pártfogója lehet, és zenei tehetsége miatt talán Apolló. Aphrodíté kínálja a menekülés útját, a romboló kapcsolatból. Kölcsönös szerelembe esnek Walter Grópiusszal. Innen kezdve a történet kicsit Kálmán operetthez kezd hasonlítani, ha nem lenne Mahler számára tragikus a vége. A férj észbe kap, azonnal rájön, hogy eddig rosszul értékelte Almát és kreativitását. Freudot is fölkeresi, akivel nagy sétálás közben abban maradnak, hogy az öregedő férj és a fiatal felesége szexuális igénye közötti különbség a házasság romlásának oka. Ez komikus lenne, ha nem lenne szomorú.
Alma elvesztése után nem sokkal Mahler szívmellhártya gyulladást kap, meghal, Alma ölte meg - mondják. Bizonyára, ha Freud olvassa a zöldkígyós álmot, talán nem így gondolja el Almát. Úgy is felfoghatjuk ezt a drámát, hogy a fel nem ismert kreativitás szindróma végzetesen veszélyezteti két ember kapcsolatát, és ez esetben egyikük életét.

a kreativitás és a menopauza

A harmadik évezredben újfajta nőiség alakult ki a fehér kultúrában. A nők számára a szabadság új lehetőségei nyílnak meg, anyáinkhoz mérten más utakat járhat be a serdülő kislány, a felnőtt asszony és épp így a menopauzát átélő nő.
Álommal kezdem, egy animusz álommal. Kliensem álma ez, aki betyárul megszenvedte a menopauzát, szinte összeomlott. Ebben az időszakban gyógyító álma jelentkezett: gyönyörű fiatal férfi áll egy magas sarokház teraszán, ahonnan panoráma nyílik mind a négy égtáj felé. Inkább fiú aki ott áll, úgy 17 éves lehet, abban az életkorban, amikor még lányos, de férfias is, érintetlen szépségével még egyaránt megdobogtatja a férfi és a női szíveket és még nem ismeri saját erőt. A Nap rásüt, öntudatlan lénye a fényben szinte fenséges. Majd hirtelen furcsa, obszcén mozdulatot tesz. Kiveszi nemi szervét, mintha üríteni szándékozna, és ez a mozdulat nyilvánosan, ott a fényben kifejezetten felháborító.
Az álmodó hanyatt fekszik fűben, mert a sarokház előtt kicsi park van, elképedve néz, mozdulna, de késő, már hullnak fejére és bal vállára cseppek, ám ez nem vizelet, hanem fénylő, fehér gömbök. Az álmodó mérgesen felpattan, berohan a házba, hogy alaposan megbosszulja a fiút, benn, mintha iskola lenne, annál jobb, gondolja az álmodó, akkor majd a tanárainál bejelentem, csakhogy csupa érdekes előadótermet, színházat lát, mindenütt történik valami, az álmodó elfelejti bosszúját, felpezsdíti ez a világ, arra gondol: ez érdekesebb, mint hanyatt feküdni. A köznapi szeméremérzékünket talán sértő fallikus álom ne riasszon bennünket, a konvenció miatt ne akarjuk „erővel elfelejteni”.
A C.G Jung-i álomfejtés egyik vonalán haladva, az álom minden szereplője az álmodó maga, személyiségének valamelyik vetületét szimbolizálják. Itt a gyönyörű fiatalember és meghökkentő aktusa az álmodó ébredő animuszát jelképezi, a benne meglévő és most különös lendülettel ébredő férfias elemeket. Az ősi kínai kultúra Yang-nak nevez bizonyos princípiumot, ebben a keretben ami Yang az termékenyítő, fallikus, emelkedő, racionális, célratartott, elemző, logikus. Úgy is mondhatjuk, ezek férfias elemek Ezek emelkednek fel a menopauzás nőben.
A menopauza keserveit gyógyító álom mintha felhívná az álmodó figyelmét arra, hogy új tulajdonságok felemelkedése lehetséges, kezdődhet számára valami új. Lehet, hogy érdekesebb, mint hanyatt feküdni. A menopauzában szenvedő nő álmában bosszút akar állni a férfin? Megjegyzem abben feszült életszakaszban előfordul, hogy ilyenkor vallnak be a nők férjüknek, amiről eddig nem beszéltek, leszámolnak vele, bevallják például, hogy sosem volt orgazmusuk egész házasságuk alatt. De végül ez az álom azt jelzi, nem kell a bosszú, hiszen sorjáznak itt érdekes termek, élmény lehetőségek, szét lehet tekinteni az animusz friss szemével mind a négy égtáj felé, ahogyan az álomban volt.
A lehulló animusz cseppek mintegy megtermékenyítik az álmodót, a cseppek a koponyájára potyogtak. Mondhatnánk : megcélozzák az mentális erőket. Az álomban kifejezetten meghökkentő, blaszfém, felháborító volt, hogy ott nyilvánosan, a fényben történik, ami történt. Hát igen, az álmodó, mint a társadalmunk nagyobb része, nem igazán fogadja el, ha egy biológiailag nő lényben erőteljes férfias vonások kezdenek feltünedezni, céltudatos, racionális, elemző, logikus, sokkal inkább, mint, a szétfolyó, tipikusan nőiesnek mondott gondolkodásmód. Ez még szokatlan, sokaknak visszatetsző is lehet. Pedig!




Az androgyn jelenség - a nemi kettősség felismerése - nem új az emberiség kultúrájában, mélyen benne van kultúrtörténetében. A teljességet és a magasabb egységet képviselő ősi istenségek mindkét nem jellemzőivel rendelkeznek - többnyire nem (vagy nem csak) fizikai-illetve anatómiai szinten, hanem lélektani értelemben. Az ősi törzsek sámánjai, a brahmanizmus, az ősi kínai tao, az egyiptomi istenségek, a gnosztikusok, a zsidó-keresztény tanítások mind ismerik, ismerték az androgynitást, és noha időben is, térben is egymástól távol vannak az említett kultúrák, az andogynitás terén abban megegyeznek, hogy nem elsődlegesen a szexualitás az, ami itt lényeges és fontos.
Hanem: a törekvés az egységre, a teljességre, a lelki szétdaraboltság gyógyulása, kísérlet a nagyobb formátumú én-azonosságra, a kiteljesedő identitásra, amelyben már nem elsődleges, hogy nő, férfi,gyermek, öreg, hanem mindezt magába foglalja, egyesíti és megéli. Az androgynitás fölötte van a szexnek, új kritérium - akár férfiról, akár nőről van szó - a cél mindkettőjük számára a Kozmikus Ember megtestesülése, inkarnációja. Mint az ősi istenek, akikre mintha nem vonatkozna a megosztottság fájdalma, inkább egységesítik magukban a különféle princípiumokat, így az u.n. férfias és nőies princípiumokat is. A legtöbb ősi vallási rendszerben a legfelsőbb entitást az androgyn jelképezi.
Amikor a világ keletkezését, majd az ember fejlődését narratíváikban bemutatják a különféle kultúrák és vallások, azokban rendszerint megjelenik az androgynitás. A sámán elragadtatott állapotában nemet cserélhet, kiléphet a földi ember nemiség-adta korlátozottságából, hogy szabadon találkozhasson a felsőbb világgal és onnan elhozhassa az igazat és a gyógyulást az embereknek.
A taoizmus roppant emelkedetten és célratörően kezeli az androgynitást fejlődésünk érdekében. Fontos belső célnak tekinti, gyakorlatiasan még technikákat is kifejleszt többek között a légzés, a vizualizáció, a fantázia terén. Azt mondja: a férfi Naptól eredő lélegzete és a nő Holdtól eredő lélegzete spirálisan fonódjon össze az egyesülésben, spirálisan, akár két emelkedő kígyó. Ezzel szimbolizálja azt, hogy a két nem energiájának kell összeadódnia.
Az ősi kínai legenda szerint P'an Hu teremtette a világot Yang-ból és Yin-ből úgy, hogy igyekezett megtestesülni egy szűz hermafrodita remete testében, akinek neve: Anyja a Legfőbb Oknak és aki megszülte P'an Hut. A Yang és a Yin vezérelvek nagyívű pályát futottak és futnak be ma is. Amikor szabatosabban - a hagyományos előítéleteink és dobozolások nélkül - szeretnénk gondolkozni arról, hogy voltaképp mi a „férfias” és mi a „nőies”, akkor hasznosabb ezeket a régi kínai fogalmakat használni.
Az antik görögök mitikus alakjai között se szeri, se száma az androgyn jellegzetességeknek, például a nemet cserélgető egyéneknek. Narcissus a víztükörbe pillantva saját női mivoltát látja /női a férfiben/ és beleszeret, vagy itt van Oedipus, aki az egyik verzió szerint azért ölte meg apját, - nem tudta, hogy apja - mert az elszerette Oedipus fiú szerelmét, majd férfi módra megnősül. A nagy dalnokról, Orpheusról is van olyan metszet, amelyen női ruhába öltözve, női ékszerekkel ékesítve muzsikál.
A zsidó-keresztény teremtés történetek egyike szerint, amikor az Úr embert teremt, Ádámot megformázza, aki egy személyben férfi is, nő is. A „teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” isteni szövegből sokan arra a következtetésre jutnak, hogy az Úr maga is kétnemű, mindkét pólussal rendelkezik. Ádám adrogyn lény egészen addig, amíg Isten el nem altatja, hogy kivegye oldalbordáját, majd abból megalkotja Évát.
Van egy egészen döbbenetes irat a kairói Nag Hammadi könyvtárban, a Mária Kis Kihallgatása (The Little Interrogation of Mary). E „kihallgatási jegyzőkönyv” szerint Jézus megismételte a Genezisben leírtak mintájára Éva teremtését. Máriát, egyik fiatal tanítványát felvitte a hegyre, itt saját oldalából kiemelt egy testet, egy asszony testét. Mária a látványra elájult. Mikor magához tért, azt mondták neki, ha ezzel a titokkal nem tud bánni, akkor aligha lesz képes lelki kinyilatkozás befogadására.
A gnosztikusoknál, a kora kereszténység idején az androgyn jelenségről sok szó esett, később azonban eltűnik ez a téma. Jóval később úgy jelenik meg, mint természetfölötti misztika, és ennek etikai vonala a szeretet, a férfi és nő életének megosztottsága, és spirituális szinten kívánatos egyesülésük. Megmaradt a gyanakvás az Egyház egész története során, valamiféle veszélyérzet az androgynitással szemben. Pedig az időtálló hatalom mindig androgyn, és az Egyház időtálló volta többek között talán köszönhető androgyn jellegzetességének is. Amit nyíltan elfogad az Egyház az androgyn formációkból az a lelki egyesülése férfinak és nőnek, ahogyan Szent Ferenc és Szent Klára és a hozzájuk hasonló szent párok egyesültek a spirituális energiák örvényében.
Az ember kétneműsége és a két nem együttese a modern szépirodalmat mindig is érdekli, csak két világhírű könyvet említek itt: Virginia Woolf Orlando-ját és Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember c. regényét.
A nő számára a menopausa idején jelenik meg az androgynitás lehetősége, sokkal erőteljesebben, mint korábbi életében bármikor
Fiatalabb korban a női lét fontos eleme volt, talán a legfontosabb: a gyerek, a reprodukció, a biológiai kreativitás. A menopausaval a biológiai termékenység megszűnik. A nők egy része ijedt szomorúsággal fogadja és veszteségként éli meg ezt a természetes folyamatot. Nagyon kevéssé vannak tudatában annak, hogy ezzel a természetes veszteséggel együtt megnyerhetnek valami mást, és újat. Ilyenkor a lélektani térbe - és a nő pszichikumába - beléphetnek olyan vezérelvek, amelyek korábban alig voltak jelen a nő életében. Megerősödik saját animusza

Az értetlenség ránk, pszichológusokra is részben vonatkoztatható. A modern pszichológia nagyon fiatal, még gyerekcipőben jár és C.G.Jungot idézve: „...a pszichológia még nem értette meg feladatának gigantikus voltát, és tárgyának, a pszichének zavarbaejtő és félelmetesen bonyolult természetet" (C.G.Jung, Analitikus pszichológia) A menopausával kínlódó nők nálunk még kevésbé értik saját pszichéjük bonyolult természetét, azt a lehetőséget, ami mostantól nem biológiai, hanem egyéb régiók fejlődése felé terelik őket. Mert úgy is felfogható ez az életszakasz, mint kitüntetett időpontok sorozata, ilyenkor eljött a második felnőtt kor, az egyéniség beérésének ideje.
James Hillman, amerikai, jungiánus pszichológus könyvet írt erről az életszakaszról, felteszi a kérdést: vajon miért élünk még a menopausa után is húsz, harminc, akár negyven esztendőt? Talán mert jobbak az orvosaink, egészségesebb az életvitelünk? Csupán ez az oka? Az válaszolja Hillman: azért, mert van még hátra néhány évtized, ebben az életszakaszban megerősödhet és kiteljesedhet a karakter. Az optimisták ilyenkor hősies fittnes tervet kovácsolnak, a pesszimisták betegségbe menekülnek. Igaz és való, hogy a korosodás nyomorúságos megpróbáltatás, különösen akkor az, ha így fogjuk fel: nyomorúságos megpróbáltatás és semmi több.
Említ Hillman egy érdekes könyvet (Theodore Roszak, amerikai társadalomtudós az írója), a fiatalok és az öregek harcáról szól, az öregek győznek, hiszen egyre többen vannak, és ők lesznek a vezetők. Forradalmasítják a társadalmat, a túlélésre összpontosítanak, nevezetesen: a jóindulat túlélésére, a nemes nyájasság túlélésére, a szelídség és finomság túlélésére. Egyensúlyba hoznak értékeket, amik a korosodás idején különösen fontosak, így a fájdalmak enyhítése, az erőszak nélküliség, az igazságosság, a gondoskodás, a földi planéta szépsége és egészsége.
Nagy értékek ezek, nemes nyájasság, fájdalomenyhítés, igazságosság, erőszak nélküliség, fontosságukat soha annyira nem érezzük és éljük meg, mint a korosodás idején, a második felnőtt korban. Ez is jelezhet bizonyos irányt, attitűdöt, ami a karakter továbbfejlődéséhez általánosságban fontos - akár férfi, akár nő az, aki a korosodás tényével szembesül.

 (A két középső kép innen)

A nőknél, ahogyan említettem,a korosodással határozottabban megmutatkozik a psziché eredendő kétneműsége, felerősödnek az animusz elemek. Az egyik francia mese tanulsága szerint minden nőnek kétféle animusza lehet. A mese elmondja két kislány él egy idilli erdei lakban, barátkoznak a medvével - aki tulajdonképp elvarázsolt királyfi - és a törpével, aki valaha ellopta a királyfi kincseit, és csak akkor törik meg a rossz varázs, ha a medve megöli a törpét és visszaszerzi tőle a kincseket. A mese során kibontakozik a medve barátságos, kedves, derűs természete, játszani lehet vele, de amikor ott az ideje, akkor kimutatja roppant erejét és odacsap. A mesében agyoncsapja a törpét és visszaszerzi a kincsét.
Noha a nő agresszivitását nem szívesen vesszük, de az is igaz, hogy ha nincs agresszió és erő a nőben, akkor minden bizonnyal letapossa az élet. A másik animusz képlet a törpe, ez „kicsiben” agresszív, akár a mesében a törpe, folyvást veszekszik, zsémbel, mindenkinek panaszkodik, állandóan segítségért kiabál, utána lekicsinyli mások jóságát, és kincseiket és energiáikat elorozza. Ennek az ingerült női animusznak még az intelligens nők is áldozatul eshetnek, amikor piti dolgokból ügyet kavarnak. Az animusznak ez a negatív törpe oldala nem engedi sok esetben érvényesülni az animusz pozitív oldalát, a medvét, aki derűs, békés, erős és bizony odacsap, ha arra van szükség.
Az animusz lélekrész fölerősödésének roppant előnytelen vonzatai is lehetnek. Például a nő megkeményedik, eldurvul, szinte brutalizálódik, hatalmaskodó mániába esik. Az aktivizálódó animusz olyan dolgokra készteti, amit korábban nem engedett volna meg magának. Egyik kliensem, aki korábban szelídségével, engedékenységével megfelelt a nőiesség kollektív ideáljának, e korosodó életszakaszban büntető expedícióba kezdett. Kemény, kritikus, goromba leveleket írt rokonainak, barátainak, felemlegetve "bűneiket" amiket valaha ellene elkövettek, mert figyelmetlenek, kellemetlenkedők voltak vele. Kliensem akkor nem mert ilyeneket szóvá tenni. De most büntetett kellemetlen leveleivel és megbosszulta a múltat.
A bosszú és a büntetés férfi ügy. A mi kultúránkban az ószövetség és a római jog patriarchális törvényein alapul. Az őskorban és ókorban még lehettek bosszúálló istennők, de a keresztény középkortól a női princípiumokhoz az irgalmasság, a szelídség, a megbocsátás társul inkább és nem a bosszú.
Kedvező vonzat lehet azonban, hogy a nő kreatív tulajdonságai inkább teret kaphatnak, már csak azért is mert amennyiben nem a nagymama szerepet választja, akkor energiája, ideje van saját alkotói készségei megélésére, kiélésére, amire eddig, a hagyományos nő szerep és az utódgondozás miatt nem volt ideje és ereje. A gazdagabb országokban ennek már megvan a rendje és kultúrája, ilyenkor iratkoznak be a nők főiskolákra, új dolgokat tanulnak különféle tanfolyamokon, folytatják azt a tanulmányt, amelyet esetleg félbe hagytak, amikor férjhez mentek. Kreativitást segítő mozzanat az animusz lélekrész jellegzetességeiből adódik. Ahogyan már említettem, az animusz nemző, alkotni-létrehozni akar valamit, dinamikus, aktív, agresszív, céltudatos, racionális, összefogott, önérvényesítő. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a kreatívitás kiteljesedését segíthetik.
A menopausa után feltámadó női kreatívitás gyakran mutatkozik meg az élet női-nek tekintett területein: a növekedés és fenntartás szférájában. Ilyenkor lesznek például nők lelkes kertésszé.
Talán a legkeservesebb az, ha az ember úgy fogja fel a menopausa utáni időszakot, mintha megfosztották volna életlehetőségeitől, mintha lejárt volna az ideje és állandósul a kiábrándult, sértett lelkiállapota. Pedig az elmúlt az élet első szakasza, Jung szavaival mondva: „beavatás volt a külső valóságba”, amikor kialakult a jellegzetes viselkedési forma és minden, amit a külvilág felé mutatunk. A második felnőtt korban jön a „beavatás a belső valóságba”, amikor visszafordulunk, áttekintjük és értelmezzük azt, ami eddig történt velünk.


A C.G.Jung-i analitikus pszichológiában hangsúly van az ellentétek-ellentmondások problematikáján. A létezés alapstruktúrája az ellentét, a pólusok közötti feszültségek tartják mozgásban az életet, a világegyetemet, az ellentétek harca és harmóniája az egyén testében és lelkében is jelen van, hol tudatosodik ez bennünk, hol nem és bánni vele különféle módon tudunk vagy sem. Ebben a második felnőtt korban ugyancsak megvan az ellentétek kikerülhetetlen problematikája. A kiteljesedés érdekében arra van szükség, hogy visszapillantva életünk megélt szakaszaira folyamatos felülvizsgálatot végezzünk, ezt még szinte „ösztönösen”, spontánul meg is teszi a legtöbb ember.
Nos az a sajátos szempont a második felnőttkorban, hogy alaposan mérlegeljük nem csak életünk eddigi értékeit, hanem azok ellentéteit is. Amit jónak, szépnek, értékesnek, igaznak, becsületesnek vallottunk eddig - mindaz megállja-e helyét most is? Lehetséges, hogy ezek ellentéte az igaz? Lehetséges, hogy amit eddig elvetendőnek hittem politikában, vallásban, szerelemben, szexualitásban, gyereknevelésben, munka-és pénz kapcsolatában - az mind valóban megvetendő? Vagy mégis, mi az eddig elitélt dolgokban az a jó amit méltányolhatnék? Az ilyen felülvizsgálat nem veszélytelen, követheti szakítás, válás, életvitel átrendezés, szakmai kiábrándulás és váltás, vallási felismerések, megtérések. Tehát az önvizsgálat kockázata valódi szenvedéssel és megújulással járhat - esetleg mindkettővel.
Befejezésül: a harmadik évezredben egyre nyilvánvalóbb, hogy újfajta nőiség alakul a fehér kultúrában. A kreatív nőnek ma hasonlíthatatlanul jobb lehetőségei vannak, mint a múltban, a menopauzával küszködő nő - ha kreatív, ha nem - más utakon járhatja be második felnőtt korát, mint anyáink idején. Az animusz tulajdonságok a kreatívitásban is, a második felnőtt korban is kivételes fontosságúak. Nem testi, hanem lelki értelemben az androgynitás felé haladnak a nők, de nem azt gondolom erről, hogy mutánsok keletkeztek a nők között - ahogyan hallottam a minap valakitől, legalábbis, ha a mutáns szót pejoratíven használom. Azon múlik inkább, hogy az animusz tulajdonságokat és a lelki androgynitást milyen motivációk mozgatják a nőkben és ezek milyen minőségben mutatkoznak meg.

Mohás Lívia  (az írást a Stellium oldalán leltem)

Mohás Lívia József Attila díjas regény- és esszéíró, gyakorló bölcsész-pszichológus, ismeretterjesztő pszichológiai szakíró. A C. G. Jung Komplex-pszichoterápiás Egyesület, a Magyar Pszichológiai Társaság, és a Magyar Pszichológus Kamara tagja.


IRODALOM
James Hillman, The Force of Character - And the Lasting Life
Ballantine Books, Trade Edition:july 2000 New York
Elémire Zolla, The Androgyne - Fusion of the sexes / Art and Imagination, Thames and Hudson Ltd., 1981
Marion Woodman, The Ravaged Bridegroom - Masculinity in Women / Inner CityBooks, Toronto, Canada 1988


Az előadás a C.G.Jung Komplex Pszichoterápiás Egyesületben hangzott el 2006. január 13-án.

Emlékező én - tapasztaló én

.


(A videót Andalodó blogján találtam. Nagyon jó kis blog, ajánlom szeretettel!)

2012. január 16.

Kulúrális Kreatívok

.

"Arra az elhatározásra jutottam, hogy – miután legjobb tudásom szerint
ez idáig sokaknak nem volt lehetősége elolvasni az amerikai tudósok Kulturális Kreatívok jelenségről írt könyvét, illetve jónéhányan nem
láttátok a legutóbbi, egész estés nemzetközi dokumentumfilmünket,
„Kulturális Kreatívok – A Forradalom 1.0” címmel – ezen a linken mostantól
vasárnap estig szabad hozzáférést biztosítok a film magyar feliratos
verziójához, amiért eddig az emberektől önkéntes felajánlásokat reméltünk.
Remélem, hogy ezzel további segítséget nyújthatok mindazok számára,
akiket érdekel, hogy más európai országokban, és az Amerikai Egyesült
Államok területén milyen eredményeket értek el a Kulturális Kreatívok,
s azt mi módon tették.
Továbbá reményeim szerint ezzel segítséget nyújtok abban is, hogy a
jövőben jobban, tudatosabban tudjunk kommunikálni, és tenni egymásért.
A fentiekhez szeretném még hozzátenni azt, hogy egy éves munkám során
a filmet mindvégig magam finanszíroztam, illetve rajtam kívül más emberek
lelkes munkáját is tartalmazza, akik nem sajnálták idejüket, akár pénz
nélkül is, arra áldozni, hogy ez az információ végül eljuthasson hozzátok.
Tehát akinek a filmben látottak elnyerték tetszését, és módjában áll,
kérem támogasson minket, hogy még több ilyen hírt tudjunk hozzátok
eljuttatni. Persze támogatásnak számít az is, ha beszéltek rólunk,
és segítetek minket abban, hogy eljusson a hírünk minden olyan emberhez,
aki segíthet minket abban, hogy a projektünket a jövőben is folyamatos
mozgásban tudjuk tartani.

Fogadjátok szeretettel,
Fogel Frigyes"

http://www.kulturaliskreativok.cc/



2012. január 14.

A toltékok bölcsessége

.

A Tűzkörhöz,
azoknak, akik már elmentek,
azoknak, akik jelen vannak,
és azoknak, akik még csak
most jönnek.

Évezredekkel ezelőtt a toltékokat Dél-Mexikóban "tudós nőknek és férfiaknak" nevezték. Az antropológusok úgy beszélnek a toltékokról, mint valami népről, vagy fajról, de a toltékok valójában tudósok és művészek voltak, akik külön társadalmat alkottak, hogy fölfedezzék és megőrizzék az ősi misztikus tudást. A mesterek - nagualok - és a tanítványok Teotihuakanban jöttek össze, Mexikóváros mellett, a piramisok városában, azon a helyen, amit ők úgy neveztek: "az a hely, ahol az ember istenné válik".




Don Miguel Ruiz: A négy egyezség. Letölthető innen



Don Miguel Ruiz: A szeretet iskolája, letölthető itt.

Don Miguel Ruiz oldala

Középpont

.

De most mondom a botrányos mondatot. Jézus azt mondta, vegyünk kenyeret, töltsük ki a bort és együnk és igyunk és éljük meg ebben az egységet. Sosem beszélt arról, hogy az ő megtépázott és meggyötört testét hozzuk be a templomainkba, nem mondta, nem kért meg rá. Azt mondta, hogy üljünk le a kenyér és a bor köré. És ez azt jelenti, hogy Jézus sohasem akarta a saját áldozatát a középpontba helyezni. Az életet helyezte a középpontba.




Ezért roppant elgondolkodtató, hogyha az Eucharisztia helyett valami más kerül a középpontba. Azért, mert amikor az áldozatról van szó, akkor ha akarjuk ha nem, ott mindig megjelenik ez a gondolat: „Ki a tettes? Ki volt a jó és ki volt a rossz? Ki van fölül és ki van alul? És most kié a hatalom és kié nem? Kinek van igaza? Kik vannak bent és kik vannak kint?” Tehát ha valamit Jézus meg akart szüntetni, akkor pontosan ez volt az. Azt mondta, hogy „Isten és én, nem akarunk több áldozatot, odaajándékozom az életem, hogy ne legyen többé már áldozat, amin keresztül valami és valaki majd úgy tudja az életet irányítani, ahogyan arra mármost nem lesz szükség. Hanem vegyétek a kenyeret, törjétek meg és osszátok szét egymás között.”
Jézus itt hagyta magát közöttünk és azt mondta ezzel, hogy Isten egy éltető, életet éltető Isten. Hogy Isten egy tápláló Isten, nem akarja sem az erőszakot, sem az alá-fölé rendelést, bentet és kintet, a kirekesztést, és semmi mást. Ő csak azt akarja, hogy végre egyek lehessünk, ahogyan egyek azok, akik egy közös asztal mellé le tudnak ülni.

(Pál Feri atya, egy keddi alkalom)

2012. január 11.

Válságtudat-semlegesítő gyakorlat

.

Egy nagyon egyszerű válságtudat-semlegesítő gyakorlat.
de csak akkor működik, ha tényleg minden áldott nap megcsinálod

Minden áldott este írd le egy papírra, vagy írd be az ímélfiókodba vagy a naplódba, vagy csak gondold végig (de tényleg gondold végig alaposan) és mondd ki hangosan

azt az 5 dolgot, amiért a mai napon hálás lehettél.



És ezt egy éven át, minden nap.

2012. január 10.

Megint Lin-csi

.

Ha egyszer száműznének egy lakatlan szigetre, és csak három könyvet vihetnék magammal, az mindhárom Lin-csiről szólna. Su-La-Ce könyvei Lin-csi apátról, Sári László közreadásával. (Itt olvashattok egy interjút vele.) De ha csak egyetlenegy könyvet vihetnék, az az Ifjú Lin-csi vándorlásai lenne. Ha soha más könyvet nem olvashatnék, akkor sem unnám meg. Lin-csi gyógyítja a lelket, derűt varázsol a szívbe, humorral ajándékoz meg és közvetlen bepillantást enged a Titkokba de oly módon, hogy nem sérti azokat. Őt olvasva a Lét misztériuma úgy ragyog, mint - Lin-csi kedves társa vándorlásaiban - a Hold. Sejtelmesen.
Varázslatos. Mesés. Gyöngéd. Csoda egy könyv. Csoda egy könyvek ezek.




Az ifjú Lin-csi egy nap felmászott  a Vadludak Kis Pagodájának legfelső emeletére. Mindig csodálta az épület karcsúságát, magasságát, de a városnak ebben a részében még nem járt.

– Lent a folyvást bolygó létvilág
káprázat csak, tűnő délibáb –

ötlött eszébe Buddha követőinek tanítása a földi világról, amikor letekintett a pagoda tizenötödik emeletéről. Alatta némán terült el a Hosszú Nyugalom óriás városa. A folyvást bolygó létvilág zaja nem ért fel hozzá.

– Amott a tó vizén kicsiny kép
az odafönn tündöklő nagy Ég.
Lent hamis rajzolat a való,
puha ürességbe illanó –

idézte tovább a Tanítás verseit Lin-csi. Mintha a város csak azért épült volna és csak azért élne, hogy szemléltesse az írást. – Odalent örökös a mozgás, a változás. A létezés folyamában egyetlen pillanat sem ismétli magát. Az érzők családjának minden lénye minden pillanatban más és más. Az a kocsis, az a bivaly, a kertben a virág. És épp így változnak örökké a nem érzők is. A kő, a homok, az érc, a víz, a levegő. A város, az utca, a ház, a kémény, a tető. Amit mutatnak magukból, mire megérintem őket, már nem is való. Mi hát a való? – tűnődött Lin-csi a várost bámulva a toronyból.
    Ezeket a gondolatokat a vadludak másik pagodája körül terpeszkedő Jóságos Kegy kolostorának könyvtárában olvasta. Tetszettek neki, igaznak érezte őket. De mi hát a való? Ennél a kérdésnél az írások is mindig elakadtak. Lin-csinek tudnia kellett a választ. Nem akarta úgy berendezni az életét, hogy mire elkészül vele, minden szereplő megváltozik. Az érzők, a nem érzők, és közben ő maga is. Tartós, jó viszonyban akart élni önmagával és a világgal. A valósággal. De mi hát a való? Mi mozgatja a változót? Mi állandó? Tudni akarta, hogy azzal találjon kapcsolatot, örökre szólót.  Ekképp kutatott az eléje táruló változékonyság sűrűjében Lin-csi elméje. Hátha fölleli a jelenségek mögött az erőt, fölleli a titkos mozgatót. Borzongott az izgalomtól, a város fölött rezgett a levegő.
    – A látás számára nincs más, csak amit mutat neki a világ. Ám az épp maga a változás. A jelenségek tízezerszer milliárd változása mögött tehát láthatatlan ok áll. Láthatatlan és mindent uraló. Csillagok pályáját igazító és fűszálat nevelő. Teremtő és pusztító, mely örökkévaló – töprengett tovább a látástól megfeszített elmével Lin-csi. De tudta már, hogy jó úton jár. Ilyen hatalmat, Nap és Hold fölött trónolót, csak egyet ismert: a mindenben jelenlévő és változatlanul múló Időt. És ott, a toronyban most rátalált. Ő az egyetlen valóság, Ő a mozdulatlan mozgató!
    – S minden, mi e világon létező és változó, csak jelkép, s arra való, hogy megmutatkozzon benne Ő. Múlásáról jelentsen, hatalmáról tanúskodjon. Erre való a kő, az érc, a víz, a levegő, a bivaly, a virág. Erre való Lin-csi, a tao barát, a kolostorban szendergő apát, a Menny Fia, a császár, és mindenki más. Rajta kívül csupán jelképekből áll a világ – sóhajtotta hosszú töprengése végén Lin-csi a toronyban, s erősen megkapaszkodott. Odalent szédítővé vált a létfolyó áramlása, ijesztővé a hullámzás.

*

 Az ifjú Lin-csi egy nap váratlanul a Fekete Ló hegyén találta magát. Tűnődései annyira elfoglalták, hogy jó ideje nem is gondolt már úti céljára. Hirtelenjében azt sem tudta, mitévő legyen, miért is vette errefelé az útját. Leült hát, s bámulta odalent a Pompás Tisztaság taván a hajnali fényeket, a lebegő párát.
    – Nem is olyan rég Hszüan-cung császár és szépséges asszonya eljöttek ide, hogy tóparti palotájukban töltsék az év legfényesebb éjszakáját. Innen csodálják az őszi teliholdat a nyolcadik hónap tizenötödik napján. Csodálták a Holdat az őszközép első éjszakáján, csodálták a második, majd a harmadik napján. Összekapaszkodtak amikor bódító fénye megjelent a Fekete Ló hegyének sötét hátán, s lekuporodtak a palota óriás teraszán amikor a Hold a büszke lófej fölé emelkedett éretten, kövéren és sárgán. A császár és asszonya éjszakáról éjszakára lélegzet visszafojtva figyelte, amint a sárga Hold aztán hirtelen a magasba tör, fénye vakító fehérré erősödik, majd tündöklő fövenyt borít az egész földi tájra. A hegyre, a lombra, a fűszálra, a tóra, a palotára, a teraszon kuporgó emberpárra. Nézték a világ csodás átváltozását, egymás arcának ezüst ragyogását, szemük sötét, rejtelmes lángját. Nézték teliholdnál, nézték a fogyó Hold fényében. Aztán vakon merengtek a fénytelen éjeken a dermedt sötétben, majd az újhold fényében ismét meglátták a hegyet, a lombot, a fűszálak ringását, a tó fodrát, s a palota teraszán egymást. Megint láttak mindent, de másképp.
    A vágtató téli Hold, a tavasz apró, a nyár párás Holdja, mind másként mutatta nekik a tájat és másként látták a változó fényben egymás arcát. Lehetetlen volt betelni a képek gyönyörűségével, az érzés mámorával. Ezért  aztán  a következő év nyolcadik hónapjának tizenötödik napján, amikor éppen kerek esztendeje figyelték kuporogva a Hold és az Éjszaka titokzatos változásait, úgy döntöttek, hogy a nagyszabású előadást teljes egészében megtekintik ismét. És így telt a Pompás Tisztaság tavának partján a következő év, és pontosan így telt el a harmadik is. Mert kerek három esztendőt töltöttek a tóparton, kerek három évig bámulták a Holdat és egymást.
    Mit ér ehhez a csodához képest a trón, a birodalom, az uralkodás? A legcsillogóbb művészet, a legmagasabb tudomány? Gondolta a császár, s ügyet sem vetett többé a hiú földi világra. Ezután már soha nem vette komolyan birodalmát. Oda is lett a trón, az ország, de odalett a földi élet is hamarosan. Ám az öreg Mennyben a császár és a császárné tovább élnek. Ma is úgy, ahogy egy éjszaka a tó partján egymásnak esküdték.
   
    "Úgy leszünk, mint összeforrt erű ágak,
mint közös röpte két félszárnyú madárnak" –

idézte magának a hajnali tó lassan fodrozódó vizét fürkészve Lin-csi Hszüan-cung császár és Jang Kuj-fej hercegnő igaz történetét. Csodálta őket, mert nem rettegte szívük az égi titkokat, s a megvetett földiek bosszúját.

*

Az ifjú Lin-csi aznap hajnalban nem volt fáradt. Nem keresett magának alvóhelyet a hegyen, leereszkedett a völgybe és lassan, csendesen sétálgatott a Pompás Tisztaság tavának partján.
    – Aki három egész éven át bámulja a Hold arcát, aki három egész éven át a Holdra bízza magát és járja vele égi útját, azt bizony a titkok nem riasztják – tűnődött Lin-csi Hszüan-cung császár és asszonya történetén. Nem tudott elszakadni tőlük, a hegy és a tó folyvást róluk mesélt. Lin-csi pedig tűnődött tovább.
    – Aki fél a titkoktól, az elfordul tőlük, s gyorsan elfoglalja magát. Leszegett fejjel valamilyen ostoba munkához lát. Fúr, farag, épít, pusztít, kalapál. Ad, vesz, cserél, uralkodik vagy sereget vezet, szélesíti országát. A titkok azért riasztják, mert minél többet akar tudni róluk, megfejtést rájuk annál kevésbé talál. Minél világosabban akar látni, annál sűrűbb lesz a homály. Így lesznek aztán a rejtelmek óriássá, ő pedig egyre kisebbé, gyávábbá. És a sürgölődő gyáva törpe mégis hősnek, teremtőnek képzeli magát. Amit gyorsan és könnyen elvégezhet maga körül, azt elvégzi: lelkesen átalakítja az anyagot anyaggá. Másra nem is képes már. Így marad számára örökre titok az egész anyagon túli világ, az igazi valóság – töprengett Lin-csi, s egyre inkább értette a császárt és asszonyát.   
    – Ők a titkokat keresték, lesték, csodálták. Nem firtatták létezésük okát. Magukhoz engedték őket, és vigyáztak, nehogy feltörjék a titkok burkát. A rejtelmek kezesek lettek, szelíden lengték körül a császári párt. Ők pedig bennük mint jelképben, a világ egészét látták. Általuk voltak otthon égen és földön egyformán. Ez több, mint amennyit  bírni képes akár a leghatalmasabb császár – foglalta össze magának Lin-csi a titkok fürkészésének helyes módját és hasznát. Arról nem tudott, hogy a császárral és szépséges asszonyával szóba állt-e valaha a Hold, vagy csak figyelte némán a hódoló párt. Beszélgettek-e egyszer is miközben ők hosszú három éven át bámulták? Ám, hogy neki vigyázó, hű társa, sőt barátja a titokzatos bolygó, az nagyon jó érzéssel töltötte el. Büszke volt rá. Lassan, méltóságteljesen lépkedett a Pompás Tisztaság tavának partján. Olykor megállt, és nézte odafent az Égen, majd idelent a víz tükrében a Hold fényes csónakját. Uralkodónak érezte magát.

(Forrás ITT)




Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz. - Mondd, apát! Ha a világon mindennek a sorsa pusztulás, miért kell tökéletessé válnunk?
- Senkinek sem kell tökéletessé válnia! – csattant föl Lin-csi, de nemhiába volt bölcs tanító, komolyan válaszolt a rossz kérdésre is. – Hívek! Csak az váljon tökéletessé, akinek szenvedést okoz az pusztulás. Csak az váljon tökéletessé, aki szenved az elmúlás gondolatától. Csak az válassza a tökélesedés útját, aki csak így könnyíthet a sorsán- szólt az apát, s egy történettel világosította meg a tanítását. – Nem is olyan rég, itt a Lüliang-hegyekben, egy szerzetes kint az erdő szélén meditált. Még nem merült mélyen gondolataiba, így a legapróbb erdei zajt is jól hallotta. A sok megszokott hangból egyszer csak szokatlan, de ismert neszt szűrt ki. A szerzetes felugrott, s hihetetlen iramban futásnak eredt. Izmai azonnal engedelmeskedtek, légzése olajozottan gyorsult, teste minden porcikája bámulatos összhangban működött megfeszített akaratával. Nemhiába edzette testét és szellemét két évtizede könyörtelen gyakorlatokkal, naponta hosszú órákon át. S ez most először, az életét menti meg. A szerzetes nyugodt volt, tudatosan kereste a menekülés útját, s meg is találta. Odaért a szakadékhoz, és levetette magát. Biztos volt benne, hogy estében bele tud kapaszkodni a lelógó erős indákba. Így is történt. Megkapaszkodott. A tigris épp akkor ért a szakadék szélére. Mancsaival nem ért le az indákig, de nem tágított a sziklás peremről. Lefelé sem volt menekvés, a hasadékon túl mély volt, az alján éles kövek. Maradt tehát az inda, amelyen lógott. Ám ekkor egy fehér és egy fekete egér jelent meg az indák közt, s rágni kezdték a szárakat. Azok szép lassan vékonyodtak, majd sorban elszakadtak. A tigris még mindig odafent volt. Ebben a pillanatban azonban a szerzetes egy gyönyörű nagy szem szedret vett észre az indák fölé hajló faágon. Odanyúlt érte, leszakította és bekapta. S lám, milyen nagyon édes volt! – fejezte be példázatát Lin-csi apát a tökéletességről, amely kétséges vállalakozás ugyan, de törekedni rá mégiscsak muszáj. –Hívek! Az ember egyetlen módon nyerheti el a jutalmát. Ha méltó helyzetben találja őt a halál. Fizessétek hát meg a szeder árát! – figyelmeztetett végül Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.


*


Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek. – Mondd, apát! Mi az a tanítás, amely túlmutat Buddhán és az összes pátriárkán?
- Egy szezámmagos pogácsa- felelt azon nyomban Lin-csi, aztán nagy nyugalommal fürkészte szerzetesei arcát. A hívek zavartan fészkelődtek, majd az egyik megkérdezte.
- Tréfálsz, apát?
- Nem tréfálok, ez a valóság- állította Lin-csi, majd látva a szerzetesek tanácstalanságát, így folytatta. – A szezámmagos pogácsa valóban túlmutat Buddhán és a pátriárkák minden tanításán. A szezámmagos pogácsa semmit sem szimbolizál, pogácsa csupán, talányok és magyarázatok nélkül. Nem így a tanítás, mely tökéletlen mesterek tökéletlen szavaiból áll, s az utódok örökké ezeket magyarázzák. Hívek! Ha tökéletes tanításra vágytok, nézzétek meg jól a pogácsát! Ne vesződjetek többé szent könyvek betűivel, ne kínlódjatok szikkadt agyú mesterekkel, ne erőlködjetek, ne akarjátok érteni az írást. Vessétek el az írott hagyományt, vessétek el a példát. Nem ezekben van a teljesség, a megnyugvás. A Tanítás harsogó hívság, a szezámmagos pogácsa a csendes valóság- szólt Lin-csi apát, s már sarkon fordult volna, amikor utána szólt az egyik tanítvány.
- Mester! Téged se hallgassunk ezután?
- Akik a pogácsa valóságos természetét már föltárták, kiálltak minden próbát- válaszolt az apát. – Azok felém se nézzenek többé! De akik még nem tudják, mennyire terhes minden titok, minden tudás, és akik még nem tudják, hogy nem érdemes az Úton cipelni mást, csak egyetlen szem szezámmagos pogácsát, azok kolostoromban megvárhatják, míg lekopik róluk a sok régi okosság. Akkor aztán ők is mehetnek tovább- válaszolt szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.


*


Kolostorának csarnokában egy reggel Lin-csi apát így szólította meg érdemes híveit.
- Hívek! Bár elvetjük az írott hagyományt, így nem szokásunk régi könyveket idézgetni, ma kivételt teszek. A Magasztos Sákjamuni beszédét foglalom össze számotokra, a híres Tűzbeszédet. Mindezt okulásotokra teszem, hogy megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát.
Így szólt tehát a híveihez a Magasztos, India földjén, Benáreszben: "Minden lángokban áll, szerzetesek! Lángban áll a szem, lángban állnak a képek, lángban áll az orr, lángban állnak a szagok, lángban áll a nyelv, lángban állnak az ízek, lángban áll a test, a tárgyak, lángban áll az értelem, lángban áll a gondolat! Mi gyújtotta lángra őket? A szenvedély tüze, a balgaság tüze, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek. Ha egy okos tanítvány ezt belátja, elfordul a szemtől, a képektől, a fültől, a hangoktól, az orrtól, a szagoktól, a nyelvtől, az ízektől, a testtől, a tárgyaktól, elfordul az értelemtől, a gondolattól. Ha mindezektől elfordul, a tanítvány eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén szabaddá lesz, ha szabaddá lett, elérte a tökéletességet. Cselekvését befejezte, nincs többé köze a gyötrelmekkel teli, lángokban álló világhoz. Ezt teszi a bölcs tanítvány, szerzetesek, mondom néktek." Így szólt hát híveihez a Magasztos Buddha India földjén, Benárezben- fejezte be a tanítást Lin-csi apát, majd megismételte szerzeteseinek.
- Hívek! A Magasztos okulásotokra idézem, hogy beszédéből megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát. Most, hogy már ismeritek, értsétek is a Tanítást! Tehát. Legyetek közönyösek, hogy lángot ne fogjatok! Ne nyüzsögjetek! Ne iparkodjatok! Erre figyeljetek, a többivel ne is foglalkozzatok. De azt is mondhatnám: ha eszetek helyén van, azt csináltok, amit akartok! – foglalta össze végül híveinek a Tanítást Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján. 

(Forrás: Terebess)





„Aki önmaga mestere, nem változik külső hatásra. Nem változtat rajta se jómód, se dicsőség, se nélkülözés, se romlás, se múlás, se világomlás. A méltóságunk nem engedi meg. Sőt, megköveteli, hogy a nagy bajban úgy viselkedj, mint aki ura az Időnek. Ha a tiéd a Létezés, tiéd a Múlás, akkor tiéd az Idő is. Legalábbis egy része. Saját Időd van, Taj-jüan.”

*

Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett.
– Ne áltassuk egymást, szerzetesek! Mondjuk ki nyíltan, hogy a Magasztos Buddha nem ismerte a céklarépa virágát – vágott mindjárt a közepébe Vang apát, aki Tajjüan városából jött hozzánk, a Bíbor Hajnal Világossága kolostorának elöljárója volt. A váratlan kijelentés hallatán a szerzetesek vaksi pislogással forgolódni kezdtek.
– Így tehát a céklavirág nem jelképezheti a Magasztos parinirvánáját – folytatta Vang. – Ezzel szemben viszont – megállapítottuk –, hogy jól ismerte a narancsvörös indiai sárgarépát. Ezt a szimbólumot festettük tehát szentélyünk falára a lótuszok közé, és száműztük jelképeink sorából a cékla mindenfajta ábrázolását. Nem engedhetünk meg olyan művészi megnyilvánulást, mely szembeszegül a valóság tényeivel, meghamisítja a Magasztos üdvtörténetét – jelentette ki határozottan Vang apát, majd felemelt mutatóujjal hozzátette. – Azért jöttem kolostorotokba, hogy óva intselek benneteket az efféle eltévelyedésektől. Figyeljetek hát, nehogy kolostorotokban is hamis képek tűnjenek föl, felüsse a fejét például a céklavirág. De a téves elképzeléseknek még számos példáját említhetném. Korunkban az ábrázolás művészete minden esetben magában rejti a csapdát! – szólt végül szigorúan Vang apát, majd elégedetten dörzsölte a tenyerét.
– Sohasem vizsgáltuk, apát, a Magasztos Buddha és a céklarépa közelebbi viszonyát – támadt rá Vangra Lin-csi, mérgében még dobbantott is a lábával egy nagyot. – Ami pedig a céklavirág ábrázolását illeti, mi eddig sem áltattuk egymást semmivel, és nem álltunk vitában senkivel. Menj haza mielőtt elzavarlak! És soha többé ne traktálj minket ilyen hülyeséggel! – Vang ijedten kapkodva a fejét, elsomfordált a kapu irányába. Lin-csi hosszú léptekkel utána. Mielőtt rácsapta volna a mennydörgő vaskolosszust, még utána kiáltott.
– Nincs jobb dolgod, te háborodott?! Mindannyian meghibbantok, ha nem térsz magadhoz!
Ez történt egyszer Lin-csi kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.


Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Mindannyian meghibbantok, ha nem térsz magadhoz!”
Kiáltott mérgesen Lin-csi Vang után. Könnyen divatba jön ám az eszelősség. Szegény Vang! Mázlija volt, hogy Lin-csi nem vágta a fejéhez elmélkedő zsámolyát.
Ha jót akarsz,tartsd féken az eszed!
Ha pedig már elszaladt,gyorsan keresd meg, mielőtt mekegni kezd – mondták a régi mesterek. Nem is ők találták föl a hitvitát!
Minden lyukból bújnak elő sötét, nehéz fejek.

(Forrás: Su-La-Ce)