2011. augusztus 22.

Egy meg egy az három


- Hogy csinálod, Vologya? - kérdeztem csodálkozva. - Ki tanított téged ilyen gyorsan fejszámolni?
- Én nem számolok, édesapám.




- Hogyhogy nem számolsz? Hiszen számokat mondasz, kérdésekre válaszolsz.
- Egyszerűen számokat nevezek meg, mert ezek a holt dimenzióban mindig változatlanok.
- Nem azt akartad mondani, hogy pontos dimenzióban?
- Lehet pontos dimenziónak is nevezni, de az ugyanaz. A számok mindig változatlanok maradnak, ha a teret és időt merevnek képzeljük el. De mindkettő mindig mozgásban van. Mozgásuk pedig változtatja a számokat és akkor a számolás érdekesebb.
Ezután Vologya valamilyen hihetetlen képleteket vagy aritmetikai folyamatokat kezdett megnevezni, amelyeket képtelen voltam megérteni. Minden alkalommal, amikor egy számot mondott, Vologya izgatottan hozzátette: "Együtthatva az idővel ez a szám annyi, mint ..."
- Állj meg Vologya! - szakítottam félbe a fiamat. A te dimenziód nekem érthetetlen. Egy, meg egy mindig kettő lesz. Nézd, veszek egy pálcikát!
A fűből kis gallyacskát vettem fel és a fiam elé helyeztem. Majd találtam egy másik gallyacskát, az elsőhöz helyeztem és megkérdeztem:
- Hány gallyacska van itt?
- Kettő. - válaszolta Vologya.
- Pontosan - kettő, s ez másképp nem lehet egyetlen dimenzióban sem.
- De az élő dimenzióban a számítás egészen másmilyen, édesapám. Én láttam.
- Mi az, hogy láttad? Meg tudod nekem mutatni az ujjaidon a másik dimenzióban történő számolást?
- Hogyne, édesapám.
Felemelte előttem pici, ökölbe szorított kezét és mutatni kezdte. Előbb felemelte egyik ujját és így szólt: "Édesanyám". Felemelte a másik ujját: " Plussz te, édesapám, egyenlő én - és felemelte harmadik ujját. Ez három! Hogy kettő maradjon, egyet el kell venni. De én nem akarom egyik ujjamat sem elvenni. Azt szeretném, hogy még több legyen és az élő dimenzióban ez lehetséges."
 Én sem akartam, hogy a három ujja közül egyet elvegyen. Akkor létezzen inkább ez a másik, élő dimenzió, ahogy a fiam nevezi. Hát még ilyet! Egy meg egy az három.

(Vlagyimir Megre: Anasztazia - A család könyve)

2011. augusztus 10.

szeretet



A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személyviszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos “tárgyához”, hanem a világ egészéhez.



Ha egy személy csak egy másik személyt szeret és összes többi embertársával szemben közömbös, a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus ragaszkodás vagy megnagyobbított önzés. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretet a tárgyon múlik és nem a képességen. Sőt éppenséggel azt hiszik, hogy az bizonyítja a szeretetük intenzitását, ha senki mást nem szeretnek a “szeretett” személyen kívül. Ez téveszme. Aki nem érti, hogy a szeretet aktivitás, a lélek ereje, az azt hiszi, hogy semmi másra nincs szükség, csak meg kell találni a megfelelő tárgyat – és aztán megy minden magától. Ez a magatartás olyan, mintha valaki, aki festeni akar, kötné az ebet a karóhoz, hogy nem kell megtanulnia a mesterséget, elég, ha megkeresi a megfelelő tárgyat, és mihelyt megtalálta, gyönyörű képet fog festeni.
Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek, szeretem a világot, szeretem az életet. Ha azt tudom mondani valakinek, hogy “szeretlek”, tudnom kell azt is mondani: “Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is."

(Erich Fromm: A szeretet művészete)