2013. augusztus 31.

Utazz, lélek, vissza


navigare nessesere est
(Pompeiusz)


De, lélek, bízz, az ős szándék marad, és teljesülni fog! Talán most jött
el az ideje éppen.
Ha majd a tengerek átszelve mind (s úgy látszik, ez be is következett),
Ha a nagy kapitányok és a mérnökök megtették már a dolguk
A jeles feltalálók, a tudósok, a vegyész, a geológus, etnológus után,
Végre a költő is jöhet, aki méltó e névre,
Jöhet az Úr igaz fia, dalait énekelve.




Mert nemcsak a tetteiteket kell, ó, utazók, tudósok, feltalálók, igazolni,
Hanem meg kell nyugtatni már e lázas gyermeket is,
Minden vonzódásukra jó szívvel felelni kell, s meg kell a titkot mondani,
Minden különbséget és szakadékot el kell tüntetni már, át kell hidalni,
összefűzni,
Ezt az egész hideg, közömbös, néma földet tökéletesen igazolni kell,
Az isteni háromságot be kell tetőzni, s meg kell pecsételtetni a
költővel, Isten igaz fiával,
(Neki kell csak igazán szorosokat átszelnie s hegyeket meghódítania,
A Jóreménység fokát körülhajóznia, hogy célját elérje!)
A természet s az ember többé ne különüljön, ne szakadjon el,
Isten igaz fia végképp kapcsolja őket egybe.
Év, melynek dalom kitárta ajtaját!
Valósult álmok éve, te!
Földrészek, égövek s óceánok frigyének éve!
(Nemcsak a velencei Dózse kél egybe már az Adriával.)
Ó, év, benned a tengerből s szárazból való, mindent odaadó Földgömböt
látom,
Európát Ázsiához s Afrikához csatolva, s mindezeket az Új világhoz,
Országok, földabroszok előtted táncolnak ünnepi koszorút hordva,
Arák és vőlegények, kéz a kézben!,
Utazz, lélek, vissza az ősi gondolathoz
Ne földrészekre, tengerekre csak: saját frissességedhez is,
Zsenge érettséghez magzó virágnak,
Bimbózó bibliák honába.
Szállj, lélek, szabadon, én véled s te vélem,
Kezdjük körülhajózni most a földet,
Az emberét - s elméje visszafordulását,
Az értelem ős édenébe,
Vissza, vissza a bölcsesség születéséhez, az ártatlan sejtésekhez,
A teremtés szép hajnalához.
Többet nem várhatunk már,
Szálljunk hajóra, ó, lélek, mi is,
S az úttalan vizekre boldogan kelünk,
Hogy ismeretlen táj felé lelkendezőn szálljunk tova,
Sodró szelek szárnyán (te majd hozzám simulsz, s én tehozzád, ó, lélek)
Vígan dalolva Istenünknek éneket,
Harsány dalát boldog felfedezésnek.
Kacagva, sok-sok csók között,
(Hagyj másra ócsárlást, bűnért siránkozást, rágódást, csúszás-mászást.)
Lélek, tetszel nekem és én neked.
S jobban minden papoknál hiszünk a mi Istenünkben,
De incselegni nem merünk Isten misztériumával. 

(Walt Whitman: Út Indiába)

2013. augusztus 30.

Sebhelyesek Klánja


   Pácienseimnek néha megmutatom hogyan kell posztóból vagy más anyagból áldozati palástot készíteni. Erre a palástra festeni és írni is lehet, rá lehet tűzni vagy ölteni azokat a neveket, amelyekkel egy nőt élete során illették, mindazokat a sértéseket, megbélyegzéseket, traumákat, sebeket, sebhelyeket, amelyeket élete során elszenvedett. Van, hogy egy-két nap alatt elkészül a palást, néha hónapokig is eltart a munka. Rendkívül sok segítséget nyújt az élet sérüléseinek, vereségeinek és veszteségeinek felsorolásához.




   Először a magam számára készítettem ilyen palástot. Hamarosan olyan súlyossá vált, hogy múzsák egész kórusának kellett az uszályt tartani. Az volt a tervem, hogy elkészítem a palástot, s miután egyetlen pszichikus tárgyba sűrítettem a sok pszichikus hulladékanyagot, elégetem a palástot, s így szabadulok meg régi sérüléseim java részétől. De az történt, hogy felakasztottam a palástot az előszobába, s valahányszor elmentem mellette, nem rossz, hanem jó érzések töltöttek el. Lassan csodálni kezdtem annak a nőnek az erejét, aki egy ilyen palástot tudott magán cipelni, mégis szilárd, éneklő, alkotó, farkát jókedvűen csóváló lény tudott maradni.
   Ugyanezt láttam a pácienseimnél is. Egyikük sem akarja az elkészült palástot megsemmisíteni. Meg akarják tartani, s minél csúnyább, aminél véresebb, annál jobb. Olykor harci palástnak nevezzük ezeket a tárgyakat, mert a nők és nőtársaik állhatatosságáról, kudarcaikról és győzelmeikről tanúskodnak.
   Az is sokat segít, ha a nők nem éveik, hanem beforradt harci sebeik szerint számolják életkorukat. "Hány éves vagy?", kérdik tőlem néha. "Tizenhét sebhelynyi a korom", válaszolom. Sokaknak ilyenkor arcizma sem rándul, s ők is elkezdik számlálni a harcokra emlékeztető sebhelyeiket.
   A tél eseményeit állati bőrökön megörökítő lakota jelekhez, a törzs,  háborúk, a győzelmek nagy eseményeit megörökítő nahuatl, maja és egyiptomi feljegyzésekhez hasonlítanak ezek az áldozati vagy harci palástok. Vajon mit gondolnak majd lányunokáink így megörökített életünkről? Remélem, mindezt el kell majd nekik magyarázni.
   Remélem, nem lesz semmi félreértés, hiszen mindezt életünk nehéz választásai árán szereztük. Ha nemzetiséged, etnikai hovatartozásod vagy családod iránt érdeklődik valaki, csak mosolyogj titokzatosan. Válaszold azt: "A Sebhelyesek Klánjába tartozom.".

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

2013. augusztus 27.

A Fényhozó



Az Angyal izzó, fehér fénybe öltözve ereszkedett alá az egekből. Az Elbukott tudta, hogy jön, és féloldalasan bicegve elébe sietett.
– Már vártalak – üdvözölte. – Gyönyörű vagy.
Az Angyal végigjártatta tündöklő tekintetét a torz alakon.
– Valaha te voltál közöttünk a legszebb – szólt. – Most újra az lehetsz. Azért küldtek, hogy hírül adjam, bocsánatot nyertél. A mennyek kapuja kitárul előtted és visszafogad.
– Ezekkel nem tudok hazarepülni – mondta az Elbukott, és megmozgatta púposra görbedt hátán az elüszkösödött csonkokat.
– Majd én felviszlek.
Az Angyal kiterjesztette hatalmas szárnyait, s a karjaiba várta az Elbukottat.
Ő azonban nem mozdult.
– Engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam ettől a világtól, mely befogadott, amikor az a fenti kitaszított magából! – kérte.
Az Angyal pedig beleegyezett.




A tudós a könyvei és a táblázatai fölött gondterhelten ráncolta a homlokát. Elakadt az elméletének kidolgozásában. Az Elbukott leült mellé, olvasni kezdte a teleírt papírokat, néha-néha közbevetve a saját véleményét.
– Gyönyörű gondolatmenet – mutatta az Angyalnak is a furcsa ákombákomokkal telerótt íveket.
Az Angyal értetlenül forgatta őket a kezében.
– Tudod te, ki ez, és mi az ő iszonyatos bűne? – kérdezte a tudóstól az Elbukottra mutatva.
– Ezt az okos arcot, ezt a tiszta homlokot nem lehet máséval összetéveszteni. Az az iszonyatos, ahogyan elbántak vele – felelt a tudós.
– Tisztában vagy vele, hogy én feltárhatnám előtted a mindenek feletti, isteni igazságot? – kérdezgette tovább az Angyal. – Te mégis csak az ő szavára ügyelsz.
– Ő nem erőszakolja rám a saját igazságát. Ezért választottam útmutatómul őt, a Fényhozót.

A költő lehunyt szemmel, mély átéléssel szavalt.
– Milyen gyönyörű sorok! A szívembe írtad őket – dicsérte az Elbukott, és lopva megdörgölte a szemét.
– Tudod te, ki ez, és mi az ő határtalan bűne? – kérdezte az Angyal a költőt.
– Én ne ismerném fel őt kacska szárnyairól, mik egykor a csillagok közé emelték? Az ég gőgje határtalan, hogy meg merte csonkítani a legnagyobb, legszabadabb szellemet!
– Angyalok kara is zenghetné a himnuszaidat. Te mégis őt bálványozod.
– Tőle tanultam meg, hogy ne ismerjek el magam felett semmilyen hatalmat. Világokat teremtek a szavaimmal, és eszményemül választottam őt, a Fényhozót.

A lány egy megáradt patak mellett állt. Arra készült, hogy a feketén habzó vízbe vesse magát.
– Ne dobd el magadtól az életet, gyermek, mert az nem a tiéd! – intette az Angyal.
A lány felzokogott. Az Elbukott ölelésébe vetette magát, aki halkan duruzsolva addig csitítgatta, amíg a lány könnyei el nem apadtak.
– Gyönyörű dolgok várnak még rád. Várj te is rájuk türelemmel! – mosolygott bátorítón.
A lány halványan visszamosolygott rá.
– Tudod te, ki ez, és mi az ő keserves bűne? – kérdezte tőle az Angyal.
– Ó, igen! Felismerem őt édes hangjáról, mi enyhülést hoz annak, akinek már minden reménye elveszett. De inkább a sorsa keserves, nem a bűne. Az ő folyton égő sebeire nincsen ír.
– A mennyek követe szólna hozzád. Te mégis neki nyitod meg a szívedet.
– Ő átérzi a bánatomat, hisz maga is szenved. Ezért választottam vigasztalómul őt, a Fényhozót.

Az asszony a kunyhója előtt ült, és egy csecsemőt ringatott. Az Angyal kíváncsian a kicsi fölé hajolt, de az asszony ijedten kapta el előle a babát.
– Még megvakítod ezzel a nagy fényességeddel! – kiáltott az Angyalra. – Menj távolabb tőle!
Azzal óvatosan az Elbukott karjaiba adta a pólyást.
– Nézd, megfogja az ujjamat! – nevetett az. – Egy új élet. Hát nem gyönyörű?
– Tudod te, ki ez, és mi az ő szomorú bűne? – kérdezte az Angyal az asszonyt.
– Hát persze. Könnyű őt felismerni tűzszeméről, mi felmelegíti azt, akire ránéz, akár a test fázik, akár a lélek. De az a szomorú, hogy nincsen, aki őt melengesse, amikor reszket a hidegtől.
– Egy angyal áldaná meg a gyermekedet. Te mégis inkább neki nyújtod oda.
– Ő tudja, milyen törékeny lény az ember, hiszen az ő testét és lelkét is összetörték. Ezért választottam a gyermekem oltalmazójául őt, a Fényhozót.

Az Angyal szépségesen, magasan, az arcán szent dicsőséggel lépkedett a mennyek kapuja felé. Szeme sarkából elgondolkodva leste az Elbukottat.
Az mellette kacsázott hullámzó járásával. Rosszul összeforrott csontjai minden egyes mozdulatot kínszenvedéssé változtattak, de ő összeszorította a fogát, és nem panaszkodott.
Soha egyetlen szóval sem panaszkodott.
A felhőkön túlról káprázatos fény áradt a földre. Az Angyal a repüléshez készülődött.
– Siessünk! A kapu hamarosan bezárul, és nem nyílik ki többé. Vagy van még valaki, akitől el akarsz búcsúzni?
– Tőled – válaszolt az Elbukott. – Én nem megyek veled.
Az Angyal döbbenten rezzentette meg hófehér tollait.
– Miért nem? Beforrasztjuk a sebeidet, kisimítjuk szénné perzselt bőröd ráncait, új szárnyakat növesztünk a hátadra, és elfelejtjük, ami akkor régen történt.
– Mi lesz a halandókkal? Nélkülem teljesen magukra maradnak. Ki hoz majd fényt nekik, ha én is elhagyom őket?
– Ne gondolj velük! Csak apró melléfogások a teremtés nagy művében. Egyedül azért nem pusztította még el mindet egy új özönvíz, mert te is idelent voltál. De most megint egy leszel közülünk. A testvérünk. A társunk. Mind várunk rád. Ő is vár, és megbocsát neked.
Az Elbukott fájdalmas sóvárgással nézett fel a fénybe. A szivárványszínben játszó sugarak végigcirógatták fáradt arcát, mely öreg volt, öregebb, mint bármi más létező az Egyetlenen kívül.
– Én voltam a leggyönyörűbb minden teremtménye közül…
Egy lágy sóhaj volt csupán, mely elhagyta ajkait, mégis az egész világ beleremegett.
De megrázta magát, behunyta a szemét, és elfordította fejét a kegyetlen fénypászmák elől.
– Nem gondolom meg magam. Menj, itt ne ragadj! – mondta az Angyalnak. – És emlékezz néha rám…
Olyan büszkén, egyenesen tartotta magát, ahogy csak megnyomorított testétől tellett. Lenyesett szárnyának csonkjai vádlón meredtek az égre.

Az Angyal most először érezte, milyen nagy teher is a halhatatlanság, amikor a döntések egy örökkévalóságra szólnak. Túl súlyos ahhoz, hogy valaki egyedül cipelje.
Mennyei otthona a feledés édes, csalóka menedékét kínálva hívta, csábította őt haza.
Az Angyal hátat fordított, és elindult a másik irányba. A ragyogás gyorsan halványodott mögötte, az égi kapu bezárult. Az Angyal minden lépéssel szabadabbnak érezte magát.
Végül ott állt az Elbukott mellett, és fenséges, gyógyító kezét annak meggyötört vállára tette:
– Téged választalak, Fényhozó.

(Honfy Ágnes írása)

2013. augusztus 26.

hang nélkül, ragyogva



Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő,
akkor, ha már nem élek,
itt keress, itt keress csak engem,
a kő s az óceán közt,
a tajték
viharzó ragyogásán.
Itt keress, itt keress, csak engem,
mert ide térek vissza, szót se ejtve,
hang nélkül, száj nélkül, ragyogva,
ide térek majd vissza, hogy a hullám
szilaj szívének
dobogása legyek,
itt leszek elveszendő s itt találsz rám:
itt leszek tán majd kővé s néma csönddé.

(Pablo Neruda: Visszatérek - Somlyó György fordítása)

2013. augusztus 13.

El kell felejtened az utolsót is


"– Mindent, ami történik – mondta –, feljegyzel.
– Minden, amit feljegyzek, megtörténik – szólt a felelet."




– Jó napot. Eltévedtem. A forrást keresem, melyből az Élet Vize fakad. Tudsz rajtam segíteni?
            A vájár a hang irányába fülelt.
            – Nem tévedtél el – suttogta. – De halkan beszélj, mert szétesnek a képeim.
            Intett Barnabásnak, s az belépett nyomában a kunyhóba.
            – Ki vagy?
            – Bux Barnabás Boldizsárnak hívnak.
            – Ó, tehát a nevedet tudod még?
            – Igen. És te ki vagy?
            – Yor vagyok, akit a Vak Vájárnak neveznek. De csak a világosságban vagyok vak. A föld alatt, a bányámban, ahol tökéletes sötétség uralkodik, látok.
            – Miféle bánya ez?
            – Tárnód, a Betemetett Képek Bányája. Voltál már úgy, hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem emlékeztél rá?
            – Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran.
            Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és intett Barna­básnak, hogy kövesse. Mielőtt kiléptek a kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt dörmögte a fülébe:
            – De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit látni fogsz, sokévi munkám eredménye. Bármily zaj tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen!
            Barnabás bólintott, és elhagyták a kunyhót. A házikó mögött fából készült szállítótorony állt, mely alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva mellette, kiléptek a végtelen hómezőre. És Barnabás most megpillantotta a képeket, amelyek úgy feküdtek itt, mint fehér selyembe ágyazott értékes drágakövek.
            Valami máriaüvegszerű anyagból készült, leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és színesek, mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és kerekek, töredékesek és sértetlenek, némelyek templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint egy szelence miniatúrái.
            Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás annál kevésbé értette, hogy lényegében miről van szó.
Yor halk hangon megkérdezte:
            – Volt köztük olyan, amit felismertél?
            – Nem volt – felelte Barnabás.
            A vájár elgondolkozva csóválta a fejét.
            – Miért – tudakolta Barnabás –, miféle képek ezek?
           – Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei – magyarázta Yor. – Az álom nem semmisülhet meg, ha már egyszer megálmodták. Ám ha az ember, aki megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? Itt van nálunk Fantáziában, lenn a földünk mélyében. Itt vannak elraktározva az elfelejtett álmok, igen finom rétegekben, egymás felett. Minél mélyebbre bányászunk, annál sűrűbben fordulnak elő. Egész Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült.
            – Az enyémek is köztük vannak? – kérdezte tágra nyitott szemmel Barnabás.
            Yor csak bólintott.
            – És úgy gondolod, hogy meg kell találnom őket? – firtatta tovább Barnabás.
            – Legalább egyet. Egy elég – felelte Yor.
            – De minek? – tudakolta Barnabás.
            – Hallgass ide, Bux Barnabás Boldizsár — mondta –, most az egyszer elmondom neked a dolgot. Te az Élet Vizét keresed. S mert vissza akarsz találni az emberi világba, azt kívánod, hogy szeretni tudj. Szeretni – ez csak olyan szólam! Az Élet Vize megkérdi majd tőled: kit? Szeretni ugyanis nem lehet csak úgy akárhogyan és általában. Te azonban mindent elfelejtettél a neveden kívül. És ha nem tudsz válaszolni, nem szabad innod. Ezért csak egy elfelejtett álom segíthet rajtad, amit viszontlátsz, egy kép, amely a forráshoz vezet. Ehhez pedig el kell felejtened az utolsót is, amid még van: önmagadat. És ez kemény és türelmes munkát jelent. Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert soha többé nem ismétlem meg.
            A következő napokon Barnabás keresgélt a képek között, hátha talál egyet, amelyre visszaemlékezik, vagy amely legalább valami különlegeset jelent a számára – de hiába. Esténként a kunyhóban üldögélt a bányásszal, és minthogy az öreg hallgatott, Barnabás is megszokta a hallgatást. Lassanként átvette Yor mozgását is, az elővigyázatosságot, nehogy zajt üssön, amitől a képek széteshetnek. Yor némán, csak Barnabás kezének irányításával tanította a fiút arra a művészetre, hogyan kell a finom, leheletvékony máriaüveg-rétegeket egymástól elválasztani és óvatosan kiemelni. Lassanként megtanult tájékozódni a lenti teljes sötétségben. Felismerte a folyosókat és tárnákat, valami olyan új érzék segítségével, amiről nem tudott magának számot adni. És Yor egy napon keze érintésével tudtára adta Barnabásnak, hogy mostantól fogva egyedül kell dolgoznia egy olyan alacsony tárnában, amelybe csak kúszva juthat be. Barnabás engedel­meskedett. A vájat nagyon szűk volt, és az őskőzet terhe feküdt rajta.  Úgy kuporgott begöngyölve Fantázia fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg nem született gyermek az anyja testében, és türelmesen bányászott egy elfelejtett álom után, egy kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti. Mivel a föld belsejének örök éjszakájában semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem tudott a képek között. Csak abban reménykedhetett, hogy a véletlen vagy a sors irgalma egyszer hozzásegíti az igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyó­ban levő napvilágra mindazt, amit ki tudott fejteni a Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére hiábavalónak bizonyult a munkája. De Barnabás nem panaszkodott és nem zúgolódott. Min­den önsajnálat kihalt belőle. Türelmes és nyugodt lett. Noha erői kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak érezte magát.  Hogy meddig tartott ez a keserves időszak, nem lehet megmondani, mert az efféle munka nem mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán olyan képet hozott fel magával, amely azon nyomban annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy felkiáltson meglepetésében és ezzel mindent tönkretegyen.   A finom máriaüveg-táblán nem volt túl nagy, csak akkora körülbelül, mint egy átlagos könyvoldal – nagyon világosan és élesen egy férfi látszott, aki be volt fagyva egy üvegtiszta jégtömbbe. Minden oldalról áthatolhatatlan, de tel­jesen átlátszó jégréteg vette körül tetőtől talpig.  Mialatt Barnabás a hóban előtte fekvő képet szemlélte, vá­gyakozás ébredt benne ez után a férfi után, akit nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a messzi távolból, mint a szökőár keletkezik a tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de amely egyre közelebb érve, hatalmas, emeletnyi hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör a végén. Barnabás majd megfulladt benne és levegő után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt elég nagy ilyen óriási vágyakozás befogadására. Ebben az árhullámban minden emléke alámerült, ami még önmagára vonatkozott. És elfelejtette az utolsót, amije még volt: a saját nevét.
            Mikor másnap kora hajnalban felkeltek, a név nélküli fiú így szólt Yorhoz:
            – Ma már nem megyek le veled a Tárnód Bányába.
            – El akarsz hagyni?
            A fiú bólintott. – El akarok indulni, hogy megkeressem az Élet Vizét.
            – Megtaláltad a képet, amely vezetni fog?
            – Meg.
       – Vidd magaddal – suttogta –, és el ne veszítsd. Ha elveszíted, vagy összetörik, akkor számodra mindennek vége. Többé semmid sincs Fantáziában. Tudod, hogy ez mit jelent.
            A fiú, akinek nem volt többé neve, lehajtott fejjel állt és hallgatott egy darabig. Majd éppily halkan válaszolta:
            – Köszönöm, Yor, mindazt, amire tanítottál.
            Kezet fogtak.
            – Jó bányásztanuló voltál – dörmögte Yor –, és szorgalmasan dolgoztál.
            Ezzel elfordult és a Tárnód Bánya aknájához ment. Anélkül, hogy visszatekintett volna, a szállítókasba lépett és leszállt a mélybe.
            A név nélküli fiú kiemelte a képet a hóból és nekivágott a végtelen fehér síkságnak.



Elhatározta, hogy követi ezt az erőt, mert tudta, hogy a megfelelő helyre vezeti, akár hosszú, akár rövid lesz az út. Most már semmi nem tántoríthatja vissza. Meg akarta találni az Élet Vizét, és biztos volt benne, hogy meg is találja. Ám ekkor sok száz apró kéz ragadta meg és akarta a magasba rántani. A fiú teljes erejéből védekezett, mire a pillék szétröppentek. De mint a felizgatott darazsak, konokul újra meg újra visszatértek.
           A visítás és rikácsolás közepette egyszer csak halk és mégis hatalmas hang szólalt meg a messzeségből, akárha valami nagy bronzharang zengett volna.
            A salabókok egy szempillantás alatt elmenekültek, és sötét rajuk eltűnt az égen.
            A fiú, akinek nem volt többé neve, a hóban térdelt. Előtte porrá zúzva feküdt a kép. Minden elveszett a számára. Nincs már semmi, ami az Élet Vizéhez vezethetné.
        Mikor felnézett, nem messze maga előtt a hómezőn két bizonytalan körvonalú alakot látott könnyein keresztül, egy nagyot és egy kicsit. Megdörzsölte a szemét és még egyszer odanézett. Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány és Atráskó.

(Michael Ende: A végtelen történet)

2013. augusztus 12.

Hallgassuk a tengert, Szerápion


Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette - fél lépéssel elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig lemerülve,
el-elfúló lélegzettel - a másik (vagy a mása). Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok.Talpuk alá a föveny úgy simult akár a víz, puhán és selymesen. Két kő volt ott - csak két kő, semmi más - mélyen beásva a homokba; kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, mikor még hajók jártak erre. Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven.
Ültek és hallgattak. Nézték a tengert.
Aztán - órák vagy napok múlva, mindegy - aki a társa volt (vagy mása volt) annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe. Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat.
- Szólhatsz, Szerápion.




Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk?
- Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk.
- A célnál?
- Nem tudom. A cél, Szerápion, sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább.
Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc és délibáb, Szerápion. 

Megállás soha nincs?
- Megállás? Nem tudom, mit értesz megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll igazán, aki úton van. Aki egyszer eltökélte, hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre gyökerezve, s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami titkos központ felé, míg lép, előre mindig, a titkos Cél felé. S a kettő végül, valahol összeér. Saját magába ér, ha célhoz ér, Szerápion.
S amíg ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant (bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) - amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet halljuk , s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs mások szerint, világokat, Szerápion.
Mit tudhatod, a szem, mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) - mit tudod, mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, és figyeli a belső lépteket.
Mindig a belső lépteket figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.

Magányosan?
- Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion.
Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly, s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság.
Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan pusztulásig, s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion, veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok külön lombot, vagy fölkavarja tengerét s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan levélen el nem szunnyad, oly lágy alommal mint a csecsemők.
Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem, mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan, hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája rácsukódik, és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás emléke rezdül az iménti Figyelem helyén, vagy az se tán?
Sosem voltam magányos. Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké, s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos.
Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor magvakat sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy gyöngéd virágbibét a sziklán?
Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik, s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok múlékony mámorát, mikor kinyílnak?
De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva, mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion, az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol sem látható - mert a tajtékzó víz, a jajgató lomb, ódon házak kéményében huhogó Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos Nemlétező, Megfoghatatlan.
Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt.
Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger mozdulatlan tükre alatt? Mindig magányban éltem, és soha nem voltam magányos. Valami világszél fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos.
Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt.
Nem ismertem? Kilábaltam belőle, leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát. Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek.
Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, s akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy boldog voltam. Boldog vagyok.
Elég.
Hallgassuk a tengert, Szerápion. 

S mit hallgassunk, ha nincs?
- A tenger mindenütt van és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger. Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig merev már, ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az Átmenet hullámai, elporladók s mindig megújulók; a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket.
Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban a csöndet? Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott a zúgás.
Hallottad már a rózsában a nyílás
titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen messziről érkező néma hullámverését? Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger.
S a fordított nyílás, a Hervadás: az is a Tenger.
Bennünk él és benne élünk. Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul tenyeredben. Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival, a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka, mielőtt visszaolvad elemébe.
Ez vagyunk.
Hallgassuk a tengert, Szerápion. 

S az emberek? ,,A mások: a pokol''?
- Nem. A mások, Szerápion, az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már, mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék emléke is elhagyta már - nem, nem vagyok még gyermekké bárgyult vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög, s nem tudja mit motyog.
A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm bokától homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, csak irgalom.
Pedig láttam röhögve gyilkolót, gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat szürcsölőt, szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak, láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással zabálni a pusztába kergetettek alig hűlt ételét, s még mennyi mindent!
Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint fogják a tollat: úgy szólhatok, mint aki tanú s áldozat volt egyszemélyben. Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol.
Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol.
Ha nincs mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem ragaszkodót?
Egy Angyal mindig készen áll, hogy érted jöjjön, ha szólítod. Ezért nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod. A másokét is. Tehetetlenek. Jegyezd meg: bármely pillanatban kézen foghat - már kézen is fogott a Szabadság, és kivezet, Szerápion. 

Hová?
- Hová? Igen, hová, Szerápion?
A kérdéshez. Minden kérdés az indulás, és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez indulni kell. Kilépni. Mintha egy (bármilyen nagy) körbe lennél bezárva, s kilépsz a körből. Túllépsz a körön, amerre a Sugár mutat. Minden sugár túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy, magába tér vissza, míg a sugár, túllépve a körön, valahová a körön túlra tart.
A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli központba?
Néztél már gyerek szemébe, mikor ő maga elnéz, messzire, játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad szeme tükrében saját arcodat?
Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén egy másik szem, tétován és mohón, mint késhegy, cél nélkül rezegve még - potenciális gyilkosok vagyunk mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl.
Dobd el képletes késedet. Ne ölj. Lépj ki a körből.
Indulj el, keress egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem, hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám, vagy mint a Szél.
Elindul, soha nem kérdi: hová? - csak túllép a körön, s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, és megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren másik tengert talál. A tengerek, Szerápion, változnak halmazállapot szerint, de lényegük, a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra csap.
Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből, s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút, nem vágyik vissza a körön belülre.
Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók ágálását a napi árfolyamról, s az ájtatos tülekvők együgyűen átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod, mint bukdácsolnak más ellen vetett hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak, miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon.
Meguntam az agórákat. Ítélet nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert. Ítélet nélkül. És nem érdekel ítéletük. Már csak a Tenger. Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással a maga tengerét, mindig tovább.
Hová? Míg nyarába nem ér.
Indulhatunk, Szerápion.
 
S a halhatatlanság?
- Akik az alvilágban, holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak, előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz után mind kijutnak a fényre.
Csakhogy akkor már mit sem ér nekik, Szerápion. 




Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, mögöttük végtelen víz. Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. S fölöttük egy Madár. Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. A világ egy-egy hullám-szárnycsapás, amellyel túlgördül magán. Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. Elnyelte a víz vagy a homok árja.
Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert. A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög. S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott. 

(Rónay György: Szerápion legendák)