Van
egy szél; ha felém fordul, meghallom a kert és a sivatag
beszélgetését. Hol a sivatagban, hol a kertben, nappal vagy éjjel. A
vályogfalak, kőfalak, semmilyen falak,
mészkő, messzi nyáj, üvöltés, madarak éneke, sziszegés, csurranás,
csönd, száraz illatok, vizes illatok, holdak, csillagok, virágok mind a
kert meg a sivatag hangkulcsai.
Elmondja egymásnak álmát a
kert meg a sivatag. Leginkább egymásról álmodnak. A sivatag a benne
fekvő kertről álmodik. Szereti a kertet. Átöleli. Sivataggá szeretné
változtatni. A kert magában él. A kert a sivatagról álmodik, mely ott
van körös-körül. Arról, hogy különbözik tőle, és tudja, hogy ez a
különbség olyan illó könnyű, mint az érzelmek.
Régen lehetett,
amikor először hallottam meg beszélgetésüket. Talán kétéves lehettem,
amikor meghallottam őket. Talán egyéves lehettem, amikor meghallottam
őket, és így tovább. Talán mielőtt megszülettem. Vagy bárki
megszületett. Vagy gömbölyűből tojás lett volna. Vagy a víz
megszületett volna, magas szirten hűlve, könnyeket jövendölve,
szemeket jövendölve.
Talán még a színes éjszakában forgó
sziklák előtt hallhattam meg őket. Hallom őket talán már mióta a fény
keresgélni kezdett valamit, amire írhatna, fehéren lebegve, a színeket
még magában rejtve, s körülötte a sötétség; semmit sem felejtve a
kezdet óta, a tudás végét jövendölve, a vadont jövendölve. És a
kertet. És a sivatagot.
W. S. Merwin: Beszélgetés (A Létezés Hálói)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése