2018. december 30.

a sivatag ajándékáért hálával tartozik az ember

A sivatag lába a szárazság,
a sivatag lába nyomot hagy,

a sivatag dereka a meleg,
a sivatag dereka otthonos,

a sivatag mellkasa a hideg,
a sivatag mellkasa idegen,

a sivatag keze a szél,
a sivatag keze mindenhová elér,

a sivatag szája a homok,
a sivatag szája mindig beszél,

a sivatag tekintete az éjszaka,
a sivatag tekintete mély,

a sivatag homloka a nappal,
a sivatag homlokán világosság fészkel,

a sivatag bánata a felhő,
a sivatag bánata múló,

a sivatag öröme a kék ég,
a sivatag öröme tartós,

a sivatag ajándéka a tágasság,
a sivatag ajándékáért hálával tartozik az ember.


a sivatag élőlény,
a sivatagot a Teremtő teremtette,
a sivatag becsületes, szerény és őszinte,
a sivatag becsületességével, szerénységével és őszinteségével védelmet
nyújt a hopiknak a becstelenség, hivalkodás és képmutatás ellen.





Meztelenül, arccal keletnek,

állnak az oltár előtt a beavatottak,

állnak a tűzgödör mellett,
állnak a visszafojtott sötétben,
állnak látásuk vizében,

állnak a lét kettős félkörén,
állnak a születés és halál között,
állnak egyszerre két helyen:
állnak a felső világban,
állnak az alsó világban.





A kivába létrán jutsz le,
jófajta ciprusból van,
sima, erős, egyenes,
nem szeged nyakad,
ha fokról-fokra haladsz.





A feljövetel útja hosszú is meg rövid is,
a feljövetel útja távoli is meg közeli is,
a feljövetel útja széles is meg keskeny is,
a feljövetel útja sima is meg göröngyös is,
a feljövetel útja száraz is meg sáros is,
a feljövetel útja népes is meg kihalt is,
a feljövetel útja meleg is meg hideg is,
a feljövetel útja benti is meg kinti is,
a feljövetel útja nyitva is meg zárva is,
a feljövetel útja világos is meg sötét is,
a feljövetel útja néma is meg beszédes is,
a feljövetel útja nyugodt is meg viharos is,
a feljövetel útja új is meg régi is,
a feljövetel útja egyszerű is meg bonyolult is,
a feljövetel útja otthonos is meg idegen is,
a feljövetel útja édes is meg keserű is,
a feljövetel útja véges is meg végtelen is,

a feljövetel útja ellentéteket egyesít magában,
és a kiválasztottak az ellentétek létrafokain jutnak át
az egyik világból a másik világba.






Az űrből kilép a végtelenség és jön felém,
az égből kilép a magasság és jön felém,
a nappalból kilép a világosság és jön felém,
a levegőből kilép az áttetszőség és jön felém,
a fákból kilép a sudárság és jön felém,
a füvekből kilép az üdeség és jön felém,
a földből kilép a melegség és jön felém,
a vizekből kilép a lágyság és jön felém,
az állatokból kilép a szelídség és jön felém,
az emberekből kilép a szeretet és jön felém,
a szellemekből kilép az örökkévalóság és jön felém,

én is kilépek magamból és megyek magam felé.





A jó gazda időben
letöri a kukoricát,
hazaviszi a mezőről,
és hombárában féregtől,
nedvességtől óvja,
a szeretet hombárában
se féreg, se nedvesség,
a szeretet jó gazda.





Shongopoviból Moencopiba az út Oraibin keresztül vezet,
a gondolkodásból a megértésbe az út az érzésen keresztül vezet.





Ha nem esik az eső,
üres a ciszterna,
ha fél napig esik az eső,
félig telik meg a ciszterna,
ha egész nap esik az eső,
egészen megtelik a ciszterna,

ha nem érzel,
nem értesz,
ha félig érzel,
félig értesz,
ha egészen érzel,
egészen értesz.





A fent fent van,
a közép középen van,
a lent lent van,
a lentet a közép köti össze a fenttel,
az embert a szeretet köti össze Istennel.





A csúcs fent van,
a völgy lent van,
a csúcs és a völgy közt
félúton füves tisztás van,
a füves tisztás a mérce.





az élet útján nincs mit javítani,
mert az élet útja tökéletes,
az élet útján nincs mit keresni,
mert az élet útja üres,
az élet útján nem lehet megállni,
mert az élet útja folytonos,
az élet útjáról nem lehet letérni,
mert az élet útja szakadék felett ível,
az élet útját nem szabad megkurtítani,
mert az élet útja ki van szabva,

az élet útját követni kell.

~ Oravecz Imre: A hopik könyve ~



Van a halottaknak még egy lakhelyük, amely szintén nem a föld belsejében található: ez a sivatag. Az ősi Egyiptomban a sivatagot úgy tekintették, mint a külvilágból való száműzetés helyét. A próféták mindig is figyelmeztették Izrael fiait, hogy a városi élet megrontja az embereket; az egyházatyák pedig azt mondták, hogy ha közeledni akarunk az angyalokhoz, meg kell törnünk a testünket a sivatagban. A kisázsiai szentek életrajzírói szerint a sivatag kietlen, sivár, rejtelmes, veszélyes föld, tele vadállatokkal és szörnyekkel; Isten és a Sátán küzdelmének a színhelye, és a remetéket megszálló kísértéseké, akiknek annál kegyetlenebb próbákat kellett kiállniuk, minél súlyosabb megtartóztatásokat róttak ki magukra. A sivatag jelentése tehát a paradicsomtól a pokolig terjedhet.

A magányt, a csendet, a szabadságot, a sivatagnak eme ajándékait csak az erős lélek tudja elviselni: aki önmagával szemben és a Gonosszal szemben is erős. Az erős emberek és a költők a szellem hívó szavának engedelmeskedve készek arra, hogy útra keljenek a pokolba vagy éppen a sivatagba, s ott találkozzanak az árnyakkal, a halállal – és ha lelkük erős marad: saját újjászületésükkel.

Aki valaha is megismerte a sivatagot, soha nem felejti el tanulságos hatását.

 Paolo Santarcangeli

2018. december 9.

Ajándék



Elias Schwartz figyelmesen szemügyre vette a lábbeliket. Hangjába bánat vegyült, amikor kijelentette, hogy javításra már nem érdemesek. Elfogadtam a kedvezőtlen ítéletet. Aztán fogta a cipőket és eltűnt az üzlet hátsó traktusában. Meglepetten várakoztam. Egy barna papírzacskóba csomagolva hozta vissza, gondoltam azért, hogy haza tudjam vinni. Amikor otthon este kinyitottam a zacskót, két ajándékot és egy cédulát találtam benne. A cipőkben egy-egy papírba csomagolt csokoládés keksz volt, a cédulán pedig ez állt: „Ha nem is érdemes megcsinálni valamit, azért érdemes jól nem megcsinálni”. Elias Schwartz. 

Robert Fulghum

2018. november 24.

az Isten áldotta búza

Nem könnyű a mesékről beszélni. 

“A mesékről szándékozom szólni, pedig tudom, hiányos felszereltséggel bocsátkozom kalandos vállalkozásba” - kezdi mesékről írt esszéjét J. R. R. Tolkien. Rudolf Steiner a következőképpen ír ugyanerről a témáról: “Merész dolognak tűnhet a meseköltészetről beszélni a szellemtudományos kutatások fényében. Egyrészt, a tárgy nehézsége miatt: mert azokat a forrásokat, amelyekből a mesék, a valódi, az igaz mesék erednek, az emberi lélek olyan mélységeiben kell keresnünk, amelyekig csak bonyolult és hosszú úton juthatunk el, az általam gyakran ismertetett szellemi kutatási módszerek segítségével. Másrészt, éppen a meseköltészet varázsával szemben különösen erősen érezzük, hogy a mese lényegének fogalmi megközelítése megsemmisíti a mese elementáris, eredeti hatását a lélekre, vagyis magát a mese lényegét.” 


kép: Duy Huynh


Különös, hogy mindketten bátorságért fohászkodnak azért a tulajdonságért, amely olyan sok mesében játszik központi szerepet. Fohászkodjunk tehát mi is bátorságért, és bízzunk benne, hogy ha kezdetben talán hiányzik is, majd megjön, éppen a mesékkel való foglalkozás gyümölcseként.

Steiner rámutat a két alapvető nehézségre: az egyik, hogy a valódi, az igaz mesék forrásai igen távol esnek a lélek hétköznapi tartózkodási helyétől. A másik, hogy óvakodnunk kell attól, hogy a mesét elemezzük, “halálra analizáljuk”. Gyakori tapasztalat, hogy ha az ember elolvas, vagy meghallgat egy esetleg igen elmés műelemzést, akkor ennek eredményképpen ugyan immár sokkal többet tud az elemzett műről, csak éppen hosszabb-rövidebb időre - ha nem örökre - elmegy tőle a kedve. 

Felmerül a kérdés: ha olyan nehéz egy mesét fogalmilag megközelíteni, és olyan nagy a veszély, hogy ennek során a mese varázsa megtörik, akkor minek kell egyáltalán a mesékkel foglalkozni? Nem lenne egyszerűbb azt mondani: Engedjük át magunkat a mese élvezetének, és kész. Minden további szó fölösleges. Ez elég meggyőzően hangzik. Csak kérdés, hogy vajon milyen mélyre megy ez az élvezet? Steiner a már idézett előadásában azt mondja, hogy a mese esztétikai élvezete úgy viszonyul valódi tartalmához, mint az étel íze a tápértékéhez. Az étel íze persze fontos, de a pusztán élvezetre felépített táplálkozás általában a lehető legegészségtelenebb. A táplálkozási szakember aligha elégedhet meg azzal, hogy erre hagyatkozik. Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy adjuk át magunkat egyszerűen a mesének, és ezzel aztán tényleg kész. A kérdés csak az: valóban át tudjuk adni magunkat a mesének? Ha igen, akkor tényleg minden további foglalkozás fölösleges. Az előbbi hasonlatnál maradva, itt olyan intenzív átélésre lenne szükség, amely úgy képes követni a mese hatását a lélekben, hogy meg tudja állapítani annak “tápértékét”, a szervezetre való hatását. 

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor általában belátjuk, hogy esetleges kivételes pillanatoktól eltekintve, csak nagyon korlátozottan tudjuk magunkat átadni bárminek, legyen az mese, vagy bármilyen művészet, vagy másik ember. Az a töretlen figyelem, ami a gyerek beszédtanulását lehetővé teszi, a felnőtt számára szinte ismeretlen. Ezt tanulni kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy a mai felnőtt erre önmagától, spontán, általában nem képes. Ha egy mesében való koncentrált elmélyedés tapasztalatait megfogalmazzuk, akkor ez könnyen úgy hangozhat, mint egy meseelemzés. 
A továbbiakban mindenestre tartózkodni kívánunk mindenfajta elemzéstől, különösen attól, hogy megtaláljuk egy mese “egyedül helyes” megfejtését. Amit egy meséről mondani érdemes, az azoknak a tudati tapasztalásoknak a fogalmi leírása, amelyek a mese intenzív követése során szerezhetők. Ez támpontokat adhat ahhoz, hogy megtanuljuk a mesei elemeket közvetlenül érzékelni, a mesei tájat valóságosan bejárni. Amit ezenkívül a mesékről mondani lehet, az legfeljebb tudományosan érdekes, a közvetlen pedagógiai gyakorlatban aligha.

Kezdjük azzal, hogy fölteszünk néhány alapvetőkérdést: honnan jönnek a mesék? Igazak a mesék? És ha igen, minden mese igaz? Hogyan foglalkozzunk a mesékkel? És hogyan ne? Mit jelentenek a mesék a gyerek számára? A továbbiakban ezeknek a kérdéseknek a mentén közeledünk a mesékhez. 

Aki bátran közeledik a mesékhez, az egy különleges, tiszta örömhöz közeledik. A mesével való helyes foglalkozás nem más, mint ennek az örömnek a kalandos felfedezése.


kép: Duy Huynh


Honnan jönnek a mesék? Óriási mennyiségű információ áll rendelkezésre a mesék térbeli és időbeli terjedéséről. Móra Ferenc igen gazdag és mulatságos gyűjteményt közöl arról, micsoda hihetetlen utakat jár be egy-egy mese térben és időben. A legkülönbözőbb irodalmi, mitológiai és gyakran teljesen profán elemek keverednek a népmesékben színes összevisszaságban. De Móra igen jól tudja, hogy az ilyen kutatás végső soron nem adhat felvilágosítást arról, hogy honnan is erednek a mesék. Hiszen minden leírt esetben valami már adott , ami aztán átalakul, módosul. “Hogyan került tehát Jeruzsálem alapításának legendája a kunágotai búzamezőkre, és hogyan szépült ott magyar teremtés-mondává?” - kérdezi Móra az egyik meghökkent ő metamorfózisra utalva. “Hát úgy - folytatja -, hogy a mese is mind istenáldotta búza. Valahol kihajt, fölmagzik, szétpereg, madár fölkapja, szél sz árnyára veszi, s viszi hetedhétország ellen, évezredeken és világrészeken keresztül.” Igen, a mese istenáldotta búza. Talán valóban ez a lehető legpontosabb tudományos megállapítás a mesék eredetéről. Gyakran hallani, hogy a mesék - a népmesék - a néptől származnak. De hát ki az a nép? Hogy talál ki a nép egy mesét? Mert az, hogy a nép adja-viszi a mesét, az még csak követhető . De hogy kezdődik el az egész? Akármilyen messzire nyúlunk vissza, már mindig valami adottat találunk. Feltételes nyugvópontokat lehet találni, de minden homokdűne mögött ott sejlik már a következő - mint Thomas Mann-nál a “József és testvérei”-ben.

Ez a nehézség kísértetiesen hasonlít a természettudomány alapvető dilemmájához. A természettudományos kutatásban a jelenségeket egy ok-okozati lánc mentén igyekszünk megmagyarázni. Minden okozatot megelőz egy ok, a végtelenségig követhetünk egy ilyen láncot visszafelé, anélkül, hogy az elejére bukkannánk. Hogy lehet kitörni egy ilyen láncból? Nyilánvalóan csakis úgy, ha kilépünk a láncolatból, ha megtaláljuk az utat egy igazi kezdethez, aminek nincs oka - éppen ezért kezdet. Hol máshol találhatnánk meg egy igazi kezdetet, mint valakinél, aki kezdeni képes? Kezdet csak kezdésből eredhet, kezdeni csak valaki kezdhet, aki pedig valaki, az tudja is ezt magáról, tud “én”-t mondani. Éppen azért nem találja a természettudomány az igazi kezdetet, mert nem mer a kezdet elkezdőjére kérdezni. Szeretné megmagyarázni a világot, de nem akarja észrevenni, hogy ehhez fel kell tételeznie, hogy a világnak van valami értelme (a magyarázat azt keresi), és értelem forrása nem lehet valami értelmetlenség (úgymint ősrobbanás stb.). Hasonló a helyzet a mesék eredetére vonatkozó kérdéssel is.

A teljes tanulmány itt olvasható.

Böszörményi László: A mesékről

2018. november 17.

átélni a szituációt, amely az időből fakad

Érdemes közelebbről megnézni néhány olyan közönségesebb helyzetet, amely a mai ember magatartására jellemző. Ezek közül a helyzetek közül egy sem típus, akár lélektani, akár társadalomtudományi, akár történeti szempontból, sokkal inkább világhelyzet, amely állandóan mindenki számára nyitva áll – a modern ember drámájának egy szituációja, amin, ha nem is teljesen, de részben minden európai keresztülment és megy és menni fog, és ezért közvetlenül, belülről érti, mert útjába esik. Valamennyinek pedig közös ismertetőjele van: a krízis-arculat.  Akármilyen viszonyban áll a mával, benne van. 




Mindjárt az első helyzet, amit lótuszevőnek lehet hívni (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-ének kifejezése), bizonyíték erre. A lótuszevőre jellemző, hogy úgy él, mintha nem volna krízis, a helyzet komolyságával és nehézségével szemben sajátos eszméletlenségben, mintha édes és kábító gyümölcsöt evett volna, ami elfeledtette vele reális helyzetét. De ezen az arcon is ott van az idő drámai feszültsége. Mintha gondtalan felületességével nem venne tudomást arról, ami körülötte történik, látszólag tisztán élvező életet él, amennyiben sikerült neki „elfelejteni” az időt, amelyben él. A lótuszevő mégis krízis-arculat és egyike a legjellegzetesebbeknek. Mert az elfelejtés csak annak szempontjából van, amit valaki el akar felejteni. A lótuszevő azt hiszi, hogy amit nem akar észrevenniazt nem is vette észre. Pedig ez a világhelyzet csak a krízis tekintetében van: csak annyiban, amennyiben valaki nem akar feleszmélni rá, hogy hol él. Ezért az a helyzet jobban ki van szolgáltatva a krízis állapotának, mint akármilyen másik, mert kénytelen mindig pontosan és éppen az esedékes, a jelentkező kritikus szituációnak hátat fordítani, mindig azt, aminek megoldása a legfontosabb volna, „elfelejteni”. A lótuszevő példa arra, hogy az ember a történet feladott drámájából mennyire nem tudja magát kivonni soha, és amennyiben mégis kísérletet tesz rá, ez mennyire magára az emberre üt vissza. Mert gondolható-e, hogy bármit is elér azzal, ha nem vesz tudomást az időről? Vajon arathat-e mást, mint önmaga ámítását? Ebben a világhelyzetben van mindenki, aki az idő feladata alól kivonja magát, és úgy tesz, mintha itt nem volna semmi megoldanivaló, megkísérel egy kortól elütő stílust megvalósítani, amely az adott helyzettel úgy számol, hogy úgy tünteti fel, mintha nem kellene vele számolni. A lótuszevőnek végeredményben ugyanúgy részt kell vennie az időszerű játszmában, mint mindenkinek, rá is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint másra, de állandóan olyan magatartást tanúsít, amellyel azt akarja jelezni, hogy ő mindezeken felül van, és rá ez nem vonatkozik. Ez a helyzet végeredményben a maszkhoz vezet: a gondtalanság mosolya a lótuszevő arcán megfagy, az ember lényegtelenné lesz, tényleg elveszti minden kapcsolatát az idővel, és ami belőle marad: az üres térbe meredő lárva, mialatt a kor továbbrohan. 




Egészen más az „outsider” helyzete. Sokszor találkozni vele, és elméleteiről lehet megismerni. Teljes tudatában van annak, ami történik, de azt hiszi, abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy a megoldásnak is birtokában van. Ide tartozik a politikai párt, amennyiben programatikus, és programját tényleg komolyan is veszi. Outsider minden részlettudomány (pszichológia, statisztika, gazdaságtan stb.), mint univerzális megoldási kísérlet, minden társadalmi mozgalom, amely „alulról” vagy „felülről” akarja a világhelyzetet megoldani. Az outsider-szituációra jellemző az, hogy „kívülről” kísérli meg, éspedig gyakran egyszer s mindenkorra feloldani a krízist – kívülről, vagyis nem magából az időből, konkréten, adott tényekből kiindulva, hanem elméletből, absztrakt módon, saját eszméit a valóságra erőszakolva. Ez a törekvés még csak nem is segít, és még csak részleteket sem old meg: részint, mert a kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az idő középpontjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek, éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lenni, élményszerűnek, sorsszerűnek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok, akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot élő emberen, népen, államon „kívül” vannak – külső beavatkozással akarják az időt áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig eredménytelen volt, az is fog maradni.




Mielőtt a legfontosabb drámai helyzet szóba kerülne, még egyet kell szemügyre venni: a. lemaradást. Ez a helyzet nem az a jellegzetesen korszerűtlen, amelyről az előbb volt szó: a korszerűtlen számára az egész krízis-helyzet idegen, az időn kívül született, nincsen valóságos kapcsolata a mával és nem is volt. A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. Az aktuális feladattal, a minden pillanatban újra más és más kritikus szituációval elvesztette és mind jobban elveszti érintkezését. Az idő között és közötte a távolság egyre nő: mind jobban elmarad. Visszaesik a múltba. Ha a kontaktus megbomlásakor csak egy-két ütemnyi késése volt, ez a késés egyre nagyobb lesz. A lemaradás nem feltétlenül az öregedéssel jár együtt, vagy nem a provinciális helyzetből folyik; „megáll”, illetőleg „lemarad” mindenki, aki a történet folyton új és új feladatát diktáló ütemét elvéti, és a világtörténés ritmusából kikapcsolódik. Ölthet ez a helyzet olyan alakot is, hogy az ember „megmerevedik”, olyat is, hogy „széthull”, olyat is, hogy „kifullad” vagy „összetörik”. Minden esetben azt jelenti, hogy egzisztenciája elveszti az időben való jelenlétet, életmenetében „korszerűtlenségi koefficiens” támad, s ennek egyre növekvő hajlama van, egyre nagyobb lesz a távolság egyéni sorsa és a közös emberi sors között.

Hamvas Béla: A világválság - Krízis és katarzis

2018. november 5.

Mnemoszüné kútja

Sok rejtett kincsünk van. Ha van kellő nyitottságunk kicsit hátrafelé is nézni az időben. Olyan emberek éltek és alkottak itt, adták át a keletről tudásukat, mint Kőrösi Csoma Sándor, Baktay Ervin, Stein Aurél, Lénárd Jenő, Germanus Gyula, Vámbéry Ármin, Várkonyi Nándor, Kaczvinczky József, Hamvas Béla és Weninger Antal. Tudásuk mentes a mai ezoterizmus fertőzöttségétől és a felületességtől, így bátran olvashatjuk őket, ha autentikusabb ismeretanyagra vágyunk. Például Weninger Antal ebben az 1942-ben írt könyvében már említi a ma oly felkapott és népszerű integrál jógát, pszichoszomatikát és mindfullnesst is, így szó szerint. Nagyon megelőzte korát. (a szerk.)





Mai korunk nagy hiánya, hogy a külső természet szédítő megismerése mellett saját magunk párhuzamos felfedezése teljesen elmaradt, sőt, visszafejlődött. S ez számtalan bajunk forrása. A tárgyak alapos ismerete háttérbe szorította az önismeretet, minden belső haladás nélkülözhetetlen elemét. A gépek megölik a személyiséget. A külvilág egyoldalúságától botorkálóvá váló ember kénytelen a saját benseje felé fordulni, ha vissza akarja nyerni egyensúlyát. E benső útkeresés legbiztosabb és legkimunkáltabb módszere a jóga tapasztalati tudománya. 
A műszaki haladás nem elégíthet ki senkit, ha hiányzik az őszinte társadalomtudat, a nyílt szív és a megértő szeretet, egymás nagyobb becsülése a köz- és magánéletben egyaránt. Nem igazi értékek uralkodnak, csak azok gyakran szennyes utalványa, a pénz, a tőke, a háborús szellem, és a világűr megfertőzése militarizálással. A tömegek felületes külső élete, a komoly munka kerülése és a romboló pénzimádat megrontja a szíveket, szellemi járványokat kelt, életuntságra vezet, társadalmi erkölcstelenségre csábít, megfoszt a belső egyensúly nyugalmától, biztonságától, erejétől. 
Az ember azt hinné mindezek alapján, hogy nagy keletje van a mentálhigiénének, a tudományos józanság elfogadásának. Tömegek kerülnek megint a sötét éjszakába: sarlatánok, lélekidomárok, lelki gyámok, tudatlan jógatanítók kelepcéibe, üres reklámok, áltudományos, naiv cikkek, előadások, sötét babonák követésébe. Ott keresnek vigasztalást, ahol csak csalódhatnak. S a népszerűsített jóga sem kivétel. Ezért fontos, hogy megismertessük az olvasókat az eredeti jógával, szemben a gimnasztikai gyakorlatokká elfajult áljógákkal.

A közvéleményben világszerte az a teljesen hamis felfogás uralkodik, hogy a jóga testgyakorlat vagy annak egyik keleti fajtája, tehát egy rangsorba helyezhető a sporttal, tornával, az akrobatikával, sőt, a fakírsággal. Pedig a jógának, még a testtartásokat magába foglaló hatha-jógának is legkevesebb lényegi köze éppen a testhez van. Inkább lelki, mint testi tréning. A gondolat, a kedély, az emlékezet és az akarat magasfokú kiképzése, amelyeknek csak velejárója, kísérete, noha szükséges alapja a testi működések ellenőrzése és javítása. Különösen téves az az állítás, hogy a hatha-jóga a test jógája, hiszen ennek is első két lépcsője a jáma és nijáma (erkölcsi tilalmak és tanácsok), vagyis a hatha-jóga ugyancsak színtiszta etika, az etikai magatartásra épül. A test bizonyos mértékig szerepel a harmadik és negyedik fokban, az öt-hat-hét-nyolcadik pedig a legmagasabb fokú lelki életet tanítja, az igaz ember igaz útját. A legjobb hasonlatot a zenében találom: a hangszer művésze kénytelen a testét is gyakoroltatni, de ez másodrendű, a fő cél a zene kifejezése, nem pedig a skálázás. A technika ennek csak eszköze, módszere. A jó előadóművész koncentrál, meditál, élményei vannak. A jóga is tisztán koncentráció, meditáció és magasrendű, boldogító élmény. 

Óvakodjunk a jóginizmus egyoldalúságától. Az ember nem azért él, hogy jógázzék, hanem azért jógázik, hogy teljesebb életet élhessen.  
A jóga nem logika és értelmi működés, mint a tudomány, nincsenek sablonjai, kötelező módszerei, s váratlan megvilágosodás is rövidítheti az utat. Végre meg kellene szabadulnunk az előítélettől, hogy a jóga előírható gyakorlatok sorozata. Lehet nagyszerű jógi az is, aki nem végez ászanákat és légzőgyakorlatokat. Hány jógi van és volt, aki nem is tudott a jógáról. Innen érthető, hogy gyakran találkozom olyanokkal is, akik tíz-húsz éve gyakorlatoznak, de nem tudják, hogy mi a jóga lényege, nem élik át, tehát voltaképpen sohasem jógáztak. 

A jóga sem nem vallás, sem nem filozófia, mert az indiai filozófia nem hasonlítható az európaihoz, a neve is másra utal: darsana, ami látást, felfogást, nézőpontot, doktrínát jelent (szanszkrit drs: 'néz'). A jóga filozófiája tehát darsana, nézőpont.


 


Weninger Antal (Boldogasszony, 1902. április 22. – 1993. november) orvos és szakíró. 
A kismartoni katonai reáliskolában tanult, 17 évesen már a bécsi orvostudományi egyetemre járt, végül a budapesti egyetemen szerzett diplomát. A debreceni klinikán tanársegéd, szülész-nőgyógyász, sebész és a röntgenlabor vezetője volt.

Ő írta 1939-ben az első magyar jógakönyvet A keleti jóga, India misztikája és ősi gyógymódja címmel, melyhez előszót az akkor már híres indológus, Baktay Ervin írt. A negyvenes évek végén Ortutay Gyula kultuszminiszter ki akarta nevezni Dr. Weningert nyilvánosan hiteles egyetemi tanárnak, nem utolsósorban azzal a céllal, hogy az orvosi egyetemen szabad, fakultatív tárgyként a pszichoszomatikus módszert tanítsa, majd bevezesse a jóga rendszeres oktatását. Azért, hogy akiknek a gyógyítás lesz a dolguk, először magukat, igazi Énjüket ismerjék meg, mielőtt másokat kezelnének. Az elkövetkező években tizenhárom könyve látott napvilágot ebben a témában.

A Magyar Nemzet első munkatársainak egyike volt, számos náciellenes cikket közölt Bánfalvi Szilárd álnéven, ezek közül kiemelkedett a Nyilas áfium ellen való orvosság és a Paranoiások című sorozata, amelynek egyik darabjában alig leplezve rajzolta meg Hitler elmeorvosi portréját. E cikk miatt bíróság elé is került. A második világháború előtt és alatt üldözöttek százait mentette meg saját élete kockáztatásával.

A háború után 1947-ben eltávolították igazgató-főorvosi állásából, megakadályozták, hogy a SOTE-n tanítson és sokáig csupán iskola-, és üzemorvosként dolgozhatott. Ezekben az években a gyógyításon kívül elsősorban a keleti orvoslással foglalkozott. Legjelentősebb könyve Az idő partján, mely az orvosi egyetem jógatankönyveként íródott, bár ezt a szerepet sajnos nem tölthette be. 1988-ban, negyvenhat évnyi szünet után jelent meg a mű átdolgozott 2. kiadása, mely szintén sokakat indított el a jóga útján. Írt külföldi orvosi szaklapokba németül, franciául, és angolul. Öt nyelven tájékozódott folyamatosan mindarról, amit a világ orvostudománya újként kínált.

A 80-as években kis létszámú jógacsoportokat is oktatott. Csak élete vége felé jutott szóhoz a televízióban, 1991-től nevéhez fűződött az első, jógát népszerűsítő tévésorozat. Illetve ebben az időben írt cikkeket a Nők Lapjába melyek ezoterikus tartalmúak voltak. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje polgári tagozata kitüntetést.
1993-ban távozott el az élők sorából.

Megjelent könyvei

  • A keleti jóga, India misztikája és ősi gyógymódjai
  • Az idő partján, Jóga és személyiség
  • Az egészség testi és lelki forrásai
  • Jóga a mindennapokban
  • A gyógyítóművészet új irányai
  • Orvos a lélekért
  • Szellem és egészség
Forrás: Wikipédia

2018. október 22.

"mint a levelek közt járó szellő suhogása"

Ha a mai ember a kinyilatkoztatás szót hallja, elkedvetlenedik. Azt hiszi, hogy itt valami csalás van. Mesterséges pátoszt sejt, színpadi külsőségeket és papi hazugságokat. 
A kinyilatkoztatásban nem kell nagy patetikus jelenetek között felhangzó szózatra gondolni. Ezt csak az olyan ember képzeli, aki a szellemi világ megnyilatkozásait nem élte át, azokban sohasem részesült és azt nem is érti. A kinyilatkoztatás nem operaszerű külsőségek között jelentkező retorikus szavalat. 


Festmény: Flora McLachlan


Minél mélyebb igazság nyilatkozik meg, annál halkabb és egyszerűbb; annál inkább a mindennapi életét élő, kötelességét végző tisztaszívű ember szívében szólal meg. 
Ahhoz, hogy valaki a kinyilatkoztatást felfogja, egyetlen dologra van szüksége: az éberségre. Az éberséget pedig csak egyetlen dolog táplálja: a tiszta lét. Ezért van szükség morális feddhetetlenségre: mert a moralitás nem önmagában való érték. Ez a folttalan élet egyszerűsége. 
Az ismeret csak zavar és ront, sőt az embert meg is akadályozza abban, hogy a kinyilatkoztatást felfogja. Miért? Mert az ismeret káprázat. A káprázat pedig az éberséget elaltatja. Az embert alvajáróvá teszi.
A kinyilatkoztatás helye a tiszta és megnyugodott egyszerű emberi szív. Ez az, amely az isteni szellem hangját közvetlenül hallja. Így nyilatkozott meg a teremtő szellem az ősidőkben. Így nyilatkozott meg azóta is remetékben, magányosokban, prófétákban, aszkétákban. Így nyilatkozott meg a történeti időkben is: misztikusokban, szerzetesekben, kivételes költőkben. “Mint a levelek közt járó szellő suhogása.” 
Valahányszor az emberi szív őseredeti egyszerűségét és tisztaságát visszanyeri, a Teremtő Szellem közvetlen kisugárzását fel tudja fogni, és meg tudja érteni. Ezt nevezik kinyilatkoztatásnak.

Hamvas Béla 


2018. október 12.

Október 12.-e: az Őslakos Ellenállás Napja

Amerika az egyetlen társadalom, amely a barbarizmusból a dekadenciába fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.

Oscar Wilde


Az amerikai gyermekek tanítói újra meg újra fölírták ezt a dátumot a táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy büszkeséggel és örömmel véssék az eszükbe: 1492. A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor fedezték föl az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket.
A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín volt minden.

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije

 

Meztelen, barna aravak férfiak és nők ámulva keltek fel a sziget tengerpartjain lévő falvaikban, és beúsztak a tengerbe, hogy közelebbi pillantást vessenek egy különös nagy hajóra. Amikor Kolumbusz és tengerészei kardokkal a kezükben partra szálltak, az aravakok futva üdvözölték őket, és élelmet, vizet és ajándékokat vittek nekik.

Kolumbusz később ezt írta a naplójába:
„Úszva el érték hajóinkat és papagájokat, gyapot-fonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre. Mindent nagyon szívesen adtak és vettek. Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak, vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk és mindenre kényszeríthetjük.”

Ezek a Bahama-szigeteki aravakok nagyon hasonlítottak a szárazföldi indiánokra, akiket nagyfokú vendégszeretet (ezt az európai utazók újra és újra elmondják), és a megosztásba vetett hit jellemzett. Ezek a tulajdonságok nem domináltak a reneszánsz Európában, ahogyan azt a pápák vallása, a királyok kormányzása és a pénz iránti őrület uralta, ami a nyugati civilizációt és Amerikába érkező első hírnökét, Kolumbusz Kristófot meghatározta.
Kolumbuszt a legjobban ez érdekelte: Hol van az arany? Meggyőzte Spanyolország királyát és királynéját, hogy finanszírozzanak egy expedíciót arra a földre, gazdagságra, amelyet az Atlanti-óceán másik oldalának vélt – az Indiákra és Ázsiába, az aranyhoz és a fűszerekhez. Spanyolországot nem sokkal korábban egyesítették, és ezzel Franciaország, Anglia és Portugália mellett egyike lett az új modern nemzetállamoknak. A modern világ más országaihoz hasonlóan Spanyolország is aranyat keresett, ami a gazdagság új forrásává vált, hasznosabbá, mint a föld, mert azon bármit meg lehetett venni. Spanyolország úgy döntött, hogy megkockáztatja az ismeretlen óceánon keresztül vezető hosszú hajóutat. Az út negyedénél rábukkant egy ismeretlen, fel nem fedezett Európa és Ázsia közötti földterületre – az amerikai kontinensre. 1492 októberének eleje volt, és harmincegy napja hagyták el az Afrika atlanti partjainál lévő Kanári-szigeteket. Ekkor fahasábokat és botokat láttak a vízen. Madárcsapatokat is megpillantottak. Mindezek földet jeleztek. Aztán október 12-én egy Rodrigo nevű tengerész megcsillanni látta a hajnali holdat a fehér homokon, és felkiáltott. A Bahamák egyik szigete volt a Karib-tengeren. Az első férfinek, aki földet lát, tízezer maravédis életjáradékot ígértek élete végéig, de Rodrigo ezt soha nem kapta meg. Kolumbusz azt állította, hogy ő már előző este fényt látott. Ő kapta a jutalmat.

Ahogy megközelítették a földet aravak indiánokkal találkoztak, akik eléjük úsztak, hogy üdvözöljék őket. Az aravakok faluközösségekben éltek, és kukoricát, jamgyökeret és maniókát termesztettek. Tudhattak vetni és aratni, de nem voltak lovaik vagy más haszonállataik. Nem ismerték a vasat, de kis aranydíszeket viseltek a fülükben.

Ennek hatalmas következményei lettek: Arra ösztönözték Kolumbuszt, hogy ejtsen foglyul néhányat közülük a hajó fedélzetén, mert meg volt győződve arról, hogy elvezetik majd az arany forrásához. Ezt követően a mai Kubához hajózott, utána Hispaniolára (amelyen ma Haiti és a Dominikai Köztársaság osztozik). Ott a folyókban lévő szabad szemmel is látható arany, illetve egy arany maszk, amit egy helyi indián főnök ajándékozott Kolumbusznak, aranymezők vad látomásait váltották ki benne.
Kolumbusz túlzó beszámolót tartott a madridi bíróságon. Ragaszkodott hozzá, hogy elérte Ázsiát (Kuba volt az) és egy Kína melletti szigetet (Hispaniola).
Az indiánok, mesélte Kolumbusz „olyan naivak és annyira nem függenek a javaktól, hogy aki nem látja őket, nem is hiszi el. Amikor kérsz valamit tőlük, amijük van, soha nem mondanak nemet. Éppen ellenkezőleg, megosztják azokat bárkivel”. Azzal zárta a beszámolóját, hogy egy kis segítséget kért őfelségétől, és cserébe következő utazásáról „annyi aranyat hoz, amennyire szükségük van és annyi rabszolgát, amennyit csak kérnek.”

Mivel Kolumbusz eltúlozta beszámolóját és ígéreteit, második expedíciójához tizenhét hajót és több mint ezerkétszáz embert kapott. A cél egyértelmű volt: rabszolgák és arany. Haiti bázisáról Kolumbusz egyik expedíciót küldte a másik után egyre beljebb. Nem találtak aranymezőket, de fel kellett tölteniük a Spanyolországba visszatérő hajókat valamiféle osztalékkal.

Az 1495-ös évben nagy rabszolga-vadászatra mentek, és ezerötszáz aravak férfit, nőt és gyermeket gyűjtöttek össze, spanyolokkal és kutyákkal őrzött karámokba terelték őket, majd kiválasztották az ötszáz legjobb példányt, akiket aztán hajóra raktak. Az ötszázból kétszázan meghaltak útközben.
Túl sok rabszolga halt meg a fogságban. És Kolumbusznak, aki kétségbeesetten próbálta visszafizetni az osztalékot a befektetőknek, be kellett váltania azon ígéretét, hogy megtölti a hajókat arannyal. Haiti Cicao tartományában, ahova ő és emberei hatalmas aranymezőket képzeltek, megparancsolták, hogy minden tizennégy éves vagy annál idősebb személy gyűjtsön bizonyos mennyiségű aranyat minden három hónapban. Amikor meghozták azt, ők rézérméket akasztottak a nyakukba. Azoknak az indiánoknak, akiknek nem volt ilyen rézérme a nyakukban, levágták a kezét, és hagyták őket elvérezni.

Az indiánokat lehetetlen feladat elé állították. Mindössze annyi arany volt ott, amilyen kevés kis port a patakokból össze lehetett gyűjteni. Így aztán elmenekültek, de kutyákkal eredtek a nyomukba és megölték őket. Amikor világossá vált, hogy nincs több arany, akkor az indiánokat hatalmas birtokokon rabszolgamunkára fogták, amit később encomiendának neveztek. Vad ütemben dolgoztatták őket, és ezrével haltak bele. 1515-re talán csak ötvenezer indián maradt. 1550-re már csak ötszáz. Egy az 1650-es évre vonatkozó beszámoló már egyáltalán nem beszél az őslakos aravakokról vagy leszármazottaikról a szigeten.

A szigeten Kolumbusz után történtekre vonatkozó fő – és sok más dologról az egyetlen – információforrás Bartolomé de las Casas, aki fiatal papként vett részt Kuba meghódításában. Egy ideig ültetvénye volt, amelyen indián rabszolgák dolgoztak, de később felhagyott ezzel, és heves bírálója lett a spanyol kegyetlenkedéseknek. Las Casas átírta Kolumbusz naplóját, és ötvenes éveiben belekezdett a többkötetes Az Indiák történetébe.

Az Indiák történetének második kötetében Las Casas (aki először szorgalmazta az indiánok fekete rabszolgákkal való felváltását, abban a hitben, hogy azok erősebbek és túlélik azt, de később visszakozott, amikor látta a feketékre gyakorolt hatását) elmeséli, hogy hogyan bántak a spanyolok az indiánokkal: a totális ellenőrzés totális kegyetlenségbe csapott át. A spanyoloknak „nem volt aggályos tízesével, húszasával levagdosni az indiánokat, akiknek feldarabolásával tesztelték aztán pengéik élességét.” Az indiánok próbáltak védekezni, sikertelenül. Így aztán Las Casa arról számolt be, hogy „a bányákban és más munkáktól szenvedtek, és haltak meg kétségbeesett csöndben, úgy, hogy egyetlen lelket sem ismertek ezen a világon, akihez segítségért fordulhattak volna”. Így írta le a bányákban végzett munkájukat:

„A hegyeket tetőtől-talpig ezerszer lecsupaszították; ástak, sziklákat törtek, köveket hordtak, és a törmeléket a hátukon a folyóhoz vitték, hogy átmossák a folyókban, miközben azok, akik az aranyat mosták, folyamatosan a vízben álltak, meggörnyedt háttal, olyan sokáig, hogy végül megtörtek.”
Minden hat vagy nyolc hónapban, mert ennyi idő kellett minden csapatnak, hogy elég aranyat ássanak, hogy az beolvasztható legyen, a férfiak egyharmada meghalt. Miközben a férfiakat sok mérföldre küldték a bányákhoz, a feleségeik a földeken maradtak, és ott végeztek gyötrő munkát, ástak és több ezer dombot emeltek a manióka növények számára.
„Így a férjek és feleségek nyolc-tíz havonta mindössze egyszer találkoztak, és amikor ez végre megtörtént, mindketten nagyon kimerültek és kedvetlenek voltak, abbahagyták a gyereknemzést. Az újszülöttek korán meghaltak, mert túldolgoztatott és éhező anyáik nem tudták szoptatni őket. Voltak olyan anyák, akik mély kétségbeesésükben megfojtották a gyermekeiket, így a férfiak a bányákban, a nők a munkától, a gyermekek pedig a tej hiányától haltak meg. Rövid idő alatt ez a föld, amely egykoron olyan nagyszerű, erős és termékeny volt , elnéptelenedett.”

Las Casas szerint 1508-as Hispaniolára érkezésekor „60 ezer ember élt ezen a szigeten, köztük az indiánok; úgyhogy 1494 és 1508 között több mint hárommillió ember pusztult el a háborúk, a rabszolgaság és a bányák következtében. Az eljövendő generációk közül ki fogja ezt elhinni? Én magam, aki tényleges szemtanúként leírom ezt, is nehezen tudom elhinni…”

Amit Kolumbusz tett a bahamai arawakokkal, ugyanazt tette Cortés a mexikói aztékokkal, Pizarro a perui inkákkal, és az angol telepesek Virginiában és Massachusettsben a póhetenekkel és pequotokkal. Ugyanazt a taktikát alkalmazták ugyanazokból az okokból – az európai korai kapitalista államok őrülete miatt az aranyért, rabszolgákért, a mezőgazdasági termékekért, a kötvénytulajdonosok és az expedíciók részvényeseinek kifizetéséért, a Nyugat-Európában növekvő királyi bürokrácia finanszírozásáért, a feudalizmusból kiemelkedő új pénzgazdaság ösztönzéséért, hogy részt vegyenek abban, amit Karl Marx később „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezett. Mindez egy olyan bonyolult technológiai, üzleti, politikai és kulturális rendszer erőszakos kezdete volt, ami uralta a világot a következő öt évszázadban.

Honnan vagyunk benne annyira biztosak, hogy amit elpusztítottak, az alacsonyabb rendű volt? Kik voltak ezek az emberek, akik kijöttek a tengerpartra és beúsztak, hogy ajándékokat vigyenek Kolumbusznak és legénységének, akik végignézték, hogy Cortés és Pizarro végiglovagol a földjeiken? Mit tettek az emberek Spanyolországban, hogy megszabaduljanak mindattól a haláltól és a kegyetlenségtől, amely az amerikai kontinens indiánjait pusztította? Ahogyan Hans Koning Columbus: His Enterprise című könyvében összefoglalja:

„Mindaz az arany és ezüst, amit elloptak és Spanyolországba szállítottak, nem tette gazdaggá a spanyol embereket. Az erőviszonyokat egy időre a királyai javára billentette, lehetőségük nyílt több zsoldost felfogadniuk a háborúikhoz. Ettől függetlenül elvesztették ezeket a háborúkat, és az eredmény annyi lett, hogy gyilkos infláció szabadult el, a lakosság éhezett, a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények szegényebbek, és a paraszti osztály tönkrement.”

Így kezdődött az amerikai kontinens indián telepeinek európai megszállása. Ez a kezdet hódítás, rabszolgaság, halál. Amikor gyermekeknek szánt történelemkönyveket olvasunk az Egyesült Államokban, azok mindegyike hősies kalanddal – nem vérontással – kezdődik, a Kolumbusz Nap pedig ünnep.







1492. október 12-e az emberiség történetének legfontosabb dátuma – amelynek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy minden, ami a Földön történik, értelmet nyerjen.

Kolumbusz partraszállása a nyugati féltekén volt a nyitánya annak, hogy Európa gyakorlatilag az egész bolygót meghódítsa. 1914-ben, 422 évvel később, az európai hatalmak és az Egyesült Államok már a világ szárazföldjeinek 85 százalékát ellenőrizték.

A fehér ember ezt nem szép szóval érte el. Ahogy a Harvard konzervatív politikatudósa, Samuel Huntington 1996-ban megállapította: „A Nyugat nem az eszméi, értékei vagy vallása felsőbbrendűségével győzte le a világot (…), sokkal inkább abbéli felsőbbrendűségével, ahogyan a szervezett erőszakot alkalmazta. A nyugatiak gyakran elfelejtik ezt a tényt; a nem nyugatiak soha.”
Valójában az európai gyarmatosítás kegyetlenségének mértéke minden tekintetben a 20. századi fasizmuséhoz és kommunizmuséhoz hasonlítható, és magával Kolumbusszal kezdődött. A Hispaniola szigetén élő emberek becsült száma Kolumbusz telepeinek megalapítása idején 250 ezertől több millióig terjed. Kolumbusz megérkezése után harminc évvel 80-90 százalékuk halott volt a járványok, háborúk és a rabszolgaság miatt, amit egy másik harvardi professzor derűsen „teljes népirtásnak” nevezett. A spanyolok őrjöngésének kortárs beszámolóit tényleg el kell olvasni, hogy elhiggyük őket.

Az európai gyarmatosítás persze formálisan véget ért az 1940-50-60-as években. Informálisan mégis meglepően sikeresen folytatódott – annak álcája alatt, amit Ferenc pápa nemrégiben „a gyarmatosítás új formáinak” nevezett.

Így aztán az európai gyarmatosítás a világpolitika központi eleme. És pontosan ezért szinte soha nem szerepel semmilyen amerikai politikai vitában. Az antropológusok ezt a jelenséget „társadalmi hallgatásnak” nevezik – ami azt jelenti, hogy a legtöbb emberi társadalomban éppen azok a témákról nem esik szó soha, amelyek a működésük lényegét érintik.

Ha fenntartjuk a gyarmatosítás körüli társadalmi hallgatást, akkor múltunk és jövőnk mindig is zavarba ejtő lesz, éppúgy, mint a fenti lista. Azonban ha megtörjük a csendet, és beszélünk azokról a dolgokról, amelyek tényleg számítanak, akkor a háborúk és konfliktusok zűrzavaros kavalkádjai hirtelen értelmet nyernek.

Senki nem tudja biztosan, hogy honnan ered a dollárjel. De vannak sokatmondó bizonyítékok arra, hogy a bolíviai Potosíben vert spanyol ezüstérmékből ered. Mind a rajtuk látható jobboldali oszlop, mind pedig a pénzverde jele erősen emlékeztet a dollárjelre.
Ez kétszeresen is valószínű lehet, mert az Egyesült Államok alapításának idején az Egyesült Államokban és Európában Potosí volt a hatalmas gazdagság szimbóluma. A város a Cerro Rico köré épült, amely hegyből Spanyolország 1545-től kezdve több tízezer tonna ezüstöt termelt ki, amiből a birodalmát finanszírozta. De ezt csak a fehér embereknek jelentette Potosí. Bolívia ezüstjének ellopása során Spanyolország úgy nyolcmillió őslakos bolíviait és afrikai rabszolgát dolgoztatott halálra.

Potosí ezért a legtisztábban mutatja a gyarmatosítás két arcát: A fehér emberek számára az Egyesült Államokban és Európában a mámorító gazdagságot; mindenki más számára ipari méretű rablást és halált jelentette. Ehhez hasonló módon az amerikai kontinens őslakosságának több tízmillió tagja halt meg Kolumbusz érkezése után, főleg betegségekben, és Spanyolország, Portugália, Franciaország és az Egyesült Királyság az Egyesült Államokkal egyetemben egy egész féltekét rabolt ki. Az atlanti rabszolga-kereskedelem afrikaiak millióinak halálát okozta, és több tízmillió másik szabadságát rabolta el. Kongó évtizedeken keresztül II. Lipót belga király személyes birtoka volt, ami alatt mintegy tízmillió kongóit öltek meg, miközben ellopták az ország gumiját. A 19. század végén a kapitalizmus bevezetésével párosuló aszályok miatt Indiában, Kínában, Brazíliában és máshol tízmilliók éheztek, mert még maguk az országok által termelt élelmiszert is a birodalmi központokba szállították el.

A társadalmi hallgatásunknak köszönhetően ez a rendkívül csúnya történet jobbára kimarad az európai és az amerikai kultúrából – és még ahol benne is van, ott is kevesen ismerik el. Például szinte senki nem ismerte fel, aki látta Tom Cruise Világok harca című filmjét, hogy az annak alapjául szolgáló H. G. Wells regény a brit gyarmatosítás allegóriája volt, és a szörnyű űrlények a briteket jelképezték. Ahogy a legtöbb amerikai azt sem érti, hogy az Avatar, James Cameron elmondása szerint, a vietnami és az iraki háborúkról, illetve általában a gyarmatosításról szól, amelyben a fehér emberek jelentik a rosszfiúkat.

Amikor a téma nem allegorikusan kerül szóba, akkor szinte mindig az a vége, hogy a gyarmatosítás a fehér amerikaiakra vagy európaiakra gyakorolt hatásáról beszélnek. Az Apokalipszis most című filmet Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye ihlette, ami viszont Kongó belga gyarmatosításáról szól. De a film csak azzal foglalkozik, hogy mit tesz a vietnami háború az amerikai férfiakkal. A Sakál napja is Algéria francia gyarmatosításáról szól. De soha nem foglalkozik azzal, hogy mit tett a gyarmatosítás az algériaiakkal. Helyette arról szól, hogy a francia jobboldal nem fogadja el Charles de Gaulle döntését, hogy kivonul Algériából, és ezért megpróbálják meggyilkolni.
De ha az európai gyarmatosítás annyira szörnyű volt, hogy nem tudjuk elismerni, hogy mi történt a kultúránkban, akkor hogy tudták igazolni az emberek saját maguk előtt akkoriban? A gyarmatosítás egész története arról szól, hogy mit tettünk a világ többi részével a saját hasznunk érdekében.

A Massachusetts-öböl gyarmat 1629-es megalapításakor az eredeti pecséten egy őslakos alakja volt, aki azt mondta – ez kitalációnak tűnhet, de nem az –, hogy: „Gyertek és segítsetek nekünk!” Andrew Jackson a kongresszushoz intézett híres beszédében ünnepelte az indiánok kitelepítéséről szóló 1830-as törvényt, és „a kormány a rézbőrű emberrel szembeni jó szándékú politikájáról” beszélt, ami „nemcsak hogy liberális, de nagylelkű” volt. Teddy Roosevelt is azt írta, hogy „semelyik másik hódító és gyarmatosító ország sem bánt a föld eredeti vad birtokosaival olyan nagylelkűen, mint az Egyesült Államok”. Később a vietnamiak részesültek a jóakaratunkból; ahogyan a U.S. News and World Report 1966-ban megállapította: „Amit az Egyesült Államok Vietnamban tesz az a legjelentősebb példája annak emberbaráti szeretetnek, amelyben napjainkban az egyik ember a másikat részesíti.”

Ez az önnön jótékonyságunkról való meggyőződésünk még akkor is kitart, amikor a gyarmatosítás közvetlen fegyveres rablásban ölt testet. Például 1861-ben Mexikó az Egyesült Államok 1846-os megszállása és az azt követő polgárháború után csőd közelbe jutott. Amikor a mexikói kormány átmenetileg abbahagyta a külföldi adósságait terhelő kamatok fizetését, az egyik fő hitelezője, Franciaország úgy döntött, hogy a mexikói embereknek kétségbeesetten szükségük van egy erős vezetésre és megszállta az országot. Bár Franciaország végül megnyerte a háborút, és hat évre elfoglalta Mexikót, a pueblai csatában 1862. május 5-én aratott mexikói győzelmet ünneplik ma minden évben Cinco de Mayo néven.

Figyelemreméltó az is, ahogyan az Obama-kormányzat egyértelműen elmagyarázta, hogy a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) segíteni fog nekünk abban, hogy háborús hercehurca nélkül lopjunk meg kis országokat. A Fehér Ház honlapjának a TPP-vel foglalkozó oldala felteszi a kérdést: „Honnan ered az ISDS [a befektető-állam vitarendezési mechanizmus]?” A válasz pedig így szól:
„Mielőtt befektetési szabályozásaink, illetve nemzetközi ISDS megállapodásaink lettek volna, az országok a külföldi befektetőkkel szembeni törvénytelen magatartásával vagy nem csináltak semmit, vagy ez az országok közti konfliktusokhoz vezetett. A történelmünk elején az Egyesült Államoknak valóban »hadihajó diplomáciával« vagy katonai beavatkozásokkal kellett védenie az amerikai kereskedelmi magánérdekeket. Az ISDS sokkal békésebb módja az országok közötti kereskedelmi konfliktusok megoldásának.”

És éppen úgy, ahogy a történelem megjósolná, az olyan elemzők, mint például a New York Times újságírója, David Brooks a TPP-t „humanitárius kérdésnek” tartják, amit a kongresszusnak a harmadik világbeli testvéreink megsegítésének érdekében el kell fogadnia.

De ha mi ötszáz évet is töltöttünk önbecsapással, a világ többi része nagyon is jól ismer bennünket. Az iraki háborút megelőzően Nelson Mandela abszurdnak találta a feltételezett tömegpusztító fegyverekre való hivatkozást – nem mintha Irakot annyira békeszeretőnek tartotta volna, hanem Amerika képmutatása miatt. Dél-afrikai hallgatóságának így fogalmazott: „Ha van olyan ország, ami egészen égbekiáltó atrocitásokat követett el a világban, az az Amerikai Egyesült Államok. Őket nem érdeklik az emberek.”
Valójában, bár erről sehol sem számoltak be, Mandela annyira meg akarta akadályozni az iraki háborút, hogy beleegyezett, hogy New Yorkba utazik, és felszólal az ENSZ-ben. (Azért tudok erről a tervről, mert segítettem pénzt gyűjteni az útiköltségeinek fedezésére.) Azt tervezte, hogy lényegében úgy fog beszélni, mint elismert vezetője mindazon országoknak, amelyek az európai gyarmatosítástól szenvedtek, vagyis mindenkinek, aki nem fehér.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felépítése persze a gyarmatosítás öröksége. Tizenöt tagja van, de közülük tíz cserélődik, és csak hagyományos szavazata van. Az öt állandó tag között ott van az Egyesült Királyság és Franciaország, amelynek tagságát a gyarmatosításon kívül semmi nem indokolja, és mind az ötüknek vétójoguk van bármit megakadályozni. Mandela a tíz cserélődő tagnak ezt akarta mondani: Nektek kell képviselnetek a világ többi részének hangját, mindannyiunkét, akiknek nincsen beleszólásunk abba, hogy mi fog történni. Ez egy példátlan pillanat lett volna a történelemben, amelynek következményei megjósolhatatlanok lettek volna. Sajnálatos módon a dél-afrikai belpolitika meghiúsította ezt.

Az utolsó és legfontosabb dolog, amit a gyarmatosítással kapcsolatban meg kell érteni az az, hogy a hitleri fasizmus nem választható el a gyarmatosítástól, hanem egyenesen annak logikus végpontja. A nagyapám történész volt, aki az egész életében a spanyol hódításról írt, és Hitler hatalomra kerülésekor a szélsőséges náci rasszizmust azon gyarmati folyamatok csúcspontjának tartotta, amelyek évszázadok alatt alakultak ki annak érdekében, hogy a világ hatalmas részeit alsóbbrendűnek nyilváníthassák, és jogosan kiirthassák.

De tekintsünk el a nagyapámtól. Több alkalommal Hitler maga jelentette ki, hogy az Egyesült Államok az őslakos amerikaiakkal való bánásmódja is ösztönzőleg hatott rá. Így fogalmazott 1941. október 17-én, amikor egy kis csoportnak a Szovjetunió német megszállásáról beszélt:
„Meg fogjuk szüntetni az ázsiai sztyeppe jellegét, és európaivá fogjuk tenni. (…) Ami azt a két-három millió embert illeti, akikre ehhez szükségünk van, gyorsabban meg fogjuk őket találni, mint gondolnánk. Németországból, Skandináviából, a nyugati országokból és Amerikából fognak jönni. (…) Egyetlenegy feladat van: a németek bevándorlásával germanizálni ezt az országot, és úgy tekinteni az őslakosokra, mint a rézbőrűekre. Ha ezek az emberek legyőznének minket, akkor az ég irgalmazzon nekünk! De mi nem gyűlöljük őket. Ezt az érzelmet nem ismerjük. Csak a józan ész vezérel bennünket. (…) Mindenki, akinek jelent valamit Európa, csatlakozhat hozzánk.”

Érdemes Hitler szavait figyelmesen olvasni. Nem remélte, hogy a Szovjetuniót csupán németekkel telepítheti be; „mindenki, akinek jelent valamit Európa”, köztük az amerikaiak is, szívesen látott. Azzal áltatta magát, ahogyan sok más európai hódító előtte és utána is, hogy civilizációját tisztán az józan ész vezérli. És persze a meghódítottakkal úgy akart bánni, mint „a rézbőrűekkel”.

Gondoljuk mindezt végig, és gondolkodjunk el azon is, hogy még mindig van olyan profi futball csapat, amelyet úgy hívnak, hogy Washington Redskins (Washingtoni Rézbőrűek – a szerk.). Tudjuk, hogy mit gondolnánk Németországról, ha lenne egy olyan sportcsapata, amit úgy hívnak, hogy Berlin Kikes (Berlini Zsidók – a szerk.).

Ezért mondom én, hogy 1492. október 12-e a legfontosabb nap a történelemben, és október 12-e minden év legfontosabb napja. Nem kellene ünnepelnünk. De ha meg szeretnénk ismerni a világot – ahogyan meg is kell ismerünk, mivel az életünk függ tőle –, akkor meg kell értenünk.






A latin-amerikai országok Az Őslakos Ellenállás Napját ünneplik, ahelyett, hogy a földrész Kolumbusz Kristóf általi 1492-es fel nem fedezéséről és az úgynevezett „civilizáció” kezdetéről emlékeznének meg.

Az Ibéro-amerikai Unió akkori elnökének, Faustino Rodríguez-San Pedrónak javaslatára 1913-ban a latin-amerikai kormányok a szégyenletes „A Faj Napja” (Día de la Raza), vagy Spanyolországban a „A Spanyolság Napja” (Día de la Hispanidad) néven ünnepelni kezdték minden október 12-én azt a „gazdagodást”, amit a spanyolok az őslakos népekkel való keveredése képvisel.

Azonban Amerika úgynevezett „felfedezése” az emberiség történetének legdurvább demográfiai katasztrófáját idézte elő, amelynek következtében az őslakos népesség körülbelül 95 százaléka megsemmisült a gyarmatosítás első 130 évében, mondja Henry Farmer Dobyns amerikai antropológia professzor, nem beszélve az afrikai kontinens 60 millió áldozatáról, akiket az amerikai kontinensre szállítottak rabszolgaként, és akiknek csupán 12 százaléka érkezett meg élve.

Az Hugo Chávez kormányának vezetése alatt álló Venezuela volt az első ország a térségben, amely eleget tett a kérésnek, és 2002-ben elfogadta „Az Őslakos Ellenállás Napjára” tett javaslatukat. Chávez a korábbi „A Faj Napja” elnevezést, aminek ünnepét Venezuelában Juan Vicente Gómez vezette be 1921-ben, „diszkriminatívnak, rasszistának és pejoratívnak” nevezte.

Eddig a Daniel Ortega balközép sandinista kormánya vezette Nicaragua az egyetlen ország Venezuelán kívül, ami 2007-ben átvette „Az Őslakos Ellenállás Napja” elnevezést.
Azonban néhány kivételtől, például Paraguay, Kolumbia és Honduras konzervatív kormányaitól eltekintve, a kontinens számos más országa lecserélte a hírhedt „A Faj Napja” nevet.

Argentínában „A Kulturális Sokszínűség Tiszteletének Napjára” változtatták, miután 2004-ben a törvényhozásban nem sikerült elfogadtatni „Az Őslakos Ellenállás Napja” elnevezést. Argentínában több mint ezerhatszáz őslakos közösség él, és az Őslakosok Országos Intézete szerint az egymilliót is meghaladja azoknak az argentinoknak a száma, akik őslakos identitásuknak adnak hangot.
Az argentin őslakos közösségek mégis ellendemonstrációkat szerveztek, hogy tiltakozzanak ez ellen a név ellen, és emlékeztettek arra, hogy pusztítást vitt véghez Julio Argentino Roca hódító az ősi földjeiken a 19. században.

Chilében, ahol a mapucse közösség még mindig harcol, hogy visszakövetelje az ország termékeny déli részén lévő területeit, a napot még kevésbé radikálisan nevezték át 2000-ben „A Két Világ Találkozásának Napjára”.

Ecuadorban Rafael Correa elnök „Az Interkulturalitás és Többnemzetiség Napja” elnevezésre változtatta 2011-ben. 

Ugyanebben az évben Bolíviában Evo Morales elnök, Dél-Amerika első őslakos elnöke „Amerika Európai Megszállása Okozta Nyomor, Betegség és Éhezés Miatti Gyásznap” nevet adta neki. A betegségek valóban az egyik fő okozói voltak az őslakosok elleni népirtásnak, mivel a megszállók olyan vírusokat és baktériumokat vittek magukkal, amelyek ellen az őslakosok nem voltak védettek.

A salvadori és uruguayi őslakos népek is követelni kezdték kormányaiktól a név megváltoztatását. De az uruguayi charrúa őslakos nép például már 2010 óta kéri ezt, de erős ellenállásba ütközött a konzervatív szektorok részéről. 2014-ben a nemzetgyűlés elfogadott egy törvényjavaslatot, de csak „A Kulturális Sokszínűség Napjára” sikerült megváltoztatni. A kormányzó Egységfront (Frente Amplio) ugyanazt a nevet szorgalmazta, amit Venezuela és Nicaragua használ, de a parlamenti bizottság később úgy döntött, hogy módosítja azt.

El Salvadorban a társadalmi és őslakos mozgalmak benyújtottak egy törvényjavaslatot a parlamenthez, amit a kormányzó Farabundo Martí Nemzeti Felszabadító Front (FMLN) képviselői támogattak. 2014 júniusában a kongresszus végül elfogadott egy alkotmánymódosítást, amely elismeri, hogy élnek őslakos népek az országban.

Az őslakos népek Latin-Amerika teljes lakosságának körülbelül 13 százalékát teszik ki – a CEPAL szerint körülbelül 40 millióan vannak 670 különböző népben vagy közösségben. A legtöbben közülük Mexikóban, Guatemalában és az andoki országokban élnek. Az Őslakosügyi Nemzetközi Munkacsoport szerint mindannyiuknak meg kell küzdeniük bizonyos fokú rasszizmussal, diszkriminációval és szegénységgel. A népesség többi részénél jobban szenvednek a munkanélküliségtől, az egészségügy és az oktatás hiányától, de megfosztották őket ősi földjeiktől és természeti erőforrásaiktól is, noha a vidéki népesség körülbelül 40 százaléka őslakos.

A közelmúltban azonban az őslakosok szervezettebbé váltak, jobban kommunikálják ügyeiket a nagyközönség felé, és nagyobb nemzetközi figyelmet kapnak. Új haladó kormányok hatalomra kerülése szintén hozzájárul ahhoz, hogy jogi elismerésben részesüljenek alapvető politikai, szociális és gazdasági jogaik és kulturális identitásuk.

Azonban még hosszú utat kell megtenniük, mielőtt ezeket a jogokat ténylegesen tiszteletben tartják és alkalmazzák. A kitermelő modell, amit azért alkottak meg, hogy odavonzza a külföldi befektetéseket és hasznot húzzon a rendelkezésre álló természeti erőforrásokból, különösen a hagyományosan az őslakos népek birtokában lévő földeken, fenyegetést jelent számukra, akiknek kulturális és gazdasági túlélése erősen függ Pachamamától (a Földanyától, ahogyan az andoki térségben hívják).

2018. október 8.

Történet kettőről, akik álmodtak

Al Isháki arab történetíró tudósít a következő esetről: 
   „Hitelt érdemlő emberek mesélik (noha egyesegyedül Allah mindenható és mindentudó és irgalmas és nem alszik), hogy élt Kairóban egy dúsgazdag ember, aki azonban olyan bőkezű volt és adakozó, hogy atyja házán kívül mindenét elveszítette, és rákényszeredett, hogy munkával keresse kenyerét. Olyan keményen dolgozott, hogy egyik este kertjében, az egyik fügefa alatt, elnyomta az álom, s álmában egy eltakart arcú embert pillantott meg, aki egy darab aranyat vett ki a szájából, és így szólt hozzá: „A te szerencséd Perzsiában van, Iszfahánban, menj oda és keresd meg.” Másnap reggel fölkerekedett s ráállt a hosszú útra, s dacolt a sivatagok, hajók, kalózok, bálványimádók, folyamok, vadállatok és emberek fenyegetéseivel. Végül megérkezett Iszfahánba. A városban azonban meglepte az éjszaka, ezért hát leheveredett aludni egy mecset udvarában. A mecset tőszomszédságában volt egy ház, s a mindenható Isten akaratából egy rablóbanda söpört át a mecseten, s toppant a házba. A bent szunnyadó emberek fölriadtak a rablók csatazajára, és segítségért kiáltottak. A szomszédok is zajongtak addig-addig, míg föl nem bukkant embereivel a kerület éjszakai őrjáratának parancsnoka, s a rablók kereket nem oldottak a tetőteraszon át. A parancsnok tűvé tétette a mecsetet, s így akadtak rá a kairói emberre. Bambuszbotokkal úgy elagyabulálták, hogy kishíján ott nem hagyta a fogát. Két nap múlva a börtönben tért magához. A parancsnok maga elé idézte és így beszélt hozzá: „Ki vagy te, és merre van hazád?” Felelt a másik: „A híres városból, Kairóból származom, s a nevem Mohammed el Magrebi.” A parancsnok megkérdezte: „Mi vezérelt téged Perzsiába?” Úgy döntött a másik, hogy igazat mond, s így felelt: „Egy ember arra noszogatott álmomban, hogy menjek Iszfahánba, mert ott lesz szerencsém. Most, íme, Iszfahánban vagyok, és belátom, hogy a szerencse, mellyel kecsegtetett, az a sok botütés kellett legyen, amivel oly bőségesen megillettetek.” Mihelyt meghallotta e szavakat, a parancsnok olyan hahotára fakadt, hogy kikandikáltak a bölcsességfogai. Végül így szólt: „Ostoba és hiszékeny ember, már három ízben álmodtam egy házról Kairóban, egy kert van mögötte, s a kertben napóra, s a napóra mögött egy fügefa, s a fügefa mögött egy kút, s a kút mélyén óriási kincs. Énmagam a legcsekélyebb hitelt sem tulajdonítottam soha ennek a káprázatnak. Te azonban, szamár-öszvér és démon csepű ivadéka, városról városra tévelyegtél, mert hittél az álmodnak, csupán ezért. Ne lássalak többé Iszfahánban. Itt van pár pénz, és takarodj.” 
   Az ember elvette a pénzeket, s visszatért hazájába. Kertjében a kút alól (az a kert volt, amelyről a parancsnok álmodott) kiásta a kincset. Isten így áldotta meg, így jutalmazta meg, így magasztalta föl. Isten jóságos, Isten rejtőzködő. 

Jorge Luis Borges: Történet kettőről, akik álmodtak 



Acheter Catellani & Smith: Atman lámpa



Sokan hiszik azt, hogy elég a közvetlen módszerekről olvasni vagy hallani, s máris a Paradicsom kapujában állnak. Holott a megvilágosodáshoz vezető legrövidebb út a teljes kör, ahogy a zen is tanítja. Az utat nem lehet lerövidíteni, sem megkerülni. Akkor sem, ha a megszabadulás kegyelem, mert az. Nem elég az intellektuális megértés. Megvalósítás és megértés között óriási különbség van.

Swámi Sarvapriyananda előadásai azoknak valók igazán, akik már maguk mögött tudhatnak tanulásban eltöltött időket. Köszönet a Lighting Upadeśa - Megvilágosító Útmutatás nevű oldal fordítóinak munkájukért. (a szerk.)




Acheter Catellani & Smith: Atman lámpa


Bárminek is vagyok tudatában, az nem vagyok. Ha itt megállsz - az a buddhizmus.

A buddhizmus azt tanítja, hogy nincs állandó én (anátmá), így az emberek azt mondják, hogy ez nagy konfliktus a buddhizmus és a hinduizmus között. És ezt több mint ezer éve újra és újra meg is vitatják.

A hinduk atmáról beszélnek, a buddhizmus pedig azt mondja anátmá, nincs Önvaló. De ha nemkettős perspektívából nézed meg, akkor a kettő gyakorlatilag ugyanaz. Az egyik negatív, a másik pozitív oldalról közelít. És mindkét oldalon van érdem.

A buddhista nézőpont előnye, hogy a valódi én, az Önvaló, a Sáksí, nem dolog, nem tárgy. De ha úgy hallgatod, ahogy mi, hinduk beszélünk róla, akkor az lesz az érzésed, hogy az valami, az egy dolog. Valami ritka, valami nagyon szubtilis, de akkor is dolog. Ha a buddhista nézőpontot veszed, akkor látod, hogy az nem dolog, nem tárgy. Ez a kiigazítás akkor történik meg benned, ha a buddhista nézőpontot is figyelembe veszed. Vagyis, hogy Az (a Tudat vagy Önvaló) nem dolog. És ebben teljesen igazuk van a buddhistáknak.

De másrészről, ha szigorúan csak a buddhista megközelítésre hagyatkozol, akkor az lesz az érzésed, hogy az semmi. De az nem semmi. Maguk a buddhisták is ezt mondják. Nagarjuna mondja: "A Végső Igazság, Tat Tvam, a Sunyam, az üresség." Mi az üresség? Az valami, ami létezik? Nem. Tehát akkor az nem létezik? Nem. Akkor létezik is, meg nem is? Nem. Nem is létezik és nem is nem létezik? Nem. A sunyam, az üresség az valami olyan, ami túl van a négy alternatíván.
Tehát ha a buddhista megközelítést veszed, akkor látod, hogy nem tárgy, nem valami. De fennáll a veszélye, hogy azt gondolod, hogy Az semmi. Ekkor hasznos a hindu megközelítés, amely azt mondja, hogy Az nem semmi, hanem a tanúja annak az úgynevezett semminek vagy ürességnek. 

A spirituális életben gyakran vákuumnál, ürességnél, a sunyamnál köthetsz ki. 

Ezen a ponton felteheted a kérdést: Mi az, ami ennek az ürességnek a tudatában van? Hát a változatlan, Tanúskodó Tudat. A Tudat nem változik, az világítja meg a változást. A változás tehát tárgy, ami eltér a Tudattól. Vagyis a változás tőled különálló, így nem lehet a Tudat, az Önvaló.

Svami Sarvapriyananda magyarázata a 3. részben





- Hogyan működik a māyā? Honnan ered? Minthogy az Önvalón kívül semmi nem létezik, hogyan tudja az Önvaló elrejteni saját természetét Önmaga elől?
- Az Önvaló, ami a végtelen erő és minden erő forrása, oszthatatlan. Mégis, ebben az oszthatatlan Önvalóban öt śakti, vagy erő van, eltérő funkciókkal, amelyek egyidejűleg működnek.
Az öt śakti a teremtés, a fenntartás, a rombolás, az elfedés (ami a māyā śakti) és a kegyelem. Az ötödik śakti, a kegyelem, közömbösíti a negyedik śaktit, ami a māyā.

Annamalai Swámi a kegyelemről

2018. szeptember 29.

I follow my gypsy faerie queen...



I'm known by many different names
My good friend Will
Calls me Puck and Robin Goodfellow
I follow the gypsy faerie queen
I follow the gypsy faerie queen
She walks the length and breadth of England
Singing her song, using her wand
To help and heal the land
And the creatures on it
She's dressed in rags of moleskin
And wears a crown of Rowan berries on her brow

And I follow, follow, follow
The gypsy faerie queen
We exist, exist, exist
In the twilight in-between

She bears a blackthorn staff
To help her in her walking
I only listen to her sing
But I never hear her talking
Anymore
Though once she did
Though once she did

And I follow, follow, follow
My gypsy faerie queen
We exist, exist, exist
In the twilight in-between

And I follow, follow, follow
My gypsy faerie queen
We exist, exist, exist
In the country in-between

Me and my gypsy queen



2018. szeptember 27.

Korszakok

Érdekes könyvet olvasok a tantráról, s ennek kapcsán jutott eszembe, hogy sokszor elfeledkezünk arról, milyen korszakban is élünk. A Káli yuga elején vagyunk - ami Krsna halálával vette kezdetét -, tehát mindössze mintegy 5100 év telt el belőle. A korszak teljes időtartama 432 000 év a hagyományok szerint. Talán ha többször felidéznénk, hogy a káli yuga a romlottság kora, könnyebben el tudnánk fogadni azt, ami körülvesz bennünket. És az is lehet, hogy mindez még erőteljesebben ösztönözne arra, hogy ne aludjunk el, hogy értékes emberi születésünket ne pazaroljuk el.

A könyv és a tantra álláspontja az, hogy a káli yuga egyetlen használható és megmaradt módszere a megszabadulásra a tantra, mert az ember nem képes többé elméjében összeszedett és kitartó lenni, vagyis képtelen az állhatatos és mély tanulásra, figyelemre. Emellett sok régi tanítás és módszer el is veszett az idők folyamán, a megmaradt utak tehát hiányosak és így jobbára használhatatlanok. Ezzel szemben a tantra mindent felhasznál: a mérget is nektárrá változtatja.
Más - védikus, buddhista - álláspontok szerint a ma emberének már csak a szent mantrák zengetése vagy a gurujóga tud segíteni. 

Ki-ki döntse el maga, neki mi való. Én személy szerint a tantrát akkor is veszélyes útnak tartom, ha valaki nagyon tiszta szándékkal választja. Igaz volt ez évezredekkel ezelőtt is, manapság még fokozottabban igaz véleményem szerint. 
Én úgy vettem észre, ma egyvalami segíthet. Nem a különböző utak és módszerek, hanem a lelki, mentális és morális tisztaság. Ezért tehetünk. A többit meg úgyis úgy kapjuk, nem mi csináljuk. A többi adomány és kegyelem szívünk állapota szerint. És ezt is gyakran elfelejtjük. (a szerk.)





A világkorszakok mitikus kronológiája más természetű, mint a földtörténeti korszakokat illető tudományos álláspont. A kettő között annyi a hasonlóság, hogy ez is, amaz is egymásutániságról, rendszerezettségről beszél, ám míg a földtörténeti korszakok – és tegyük hozzá, a természettudományos korszakolás egésze – lineáris időfelfogást, addig a világkorszakok szellemi kronológiája ciklikus szemléletet tükröz. 

A hinduk négy világkorszaka az indiai kockajátékról kapta a nevét. A négypontos nyertes dobás a szerencsés, a krta: ez az első korszak neve. A hárompontos dobás a tréta, a kétpontos a dvápara, az egypontos vesztes dobás pedig kali néven ismeretes. Ezek az elnevezések a bráhmana-irodalomban jelennek meg először a kockajáték kapcsán, a világkorszakokkal pedig az Aitaréja-bráhmana kommentátora kapcsolta össze őket.

Az eposzokban és a Puránákban a négy korszak már szilárd tantétel. A források egyetértenek abban, hogy a korszakok hossza és az erény hányada összefüggésben van a kockajáték számértékeivel.
A négy korszakról az első részletes beszámolót a Mahábháratában találjuk, a Vanaparva könyvben, ahol Hanumán szól Bhímához:
"A tökéletes korszak (Krta-juga) azért kapta nevét, mert csak egy vallás létezett és mindenki szent életet élt. Vallási ceremóniákra nem volt szükség, s nem voltak félistenek, démonok, jaksák, ráksaszák és nágák sem. Az emberek nem kereskedtek, nem voltak sem gazdagok, sem szegények. Ismeretlen volt a betegség, a gyűlölet s a hiúság és a gonoszság. Nem volt félelem sem bánat, s mindenki elérhette a legvégső üdv állapotát. A fehér színű Nárájan volt a mindenség lelke, ő nyújtott menedéket mindenkinek, s mindenki az ő kegyeit kereste. A tökéletesség korában mindenki egyéni önvalója harmóniában állt a Legfelsőbb Lélekkel.
A következő Tréta-jugában kezdődtek az áldozati rítusok, s Isten vörös formában jelent meg, az erény (dharma) pedig negyedével csökkent.
A harmadik Dvápara-jugában sárga színben szállt alá az Isten, s az erény a felére fogyatkozott. A hajdanán egységes Védát négy részre tagolták, hanyatlott az igazság, vágyak ütötték fel a fejüket, s megjelent a betegség és a zűrzavar.
A negyedik Kali-jugában az erény egy negyedére apadt, általános lett a betegség, s a lények elfajzása."

Hellászban Hésziodosz a Munkák és napok című művében hasonló beszámolót ad. A különbség annyi csupán, hogy itt a korszakok a négy fémről kapták nevüket: arany, ezüst, bronz és vas.

A perzsa Zarathusztra tanítása szerint is négy korszak ismeretes, amit egy négyágú fa aranyból, ezüstből, acélból és vasból való ágai szimbolizálnak. A korszakok mindegyike háromezer esztendőre terjed, de nem szóltak örök ciklikus visszatérésről.

A kelta mitológia is négy korszakot ismer. Az első Partholon korszaka, a fehér ezüstkor, a második Nemed vörös bronzkora, a harmadik Tuatna de Denann sárga aranykora, végül a negyedik Milesians fekete vaskorszaka, ami a kelták ősatyjáról, Bel fia Mile-ről, az éjszaka és a halál istenéről kapta a nevét. Az írek Milesianstól eredeztetik magukat. Figyelemre méltó, hogy a kelta mitológia korszakainak színkódja egybevág a Mahábháratában említett színekkel.

Babilonban hét korszakot azonosítottak. Az özönvíz előtti nyolc-tíz király uralkodásának tartama 10.800 és 72.000 esztendő közé tehető, szemben az özönvíz utáni királyi nemzetségekkel, akik legföljebb 1.200 évig uralkodtak. Ismerték az ősi Paradicsomot, s az emberi faj – feltehetően hét – egymást követő eltörlésének és újjáteremtésének emlékét is megőrizték.

Egyes feltevések szerint a négy világkorszak tana egykor Egyiptomban is eleven volt, ám a tan, mint megannyi más gondolat valószínűleg áldozatul esett a papi propagandának. Jóllehet Egyiptomban nem ismeretes a tökéletes kezdet mítosza, mégis sokat sejtető hasonlóság a Menészt megelőző uralkodók mesésen hosszú életkoráról szóló legenda.

A mexikói aztékok négy korábbi korszakról, nap-ról tudtak, amik rendre kataklizmával értek véget. Az első Nap, a négy ocelot korszaka (nahuli ocelotl) 676 évig tartott. A föld lakóit ocelotok falták föl a korszak végén, s leáldozott a Nap. A következő nap a négy szél (nahui checatl) 364 esztendős korszaka volt, mikor az emberiséget rettentő szélvihar söpörte el, s akik megmaradtak, majmokká változtak. Ezt követően a négy eső (nahui quiahuitl) 312 esztendős korszaka következett, melynek végén pusztító tűzeső gyilkolta a lényeket, s a megmaradt emberek madarakká változtak. Végül a negyedik nap a négy víz (nahui atl) 676 esztendeig tartó korszaka volt, melynek végén a vízözön sújtotta emberek halakká váltak. Csak egy emberpár maradt meg. A jelenlegi ötödik korszak a négy földrengés (nahui ollin) nevet viseli.






A Kali-juga időszakában általános a vallástalanság, a viszály és az erkölcsi, morális állapotok romlása. A társadalom légköre romlott, működése önző számításokon és üzleti érdekeken alapul, a dharma követelményeit semmibe veszik. Betegségek pusztítanak, félelem, nyugtalanság jellemzi az emberek csoportjait, éhség, türelmetlenség, düh és bánat uralkodik rajtuk.

A Srímad Bhágavatam szerint a Kali-jugában az emberiség morális állapota megromlik, barbárság uralkodik a világon. Az emberek állatokat ölnek, hogy élelmiszerhez jussanak. Semmibe veszik a szexuális korlátokat, családok szakadnak szét, nők és gyermekek elhagyatva és bántalmazva áldozatokká válnak. Egyre degradáltabb generációk fogannak a véletlen vágyak következtében, és nőnek fel vadon. A politikai vezetés elvtelen gazemberek, bűnözők és terroristák kezébe kerül, akik kihasználják a társadalmak gyengeségeit. Népeket tesznek rabszolgává, vagy pusztítanak el. A világ megtelik fanatikusokkal, szélsőségesekkel és spirituális csalókkal, akik hatalmat nyernek a hedonizmus, valamint a kulturális és erkölcsi relativizmus rabjai körében. A társadalom egész körében a vallás, igazmondás, a tisztaság, a tolerancia, a kegyelem erénye, a fizikai erő és az emlékezet napról-napra csökken.
Ebben a korban az emberek kapzsik, rosszak és könyörtelenek, csupán a birtoklás határozza meg az egyén társadalmi státuszát. Törvény és a jog biztosítja az egyén tekintélyét és hatalmát. A házasság mint „szent unió” megszűnik létezni, a férfiak és nők egyszerűen együtt élnek testi vonzalom és szóbeli megállapodás alapján, és csak a szexuális öröm tarja össze őket. Az emberek nem törődnek a szüleikkel, és nem biztosítják gyermekeik jövőjét. A teheneket leölik, ha már nem adnak elég tejet. Az istentelenség, az ateizmus virágzik.

A Linga-purána szerint alacsonyrendű emberi ösztönök által vezérelt uralkodók és állami vezetők irányítják a népet, hamis eszméket hirdetnek, és a bölcseket üldözik. Súlyos aszályok és járványok dúlnak mindenhol. Betegség, éhség félelem terjed a világokban. A nemzetek folyamatosan háborúban állnak egymással. A hősöket meggyilkolják, a dolgozó osztályok fejedelmi hatalomra törnek, csak azért, hogy élvezhessék a királyi vagyonokat. A királyok tolvajokká válnak. A tulajdon védelme helyett az állampolgárok vagyonát lefoglalják. Új vezetők jelennek meg a munkás kasztokból és üldözni kezdik a vallásos embereket, szenteket, tanítókat, értelmiségieket, filozófusokat. A civilizációból kiveszik minden isteni útmutatás. A szent könyveket már nem tisztelik. Hamis tanokat hirdetnek és félrevezető vallásoknak hódolnak szerte a világon.
Sok a koldus, és széles körben elterjedt a munkanélküliség. A kereskedők korrupt üzleteket kötnek. A betegségek száma növekszik, a rossz körülmények miatt pestis támadja meg a lakosságot. A víz hiányzik, gyümölcsök ritkák. Mindenki vulgáris beszédet használ.

A Visnu-purána szövegeiben szerepel, hogy az emberek ebben a korban az élelmiszereket mosás nélkül eszik, a szerzetesek megszegik a cölibátusra vonatkozó esküjüket. A teheneket csak a tejükért tartják életben. A víz szűkös, sokan nézik az eget, és esőért imádkoznak, de az nem jön. A mezők kopárrá válnak, éhínség és szegénység uralkodik a világon, sokan vándorolnak olyan országokba, ahol az élelmiszer könnyebben elérhető. Az emberek öröm és élvezet nélkül élnek. Sokan az öngyilkosságba menekülnek. Az emberek kis intelligenciáját ateista tanok befolyásolják. Értelmetlenné válik a család, klán és kaszt. A férfiaknál már nem erény a tisztesség.
A tisztaság, könyörület és vezeklés már nem tartozik az erények közé, egyedül az igazságosság maradt meg. Az eszmények a korszak általános hanyatlásával együtt silányulnak, az emberi élettartam lerövidül, mígnem a totális züllés végén a világ egy mindent elsöprő kataklizma során megszűnik létezni.

A szent szövegek szerint a Kali-juga végén eljön a harcos Kalki fehér lován, lángoló pallossal, az utolsó Visnu-avatára, akinek szerepe a gyilkolás. Nem utasít, nem parancsol, mint ahogy a Bhagavad-gítában Krisna utasításokat, követni való nézeteket ad át Ardzsunának, amikor előtte felfedte isteni lényét. A Kali-juga végén az ember már annyira romlott lesz, hogy nincs már lehetőség arra, hogy Isten iránymutatásokat adjon, és az embert a helyes útra terelje: „Az emberek nem képesek már tisztességesen felfogni az Úr akaratát, ezért a korszak végén annak egyetlen lehetősége az lesz, hogy elpusztítja az emberiséget. Az, aki az úr által halt, maga is üdvözül. Ez Isten végtelenül irgalmas minősége. Ha Isten megvéd, vagy ha megöl, az eredmény ugyanaz.” 

Forrás: wikipédia