2018. november 24.

az Isten áldotta búza

Nem könnyű a mesékről beszélni. 

“A mesékről szándékozom szólni, pedig tudom, hiányos felszereltséggel bocsátkozom kalandos vállalkozásba” - kezdi mesékről írt esszéjét J. R. R. Tolkien. Rudolf Steiner a következőképpen ír ugyanerről a témáról: “Merész dolognak tűnhet a meseköltészetről beszélni a szellemtudományos kutatások fényében. Egyrészt, a tárgy nehézsége miatt: mert azokat a forrásokat, amelyekből a mesék, a valódi, az igaz mesék erednek, az emberi lélek olyan mélységeiben kell keresnünk, amelyekig csak bonyolult és hosszú úton juthatunk el, az általam gyakran ismertetett szellemi kutatási módszerek segítségével. Másrészt, éppen a meseköltészet varázsával szemben különösen erősen érezzük, hogy a mese lényegének fogalmi megközelítése megsemmisíti a mese elementáris, eredeti hatását a lélekre, vagyis magát a mese lényegét.” 


kép: Duy Huynh


Különös, hogy mindketten bátorságért fohászkodnak azért a tulajdonságért, amely olyan sok mesében játszik központi szerepet. Fohászkodjunk tehát mi is bátorságért, és bízzunk benne, hogy ha kezdetben talán hiányzik is, majd megjön, éppen a mesékkel való foglalkozás gyümölcseként.

Steiner rámutat a két alapvető nehézségre: az egyik, hogy a valódi, az igaz mesék forrásai igen távol esnek a lélek hétköznapi tartózkodási helyétől. A másik, hogy óvakodnunk kell attól, hogy a mesét elemezzük, “halálra analizáljuk”. Gyakori tapasztalat, hogy ha az ember elolvas, vagy meghallgat egy esetleg igen elmés műelemzést, akkor ennek eredményképpen ugyan immár sokkal többet tud az elemzett műről, csak éppen hosszabb-rövidebb időre - ha nem örökre - elmegy tőle a kedve. 

Felmerül a kérdés: ha olyan nehéz egy mesét fogalmilag megközelíteni, és olyan nagy a veszély, hogy ennek során a mese varázsa megtörik, akkor minek kell egyáltalán a mesékkel foglalkozni? Nem lenne egyszerűbb azt mondani: Engedjük át magunkat a mese élvezetének, és kész. Minden további szó fölösleges. Ez elég meggyőzően hangzik. Csak kérdés, hogy vajon milyen mélyre megy ez az élvezet? Steiner a már idézett előadásában azt mondja, hogy a mese esztétikai élvezete úgy viszonyul valódi tartalmához, mint az étel íze a tápértékéhez. Az étel íze persze fontos, de a pusztán élvezetre felépített táplálkozás általában a lehető legegészségtelenebb. A táplálkozási szakember aligha elégedhet meg azzal, hogy erre hagyatkozik. Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy adjuk át magunkat egyszerűen a mesének, és ezzel aztán tényleg kész. A kérdés csak az: valóban át tudjuk adni magunkat a mesének? Ha igen, akkor tényleg minden további foglalkozás fölösleges. Az előbbi hasonlatnál maradva, itt olyan intenzív átélésre lenne szükség, amely úgy képes követni a mese hatását a lélekben, hogy meg tudja állapítani annak “tápértékét”, a szervezetre való hatását. 

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor általában belátjuk, hogy esetleges kivételes pillanatoktól eltekintve, csak nagyon korlátozottan tudjuk magunkat átadni bárminek, legyen az mese, vagy bármilyen művészet, vagy másik ember. Az a töretlen figyelem, ami a gyerek beszédtanulását lehetővé teszi, a felnőtt számára szinte ismeretlen. Ezt tanulni kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy a mai felnőtt erre önmagától, spontán, általában nem képes. Ha egy mesében való koncentrált elmélyedés tapasztalatait megfogalmazzuk, akkor ez könnyen úgy hangozhat, mint egy meseelemzés. 
A továbbiakban mindenestre tartózkodni kívánunk mindenfajta elemzéstől, különösen attól, hogy megtaláljuk egy mese “egyedül helyes” megfejtését. Amit egy meséről mondani érdemes, az azoknak a tudati tapasztalásoknak a fogalmi leírása, amelyek a mese intenzív követése során szerezhetők. Ez támpontokat adhat ahhoz, hogy megtanuljuk a mesei elemeket közvetlenül érzékelni, a mesei tájat valóságosan bejárni. Amit ezenkívül a mesékről mondani lehet, az legfeljebb tudományosan érdekes, a közvetlen pedagógiai gyakorlatban aligha.

Kezdjük azzal, hogy fölteszünk néhány alapvetőkérdést: honnan jönnek a mesék? Igazak a mesék? És ha igen, minden mese igaz? Hogyan foglalkozzunk a mesékkel? És hogyan ne? Mit jelentenek a mesék a gyerek számára? A továbbiakban ezeknek a kérdéseknek a mentén közeledünk a mesékhez. 

Aki bátran közeledik a mesékhez, az egy különleges, tiszta örömhöz közeledik. A mesével való helyes foglalkozás nem más, mint ennek az örömnek a kalandos felfedezése.


kép: Duy Huynh


Honnan jönnek a mesék? Óriási mennyiségű információ áll rendelkezésre a mesék térbeli és időbeli terjedéséről. Móra Ferenc igen gazdag és mulatságos gyűjteményt közöl arról, micsoda hihetetlen utakat jár be egy-egy mese térben és időben. A legkülönbözőbb irodalmi, mitológiai és gyakran teljesen profán elemek keverednek a népmesékben színes összevisszaságban. De Móra igen jól tudja, hogy az ilyen kutatás végső soron nem adhat felvilágosítást arról, hogy honnan is erednek a mesék. Hiszen minden leírt esetben valami már adott , ami aztán átalakul, módosul. “Hogyan került tehát Jeruzsálem alapításának legendája a kunágotai búzamezőkre, és hogyan szépült ott magyar teremtés-mondává?” - kérdezi Móra az egyik meghökkent ő metamorfózisra utalva. “Hát úgy - folytatja -, hogy a mese is mind istenáldotta búza. Valahol kihajt, fölmagzik, szétpereg, madár fölkapja, szél sz árnyára veszi, s viszi hetedhétország ellen, évezredeken és világrészeken keresztül.” Igen, a mese istenáldotta búza. Talán valóban ez a lehető legpontosabb tudományos megállapítás a mesék eredetéről. Gyakran hallani, hogy a mesék - a népmesék - a néptől származnak. De hát ki az a nép? Hogy talál ki a nép egy mesét? Mert az, hogy a nép adja-viszi a mesét, az még csak követhető . De hogy kezdődik el az egész? Akármilyen messzire nyúlunk vissza, már mindig valami adottat találunk. Feltételes nyugvópontokat lehet találni, de minden homokdűne mögött ott sejlik már a következő - mint Thomas Mann-nál a “József és testvérei”-ben.

Ez a nehézség kísértetiesen hasonlít a természettudomány alapvető dilemmájához. A természettudományos kutatásban a jelenségeket egy ok-okozati lánc mentén igyekszünk megmagyarázni. Minden okozatot megelőz egy ok, a végtelenségig követhetünk egy ilyen láncot visszafelé, anélkül, hogy az elejére bukkannánk. Hogy lehet kitörni egy ilyen láncból? Nyilánvalóan csakis úgy, ha kilépünk a láncolatból, ha megtaláljuk az utat egy igazi kezdethez, aminek nincs oka - éppen ezért kezdet. Hol máshol találhatnánk meg egy igazi kezdetet, mint valakinél, aki kezdeni képes? Kezdet csak kezdésből eredhet, kezdeni csak valaki kezdhet, aki pedig valaki, az tudja is ezt magáról, tud “én”-t mondani. Éppen azért nem találja a természettudomány az igazi kezdetet, mert nem mer a kezdet elkezdőjére kérdezni. Szeretné megmagyarázni a világot, de nem akarja észrevenni, hogy ehhez fel kell tételeznie, hogy a világnak van valami értelme (a magyarázat azt keresi), és értelem forrása nem lehet valami értelmetlenség (úgymint ősrobbanás stb.). Hasonló a helyzet a mesék eredetére vonatkozó kérdéssel is.

A teljes tanulmány itt olvasható.

Böszörményi László: A mesékről

2018. november 17.

átélni a szituációt, amely az időből fakad

Érdemes közelebbről megnézni néhány olyan közönségesebb helyzetet, amely a mai ember magatartására jellemző. Ezek közül a helyzetek közül egy sem típus, akár lélektani, akár társadalomtudományi, akár történeti szempontból, sokkal inkább világhelyzet, amely állandóan mindenki számára nyitva áll – a modern ember drámájának egy szituációja, amin, ha nem is teljesen, de részben minden európai keresztülment és megy és menni fog, és ezért közvetlenül, belülről érti, mert útjába esik. Valamennyinek pedig közös ismertetőjele van: a krízis-arculat.  Akármilyen viszonyban áll a mával, benne van. 




Mindjárt az első helyzet, amit lótuszevőnek lehet hívni (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-ének kifejezése), bizonyíték erre. A lótuszevőre jellemző, hogy úgy él, mintha nem volna krízis, a helyzet komolyságával és nehézségével szemben sajátos eszméletlenségben, mintha édes és kábító gyümölcsöt evett volna, ami elfeledtette vele reális helyzetét. De ezen az arcon is ott van az idő drámai feszültsége. Mintha gondtalan felületességével nem venne tudomást arról, ami körülötte történik, látszólag tisztán élvező életet él, amennyiben sikerült neki „elfelejteni” az időt, amelyben él. A lótuszevő mégis krízis-arculat és egyike a legjellegzetesebbeknek. Mert az elfelejtés csak annak szempontjából van, amit valaki el akar felejteni. A lótuszevő azt hiszi, hogy amit nem akar észrevenniazt nem is vette észre. Pedig ez a világhelyzet csak a krízis tekintetében van: csak annyiban, amennyiben valaki nem akar feleszmélni rá, hogy hol él. Ezért az a helyzet jobban ki van szolgáltatva a krízis állapotának, mint akármilyen másik, mert kénytelen mindig pontosan és éppen az esedékes, a jelentkező kritikus szituációnak hátat fordítani, mindig azt, aminek megoldása a legfontosabb volna, „elfelejteni”. A lótuszevő példa arra, hogy az ember a történet feladott drámájából mennyire nem tudja magát kivonni soha, és amennyiben mégis kísérletet tesz rá, ez mennyire magára az emberre üt vissza. Mert gondolható-e, hogy bármit is elér azzal, ha nem vesz tudomást az időről? Vajon arathat-e mást, mint önmaga ámítását? Ebben a világhelyzetben van mindenki, aki az idő feladata alól kivonja magát, és úgy tesz, mintha itt nem volna semmi megoldanivaló, megkísérel egy kortól elütő stílust megvalósítani, amely az adott helyzettel úgy számol, hogy úgy tünteti fel, mintha nem kellene vele számolni. A lótuszevőnek végeredményben ugyanúgy részt kell vennie az időszerű játszmában, mint mindenkinek, rá is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint másra, de állandóan olyan magatartást tanúsít, amellyel azt akarja jelezni, hogy ő mindezeken felül van, és rá ez nem vonatkozik. Ez a helyzet végeredményben a maszkhoz vezet: a gondtalanság mosolya a lótuszevő arcán megfagy, az ember lényegtelenné lesz, tényleg elveszti minden kapcsolatát az idővel, és ami belőle marad: az üres térbe meredő lárva, mialatt a kor továbbrohan. 




Egészen más az „outsider” helyzete. Sokszor találkozni vele, és elméleteiről lehet megismerni. Teljes tudatában van annak, ami történik, de azt hiszi, abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy a megoldásnak is birtokában van. Ide tartozik a politikai párt, amennyiben programatikus, és programját tényleg komolyan is veszi. Outsider minden részlettudomány (pszichológia, statisztika, gazdaságtan stb.), mint univerzális megoldási kísérlet, minden társadalmi mozgalom, amely „alulról” vagy „felülről” akarja a világhelyzetet megoldani. Az outsider-szituációra jellemző az, hogy „kívülről” kísérli meg, éspedig gyakran egyszer s mindenkorra feloldani a krízist – kívülről, vagyis nem magából az időből, konkréten, adott tényekből kiindulva, hanem elméletből, absztrakt módon, saját eszméit a valóságra erőszakolva. Ez a törekvés még csak nem is segít, és még csak részleteket sem old meg: részint, mert a kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az idő középpontjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek, éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lenni, élményszerűnek, sorsszerűnek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok, akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot élő emberen, népen, államon „kívül” vannak – külső beavatkozással akarják az időt áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig eredménytelen volt, az is fog maradni.




Mielőtt a legfontosabb drámai helyzet szóba kerülne, még egyet kell szemügyre venni: a. lemaradást. Ez a helyzet nem az a jellegzetesen korszerűtlen, amelyről az előbb volt szó: a korszerűtlen számára az egész krízis-helyzet idegen, az időn kívül született, nincsen valóságos kapcsolata a mával és nem is volt. A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. Az aktuális feladattal, a minden pillanatban újra más és más kritikus szituációval elvesztette és mind jobban elveszti érintkezését. Az idő között és közötte a távolság egyre nő: mind jobban elmarad. Visszaesik a múltba. Ha a kontaktus megbomlásakor csak egy-két ütemnyi késése volt, ez a késés egyre nagyobb lesz. A lemaradás nem feltétlenül az öregedéssel jár együtt, vagy nem a provinciális helyzetből folyik; „megáll”, illetőleg „lemarad” mindenki, aki a történet folyton új és új feladatát diktáló ütemét elvéti, és a világtörténés ritmusából kikapcsolódik. Ölthet ez a helyzet olyan alakot is, hogy az ember „megmerevedik”, olyat is, hogy „széthull”, olyat is, hogy „kifullad” vagy „összetörik”. Minden esetben azt jelenti, hogy egzisztenciája elveszti az időben való jelenlétet, életmenetében „korszerűtlenségi koefficiens” támad, s ennek egyre növekvő hajlama van, egyre nagyobb lesz a távolság egyéni sorsa és a közös emberi sors között.

Hamvas Béla: A világválság - Krízis és katarzis

2018. november 5.

Mnemoszüné kútja

Sok rejtett kincsünk van. Ha van kellő nyitottságunk kicsit hátrafelé is nézni az időben. Olyan emberek éltek és alkottak itt, adták át a keletről tudásukat, mint Kőrösi Csoma Sándor, Baktay Ervin, Stein Aurél, Lénárd Jenő, Germanus Gyula, Vámbéry Ármin, Várkonyi Nándor, Kaczvinczky József, Hamvas Béla és Weninger Antal. Tudásuk mentes a mai ezoterizmus fertőzöttségétől és a felületességtől, így bátran olvashatjuk őket, ha autentikusabb ismeretanyagra vágyunk. Például Weninger Antal ebben az 1942-ben írt könyvében már említi a ma oly felkapott és népszerű integrál jógát, pszichoszomatikát és mindfullnesst is, így szó szerint. Nagyon megelőzte korát. (a szerk.)





Mai korunk nagy hiánya, hogy a külső természet szédítő megismerése mellett saját magunk párhuzamos felfedezése teljesen elmaradt, sőt, visszafejlődött. S ez számtalan bajunk forrása. A tárgyak alapos ismerete háttérbe szorította az önismeretet, minden belső haladás nélkülözhetetlen elemét. A gépek megölik a személyiséget. A külvilág egyoldalúságától botorkálóvá váló ember kénytelen a saját benseje felé fordulni, ha vissza akarja nyerni egyensúlyát. E benső útkeresés legbiztosabb és legkimunkáltabb módszere a jóga tapasztalati tudománya. 
A műszaki haladás nem elégíthet ki senkit, ha hiányzik az őszinte társadalomtudat, a nyílt szív és a megértő szeretet, egymás nagyobb becsülése a köz- és magánéletben egyaránt. Nem igazi értékek uralkodnak, csak azok gyakran szennyes utalványa, a pénz, a tőke, a háborús szellem, és a világűr megfertőzése militarizálással. A tömegek felületes külső élete, a komoly munka kerülése és a romboló pénzimádat megrontja a szíveket, szellemi járványokat kelt, életuntságra vezet, társadalmi erkölcstelenségre csábít, megfoszt a belső egyensúly nyugalmától, biztonságától, erejétől. 
Az ember azt hinné mindezek alapján, hogy nagy keletje van a mentálhigiénének, a tudományos józanság elfogadásának. Tömegek kerülnek megint a sötét éjszakába: sarlatánok, lélekidomárok, lelki gyámok, tudatlan jógatanítók kelepcéibe, üres reklámok, áltudományos, naiv cikkek, előadások, sötét babonák követésébe. Ott keresnek vigasztalást, ahol csak csalódhatnak. S a népszerűsített jóga sem kivétel. Ezért fontos, hogy megismertessük az olvasókat az eredeti jógával, szemben a gimnasztikai gyakorlatokká elfajult áljógákkal.

A közvéleményben világszerte az a teljesen hamis felfogás uralkodik, hogy a jóga testgyakorlat vagy annak egyik keleti fajtája, tehát egy rangsorba helyezhető a sporttal, tornával, az akrobatikával, sőt, a fakírsággal. Pedig a jógának, még a testtartásokat magába foglaló hatha-jógának is legkevesebb lényegi köze éppen a testhez van. Inkább lelki, mint testi tréning. A gondolat, a kedély, az emlékezet és az akarat magasfokú kiképzése, amelyeknek csak velejárója, kísérete, noha szükséges alapja a testi működések ellenőrzése és javítása. Különösen téves az az állítás, hogy a hatha-jóga a test jógája, hiszen ennek is első két lépcsője a jáma és nijáma (erkölcsi tilalmak és tanácsok), vagyis a hatha-jóga ugyancsak színtiszta etika, az etikai magatartásra épül. A test bizonyos mértékig szerepel a harmadik és negyedik fokban, az öt-hat-hét-nyolcadik pedig a legmagasabb fokú lelki életet tanítja, az igaz ember igaz útját. A legjobb hasonlatot a zenében találom: a hangszer művésze kénytelen a testét is gyakoroltatni, de ez másodrendű, a fő cél a zene kifejezése, nem pedig a skálázás. A technika ennek csak eszköze, módszere. A jó előadóművész koncentrál, meditál, élményei vannak. A jóga is tisztán koncentráció, meditáció és magasrendű, boldogító élmény. 

Óvakodjunk a jóginizmus egyoldalúságától. Az ember nem azért él, hogy jógázzék, hanem azért jógázik, hogy teljesebb életet élhessen.  
A jóga nem logika és értelmi működés, mint a tudomány, nincsenek sablonjai, kötelező módszerei, s váratlan megvilágosodás is rövidítheti az utat. Végre meg kellene szabadulnunk az előítélettől, hogy a jóga előírható gyakorlatok sorozata. Lehet nagyszerű jógi az is, aki nem végez ászanákat és légzőgyakorlatokat. Hány jógi van és volt, aki nem is tudott a jógáról. Innen érthető, hogy gyakran találkozom olyanokkal is, akik tíz-húsz éve gyakorlatoznak, de nem tudják, hogy mi a jóga lényege, nem élik át, tehát voltaképpen sohasem jógáztak. 

A jóga sem nem vallás, sem nem filozófia, mert az indiai filozófia nem hasonlítható az európaihoz, a neve is másra utal: darsana, ami látást, felfogást, nézőpontot, doktrínát jelent (szanszkrit drs: 'néz'). A jóga filozófiája tehát darsana, nézőpont.


 


Weninger Antal (Boldogasszony, 1902. április 22. – 1993. november) orvos és szakíró. 
A kismartoni katonai reáliskolában tanult, 17 évesen már a bécsi orvostudományi egyetemre járt, végül a budapesti egyetemen szerzett diplomát. A debreceni klinikán tanársegéd, szülész-nőgyógyász, sebész és a röntgenlabor vezetője volt.

Ő írta 1939-ben az első magyar jógakönyvet A keleti jóga, India misztikája és ősi gyógymódja címmel, melyhez előszót az akkor már híres indológus, Baktay Ervin írt. A negyvenes évek végén Ortutay Gyula kultuszminiszter ki akarta nevezni Dr. Weningert nyilvánosan hiteles egyetemi tanárnak, nem utolsósorban azzal a céllal, hogy az orvosi egyetemen szabad, fakultatív tárgyként a pszichoszomatikus módszert tanítsa, majd bevezesse a jóga rendszeres oktatását. Azért, hogy akiknek a gyógyítás lesz a dolguk, először magukat, igazi Énjüket ismerjék meg, mielőtt másokat kezelnének. Az elkövetkező években tizenhárom könyve látott napvilágot ebben a témában.

A Magyar Nemzet első munkatársainak egyike volt, számos náciellenes cikket közölt Bánfalvi Szilárd álnéven, ezek közül kiemelkedett a Nyilas áfium ellen való orvosság és a Paranoiások című sorozata, amelynek egyik darabjában alig leplezve rajzolta meg Hitler elmeorvosi portréját. E cikk miatt bíróság elé is került. A második világháború előtt és alatt üldözöttek százait mentette meg saját élete kockáztatásával.

A háború után 1947-ben eltávolították igazgató-főorvosi állásából, megakadályozták, hogy a SOTE-n tanítson és sokáig csupán iskola-, és üzemorvosként dolgozhatott. Ezekben az években a gyógyításon kívül elsősorban a keleti orvoslással foglalkozott. Legjelentősebb könyve Az idő partján, mely az orvosi egyetem jógatankönyveként íródott, bár ezt a szerepet sajnos nem tölthette be. 1988-ban, negyvenhat évnyi szünet után jelent meg a mű átdolgozott 2. kiadása, mely szintén sokakat indított el a jóga útján. Írt külföldi orvosi szaklapokba németül, franciául, és angolul. Öt nyelven tájékozódott folyamatosan mindarról, amit a világ orvostudománya újként kínált.

A 80-as években kis létszámú jógacsoportokat is oktatott. Csak élete vége felé jutott szóhoz a televízióban, 1991-től nevéhez fűződött az első, jógát népszerűsítő tévésorozat. Illetve ebben az időben írt cikkeket a Nők Lapjába melyek ezoterikus tartalmúak voltak. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje polgári tagozata kitüntetést.
1993-ban távozott el az élők sorából.

Megjelent könyvei

  • A keleti jóga, India misztikája és ősi gyógymódjai
  • Az idő partján, Jóga és személyiség
  • Az egészség testi és lelki forrásai
  • Jóga a mindennapokban
  • A gyógyítóművészet új irányai
  • Orvos a lélekért
  • Szellem és egészség
Forrás: Wikipédia