2017. május 28.

A Vénusz projekt

... meg kell találnunk azt a harmóniát, amelyről elődeink oly sokat tudtak. És mindenekelőtt új alternatívákat kell találni, igazi alternatívákat, nem pedig ennek a rendszernek újabb változatát, amely elevenen felfal bennünket.

(Roberta Esparza - A csend ajándéka, indián asszonyok bölcsessége)
  




   A kapitalista társadalom alapjául szolgáló elv és a szeretet elve összeférhetetlen. A szeretni képes emberek a jelenlegi rendszerben szükségképpen kivételek; a szeretet óhatatlanul marginális jelenség napjaink nyugati társadalmában. Nem annyira azért, mert a sok elfoglaltság nem teszi lehetővé a szerető magatartást, hanem inkább azért, mert a teljesítményközpontú, áruhabzsoló társadalom szelleme olyan, hogy csak a nonkonformista tud ellene sikerrel védekezni. 
   Azoknak, akik komolyan veszik a szeretetet, mint az egyetlen racionális választ az emberi lét kérdésére, arra a következtetésre kell tehát jutniuk, hogy társadalmi struktúránkban fontos és radikális változásokra van szükség ahhoz, hogy a szeretet merőben individualisztikus, mellékes jelenségből társadalmi jelenséggé váljon. Társadalmunkat igazgatási bürokrácia és hivatásos politikusok irányítják; az embereket tömegszuggesztió mozgatja, szándékuk az öncélú több termelés és több fogyasztás. Minden tevékenység a gazdaságnak van alárendelve és az eszközök céllá lettek; az ember automata - jól táplált, jól öltözött, de egy csöppet sem érdekli, hogy mi is az ő sajátosan emberi minősége és hivatása. 
   A társadalmat úgy kell megszervezni, hogy az ember szociális, szerető természete ne legyen különválasztva társadalmi lététől, hanem egy legyen vele. Ha igaz az, amit igyekeztem megmutatni, hogy a szeretet az egyetlen ésszerű és kielégítő válasz az emberi lét kérdésére, akkor minden olyan társadalomnak, amelyik viszonylagosan akadályozza a szeretet kifejlődését, hosszú távon bele kell pusztulnia abba, hogy ellentmondásban van az emberi természet alapvető szükségleteivel. Ha ez a szükséglet elhomályosult, az nem jelenti azt, hogy nem létezik.
   Elemezni a szeretet természetét annyi, mint fölfedezni jelenlegi általános hiányát, és bírálni a társadalmi körülményeket, amelyek ezért a hiányért felelősek. Hinni a szeretetnek, mint társadalmi és nem csupán kivételes-individuális jelenségnek a lehetőségében: racionális hit, amely az ember igazi természetének felismerésén alapul.

(Erich Fromm: A szeretet művészete)


Jacque Fresco 1916. március 13. - 2017. május 18.


   A Vénusz projektet 1975-ben indította el Jacque Fresco és Roxanne Meadows, ami egy globálisan fenntartható társadalmi rendszert vázol fel. Az "erőforrás-alapú gazdaságnak" nevezett rendszer magában foglalja a fenntartható városokat és értékeket, a hatékony energiafelhasználást, a kollektív és a természeti erőforrásokkal való nem visszaélő gazdálkodást, és a fejlett gépesítést univerzális szinten.
   A szervezet a floridai Venus kommunától kölcsönözte nevét, központja egy 8,5 hektáros területen található az Okeechobee-tó közelében. A kutatóközpontban tíz olyan Fresco által tervezett épület áll, melyek tükrözik a projekt építészeti világát, és amelyek bemutatásra is kerültek 2006-ban a Future by Design című dokumentumfilmben.
   Fresco szerint a szegénységet, a bűnözést, a korrupciót és a háborúkat a mai világ profitorientált gazdasági rendszeréből fakadó hiány okozza. Érvelése szerint a profit-motívum elfojtja a társadalmilag hasznos technológia fejlődését, amivel minden ember alapvető anyagi szükségletei kielégítést nyerhetnének, s az ezzel együtt járó létbiztonságérzet visszaszorítaná a megszokott emberi individualizmust, korrupciót és kapzsiságot. Az együttműködés lenne jellemző a versengés és a túlélő üzemmód helyett. Megvalósíthatnánk egy olyan társadalmat, amiben hosszabb, egészségesebb, és sokkal értelmesebb életet élhetnénk. A monetáris rendszer és a vele járó folyamatok tönkreteszik a társadalmat, és megfosztják az embereket attól, hogy kihasználják képességeiket. 
   Az "erőforrás-alapú gazdaság" a meglévő erőforrásokat használja pénz helyett. Ez az alap igazságos, humánus együttélési forma lenne, és felválthatná a jelenlegi kapitalista gazdaságot, amely "hiány-orientált" vagy "hiány-alapú". Fresco érvelése szerint a természeti erőforrásokban és energiában gazdag föld, és a modern technológia értelmes felhasználása a világ lakosságát bőségesen el tudná látni. (forrás: Wikipédia)

 


2017. május 20.

Az önimádat társadalma


Nem termelt még ki az emberiség olyan társadalmi formát, amely 
a miénkhez hasonló nagyvonalúsággal és pazarlással bánt volna az emberi tehetséggel.

(R. P. Blackmur, 1954)

⭒⭒⭒

Minden civilizációban, mondja Perron, van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. Ha az ember a fagypontot eléri, életét nem szellemi erők irányítják, hanem pszeudospirituális kényszerek, amelyeket a gyengeelméjűek, a serdületlenek, a primitívek, a pszichopaták lélektanából ismerünk, és amelyeket a köznyelv rögeszméknek nevez. A rögeszme spirituális tartalom nélkül való merő pszichológiai jelenség. A. Perron azt állítja, hogy ha az ember a spirituális minimumra leszáll, mert a kontrollt önmaga fölött elveszti, minden abnormitás szabad zsákmánya lehet. Az abnormitás éppen az, hogy az embert az értelmes szellem helyett a rögeszme kormányozza.
A társadalom élete a benne levő tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltűnésével kezdődik. A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett.

(Hamvas Béla: Patmosz I. - Függelék a középszerűségről)




   Minden kor kifejleszti a maga sajátos betegségformáit, ezek felnagyított formában tükrözik a kor arculatát. A modern társadalom és a politika mélyreható elemzésének egyebek között arra is választ kell adnia, miért vált az egyéniség kiteljesedése és fejlődése oly nehezen megvalósíthatóvá, miért kísérti társadalmunkat a felnövekedéstől és az öregedéstől való félelem, miért váltak a személyes kapcsolatok olyan törékennyé és ingataggá, s hogy a belső élet miért nem menedék többé a köröttünk leselkedő veszélyek elől, a szervezett hatalom miért tör oly erőteljesen be a magánéletbe, hogy az már szinte meg is szűnt.
   Korunk közérzete terápiás és nem vallásos. A huszadik század szorongástól, depressziótól, homályos hiányérzetektől, belső ürességtől gyötört pszichológiai embere nem személyisége kitágítására és nem is lelki transzcendenciára vágyik, hanem lelki békére. Gyógyítókhoz fordul abban a reményben, hogy eléri a megváltás modern megfelelőjét, a lelki egészséget. A terápia mind az életerős individualizmus, mind pedig a vallás egyenes ági leszármazottja, ám ez nem jelenti azt, hogy a terápia a maga jogán vallássá vált volna. Az emberek ma nem megváltásra szomjaznak - hol van már egy valaha volt aranykor visszavárása -, hanem a személyes jól-lét, egészség és lelki biztonság érzésére, pillanatnyi illúziójára.




   A terápia antivallás; nem azért, mert ragaszkodik tudományos módszereihez - ahogyan művelői szeretnék elhitetni velünk -, hanem azért, mert a modern társadalomnak nincs jövője, és egyetlen gondolatot sem veszteget olyasmire, ami túlmegy pillanatnyi szükségletein. Még akkor is, amikor a gyógyítók a „cél az értelem” és a „szeretet” szükségességéről beszélnek, e szavakon semmi mást nem értenek, mint a beteg érzelmi igényeinek kielégítését. Aligha jut eszükbe - és ismervén a terápiás vállalkozás természetét, ugyan miért is jutna eszükbe -, hogy arra bátorítsák a pácienst, rendelje alá szükségleteit valami másnak, egy rajta kívül álló ügynek, hagyománynak. A „szerelem”, mint önfeláldozás vagy alázat, az „értelem”, mint behódolás valamely magasabb rendű eszme előtt - az ilyesfajta szublimációk ütköznek a terápiás érzékenységgel, minthogy tűrhetetlenül elnyomó jellegűek, sértik a józan észt, a személyes egészséget és jól-létet. A pillanatnak élni, ez fűti ma az embereket - magunknak, nem az elődöknek és nem az utódoknak. Egyre kevésbé érezzük, hogy részei vagyunk a történelem folyamatának, láncszemek a múltbeli és a jövő felé tartó nemzedékek sorában. Mivel a társadalomnak nincs jövője, annak van értelme csupán, ha a pillanatnak élünk, szemünket privát teljesítményünkre függesztjük, és saját dekadenciánk műértőivé válva, gyakoroljuk a transzcendens önmegfigyelést.


Visszahívhatlak, Ed? Épp a mostban vagyok.



   Az emberekben elsorvasztották azt az igényt, hogy maguk legyenek úrrá problémáikon, segítsenek önmagukon, a mindennapos kompetenciának egykor hagyományos területei sorra eltűnnek - ma már a gyerekeinket sem vagyunk képesek felnevelni képesített szakértők segítsége nélkül -, és az egyén az állam, a vállalat és egyéb bürokráciák kiszolgáltatottjává válik.*
   A tömegkultúra a nagy élet ábrándjaival veszi körül a fogyasztót, a hírnév és a siker ragyogásának fénykörébe vonja, s ezzel arra ösztönzi a hétköznapi embert, hogy luxusízlésnek hódoljon, hogy a kivételezett kisebbséggel azonosítsa magát, és képzeletében együtt éljen velük a rafinált kényelem és az érzéki kifinomultság világában. Ezzel párhuzamosan az áruk propagandája elégedetlenné teszi az embert azzal, amije van.
   A modern ipar az intellektust semmibe vevő állásokba kényszeríti az embereket, a menekülés romantikus tömegkultúrája viszont látványokkal tömi tele a fejüket, amelyeknek a megvalósításához anyagi eszközeik elégtelenek - de érzelmi és képzelőerejük is kevés -, így aztán a mindennapi kötelezettségek és a valóság még inkább elértéktelenednek. A regényes kaland és a valóság, a gyönyörű hősök és a munkás hétköznapok világa közötti szakadék olyan ironikus kívülállást teremt, ahol tompább ugyan a fájdalom, de erőtlenebb az akarat a társadalmi körülmények megváltoztatására, arra, hogy ha szerényen is, de legalább valamit jobbítsunk azon, ami munka és játék, hogy újra értelmet és méltóságot adjunk a mindennapi életnek.
   A fogyasztás propagandája magát az elidegenedést is áruvá teszi. A modern élet lelki sivárságát veszi célba, és gyógymódként a fogyasztást ajánlja. Nemcsak azzal kecsegtet, hogy csillapítja az ember eredendő boldogtalanságát, hanem azt még meg is tetézi, s a boldogtalanság új formáiról is gondoskodik: a személyes bizonytalanságról, a státusért való szorongásról, a szülők szorongásáról, hogy vajon ki tudják-e elégíteni gyerekeik igényeit. A modern kapitalizmus nem azért alakult ki, mert hatékonyabb más módszereknél, hanem mert nagyobb profitot és hatalmat jelentett a tőkésnek.

Christopher Lasch: Az önimádat társadalma





   Az új észjárás nemcsak nyomás alá helyezi az egyéneket, hanem meg is mutatja nekik a „helyes utat”. Aki nem akar vesztessé válni, megtanulja, hogy a „helyes”, sikeres identitást alakítsa ki magában, és mindig többre vágyjon. Ennek érdekében úgy kell működnie, ahogyan azt a gépezet parancsolja. Ha okosan figyeli meg e masinéria működését, támpontokat nyerhet, hogy milyen is legyen a helyes, azaz sikeres önazonossága. A feladat nem könnyű. Össze kell barkácsolnunk a piac által kínált eszközök segítségével egy eredeti és hiteles identitást. Ezt az önazonosságunkat azonban, hogy kompatibilisek maradjunk a rendszerrel, piackonform módon kell kialakítanunk, de úgy, hogy közben az egyedülállóságunknak és önrendelkezésünknek a képzetét is meg tudjuk tartani. Saját lelkünk mélységeiben kell megtalálnunk azt, amire a piacnak szüksége van. Általánosan elfogadottá vált a paradoxon, miszerint csak akkor valósítottuk meg tökéletesen önmagunkat, ha sajátos identitáskonfigurációnkra piaci kereslet is van. Másképp megfogalmazva: ha ráleltünk valódi, hiteles énünkre, akkor a munkaerőpiacon is keresettek leszünk és fordítva: ha keresettek vagyunk a munkaerőpiacon, az annak a jele, hogy megtaláltuk hiteles énünket. Ha elég sokszor traktálnak minket ezzel, el is hisszük.




   Nem kerülhetjük meg a kérdést: valóban olyan illékony és vidám ez a modern világ, mint ahogy azt az eddigi ábrázolások sejtetik? A huszadik századi társadalomtudósok túlnyomó többsége szerint a modernitás kialakulása egy hatalmas formalizált, automatizált, racionális és technikai gépezet létrehozását jelentette. Olyan szerkezetként tekintettek a modernitásra, amelyben az ember csupán fogaskerék, egy funkció betöltője, akit megfosztottak döntési szabadságától és képességétől. A kapitalizmus azért vallott kudarcot, mert racionális gépezete megfojtja a kreatív vállalkozói szellemet. De nem épp azt állítottuk az imént, hogy a döntési szabadság szinte korlátlan, a lehetőségek köre szinte végtelen, és mindenki szabadon megélheti az általa „választott” identitást?
   A jelenkori társadalom természetesen ambivalens és inkonzisztens - a kérdés csupán az, hogy hogyan értelmezzük ezt a racionalizálódás és individualizálódás közötti szakadékot. Az egyik ilyen világot a modernitás alapelvei testesítik meg, a racionalizálódás, a produktivitás, a verseny, a formalizálás, másfelől a kényszerek belsővé tétele és az önfegyelmezés. A másik oldalon pedig a keletkezőben lévő posztmodernitás alapelvei állnak, az önmegvalósítás, az öröm, az élménykeresés, a nárcizmus és a bohém életvitel.
   Meghajlunk az újfajta üzenetek hatalma előtt. Gondolkodj pozitívan! Szeresd a kihívásokat! A szenvedés csupán kényeskedés! A szegénység a gyengeség jele! Az individualizált egyének alapvetően két egymással nehezen összeegyeztethető elképzeléssel rendelkeznek a belső világukkal kapcsolatban. Az egyik oldalon áll az alakíthatóság elve, melynek jelszavai és parancsai: én hozom létre magam; csak én tudom, és nekem kell kialakítani önmagamat; mindenki alakítsa ki a maga egyedi értékesítési ajánlatát. A másik oldalon a kész adottságok képzete áll, ami a következő mondatokkal jellemezhető: ki kell bontakoztatnom önmagam, napvilágra kell hoznom lényem legbensőbb lényegét; ki kell fürkésznem, meg kell élnem énemet a maga valóságában; elmerülök énem mélységében stb. E második változatban nem fel-, hanem megtalálják a lét igazságát. De azért adott esetben itt is szükség van némi terápiás segítségre, például spirituális továbbképzésre vagy egy biofarmon eltöltött hétvégére. Nagyon komoly ambivalenciáról van tehát szó, a készen találás és az alakítás ellentétéről, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk önmagunkon, hogy napvilágra hozzuk az igazi énünket kitevő mélyen belül megbúvó értékeinket. Csak az ambivalenciákkal és inkonzisztenciákkal szemben felettébb toleráns posztmodern egyén lehet képes arra, hogy az alakítást és a megtalálást egy kalap vegye, és saját fejében egyesítse.


Reinkarnációs Tanulmányok Központja. Üdvözöljük újra itt.


    A barkácsolás fáradságos, és dilettánsan végezzük. Ronald Hitzler szerint már nem létezik más, csak a létbarkácsolás és a barkácsolt lét, ily módon pedig az identitást nem-identitásként írja le. Ebben a zsonglőrmutatványban nem szabad leejteni a labdákat. Legyen minden játék! Nem kell mindent olyan komolyan venni, úgy - hogy inkább a „lét könnyűsége” mellett kötelezzük el magunkat. A reklámok egy euforikus világ képét mutatják, és aki naponta több órán keresztül van kitéve hatásuknak, az a végén el is hiszi, hogy a világ valóban olyan, mint amit a képek sugallnak. Igen nehéz azonban fenntartanunk ezt a könnyűséget. A megfelelő posztmodern identitásreprezentációkhoz ez is hozzátartozik. Magunkra erőltetjük az ironikus mosolyt, hiszen folyamatosan bizonyítanunk kell, hogy jól érezzük magunkat, egyébként a vesztesek közé kerülnénk. Ha valakire mégis ráfagy a mosoly, az - csakúgy, mint a megelégedett ember - „lúzernek” számít. Saját pozíciónkat azáltal tudjuk a legjobban bebiztosítani, ha folyamatosan prezentáljuk a többieknek, milyen fantasztikusan érezzük magunkat - a VIP-klubok és a pletykarovatok is ezt az üzenetet közvetítik. Annyira jól érezzük magunkat, hogy azt már szinte alig lehet elviselni; de addig azért mindenképp kitartunk, ameddig a fényképezőgépek be vannak kapcsolva. És persze az sem árt, ha kierőszakolunk magunkból valami jópofa mondást, hiszen ez illik a sziporkázóan kreatív emberekhez, akik bohémek, joviálisak és mindenre kaphatók. Innen ered az egész társadalmat átható hahotázás és vihogás. A nevetést azonban az egyének tartós hiányérzete kíséri, hiszen az átélt élmények ugyan egész kellemesek, de mégsem vagyunk folyamatos eksztázisban. Alapvetővé válik a diszkrepancia élménye. A mindenütt megjelenő képek hatására eksztatikusként fogjuk fel nagy általánosságban az életet, csak éppen úgy tűnik számunkra, hogy mi nem élünk a megfelelő világban, mivel a mienk kevésbé eksztatikus.




   A „kétdimenziós társadalom” két elvet követ: a pénzét és az örömét. A posztmodern fogyasztói társadalom, a kapitalizmus valósága képes összekötni azt a két összetevőt, amelyek a huszadik század folyamán összeegyeztethetetlennek tűntek. Mindenki érti a kor szavát: csak akkor válsz személlyé, ha vásárolsz, méghozzá sokat. A fogyasztás által tudod megvalósítani önmagad. Ezért van szükséged pénzre, méghozzá rengeteg pénzre, és ezért kell minden erőddel a karriereden dolgoznod. De ez is csupán az önmegvalósítást szolgálja. Akkor is önmagad vagy, az igazi éned, amikor vasárnap este naplementénél intézed a laptopodon az üzleti levelezést. Az ellentéteket sikerült - legalábbis ideiglenesen - kibékíteni egymással. Ez az egyik fő magyarázata annak, hogy miért nem szerves egész a modern öntudat, miért csupán inkonzisztens és ellentmondásos identitás lehetséges. Valóban létezik a világ varázstalanításának Max Weber által leírt nagy civilizációtörténeti folyamata, ám mellette erősen vágyódunk az új varázslat létrehozására is - és a modern identitásalapú fogyasztás lényege épp ennek az új varázslatnak a kialakítása. A tudat csak meghasadt lehet, ha ki akarja bírni a reális ellentmondásokat; ezért magasztalják fel a tudat inkonzisztenciáit. A második modernitás egyénei az inkonzisztencia virtuózai, hiszen csak az ilyen kusza elmékben lehet mindent összeegyeztetni. A reálisan létező kapitalizmus stabilitásának alapvető fontosságú eleme a szellemi zűrzavarral szembeni érzéketlenség.




   Az egyének az uralkodó felfogás alapján az identitás hiányosságait azáltal próbálják orvosolni, hogy olyan szituációkba bocsátkoznak bele, amelyek reményeik szerint megpendítenek valamilyen húrt a belsejükben. Akkor sikerült jól a napunk, ha valami jó élményt szereztünk, ha közben „lazaként” éltük meg magunkat. A fokozás individuális és kollektív programja ezért nemcsak az anyagi fogyasztást érinti, hanem az élményekre és a nagy eseményekre is irányul. A cél a felspannolt mentális állapot elérése; ezért veszünk részt látványos eseményeken, vagyunk kíváncsiak a szenzációkra, és próbálunk meg mindent érzelmileg felfokozni.
   A tehetős társadalmakban folyton ilyen kérdéseket tesznek fel maguknak az emberek: mit akarok? Mit kellene akarnom? A tipikus válasz pedig: éld meg az életed, érezz valamit, legyen „érdekes” életed, és élvezd ki. A javakat és bármi mást az emberek környezetében aszerint ítélik meg, hogy mennyire értékesek a szóban forgó dolgok és személyek az élmények szempontjából, vagyis az érzelmi benyomások intenzitása alapján, hiszen mindenki azt szeretné, ha „felizgatnák”. Igazából telítettek vagyunk már az élményekkel, és egy ponton túl minden unalmasnak tűnhet számunkra - így a valódi célunk is csak az lehet, hogy olyan elrendezéseket hozzunk létre, amelyek segítségével mégis szert tudunk tenni igazi élményekre. Az „elrendezés” kifejezés több mindenre vonatkozhat: magára a szituációra, a testünkre, és különböző lelkiállapotokra is. Állandó ellenőrzés alatt kell tartani a viselkedést, a stílust, az életrajzi imázst, a mentalitást és a habitust, sőt: magát a testiséget is. A fokozás logikájának szélsőségekre van szüksége, mivel huzamosabb időn keresztül minden unalmassá válik. Mivel már semmi sem érvényes, és mindent létre kell hozni, mivel mindenki önmaga megjelenítésével és üzenete befogadásával van elfoglalva, természetesnek tűnnek az olyan kifejezések, mint a megrendezés, a dramaturgia vagy a színpadias megjelenítés, hiszen mi vagyunk mindennapjaink rendezői, karrierünk dramaturgjai és életvilágunk díszlettervezői. A modern individualitás nem más, mint a mentális konformitás és a dekoratív diverzitás keveréke.



*(Az "everness" fesztivál tipikus példa erre. Vannak itt mindenféle guruk: szónikus mesélő, zen-ész képző, intimitás-oktató, orgazmusszakértő, Anyaméh-Áldás Kordinátor, testorientált terapeuta, lélekgyógyász, intuitív kristály-terapeuta, életmód-tréner, labirintus-tréner, érintésművész, théta-tangó alapító, életút-tanácsadó, gátizom-specialista, LEMangURIA tánc rekreátor, lélekszerelő, lélekfejlesztő, érzés-technológus, önismereti személyiségfejlesztő, gasztropszichológus, átutazó zenei kocsis, szabad szoftver aktivista, pelenkázási tanácsadó, önbizalom mentor, metafizikai tréner, asztrológus, zen mester, stb...) 

2017. május 18.

Spiritual bypass

„Feltaláltuk a boldogságot - mondják az utolsó emberek, és vaksin kacsintanak.” *

(Friedrich Nietzsche: Im-ígyen ​szóla Zarathustra)




Ismét a pozitív filozófia kritikája. Nem lehet elégszer beszélni róla. Pál Móni írása tömör, jól összegzett, nagyon érdemes elolvasni. (Mint ahogy a Hellinger-féle családállításról megfogalmazott gondolatait is.)
Köszönetem a cikkért.


   "Ezoterikus irodalmat, önsegítő könyveket elsősorban nők olvasnak. Ennek oka lehet, hogy a hagyományos nemi szocializáció elsősorban a nőktől várja el a pszichés problémákkal, érzelmekkel való foglalkozást, illetve az anyáktól, feleségektől a kiegyensúlyozott családi légkör megteremtését. A pszichés betegségek a nőket nagyobb arányban érintik, mint a férfiakat; ennek okai főleg szociokulturális, tanulási folyamatokban keresendők. A nők a párkapcsolati változások elindításában is motiváltabbak, míg a férfiak sokszor jól érzik magukat az egyenlőtlen helyzetekben is, főleg, ha ők vannak domináns pozícióban. Mindezek alapján úgy gondolom, hogy az ezoterikus és önsegítő könyvekben gyakran megjelenő pozitív gondolkodás-ideológia elterjedése olyan jelenség, ami a nőket fokozottan érinti, ezért (és más, később tárgyalandó okok miatt) feministaként fontos foglalkoznunk vele.
   Pozitívan gondolkodni látszólag hasznos: segít a túlélésben, ha észrevesszük a dolgok jó oldalát, és sikeresebbek lehetünk, ha hiszünk magunkban. Alaposabban átgondolva viszont több szempontból is problémás lehet: ha azért vagyunk pozitívak, mert figyelmen kívül hagyjuk a negatív érzelmeinket; ha a pozitivitásnak „parancsra” kell működnie; vagy ha magával a pozitív gondolkodásra való törekvéssel több időt töltünk, mint a dolgok megvalósításával. Az önbizalom, az önszeretet, a pozitív szemlélet olyan tulajdonságok vagy személyiségvonások, amelyek ha nem alakultak ki gyerekkorban, csak évekig tartó folyamat, terápiás munka és társas támogatás következményeként tudnak megszületni. Ráadásul gondolatainknak (ezen belül negatív hiedelmeinknek) csak egy kis része tudatos, ezért sem lehet őket egyszerűen ide-oda „kapcsolgatni”. Emiatt eleve kérdéses hatékonyságú minden olyan módszer, ami gyors gondolkodás- illetve viselkedésváltozást ígér, vagy elhiteti velünk, hogy megoldhatjuk a problémáinkat pusztán azzal, ha másképpen látjuk a világot. A pozitív gondolkodást hirdetők közül sokan végletesen leegyszerűsítőek, például megfogalmaznak 12 pontot, amelyek követése rögtön megváltoztatja az életünket. Az útmutatások egy része légből kapott, alaptalan hiedelem (például be tudjuk „vonzani”, amit nagyon szeretnénk; kevesebbszer kellene nem-et mondanunk, esetleg váltsunk át egy idegen nyelvre figyelemelterelés céljából), más részük hasznos tanács (pl. ne másoknak akarjunk megfelelni, szeressük magunkat). De jól megalapozott tanácsokat is hiába olvasgatunk, ha a „módszer” általában abban merül ki, hogy naponta többször kell ismételgetnünk egy szöveget.
   Tudományos(abb) megközelítések is léteznek a témában. Az elsősorban buddhista szemléleten alapuló pszichológiai és terápiás irányzat, a mindfulness* a tudatos jelenlétre, az ítéletek nélküli elfogadásra épít. Ez nem egyenlő a belenyugvással, és az elmélet szerint ahhoz, hogy változtatni tudjunk bizonyos dolgokon (pl. ki tudjunk lépni egy bántalmazó kapcsolatból), tudatosítani kell, mi történik, mit érzünk (lásd pl. Szondy). A kognitív pszichoterápiás módszerek is úgy segítenek a gondolkodás, majd ezzel együtt a viselkedés megváltoztatásában, hogy az irracionális negatív gondolatok kritikai elemzésében, reális alternatívák megfogalmazásában és kidolgozásában támogatják az egyént, nem abban, hogy maradjon benne romboló helyzetekben és fogadjon el mindent, ami „jön”.
   Engem feministaként elsősorban az aggaszt, hogyan hat a pozitív gondolkodás parancsa a bántalmazó kapcsolatban élő nőkre vagy traumatizált gyerekekre, ezért (kissé önkényesen) két szerző gondolataival illusztrálnám a témát. Tepperwein szerint egy kapcsolatban soha nem a partnerünk az oka a gondjainknak, és amit másokban elutasítunk, azt valójában magunkban nem szeretjük. Ha például egy nő rosszul érzi magát azért, mert a párja korlátozza őt, akkor azon kell elgondolkodnia, hogy ő miben korlátozza saját magát vagy a férfit. Tepperwein szerint a világon eleve nem létezik „rossz” és „jó” és nincs olyan, hogy valamit nem tehetünk meg: egyszerűen csak nem akarjuk megtenni. Ezekből az elvekből az következik, hogy pozitív gondolkodással mindent el lehet érni, illetve minden csak rajtunk múlik. Tepperwein úgy is gondolja, hogy módszere, a „mentális tréning” (ami valójában az önmagunkhoz és környezetünkhöz való pozitív viszonyulás, a „múlt elfelejtése”, illetve az autogén tréning kombinációja) univerzális csodaszer. Az irányított affektív imagináció módszerét használó hipnoterapeuta és pszichoanalitikus Vera Peiffer tudományos elméletekre hivatkozva állítja, hogy minél többször ismétlünk el egy üzenetet, annál inkább rögzül bennünk nem tudatos szinten. Többek között a következő tanácsokkal látja el az olvasót: fogadjuk el és szeressük magunkat és a többieket; álljunk ki magunkért; törekedjünk a boldogságra; alakítsuk erősséggé a gyengeségeinket; ne legyünk áldozatok; kerüljük a tagadó formát; használjunk jelen időt; ismételgessük tükör előtt a pozitív gondolatokat. Egy traumatizált, depressziós, vagy bántalmazóval együtt élő ember számára ezek a tanácsok komplex terápiás segítség nélkül, rövid távon megvalósíthatatlanok, így csak bűntudatot keltenek, és tovább rombolják az egyén önbecsülését.
   Szerencsére a pozitív gondolkodás ideológiáját már több oldalról is kritizálják. Egy viszonylag új terápiás irányzat, a sématerápia leírja az ún. negativizmus-pesszimizmus sémát, mint olyan kognitív-érzelmi mintázatot, ami sok ember életét befolyásolja. Akire a séma nagyon jellemző, értelemszerűen általában a dolgok negatív oldalára figyel, míg a pozitív aspektusokat minimalizálja, vagy figyelmen kívül hagyja; gyakran fél attól, hogy a dolgok rosszra fordulnak, aggódik, panaszkodik vagy döntésképtelen. A sématerápia kidolgozói szerint a túl optimista, a realitást és a negatív dolgokat tartósan figyelmen kívül hagyó ember valójában ezt a sémát kompenzálja. Tehát a szakemberek egyrészt kifejezik, hogy lelkileg nem egészséges az a működésmód, amit pozitív gondolkodásnak nevezünk, másrészt hogy mind a negatív, mind a szélsőségesen pozitív gondolkodásnak olyan mélyebb okai vannak, mint a gyerek- és serdülőkorban belénk rögzült sémák. A negatív gondolatok kényszeres elkerülésének a szakemberek már nevet is adtak: spiritual bypass-nak nevezik azt a védekezési mechanizmust, amivel az ember (valamilyen spirituális vagy akár pszichológiai módszert használva) eléri, hogy ne foglalkozzon saját pszichés vagy társadalmi realitásával, ne legyen kapcsolatban az érzelmeivel.
   A pozitív gondolkodás ideológiájában, ahogy talán már fent is kiderült, nem nehéz felismerni az áldozathibáztató attitűdöt. A szemlélet szerint ugyanis ha egy nőt bántalmaz a párja, akkor azt ő „vonzotta be”. Minden, amit megtapasztalunk az életben, csak „tükör”, ami másokban zavar, az valójában kizárólag a saját hibánkra mutat rá. Mivel csak el kell képzelnünk a céljainkat és képesnek kell hinnünk magunkat arra, hogy elérjük őket (ahogy például Peiffer is állítja), nyilvánvaló, hogy azért nem alakul jól az életünk, mert nem törekedtünk rá eléggé. Nem voltak elég jók a céljaink, nem koncentráltunk elég erősen rájuk, nem gondolkodtunk elég pozitívan. Sokat aggodalmaskodtunk, ami (szintén Peiffer szerint) egyenesen vezetett a negatív események megtörténéséhez. Vagyis alapvetően nem vagyunk elég jók. Egy ilyen megközelítés azért is veszélyes a nőkre nézve, mert egyértelműen benne tartja őket bántalmazó kapcsolatokban, csökkenti az önértékelésüket, könnyen elbizonytalanítja őket saját döntéseikkel kapcsolatban.
   A szemlélet ráadásul nemcsak a patriarchátus, hanem a fogyasztói kapitalizmus logikájába is illeszkedik, erősíti azt a nézetet, ami szerint ha nem vagy sikeres, a te hibád, hiszen nem próbálkoztál elég kitartóan. Erről, és még sok érdekes aspektusról ír a feminista Barbara Ehrenreich, aki elsősorban mellrák-túlélőként szembesült a pozitív gondolkodás káros hatásaival. Találkozott olyan nőkkel, akik ajándékként kezelték a rákot; vagy akik azt gondolták, a nőiességük kiteljesítése (ezzel együtt a rengeteg rózsaszín kiegészítő) segít nekik meggyógyulni. Az általa olvasott kutatások szerint az ilyen szemléletű terápia vagy a támogató csoport, a negatív érzelmek (félelem, harag) elutasítása javította ugyan a nők aktuális hangulatát, de a gyógyuláshoz nem járult hozzá. Ennek tudatában Ehrenreich a pozitív pszichológia állításait, miszerint az optimizmus a jobb élet és az egészség kulcsa, is megkérdőjelezi, emellett kiemeli, hogy a pozitív gondolkodás valójában nagyon konzervatív, a status quo-t igazoló, így az egyenlőtlenségekkel, bántalmazással nem foglalkozó ideológia. Ha azt gondoljuk, társadalmi és környezeti közegünk, körülményeink csak kevés szerepet játszanak az életünk alakulásában, nem fogunk küzdeni a társadalmi változásért. Ugyanakkor nem arról van szó, hogy „negatívan” kellene gondolkodnunk: ehelyett a kritikus, reális attitűd jelenthet megoldást. Egy újságíró, Burkeman is érdekes könyvet írt a témáról. Ő már azt is elgondolkodtatónak tartja, miért a boldogságot helyezi szinte az összes önsegítő könyv előtérbe, miközben gyakran pont a görcsös boldogságkeresés miatt érezzük rosszul magunkat. Ehelyett szerinte hasznosabb lenne megtanulni kezelni a bizonytalanságot és elfogadni, ha hibázunk. A pozitív gondolkodás azt a hiedelmet is erősíti, hogy nagy kontrollunk van a világ és mások felett, illetve hogy ez a kontroll egy kívánatos cél. Burkeman szerint inkább a nyugalomra törekvésnek lenne értelme, és ez nem „elfogadást” jelent, hanem szembenézést, változtatást, kognitív szinten az irracionális gondolatok helyettesítését racionálisakkal. Ráadásul a negatív érzelmeink gyakran hasznunkra vannak (pl. gyász, düh), a túlzott céltudatosság pedig csőlátáshoz, a többi alternatíva kizárásához vezethet. A pozitív gondolkodás káros hatásait kutatásokkal is illusztrálja: egy vizsgálatban akinek nem engedték meg, hogy rosszul érezze magát egy negatív esemény miatt, annak több idő kellett a gyógyuláshoz; egy másikban az alacsony önbizalmú emberek annak az állításnak ismételgetésétől, hogy szerethetőek, még rosszabbul érezték magukat.


"Ne beszélj arról, ami fáj.
Senki sem szereti
a szomorú arcokat.

Ó, Mama.

Máshogy van ez,
a vidámság elszigetel,
a humor védekezik,
a szakértelem megfélemlít,
a felügyelet elválaszt,
és a szomorúság…

a szomorúság megnyitja egymásnak a szívünket."

(Dr. Rachel Naomi Remen: Megsebzett szívek, egy mellrákos nő verse)


   Mi a teendő akkor, mire törekedjünk pozitív gondolkodás helyett? Az előző bekezdésben ismertetett könyvekben találunk néhány jó választ a kérdésre. Az emberek alapvetően gyerek- és fiatalkori pszichés traumáik hatásai, illetve társadalmi-szociális körülményeik miatt érzik rosszul magukat, szoronganak és depressziósak. A nőket érő mindennapos zaklatás, bántás, elnyomás is társadalmi szintű, nem pedig egyéni, gondolkodásbeli probléma. A negatív/maladaptív gondolat nem ok, hanem következmény, és így is kell kezelnünk. Az irracionális negatív gondolatok reális gondolatokká alakításukban sokat segíthetnek például a kognitív pszichológiai módszerek, a sématerápia. A terápiás folyamatnak része kell legyen a negatív gondolatokhoz kapcsolódó érzelmekkel, emlékekkel való munka is. Nőként társadalmi szinten pedig a mi felelősségünk többek között az, hogy felismerjük saját magunk és más nők valós helyzetét a patriarchális társadalomban, támogassuk és kölcsönösen segítsük egymást a stabil önbecsülés kialakításában, és ne akarjuk senkire rákényszeríteni, hogy ne vegyen tudomást a problémákról, gondolkodjon pozitívan. Azt is fel kell ismerni, hogy nem mindenkinek van minden helyzetben lehetősége változtatni a körülményein. A pozitív gondolkodás vak a privilégiumokra, hamis biztonság- és kontrollérzetet ígér, ezért jobb, ha nem ezt tűzzük ki magunknak elérendő célként."