2014. december 27.

az ördög ügyvédje (Popper Péter)


Bölcs ember volt. Nagyon.





Ha egy dervis az extázis állapotában maradna,
Mindkét világban darabokra szaggattatna.

(a sirázi Szádi)





Ne szólj a szívfájdalomról - mert Ő beszél.
Ne keresd Őt - mert Ő keres téged.
Még a bolha lábának érintését is megérzi;
Ha a kő víz alatt mozog - azt is eléri.

Ha a sziklában féreg mozdul,
Atomnál kisebb testéről is tud.

Hálájának hangját, rejtett érzékeit
Isteni tudása folytán jól ismeri.

A féregnek ennie adott
Előtted a Tanítás Ösvényére mutatott.

(Hákim Szanáj)





2014. december 25.

Inka Yupanki és a Napisten


Hajdanában nem volt olyan hatalmas temploma Cuzco városában a Napistennek, mint ma. Valamikor kicsi és szűk templomocska állt a helyén.
   Hallgassátok meg, hogy a kicsiből hogyan lett nagy - s miért.
   Történt egyszer, hogy Inka Yupanki - miután győzedelmes harcok után elnyerte a trónt - egy nap elhatározta, hogy meglátogatja az apját, Inka Virakocsát, aki Cuzco városától nem messze egy másik, kisebb városban időzött.




   A két város fele útján volt egy forrás, Susur-Pukiokamnak hívták az indiánok.
   Az a hír járta, hogy akinek az útja erre visz, s nem vet egy pillantást a forrás vizére, nem is remélheti, hogy a hatalmas Napisten haragját elkerüli. De aki nem mulasztja el, hogy a forrás vizébe belenézzen, a Napistennek hódol vele, s számíthat rá, hogy az égi hatalmasság egyszer visszapillant rá a víztükörből.
   De még nem akadt ember, aki azzal büszkélkedhetett volna, hogy látta a Napisten arcát.
   Amikor Inka Yupanki a forráshoz ért, első dolga volt, hogy eleget tegyen az ősi szokásoknak.
   S most egyszerre majdnem kővé dermedt a meglepetéstől: a saját arca nézett vissza rá a vízből, de mégis egy soha nem látott indián arc volt az - s nem is a vízből meredt rá, hanem egy csillogó kristálylapról, ami a víz színén úszott!
   Inka Yupankit úgy elbűvölte a látvány, hogy még mélyebben hajolt a víz fölé - s még jobban megrettent: az indiánnak, aki farkasszemet nézett vele, három ragyogó fénysugár lövellt ki a koponyájából, a fekete-piros gyapjú fejkötő alól, ami pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet Inka Yupanki viselt. Sőt az orrába is ugyanúgy voltak bedugva a díszes pálcikák, mint az övébe. De ami végképp megrémítette Inka Yupankit: hogy az indián egyik válláról egy kígyó tekergőzött le, a másik válláról egy jól megtermett puma, a két lába között egy még hatalmasabb pumafej...
   Ezt már nem tudta elviselni Yupanki - felugrott a forrás mellől, és elfutott.
   Az indián azonban zengő hangon utána kiáltott a forrásgödörből:
   - Ne félj, Inka Yupanki, én vagyok a te igazi apád, a Napisten! Azért mutatkozom előtted, hogy soha többé ne feledkezz meg az arcomról! Hogy soha többé ne feledkezz meg a kötelességedről! Azért születtél, hogy igazságos uralkodója legyél a népednek! Legyen gondod rá, hogy igazi apádat, a Napistent, mindenki tisztelje, és áldozatokkal hódoljanak neki!
   Így szólt a hang - s mikor Inka Yupanki visszamerészkedett a forráshoz, már csak a csillogó kristálylapot találta ott a víz színén, a jelenés eltűnt gyomtalanul.
   Az arc, aki visszanézett rá a víztükörből, már csak az ő saját, jól ismert arca volt.
   Inka Yupanki vigyázva kiemelte a vízből a csillogó kristálylapot, s hazavitte magával Cuzcóba. Aztán csináltatott egy hatalmas szobrot a Napistennek, s ezt a szobrot egy még hatalmasabb templomban helyezte el.




   Azt beszélik, hogy valahányszor Inka Yupanki elvonult ebbe a templomba, s a szobor lábánál belenézett a csillogó kristálylapba, mindent látott, amit csak akart, múltat és jövőt - amit gondoltak az emberek, s még azt is, amit csak akartak gondolni.
   Így lett Inka Yupankiból híres, nagy király - s a cuzcói kicsi templomból az indiánok egyik legnagyobb temploma.

(Inka Yupanki és a Napisten, inka mese a "Tollas kígyó fiai" c. mesegyűjteményből)
 

2014. december 19.

az ünnepekre





József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
  áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
  másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
  ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
  az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és
  épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
  pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
  hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

(József Attila)

2014. december 8.

Riders on the storm


Mesélek nektek a Texasi Rádióról és a Big Beatről
Mely lágyan vágtat, lassan és őrülten
(…)
Fejedet egy isteni hírnök hideg, hirtelen dühével éri el
Hadd szóljak nektek a szívfájdalomról és az Isten
elvesztéséről
Kóborolva, kóborolva a reménytelen éjben
(kábultan, szeplőtelenül)




A farkas órája most lejárt.
Kakasok kukorékolnak.
A világ felépült újra, küszködve a sötétségben.

A gyermek megadja magát a rémálomnak
észrevétlen, míg a felnőtt retteg.

(Jim Morrison, 1943. december 8., Melbourne, Florida, Egyesült Államok
Meghalt: 1971. július 3., Párizs, Franciaország)





Kötetei:
  • Amerikai ima
  • Csörgőkígyóblues
  • Párizs, végállomás
  • A zenének vége
  • Szeretlek és gyűlöllek
  • Indián varázsló

2014. december 2.

Monológok szövődnek egymásba


A kedvesség szervezett közöny.
Paul Valery



    A száraz, előzékeny kedvesség maszkja mögött maradva hamar hozzászokhatunk a vérszegény, fertőtlenített kapcsolatokhoz, amelyekről könnyen azt hihetjük, hogy igazi, emberi kapcsolatok. Hogyha semmi mást nem ittunk még, csak Coca Colát, eltölthetjük az egész életünket úgy, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy érdemes lenne megkóstolni a bort is.
Tizenöt év alatt jól kiismertem az üzletemberek vagy kollégák közötti hivatali udvariasságot: mosolyok, a hangszínnel, szavakkal, sőt humorral kifejezésre juttatott lelkesedés, amely valójában a mély közömbösséget, egy ügy lebonyolítására való egyszerű törekvést és a békés együttélés szándékát takarja. Egyesek annyira kedvesek tudnak lenni mindenkivel, hogy már egyáltalán nem tudják, kik ők valójában. Marshall Rosenberg úgy nevezi az ilyen embert, hogy nice dead person, azaz kedves halott. Nincs identitás, nincs jelenlét, nincs élet.
Rövid távon sokkal könnyebb kedvesnek lenni, mint igaznak.





Mindnyájan össze vagyunk forrva. Az egész emberiség sorsa az emberek egymás közötti kapcsolatain áll vagy bukik. Mi azonban nem értjük ezt. Amennyiben nem javítunk pavlovi reflexeinken, képtelenek leszünk szembenézni ezzel a korszakkal, amelyben az emberiség még mindig minden erejével azon van, hogy kizsákmányoljon, legyőzzön, zsarnokoskodjon. Hogy felhalmozza a lehető legtöbb dolgot, nem törődve a következményekkel. És hogy azok kárára éljen, akiknek se segítségük, se pénzük nincsen. 

(Yehudi Menuhin)


    Az informatika korában egyre több ember kommunikál, egyre gyorsabban és egyre rosszabbul. Mind több ember szenved a magánytól, meg nem értettségtől, a fogódzók elvesztésétől, az értelmetlenségtől. Kapcsolataink megszervezése és működtetése még mindig sokkal előbbre való azok minőségénél. Nincs időnk megérteni egymást, de a meg nem értésére mindig jut idő. Nagyon sokan belefáradtunk már, hogy képtelenek vagyunk ténylegesen kifejezni önmagunkat, és hogy nem igazán hallgatnak és értenek meg bennünket. Mai eszközeinkkel rengeteg információt cserélünk ugyan, mégis mintha a valódi kifejezés és hallgatás terén fogyatékosak lennénk. Az ebből fakadó tehetetlenségből rengeteg félelem születik, amelyek előhívják a régi jó védekező reflexeket: a fundamentalizmust, a nacionalizmust, a rasszizmust.
    A technológia lenyűgöző diadalmenetet folytat, lehetőségünk nyílik a világméretű kommunikációra, s ennek köszönhetően az etnikumok, embertípusok, vallások, divatok, politikai és gazdasági modellek teljesen új módon fonódnak össze és keverednek. Mindeközben nem kockáztatjuk-e azonban azt, hogy titokban hiányozni fog valami bensőséges és igaz dolog, valami, ami olyan fontos, hogy minden más kutatás könnyen reménytelenné válhat nélküle: a kapcsolat? Az emberi lény emberi lénnyel való igazi találkozása, játék, álarc nélkül, élősködő félelmeink, előítéleteink nélkül, amikor nem nehezedik ránk kondicionálásaink, régi reflexeink súlya, és kiszabadulhatunk telefonjaink, tévéképernyőink és virtuális képeink világából.
    Megtanultuk, hogyan legyünk bölcsek és ésszerűek, hogyan döntsünk jól és átgondoltan, hogyan elemezzünk, kategorizáljunk, címkézzünk fel mindent, és helyezzünk el szépen elkülönülő fiókokban. Mesterré képeztük magunkat a logika és az érvelés terén, és gyermekkorunk óta a dolgok intellektuális megismerését stimuláljuk, gyakoroljuk, finomítjuk, árnyaljuk.
    Érzelmi megértésünk ezzel szemben csak kevéssé vagy egyáltalán nem kapott biztatást, ha éppen nem volt nyíltan elbátortalanítva. A szív átalakulása az érzelmi megértésből fakad, azaz, az időben megszerzett tapasztalatból és gyakorlatból. Az intellektuális megértés önmagában nem elég. Meglehetősen el vagyunk vágva tehát érzéseinktől, ám a szükségleteinktől szinte teljesen. Ha elvágjuk magunkat a szükségleteinktől, annak valaki - mi magunk vagy a másik - fizeti meg az árát.




    Az univerzumban minden mozog és találkozik. Teremtő mozgás ez. Egyre inkább hiszek benne, hogy az alapvető hiány, amelytől sokan szenvedünk: hiányzik a tápláló jelenlét, amely a valódi kapcsolatból születik. Egyszerre szalasztjuk el a találkozást önmagunkkal és másokkal. Monológok szövődnek egymásba. Nincsenek találkozások: nem mondunk igazat, nem hallgatunk igazán. Lemaradunk egymásról. A hiányt munkával, szexel, hiperaktivitással, birtoklással, felelősségvállalások, kötelességek, fogalmak és gondolatok mögé rejtőzéssel próbáljuk elfedni.
Térjünk vissza az érzésre! Tegyünk különbséget az igaz érzések és az értelmezést hordozó érzések között.
    Az empátia, más néven együttérzés azt jelenti, hogy jelenlétünket saját magunk, vagy a másik által megélt dolgokra irányítjuk. Alaposan áttanulmányoztam saját nyomorúságomat, és amint újra felbukkan, tovább tanulmányozom. Nem hárítom el többé úgy, mint régen, hogy rohanok, "csinálok valamit", emberekkel találkozom, elcsábítok valakit, aktivizálom, sőt, hiperaktivizálom magam abban, amit "szórakozásnak" nevezünk. Megállapítottam, hogy a fájdalomból való kijutás egyetlen módja, ha teljesen belehatolok. Amikor csak forgolódom körülötte, és megpróbálom minimalizálni ("biztos képzelődöm", "nem olyan nagy a baj", "holnapra elmúlik"), vagy bebetonozni magam ("nem sírunk", "előre kell tekinteni", "gondolj másra"), akkor azt hiszem, félreértettem, pedig éppen, hogy a középpontba helyeztem, és nem bírok kijutni belőle. A szenvedés fogja megrepeszteni a falat, az fog rést ütni rajta, az fogja elforgatni a titkos ajtó kulcsát, és egyúttal bejuthatok önmagam egy új, mély és váratlan terébe. Egy helyre, ahol jobban élvezhetem a belső könnyedséget és jó közérzetet, szilárdságot és biztonságot, ahonnan több jóakarattal és szelídséggel nézhetek önmagamra, másokra, a világra.




    Egy beduin vezető mondta nekem egyszer: "A szomorúság olyan vírus, ami nem él meg nálunk. Ha valaki szomorú, rögtön meghallgatásra és vigaszra talál, így hamar visszanyeri jókedvét, hogy a többiekről gondoskodhasson."
    Mindig meglep a sivatagos vidékekre szervezett túrákon a sivatagban élő emberek bensőséges kapcsolata. Olyan összetartást, egymáshoz illeszkedést látok mindig a teve- vagy öszvérhajcsárok csapatában, amely csodálattal tölt el. Úgy látom, miután emberpróbáló és minden felesleges dologtól lecsupaszított körülmények között élnek, ki tudják élesíteni tudatukat és szívüket - ezt hívom én bensőséges tudatnak. Ez a fajta bensőséges tudat egymást kiegészítő elemekként gyűjti egybe a méltóságot és alázatot, a függetlenséget és összetartozást, az integritást és integrációt, a szabadságot és a felelősséget, az önmagunkkal való jelenlétet és a másokkal való együttlétet, az egyén tudatát és a világegyetem tudatát.

(Thomas d'Ansembourg: Elég a kedvességből, legyél igaz!)





Előfordul, hogy egy kő inogni kezd benned, majd inogni kezdenek a vele szomszédos kövek is. Egy faldarab, ami előtt már szinte sose jártál, hamarosan nem bír ellenállni a szél távoli nyomásának. Nézed a szanaszét szóródott köveket: nem tarthattak ki sokáig, hiszen eltökélt lassúsággal, de a feledés száraz gyomjai szétválasztották, a fáradtság szürke vizei pedig kivájták őket. Elég volt egy szellő, amely visszaküldte a köveket elemi különbözőségükbe. Hallgatod a leomlás utolsó visszhangjait. Hallod, amit mondanak: valaki távozott belőled, aki soha nem is lépett be oda. Lassan-lassan kihűl e romok szenvedélye, utolsó képességüket is elveszítik, hogy sajnálatot ébresszenek. Eltávolodsz, mert érzed a veszteségeid elhanyagolható nagyságát felmérő fény kifejezhetetlenségét.

(Christian Bobin)




(A képeken Ra Paulette amerikai művész faragványai láthatók az új-mexikói sivatag egy homokkő barlangjában)

2014. november 25.

belül ragadozó farkasok



Óvakodjatok a hamis prófétáktól!
Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.

(Mt. 6.15)




  Az ateizmus tulajdonképpen betegség. Az absztrakt élet betegsége. Gyógyszere egyetlenegy van: közvetlenül élni. A legelső szép nőbe beleszeretni, még pedig sürgősen, nagyokat enni, virágok között sétálni, fenyvesekbe menni lakni, zenét hallgatni, festményeket bámulni, és bort, bort, bort, bort inni.
  A jó vallás ugyanis olyan tehetség, amely csak egészséges emberben él. A tisztátalanságban feloldódik és elpárolog. Nagy és bölcs kortársunk mondta ezt, különlegesen illuminált pillanatában. A mai ateisták értelmetlen és zaklatott sietségének, feldúlt, alaktalan, üres, szánalmas tévelygésének oka ez a tisztátalanság. Higgyétek el, ennek a betegségnek egyetlen gyógyszere van, a bor.
  Vegyétek tudomásul, szegény tanítványaim, nemcsak nyomorékok vagytok, nemcsak ostobák, idióták, az élet gazdagságában koldusok, nemcsak betegek, hanem tisztátalanok is. Ez a ti nagy zaklatottságtok első oka. Ezért vagytok olyan szerencsétlenek, mint amilyenek vagytok. A jó vallás, a közvetlen élet, a jó lelkiismeret, a nyugalom, az értelem, a boldogság tisztátalan emberben nem lakik. Azért vagytok idegesek és önzők, absztraktak és boldogtalanok, mert nem vagytok tiszták a nagy illuminációra. Bort! Megint csak azt mondom, hogy: bort igyatok! Aztán majd kedvet kaptok a csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó mély alvásra, a nevetésre, és újság helyett reggel költőket fogtok olvasni.
  Ti éltek bolondok módjára és botrányosan, ateisták, de én nem háborodok fel és nem szidlak benneteket. Valamennyieteket felvilágosítlak arról, hogy mit kell tenni. Még csak azt sem kívánom, hogy lemondjatok valamiről, szegény lelkek, amúgy is nagy ínségben vagytok. Sőt, éppen arra buzdítlak: nehogy lemondjatok valamiről. Egyetek, szeressetek, gyönyörködjetek, és főként igyatok és igyatok és igyatok. Nem azt akarom, hogy kevesebb legyen, hanem azt, hogy több. Érted? Szamár!
  Az ember csak azt szidja, akit szeret. És hidd el, ateista barátom, a vallást nem hiába hívják vallásnak és hozzák kapcsolatba Istennel. Tényleg isteni dolog ez, amely nem tud mást, mint szeretni, még ellenségeit is. Nem mondom, hogy ebből az olajból bennem valami túl sok van, de azt tudom, hogy kanócomat ebbe az olajba dugtam, s mialatt ezt a könyvet írtam, ennek az olajnak a fénye világított nekem.
  És jegyezd meg jól, hogy az utolsó pillanatig nem vesztél el. Nem vagy kívülről kárhozatra ítélve. Te magad tartod magad a kárhozatban. Minden tőled függ. Minden lélek egésznek születik és egészségét nem vesztheti el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja. Igyál, a többit majd hozza a bor.

(Hamvas Béla: A bor filozófiája)






2014. november 24.

felfedezők vagyunk


    Talán a legfontosabb dolog, ami segíthet megérteni az emberiséget: a mi létezésünknek az Ismeretlen ad értelmet. Állandóan keresünk valamit, nemcsak válaszokat a kérdéseinkre, de újabb kérdéseket is. Felfedezők vagyunk. Felfedezzük az életünket nap mint nap, és felfedezzük a Galaxist, hogy tudásunk határait kitágítsuk.
    Ezért vagyok én is itt: nem hódítani jöttem, sem fegyverekkel, sem eszmékkel, hanem hogy együtt legyek veletek és tanuljak.

(Benjamin Sisko kapitány, Star Trek Deep Space Nine)




   Megérkeztek Jeruzsálembe. Bement a templomba, s kiűzte, akik adtak-vettek a templomban, a pénzváltók asztalait és a galambárusok állványait pedig felforgatta. Nem engedte meg senkinek, hogy valamit is keresztülvigyen a templom területén. 

(Mk. 11.15-16)

2014. november 16.

Azok, amik





A szappanbuborékok, amelyeket ez a kisgyerek
A maga mulatságára szalmaszálból ereget,
Áttetszőségükben egész filozófiai rendszert teremtenek.
Átlátszóak, haszontalanok és múlandóak, mint a Természet,
A szemnek szólnak, mint általában a dolgok,
S légies gömbölydedségükkel
Egyértelműen azok, amik,
És senki, még az őket fújdogáló gyerek sem
Akarja, hogy többek legyenek, mint aminek látszanak.


És néhányuk már alig kivehető a fényességes égben.
Olyanok, akár a szellő, mely épphogy érinti
                                                        a virágokat s tovalibben,
Csak azt tudjuk róla, hogy elleng,
Mert valami könnyűvé válik bennünk,
És mindent pontosan olyannak fogad el, amilyen.

(Fernando Pessoa: As bolas de sabão que esta criança)



2014. november 7.

minden zuhanás végén



Minden zuhanás végén oltár előtt ébred az ember.

(Szepes Mária)




Gravitáció (kétszer a kék reklám alatti szövegre kattintás után indul a film, plusz be kell zárni a felugró ablakot ééés, javaslat: teljes képernyőn nézd és fejhallgatóval))

2014. november 6.

az ne keserítse vele szívét


Ha nem vigyázol, elveszhetsz a világban. Ha leköt a külvilág, elveszted önmagad. Utasításokat követsz, feladatokat hajtasz végre, végzed a munkádat, de napról napra egyre kevésbé vagy önmagad. Míg egy nap kettészakadsz. Te jobbra mész, de ami igazán fontos benned, az balra. Fel sem tűnik, hogy megtörtént. De helyre lehet hozni.
Vándorolni kezdesz. Mindent elhagysz és elindulsz, és addig mész, amíg nem találkozol önmagaddal. Akkor leülsz és elbeszélgetsz. Elmeséled, mit láttál, mit éreztél és addig beszélsz, míg ki nem fogysz a szavakból. Ez fontos. Mert a lényeget nem lehet kimondani.
És akkor - ha szerencséd van - felnézel, és önmagadat látod. Akkor hazaértél.

(Babilon 5 sci-fi sorozat - A vándorlás, részlet)





"Boldogok a szellemnek szegényei."Arra kérlek mármost benneteket, hogy ti is ugyanilyenek legyetek, hogy beszédemet megérthessétek, mert az örök igazságra mondom nektek, ha nem vagytok olyanok, mint ez az igazság, amelyikről most beszélni szeretnék, nem tudtok megérteni engem. Az a szegény ember, aki nem akar semmit, nem is tud semmit s akinek nincs is semmije. Erről a három pontról akarok szólni. Ha mégsem értitek, amiatt se fájjon a fejetek, mert az igazság, amelyikről szólani szeretnék, olyan, hogy csak néhány jó ember fogja megérteni. Némelyik ember ennek értelmét nem jól fogja fel: ezek azok az emberek, akik vezekléssel és külső gyakorlással hozzátapadnak önösségükhöz, s azt ők mégis nagyra tartják! Az ilyen embereket külső látszat alapján nevezik szentnek, pedig belülről szamarak, mert az isteni igazság tulajdonképpeni értelmét nem fogják fel. Ezek az emberek mondani ugyan mondják, hogy az a szegény ember, aki nem akar semmit sem. Érteni azonban így értik: az embernek úgy kell élnie, hogy soha semmiben se teljesítse be a saját akaratát, hanem sokkal inkább arra törekedjen, hogy Isten legkedvesebb akaratát végezze be. Ezeknek az embereknek jól áll az ügyük, mert amit gondolnak, jó; ezért illesse őket dicséret. Ajándékozná bár nekik Isten az ő könyörületességében a mennyországot. Én azonban az örök igazságra mondom nektek: mindaddig, amíg az az akaratotok, hogy Isten akaratát betöltsétek, megvan, amíg vágytok az örökkévalóságra és Istenre, addig nem vagytok igazán szegények. Mert csak az a szegény ember, aki nem akar semmit és nem is vágyik semmire sem. Mikor még első forrásomban léteztem, nem kötődő lét voltam, s önmagamnak megismerője az igazság gyönyörűségében. Akkor csak magamat akartam, és semmi mást; amit akartam, az én voltam, s ami voltam, azt én akartam, s Istentől és mindentől szabadon léteztem. Másfelől az a szegény ember, aki tudni sem tud semmit. Aki ilyen szegénységet akar, úgy kell élnie, hogy tudni se tudja: nem él sem magának, sem az igazságnak, sem pedig Istennek. Mentesnek kell lennie valamennyi ismerettől, ami benne él. A fényt igazában a sötétségben találni meg, így ha szenvedünk s bajunk van, akkor van hozzánk a legközelebb a fény. Tegye Isten akár legjavát, akár legrosszabbját hozzá, muszáj neki odaadnia magát, még ha fáradsággal és bajjal is. Én azonban nem törekedhetem erre s nem vágyhatom rá. Azt mondják a tanítómesterek, Isten lét, értelmes lét, s minden dolognak tudója. Én viszont azt mondom: Isten nem lét, nem is értelmes lét, és nem is tudja sem ezt, sem azt. Ezért mentes Isten minden dologtól – s ezért minden dolog is egyben.
A harmadik fajta szegénység a legvégsőbb: az, hogy az ember bírni sem bír semmivel. Most pedig figyeljetek ide buzgón és komolyan! Többször mondtam már s mondják nagy mesterek is: az embernek annyira mentesnek kell lennie minden dologtól és minden cselekvéstől, a belsőktől és a külsőktől egyaránt, hogy tulajdon helye lehessen Istennek, ahol Isten működni tud. Itt, ebben a szegénységben jut el az ember ahhoz az örök léthez, ami volt, ami most és ami marad mindörökkön. Amíg az ember helyet őriz magában, különbözőséget őriz. Ezért kérem Istent, hogy fosszon meg "Istentől", mert lényegi létem Isten fölött való, amennyiben Istent a teremtmények kezdetének tekintjük, Istennek önnön létében ugyanis, ahol Isten fölötte van létnek és különbözőségnek, ott én magam voltam, magamat akartam s magamat ismertem föl. S ezért vagyok önmagam forrása létem tekintetében, amely örök, de nem keletkezésem tekintetében, amely időbeli, s ezért vagyok meg nem született, és születetlenségem mértékében nem halhatok meg soha. Ami születettségem szerint vagyok, az meg fog halni és semmivé fog válni, mivel halandó, ezért el kell enyésznie az idővel együtt. Ahol mentes vagyok a magam akaratától és Isten akaratától és valamennyi művétől és magától Istentől is, ott fölötte vagyok minden teremtménynek, s nem vagyok sem Isten, sem teremtmény, sokkal inkább vagyok az, ami voltam s ami maradok most és mindörökkön. Ott benyomás hatol belém, amely följebb visz valamennyi angyalnál. Ott az vagyok, ami voltam, s ott nem apadok és nem gyarapodom, mert mozdulatlan ok vagyok, mozgatója mindeneknek. Itt Isten a lélekkel egy, s ez a legigazabb szegénység, amit az ember lelhet. Aki ezt a beszédet nem érti, az ne keserítse vele szívét. Ámen.

(Echart mester: 12. prédikáció - részletek, Echart Mester: Beszédek)




 „Nem érhető el ez a szellem (az Átman) sem az útmutatás, sem az értelem ereje, sem a szent tanítások hallgatása révén. Csak az éri el, akit kiválaszt. Néki a szellem (az Átman) felfedi önmagát.” 

(Upanisadok)



Pradzsápati felfedte neki a negyedik tudatállapotot, a turíját, azt a tudatállapotot, mely túl van az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapotán, amely a felébredett Önvaló állapota, amelyben az ember az Önvaló ismeretére tesz szert.
E történet mélységesen jelentős. A hindu hagyomány szerint három tudatállapot létezik: az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapota. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a valódi világ az érzékek által közvetített külső valóság, és hogy igazi valójuk a testi létezésben merül ki, abban, amit egy tükörben látnak, az arcban, amelyet a világ felé fordítanak. Ha egy kicsit érettebbé válik az ember, rájön, hogy igazi valóját gondolkodó és érző belső énje jelenti, a maga összes reményével, félelmével, örömével és szorongásával. Ez az álom állapotának felel meg.
Az ébrenlét és az álom állapotán túl azonban ott van a mélyalvás, a szusupti állapota is. Nyugati szemszögből nézve ez némileg meglepő, hiszen a legtöbb ember azt gondolná, hogy a mélyalvás egyszerűen az öntudatlanság állapota, és semmi jelentősége nincsen. Ám, kérdezi a hindu bölcselő, amikor a test már nem tudatos az érzékszerveiről, és az elme már nincs tudatában a saját gondolatainak, ki az, aki mégis megmarad a mélyalvás állapotában? A hindu látásmód szerint önmagunknak ez a lényege, amely túl van a testen és a lelken, minden tudatos tevékenységen, áll legközelebb az igazi Önvalóhoz. Ez a visszatérés a forráshoz, a gyökérhez, a lét alapjához.
Ebben az állapotban viszont nincsen tudatosság. Ezért szükséges túllépni ezen az állapoton, abba, amelyet a negyedik állapotnak, a turíjának neveznek. Ez a testen és a lelken, érzékelésen és gondolkozáson túli állapot az, melyben a személy valódi létére ébred, melyben felfedezi alapját, forrását – nem az öntudatlanságban, hanem a tiszta tudatosságban. Ez a keresendő cél, melyben az ember az Önvalóra ébredésre, az Önvaló ismeretére lel. Ez az Önvaló, az Átman, a Szellem megismerése.

(Bede Griffiths: Kelet és Nyugat házassága Filosz Kiadó)

2014. november 4.

egy gésával





Egy tokiói
Látogatáskor
Buddha találkozott
Egy gésával.

Amikor énekelt,
A fülemülék felfigyeltek.

Amikor táncolt,
A csillagok megálltak,
Hogy nézzék.

Ajkán
Visszanyerte fiatalságát
Az ész.

Buddha el volt bűvölve.

Gyere a szobámba,
Mondta a gésa.

Kőből vagyok,
Válaszolta a Buddha.

Én is,
Mondta a gésa.

(John Drew: A kamakurai buddha)


2014. október 25.

hát menj végig azon az úton


Első hajnalhasadáskor
kérdezte a magányos lovas:
Nem tudod véletlenül,
a Szeretett hol lakik?


Csöndesen forogtak az egek
kivéve a gyászoló felhőket
kivéve a hulló csillagokat.




A zarándok a ragyogó ágat
a homok sötétjének adva
így válaszolt:

“Látod azt a nyárfát?
Nos, épp a nyárfa előtt van
az az ösvény, amelyre gondolsz, úgy hiszem.
Mert zöldebb az, mint az égi álom
és a szeretet mély kékje
árnyékozza bőven.
Igen, Ha Látod.

Hát menj végig azon az úton.
Eljutsz majd az érzékek kertjéhez.
Fordulj ott a magányos tó felé
hallgasd a levelek mesteri himnuszát
figyeld az örök kutat
amely az ősi legendák forrásából fakad
míg elhalványulsz az áttetsző félelemtől.

S amikor éles zaj hasít
a tér áramló meghittségébe
egy gyereket látsz majd
egy fa tetején
a baglyok fészke mellett:
arany tojást remél.
Igen, Ha Látod.

Biztos lehetsz benne:
a gyerek utat mutat neked.
Igen, csak annyit kérdezz tőle:
a Szeretett hol lakik?”

(Sohrab Sepehri (1928-1980) - a verset "A Wang folyó versei" közt találtam)







2014. október 24.

Ragyogás


"A legnagyobb félelmünk nem az, hogy kevesek vagyunk. A legnagyobb félelmünk az, hogy végtelenül erősek vagyunk. Nem sötétségünk rémít meg legjobban, hanem a belőlünk áradó fény. Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy brilliáns, gyönyörű, tehetséges, és fantasztikus legyek? Valójában úgy kell feltenni a kérdést: ki vagy te, hogy ne lehetnél mindez? 
Isten gyermeke vagy. Az, hogy összehúzod magad, nem szolgálja a világot. Semmi megvilágosult nincs abban, ha összegörnyedsz, csakhogy az emberek ne érezzék gyengének magukat körülötted. Mindannyiunknak ragyognunk kellene, ahogy a gyermekek teszik. Arra születtünk, hogy rajtunk keresztül megnyilvánuljon Isten dicsősége, amely bennünk van. Nemcsak néhányunkban, hanem mindenkiben. Ha hagyjuk saját fényünket felragyogni, akaratlanul is engedélyt adunk másoknak, hogy ugyanezt tegyék. Ahogy megszabadulunk saját félelmeinktől, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat is."  

(írta: Marianne Williamson - Nelson Mandela beiktatási beszéde, részlet)






   Mindannyian rendelkezünk egy bizonyos energiamennyiséggel, amelyet a külső erők hatása sem pozitív, sem negatív irányban nem befolyásolhat. Ez az energiamennyiség elég ahhoz, hogy beteljesüljön az egyik legősibb vágy, mely minden emberben közös a földön: hogy széttörhessük az észlelés természetes kereteit, és megváltoztassuk annak paramétereit. Don Juan Matus meg volt győződve róla, hogy a keretek áttörése, a paraméterek megváltoztatására való képtelenségünkért kulturális és szociális környezetünk a felelős, mert maradéktalanul leköti minden belső energiánkat, hogy megfelelhessünk azoknak a társadalmi viselkedésmintáknak, amelyek éppen a szokványos észlelés áttörésében akadályoznak bennünket.
   Tekintet nélkül arra, hogy hogy elfogadjuk-e vagy sem ezt a kiindulópontot, mindnyájan megszállottan keressük a módját, hogy valamiképpen áttörjük észlelésünk korlátait, és ebben a harcban rendre elbukunk. Tudatalatti kívánságunk teljesülésének kudarca annak a ténynek tulajdonítható, hogy kapkodva, rend és fegyelem nélkül próbálunk megbirkózni a feladattal. Túlságosan nyersek az eszközeink. Mintha egy falat akarnánk ledönteni, úgy hogy fejjel nekirontunk. Erre az áttörésre az emberek sohasem az energia jegyében gondolnak. Holott a sikert kizárólag az energia hozzáférhetősége vagy hozzáférhetetlensége határozza meg. Mivel lehetetlen növelni a bennünk lévő energiát, csak egy járható út maradt, az energia átirányítása. Az energiaátirányítás a mágikus mozdulatokkal és e gyakorlatok fizikai testre gyakorolt hatásával működtethető.
   Vággyal és akarattal önmagában semmire sem megyünk. Rugalmas, alkalmazkodóképes testre van szükség, ha meg akarjuk valósítani lényünk fizikai és szellemi egyensúlyát. Az energia átirányítása olyan eljárás, amelynek során a bennünk már meglévő energiákat egyik helyről a másikra csoportosítjuk át. Az energiától megfosztott erőközpontoknak szükségük van arra az energiára, amellyel egykor rendelkeztünk.
   Ezek a mozgások nem fizikai gyakorlatok, nem is puszta testtartások, hanem kísérletek egy optimális létállapot elérésére. A mozgások mágiája olyan finom változás, amelyet csak a végrehajtásuk során tapasztal a gyakorló. Tűnő képesség ez, a mozgások során kel életre a testünkben és szellemünkben - egyfajta ragyogás, különleges fény a szemekben. Ez a finom változás a szellem érintése.
   A mozgásokon keresztül helyreállítjuk az egykori kapcsolatot a minket fenntartó életerővel, amelynek létünket köszönhetjük. A mozdulatokat nem puszta gyakorlatokként, hanem idéző erők módjára kell végrehajtani. A legokosabb, ha annak tekintjük őket amik: mágikus mozdulatoknak, amelyek a gyakorlásuk során az embert képessé teszik arra, hogy megszabaduljon a szocializáció maszkjától. A mágikus mozdulatok kitágítják és elmélyítik a tudatot, és még akkor is kikapcsolják az elmét, ha alkalomszerűen hajtjuk végre őket.




   Az emberi lények természetüknél fogva arra törekszenek, hogy az életerőközpontokból eltaszítsák az energiát az örökös aggódással. Azzal, hogy kiszolgáltatják magukat a mindennapi élet nehézségei következtében fellépő stresszhatásoknak. A kitaszított energia így a fénygömbünk perifériájára kerül. És az olyan energia, amely nincs átirányítva, hasznavehetetlen. A mágikus mozdulatok igazi mágiája abban áll, hogy a perifériára taszított energiát mozgósítják - arra késztetik, hogy ismét belépjen az erőközpontokba. Az egész emberi faj a belső dialógus által biztosítja alapvető életfunkcióit és azok hatékonyságát. A gyakorlatok végzése mozgási memóriánk használatára kényszerít, amelynek az a csodálatos és áldásos hatása, hogy ki tudja zárni az elme zaját: a belső dialógust. A belső dialógussal ellentétes állapotnak, azaz a belső csöndnek a megvalósításával a gyakorlók képesek szabaddá tenni az érzékelést; levenni azt az álcát, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk: a szocializáció maszkját.

(Carlos Castaneda: Mágikus gyakorlatok)

2014. október 14.

2014. október 2.

A széllel érkező hang



Végül nehéz szívvel megfordultak és kiúsztak a tengerre. Ooruk pedig ott maradt, mivel nem jött még el az ő ideje.
Telt, múlt az idő, s úgy dobolt, énekelt és mesélt, mint senki más. Az emberek azt mondták, ez azért van, mert gyermekkorában túlélte, hogy hatalmas fókaszellemek vitték ki a tengerre. A hajnali szürke párában ma is gyakran látni, amint kajakját kikötve egy víz fölé hajló sziklán térdel és mindig ugyanazzal a nőstény fókával beszélget. Sokan próbálták már ezt a fókát zsákmányul ejteni, de még soha senkinek sem sikerült. Tanqigcaq néven emlegetik, ami azt jelenti, hogy ő a ragyogó, a szent, és azt beszélik, hogy szeme bölcs, mély és szeretetteli pillantása az emberekéhez hasonló.

(Clarissa Pincola Estes: Sealskin, Soulskin, A fókaasszony meséje, részlet)





   A világ legkülönfélébb etnikai csoportjai, beleértve a sarkvidék és Nyugat-Afrika bizonyos népeit is, azt tartják, hogy az ember addig nem kel valódi életre, míg a lélek meg nem szüli a szellemet, míg gondját nem viseli, ápolja, erővel telíti. Végül aztán, a hiedelem szerint, a lélek visszahúzódik távoli otthonába, miközben a szellem önálló életre kel. Vannak, akik nem tesznek különbséget a lélek és a szellem szavak között. A tündérmesékben azonban a szellem ősszülője és ősnemzője mindig a lélek. A szellem a lélek szülötte. A szellem azért ölt testet, hogy összegyűjtse a világ jelzéseit és híreit, s megvigye azokat a léleknek. A lélek és a szellem kapcsolata - ha nem lép közbe semmi -, tökéletes szimmetria mentén működik, egymást gazdagítják.
   A lelket kifejező fóka-szimbólum a fókák ama tanulékonysága miatt is nagyon meggyőző, amiről a közelükben élő emberek nagyon is jól tudnak. Van a fókákban valami kutyaszerű, igen ragaszkodó természetűek. Valamiféle tisztaság sugárzik belőlük. De ha fenyegetés éri őket, nagyon gyorsan tudnak reagálni, visszavonulni vagy visszavágni. A lélek is ilyen. A közelben lebeg. Nem fut el, ha valami újat, szokatlant vagy nehezet érzékel.
   Néha azonban, különösen ha a fóka nincs emberhez szokva, nem tud felkészülni az ember viselkedésére. Ahogyan történetünk fókaasszonya is és ahogyan a fiatal és/vagy tapasztalatlan női lelkek is, nem méri fel mások szándékait és a lehetséges veszélyt. Ez mindig akkor történik, ha a fókabőrt ellopják.
   A történetben szereplő fókabőr nem egyszerű tárgy, hanem egy érzelmi és egy létezési állapot; egy szoros egységet, lélekteliséget és az ősi női természetet magában foglaló állapot kifejezője. Ebben az állapotban egy nő teljes mértékben önmaga, érzi saját erejét s nem aggodalmaskodik amiatt, hogy helyesen cselekszik-e, helyesen gondolkodik-e. Annak ellenére, hogy időnként ezzel az állapottal megszakad a kapcsolat, az ehhez kapcsolódó korábbi élményei segítségére lehetnek. A lelki otthonától távol élő nő végül elfárad. Ez érthető. Olykor megkeresi bőrét, hogy felélessze én-tudatát és lélek-tudatát, hogy helyreállítsa óceánmélységű tudását. Az eltávolodás és visszatérés, az újra eltávolodás és újra visszatérés hatalmas ciklusa önmagát erősíti az ösztönös női természetben, és minden nőben munkál egész életén át. Ezek a fázisok nem követik feltétlenül időrendi sorrendben egymást, mert egy középkorú nő is lehet újszülött, idős asszonyok is lehetnek odaadó szeretők és vannak olyan kislányok, akik sokat tudnak az öregasszonyok varázslatairól.
   Időnként, a már említett okból vagy hosszú fogság következtében, elveszítjük azt az érzést, hogy saját bőrünkben vagyunk. Azok is veszélyben vannak, akik pihenő nélkül túl sokáig fáradoznak. A lélek bőre eltűnik. Ó, annyi módon lehet a lélek bőrét elveszíteni, ahány nő él a földön.
   A világ valamennyi teremtménye hazatér valamikor. A szórakozás és a szabadidő nem azonos a hazatéréssel. A nyugalom nem ugyanaz, mint a magány. Sok tehetséges nővel találkoztam, akik lelkük bőrét olyan kapcsolatok miatt veszítették el, amelyek maguk sem rendelkeztek a megfelelő bőrrel, sőt, némely kapcsolat kifejezetten káros. Akaratra és időre van szükség ahhoz, hogy kilépjünk az ilyen kapcsolatokból, de az a fontos hogy ez megvalósítható, különösen ha történetünkhöz hasonlóan meghalljuk azt a hangot, amely otthonunkba, a centrumunkba, a mélymagba hív, ahol bölcsességünk teljes és hozzáférhető. Valójában nem a személy vagy a dolog helyessége vagy helytelensége okozza ezt a veszteséget, hanem az, hogy milyen árat kell érte fizetnünk. Hogy mit jelent ez nekünk időben, energiában, megfigyelésben, figyelemben, lebegésben, buzdításban, utasításban, tanításban, nevelésben. Valahol útközben egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már nem tudjuk, mi tartozik hozzánk és hogy mi hová tartozunk. A prémbőr elvesztése lélektani értelemben azt jelenti, hogy egy nő azt teszi, amiről úgy gondolja, hogy meg kell tennie, s nem pedig azt, amit igazán tenni kíván. Ilyenkor azt követi, akit vagy amit erősebbnek vél - akár jó ez neki, akár nem. Ilyenkor sokat szökdécsel, s kevéssé figyel. Kedélyes, ahelyett, hogy mélyre hatoló lenne, nevet dolgokon, elhalasztgatja őket. Nem teszi meg a következő lépést, halogatja a nagyon időszerű alászállást, vár még, hátha történik valami. Láthatjuk tehát, hogy a rendíthetetlenül menetelő, irányított nőket kedvelő világban nagyon könnyű a fókabőrt elcsenni.
  




   A jungi pszichológia gyakran jellemzi az egót a tudattalan tengerén úszó apró tudat-szigetként. A folklór azonban az egót mohó, nem valami okos ember vagy állat formájában jeleníti meg, akit misztikusnak lát, és uralma alá akar hajtani minden körülötte lévő erőt. Brutális és pusztító módon időnként képes kezébe ragadni az irányítást, végül azonban, a hősnő vagy hős fejlődési folyamata végén a leggyakrabban elveszíti jogát az uralomra. Az egó lehetőségként születik velünk, amelyet a körülöttünk lévő világ - szüleink, tanáraink, kultúránk - alakít, fejleszt és telít elgondolásokkal, értékekkel és kötelességekkel. Ennek így is kell lennie, mert egónk lesz kísérőnk, felderítőnk és páncélzatunk a külső világban. Ha azonban az ősi természet nem törhet felfelé, az egón át színt, zamatot és ösztönös érzékenységet adva neki, akkor a kultúra hiába helyesli azt, amivé az egó vált, mert a lélek nem tudja és nem is akarja elfogadni művének tökéletlenségét.
   Történetünkben a magányos férfi megkísérel a lélek életébe bekapcsolódni. De az egóhoz hasonlóan ő sem kimondottan alkalmas erre; meg akarja ragadni a lelket ahelyett, hogy kapcsolatot próbálna meg vele kiépíteni. Miért lopja el az egó a fókabőrt? Mert magányos vagy éhes lényhez hasonlóan a fényt szereti. Meglátja a fényt, a lélekhez való közelség lehetőségét és közel kúszik hozzá, hogy ellopja egyik legfontosabb álcáját. Az egó nem tehet erről, az, ami. Vonzza a fény. Noha képtelen a víz alatt élni, vágyódik a lélekkel való kapcsolatra. A lélekkel összehasonlítva az egó nyers. Általában nem viselkedik találékonyan vagy érzékenyen. Valami halvány sejtéssel azonban mégis a szépséges fényre vágyik.
   A prémbőrt tehát tulajdon egó-énünk lopja el lélek utáni éhségében. "Maradj velem", súgja az egó. "Boldoggá teszlek - elszakítalak lélek-énedtől és a lélek-otthonodhoz vezető ciklusaidtól. Nagyon, nagyon boldoggá teszlek. Kérlek, maradj." A női psziché eme fontos konstrukciójának, a fókaasszony és a magányos férfi házasságának, annak a házasságnak kiépítése, melyben az asszony határozottan alávetett szerepet játszik, kezdetben azt a célt szolgálja, hogy létrejöjjön az az ideiglenes kapcsolat, amely végül létrehozza a mindennapok világában és az ősi világban egyaránt otthont lelő, a közöttük közvetítő szellemi gyermeket. Ez a gyermek, miután megszületik, fejlődik és átesik a beavatáson, visszatérhet a külső világba, miáltal helyreáll a lélekhez fűződő kapcsolat. A magányos férfi, az egó ugyan nem dominálhat örökké - mert egy napon életre szólóan alá kell vetnie magát a lélek követeléseinek -, mégis, az által, hogy együtt él a fókaaszonnyal - a lélek-asszonnyal -, megérintette a nagyság, minek következtében gazdagabbá és szerényebbé válik egyszerre.
   Látjuk tehát, hogy a lélek és az egó ellentéteinek egyesülése végtelen nagy értéket, a spirituális gyermeket hozza létre. Még akkor is kölcsönös megtermékenyítés az eredmény, ha az egó durván betolakszik a psziché és a lélek finomabb aspektusainak körébe. A lélek védelmének és annak a képességnek elrablása, hogy kedve szerint merüljön alá a vízben, paradox módon azt eredményezi, hogy az egó is részt vesz a világ és a lélek örökségét magáénak mondható gyermek létrehozatalában, aki ezután üzeneteket és ajándékot hozhat, vihet a kettő között.
   Ez a spirituális gyermek la niña milagrosa, a csodálatos gyermek, aki képes meghallani a hívást, a messzi hangot, hogy itt az idő a visszatérésre, a legmélyebb önmagunkhoz való megtérésre. Ez a gyermek ébred fel álmából, kel fel ágyából, fut ki a házból a viharos éjszakába, a háborgó tenger partjára, hogy megerősítse bennünk: "Isten a tanúm, ezen az úton kell mennem", "Ki fogok tartani", "Semmi sem térít el többé", "Megtalálom a folytatás módját".
   Ez a gyermek hozza vissza a fókabőrt, ő teszi lehetővé a hazatérést. Ő az a szellemi erő, ami arra ösztönöz, hogy folytassuk munkánkat, hogy kitartsunk, hogy megváltoztassuk életünket, jobbítsuk közösségünket... azáltal, hogy visszatérünk otthonunkba.
   Milyen kiáltás hangzik a tenger felett? A széllel érkező hang, mely ahhoz az éjszakai álomhoz hasonlít, amelyben egy test nélküli hang jut el az álmodó tudatához. Minden álom közül ez a legerőteljesebb. Bármit mond is ez a hang, közvetlenül a lélekből érkező üzenetnek tekinthetjük. A mély tudattalanból valaki, egy, a tudatunk felszínére emelkedő öreg, szünet nélkül igaz természetünkhöz való visszatérésre szólít bennünket. Lehet hogy túl feszülten foglalkoztunk valamivel. Vagy valami túlságosan elfárasztott bennünket. Lehet, hogy túlságosan, vagy nagyon kevéssé szeretnek bennünket. A "túl sok" ellenére lassan kiszáradunk, szívünk elfárad, energiánk megcsappan és egy - pontosan szinte sohasem megnevezhető - "valami" utáni titokzatos vágy erősödik bennünk szüntelenül: az Öreg szólít. A meséknek és mítoszoknak ez az eleme arra bátorít bennünket, hogy még akkor is kövessük a hívást, ha nem tudjuk, hová, milyen irányban, mennyi időre kell mennünk.




   A hiányos beavatásban részesült nő ebben a kiüresedett állapotban tévesen úgy hiszi, hogy több szellemi tőke származik abból, ha marad, mint amennyit visszatérésével nyerhet. Mások, ahogy Mexikóban mondják, dar a algo un tirón fuerte, a Szűz ruháját rángatják, vagyis, egyre többet dolgoznak, hogy bebizonyítsák, ők is elfogadhatók, ők is jók. Attól félnek, hogy a körülöttük élők nem értik majd meg visszatérésük fontosságát. És nem is mindenki tudja ezt megérteni.
   A hazatérés minden nőnek mást jelent. Román festő barátom például tudta, hogy nagyanyja valahányszor kivitte fából faragott székét a kert végére és kerekre nyitott szemekkel a napba bámult, mindannyiszor a visszatérés állapotába került. Mindenki tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni, vagy aki nem tudta, hamar rájött. A hazatérés nem pénzbe kerül. Időbe kerül. Erős akarat kell hozzá,, amellyel azt mondjuk, "Megyek" és komolyan is gondoljuk. A vállunk fölött visszakiálthatunk, hogy "Most megyek, de hamarosan itt vagyok", és róni kell a hazafelé vezető utat.
   A rés, amelyen leereszkedünk otthonunkba, időről időre változik, most talán máshol található, mint a múlt hónapban. Újra lehet olvasni például olyan könyveket, költeményeket, melyek nagy hatással voltak ránk. El lehet tölteni egy kis időt egy patak partján. Kiülhetünk a teraszra valamit pucolni, hámozni vagy kötögetni. Sétálhatunk vagy vezethetünk. Felszállhatunk egy buszra találomra. Imádkozhatunk. Jó barátokkal beszélgethetünk. Leülhetünk egy kávézó ablaka mellé és írhatunk.Cserepes növényeket ültethetünk, jól összesározva kezünket. Figyeljük a szépet, a kecseset, az emberi lény megindító törékenységét.
   Amikor itt az idő, akkor itt az idő. A fókaasszony nem azért tér vissza a tengerbe, mert egyszerűen így gondolja, mert a mai nap alkalmas, nem azért, mert élete takaros és rendezett - azért megy, mert itt az idő, tehát mennie kell.
   Minden nő legmélyebb-énjében van egy úgynevezett "közvetítő asszony", aki a konszenzuális valóság és a titokzatos tudattalan között teremt kapcsolatot. Értékek és elgondolások adó-vevőjeként működik. Ha egy nő az ősi nőiséggel akar kapcsolatba lépni, akkor időnként el kell hagynia a világot és a szó legrégibb értelmében vett egyedüllétbe kell merülnie. Az angol alone (egyedül) szó régen két szó volt: all one. Ez azt jelentette, hogy vagy lényegében, vagy egy időre az ember "mindent magába záró egy". Pontosan ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja, amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy "felpattanjon lovára és minden irányban elvágtasson". A magány a lélekből felénk áradó ősi táplálék felvétele. A túlságosan civilizált és a túlságosan elnyomó kultúrák megpróbálják megakadályozni a nőket abban, hogy visszatérjenek otthonukba. Pedig mindannyian társaloghatunk a fókával a szikláról. Jung egy helyen azt mondta: "Sokkal jobban tennénk, ha egyszerűen elismernénk szellemi szegénységünket... Amikor a szellem elnehezedik, vízzé válik. A lélek útja tehát a vízhez vezet.". A hazatérés és azok az időszakok, mikor a sziklán ülve a fókával társalgunk, természetes, velünk született ökológiánk aktusai, mivel mindegyik során visszatérünk a vízhez, találkozunk vadon élő társunkkal, aki lankadatlanul, gondolkodás nélkül és hűségesen, mindenki másnál jobban szeret bennünket. Csak bele kell néznünk azokba a "bölcs és szerető", lélekkel teli szemekbe és tanulni belőlük.

(Clarissa Pincola Estes: farkasokkal futó asszonyok, A fókaasszony)


2014. szeptember 22.

dal szólalt meg a szívében, de csak a víz és a szél hallhatta



Ha mindig látjuk az utat magunk előtt, nem érdemes utazni. 

(Chakotay parancsnok, Star Trek Voyager)






♡ ♡ ♡ ♡




♡ ♡ ♡ ♡


Szerettem volna, ha van egy zsákom, amiben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy aludjak, ellakjak, egyek, főzzek, vagyis egy szabályos konyhát és hálószobát akartam a hátamon cipelni, és el akartam menni valahová, ahol tökéletesen egyedül vagyok, ahol belenézhetek az elmém ürességébe, ahol egyformán távol lehetek minden ideától.
 
(Jack Kreouac: Úton)


2014. szeptember 15.

önkéntes sugárvédők bálja

 
- Na végre - mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját.
A hős felsóhajtott - ez volt évezredek óta az első kín nélküli perce -, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek.
- Lejárt a büntetésem? - kérdezte.
A keselyű megrántotta a vállát.
- Ugyan! De minek strapáljam magam? Nincs már tűz a Földön.
A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta:
- Hazudsz, kutya!
- Nem kutya. Keselyű - mondta egykedvűen a robusztus madár, s szárnyait próbálgatta, működnek-e a több évezredes kényszerszünet után.
 
 
 
 
Prométheusz haragja nem csillapodott.
- Végezd a kötelességedet! - rivallt a keselyűre. - Tépd a májam!
- Majd megőrültem! - mérgelődött a keselyű. - Nem érted, hogy nincs már tűz a Földön?
- Azt akarod mondani, hogy az istenek elpusztították az utolsó embert is?
- Ördögöt - legyintett a keselyű -, többen vannak, mint valaha is.
Prométheusz megnyugodott.
- Tűz nélkül nincs élet - mondta magabiztosan -, gyerünk, láss munkához!
- Értsd meg, hogy nincs tűz! Az emberek már nem ismerik a tüzet. Nincs szükségük rá.
- Nem igaz - kiáltott a hős -, tűz nélkül nem tudják elkészíteni az ételeket, télen megfagynak, vakon tapogatóznak az éjszakában.
- Lárifári - mondta a keselyű -, főzőlapokon főznek, központi fűtéssel fűtenek, és mesterséges fénnyel világítanak.
- Igen, de mitől kapja melegét a főzőlap, mi táplálja a fűtőtesteket, mi szüli a mesterséges fényt? A tűz!
- Nem a tűz! Az atom, ha annyira tudni akarod. Megnyomnak egy gombot, s máris árad a fény, a meleg. Semmi füst, semmi lángnyelv, semmi faropogás. Sokkal tisztább, veszélytelenebb!
Prométheusz egy ideig komoran hallgatott, aztán felcsillant az arca.
- És a háborúk? Meg a gyújtogatók?
- Sugarakkal háborúznak - mondta a keselyű -, egy szép, láthatatlan sugár, és porrá omlik egy ház, egy város, egy ország. Semmi durrogtatás, semmi füst, csak steril por. A gyújtogatás elfelejtett, elavult módszer. Még a tűzoltóság is megszűnt. Még az önkéntes csapatok is. Nincs tűzoltóbál. Önkéntes sugárvédők bálja, az van.
Prométheuszban még egyszer fölcsillant a remény.
- A tábortüzek - mondta -, bujdosók, vándorok, kirándulók tüzei!
A keselyű legyintett.
- Rég nincs. Bármely üzletben egyötvenért kapni műtábortüzet. Fény, meleg elsőrangúan garantált. Nem kell gallyat szedni, fújni, összeégetni az ujjad... egy gombnyomás, és kész. Ráadásul többször is felhasználható.
- Nem igaz! - üvöltött Prométheusz. A sziklák visszhangozták: "nem igaz, nem igaz."
- Ugyan, mit idegeskedsz? - zsörtölődött a keselyű. - Gyere, nézd meg magad!
Átballagtak ázsiai falvakon, afrikai dzsungeleken, véget nem érő nagyvárosokon. Az emberek megbámulták őket. Egy keselyű meg egy láncait csörgető, meztelen ember. Hm. Dél-Amerikában kitűnő ajánlatokat kaptak egy cirkusztól. Ausztráliában büntetést fizettek közerkölcs elleni vétség, Európában csendháborítás miatt. Mert Prométheusznak nagyon csörögtek a láncai. És nagyon meztelen volt. A tüzet az emberek nem ismerték. Micsoda? - kérdezte valamennyi, és bambán rázta a fejét. Tűz, fire, ogony, feuer. Nem, ilyen szó nincs is.
- Hehe - röhögött a keselyű, Prométheusz meg vadul csörgette láncait.
Egy tengerparti ódon városkában találtak egy öregembert.
- Még ezt az egyet kérdezzük meg! - kérte a keselyűt Prométheusz. A keselyű bólintott.
- Tűz - ismételte a szót az öreg, és értelmes fény villant a szemében. - Ott - mondta -, az a nagy ház!
A keselyű alig tudott lépést tartani Prométheusszal.
A hatalmas, düledező épület homlokzatát vasbeton oszlopok tartották. A homlokzaton kissé megkopott, málladozó festékű felirat fehérlett:
TŰZMÚZEUM
- Ez az! - kiáltott Prométheusz -, oda nézz!
- Nono! - mondta a keselyű.
Nesztelenül nyíltak ki előttük a fotocellás ajtók. Hosszú, rideg folyosón baktattak végig petróleumlámpák, gyertyavégek, rozzant kandallók halmai között. Nagy, vitrinekkel teli terembe értek, Prométheusz boldogan rohant az elsőhöz, arcát az üveghez szorította. Pásztortűz - ezt írták a vitrin alá. Bent egy nagy szarvú bika és egy botjára támaszkodó kalapos, csizmás ember lobogó pásztortüzet bámult.
- Tűz! - kiáltott boldogan Prométheusz.
- Föstött - mondta a keselyű.
Prométheusz a pásztortűzre meredt, arca elé kapta a kezét. A tűz nem élt, mint ahogy viaszból volt az ember és a bika is. Sorra rohant a vitrinekhez. Kazántűz, kandallótűz, tábortűz, tűzvész, kovácstűz, futótűz...
- Festve, villanykörte, cinóber, optikai csalódás - kommentálta valamennyit szakszerűen a keselyű.
Mire a terem végére értek, Prométheusz haja megfehéredett.
- Még ott! - kiáltott aztán.
Az egyik sarokban kicsi üvegbura állt, amilyennel a fűszeresek takarják le az élesztőt. Alatta cédula: "Belső tűz". A bura alatt nem volt semmi, a keselyű rekedten felnevetett.
Prométheusz ekkor fölkapta a fejét, a fogát összeszorította, az álla kemény lett. Elhatározta, hogy újra fölmegy az istenek birodalmába, és ellopja a tüzet.
Az épület előtt búcsúzáskor a keselyű így szólt:
- Tudom, hogy megint el akarod lopni - gunyorosan nevetett -, csak azt mondd meg, hogy minek! A májad úgyis olyan már, mint a darált mák!
Prométheusz aznap éjszaka mégis ellopta újból a tüzet. Égő fáklyával rohant végig a földön, olyan volt, mint egy látomás. Az emberek boldog ámulattal nézték, és felkiáltottak: Tűz!

(Lázár Ervin: Buddha szomorú)

2014. szeptember 10.

A Szív szava


Az igazi indián filozófia szerint indiánnak lenni egyfajta tartást, szellemi állapotot jelent; indiánnak lenni létállapotot jelent, amit az ember a szívében hordoz. Azt jelenti, hogy a Szív szavát követed, és mintegy energia-elosztóként működsz ezen a Bolygón. Azt jelenti, hogy hallgatsz a szívedre, az érzéseidre, a megérzéseidre, hogy eloszthasd az energiádat, hogy a Föld és az Ég hasonló energiáit mágnesként magadhoz vonzzad s a szívedből - lényed valódi középpontjából - újra eloszthasd. Ez a mi feladatunk.
Számos filozófia beszél négy-öt különböző világról, s azt mondják, a Teremtő minden egyes világnak egyazon egyszerű törvényt adta: hogy minden dologgal harmóniában és egyensúlyban kell élnünk. Az emberek azonban újra és újra megtörték a harmóniát, mi is szétromboltuk. És ismét nem voltunk erre rákényszerítve.
Ha nem állítjuk helyre újra ezt az egyensúlyt, több lehetőségünk nem lesz rá. 

(Brooke Medicine Eagle, Nez Percé és Sioux sámánasszony)
 



2014. szeptember 5.

de nem tudod, honnan jön és hova megy



Erre Jézus azt mondta: "Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.




Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.
Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.
A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született."

(Jn. 3.6-9.)


2014. augusztus 28.

Még a sült csirkét is kötözd meg!


Rájöttem, hogy a Busidó a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania; ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre. Bár egyesek azt mondják: „Micsoda hiábavaló halál, ha az ember anélkül hal meg, hogy célját elérte volna” – az ilyen számító gondolkodásmód az öntelt, elvárosiasodott Busidóból fakad. Élet vagy halál – ennek szorításában alig lehetünk biztosak abban, hogy a helyeset választjuk. Persze mindenki az életet választja. Hajlamosak vagyunk rábeszélni magunkat arra, hogy valahogy életben maradjunk. De gyávaság, ha úgy maradunk életben, hogy igaz célunkat nem értük el. Ezt a döntő fontosságú kérdést meg kell fontolni. Ezzel szemben akkor sincs okunk a szégyenre, ha a halált választjuk, és meghalunk, mielőtt igaz célunkat megvalósítottuk volna, bár lehet, hogy halálunkat mások esetleg hiábavalónak és esztelennek tartják. Ez a Busidó lényege. Aki bármely pillanatban számít a halálra, minden reggel és este kész meghalni, az magáévá teszi a Busidót.


(kép: Szellemkutya - A szamuráj útja, Jim Jarmush filmje)

Vannak emberek, akik természetüknél fogva pillanatok alatt képesek dönteni, és vannak, akiknek visszavonulva, keményen törniük kell a fejüket, mielőtt megtalálják a végső megoldást. A kérdés gyökere abban rejlik, hogy bár mindenki a bölcsesség különböző fokával születik, az ember rendszerint nem várt bölcsesség birtokába jut, ha tiszta személyiséggel gondolkozik, és betartja a Nabesima-szamurájok négy fogadalmát. Noha az emberek azt hiszik, hogy orvosságot találhatnak legnagyobb nehézségeikre, pusztán azzal, hogy komolyan elgondolkoznak rajtuk, személyiségükből fakadó ítéletük csak gonosz és hasznavehetetlen elképzelésekhez vezet, bármennyire mélyen gondolják is át őket. Akármi legyen is a helyzet, nekünk, eltompult lényeknek hihetetlenül nehéz megszabadulnunk egyéni nézőpontunktól. Ezért, amikor egy komoly nehézséggel kerülünk szembe, először félre kell tennünk azt egy kis időre, vissza kell térnünk a négy fogadalomban felidézett alapelvekhez, és személyiségünktől megszabadulva kell gondolkodnunk, hogy elkerüljük a komoly tévítéleteket.


Volt egy álmom a tizenkettedik hónap huszonnyolcadik napján, Sótoku harmadik évében. Az álom tartalma lassan annyira megváltozott, hogy megerősítette az akaratomat. Az álmok elárulják az ember belső állapotát. Jó lenne, ha álmaid társaiddá szegődnének, és ezért erőfeszítést is tennél.


Könnyű megtalálni a másik jó és rossz tulajdonságait, és ugyanolyan könnyű kritizálni fogyatékosságai miatt. Az emberek többnyire hajlamosak azt gondolni, hogy figyelmesek másokkal, ha őszinte és nehezen szóba hozható tanácsokat adnak, amelyeket nem szívesen fogadnak el – s ilyenkor fel is adják. Senkinek sem válik a javára, ha tettével szégyenbe hozza, és nyíltan sértegeti a másikat. Az ilyen tanáccsal az ember nem tesz mást, csak a lelkén könnyít. Mielőtt felemelnénk a szavunkat valaki ellen, először azt kell megítélnünk, hogy megfelelő, fogékony hangulatban van-e, kész-e a kifogást befogadni. Majd kellő közelségbe kell kerülnünk hozzá, hogy bízzon a szavunkban. Időnként azzal kell megragadnunk a figyelmét, hogy hozzászólunk kedvenc időtöltéséhez és ahhoz, ami érdekli őt. Óvatosan kell megválasztanunk a legjobb módot és időpontot, és a csak úgy mellékesen kell figyelmeztetnünk, hogy derengjen előtte valami. Közvetlen intelem helyett írjunk neki levelet, ugorjunk be hozzá elbúcsúzni, vagy egy őszinte beszélgetés alkalmával szóljunk neki saját hiányosságainkról és baklövéseinkről. Az igazi intelmet a másik olyan természetességgel fogadja, mintha vizet nyelne kiszáradt torka. Ez gyógyírt jelent fogyatékosságaira, miután felvidítottuk azzal, hogy megdicsértük jó tulajdonságait. Összességében ez nagyon nehéz feladat. Személyes tapasztalataimból tudom, hogy a hibák gyakran hosszú életűek, amelyeket nem lehet a szokásos módon orvosolni. Hogy érhetnénk el ezt a végső célt úgy, ha pusztán megszégyenítjük a másikat?


Jó, ha az ember a köntöse ujjában mindig tart egy kis arcpirosító púdert. Előfordulhat, hogy éppen kijózanodva, vagy álmából ébredve túlságosan sápadt.


Egy rangidős csatlós valaha rendkívül egyszerűen prédikált az élet minden oldaláról. Ez azonban nemkívánatos életmód. Egy régi mondás szerint „a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal”. De életben maradnak, ha van a vízben békalencse vagy más növény is, melynek árnyékában elbújhatnak. Ha a felettesek szemet hunynak embereik jelentéktelen hibái felett, akkor azok lelki békében fognak élni. Ugyanez vonatkozik az emberek vezetésére is.


Úgy hallottam, hogy egy orvos, bizonyos Macukumamaeno Kjóan, a következő történetet mesélte: „Az orvosi gyakorlatban – a jinnek és jangnak megfelelően – másként kezelik a férfit és a nőt. Különbség van a pulzusuk között is. Az utóbbi ötven évben azonban ez a különbség eltűnt. Miután észrevettem ezt a rendkívüli változást, a férfiak szembetegségének gyógyításánál a nők gyógykezelését alkalmaztam. Megfigyeltem azt is, hogy a férfiak férfi gyógymódnak megfelelő kezelése eredménytelen volt. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a férfiak igazi természete elveszett, szellemük elnőiesedett ezekben az elfajult időkben. Ezt a tényt titokban tartottam. Ezt figyelembe véve úgy tűnik, manapság a legtöbb férfinak olyan a pulzusa, mint a nőké; nagyon kevésnek van igazán férfias megjelenése. Ezért egy igazi férfi csekély erőfeszítéssel, könnyen megelőzheti a többit. Manapság az emberek hajlamosak a dolgokat csak simulékony beszéddel elintézni, és kerülni minden nehéz feladatot. Legjobb lenne, ha a fiatalemberek gondosan megvizsgálnák ezt a szerencsétlen irányvonalat.


Jamamoto Dzsin' uemon tanításai a következők: A céltudatosság hatalmas erő. Még a sült csirkét is kötözd meg.


Míg vannak csatlósok, akik még hatvan- vagy hetvenéves korukban is aktív szolgálatot teljesítenek, jómagam negyvenkét évesen szerzetes lettem. Csatlósi szolgálatom, ha visszatekintek rá, rövid volt. Mindamellett nem gondolok vissza úgy a szolgálatban töltött éveimre, hogy ne lennék hálás az események szerencsés alakulásáért. Amikor buddhista szerzetes lettem, úgy gondoltam magamra, mint aki már maga mögött hagyta ezt a világot. Ha belegondolok abba, hogy máig szolgáltam volna, minden bizonnyal temérdek baj gyötört volna. Azt kell, hogy mondjam, hihetetlen szerencsém volt, így az elmúlt tizennégy év gondoktól mentesen és békésen telt. Ráadásul, az emberek jóvoltából – akik hűségesnek tartottak –, lehetővé vált csatlósi szolgálatom. Csoda, hogy olyan hosszú ideig el tudtam rejteni szerény természetemet. Kegyes jóságuktól, amely több volt, mint amire rászolgáltam, rossz lett a lelkiismeretem.


Tannen szerzetes egyszer azt mondta nekem: „Rendszerint arra tanítják az embert, hogy szabaduljon meg minden gondolatától és elképzelésétől, hogy elérje a megvilágosodást anélkül, hogy megértené ennek jelentőségét. A tiszta szívvel végzett koncentráció erénye megfelel a gondolatoktól és elképzelésektől mentes szabadság erényének.” Ezt valóban találóan mondta. Szanenori nagyúr megmutatta nekem, hogy az Igazsághoz vezető út felfedi magát, ha az ember egy lélegzetvételnyi időre tisztán tudja tartani elméjét a bűnös dolgoktól. Mindkettőjük gondolata egy és ugyanarra vonatkozik. Kár, hogy nagyon kevés ember tudja ezt értékelni. Ahhoz, hogy tiszták és egyszerűek legyünk, kitartó gyakorlásra van szükségünk.


Semmiért sem lehetünk annyira hálásak, mint a vers utolsó soráért, amely így hangzik: „Mikor saját szíved kérdi.” Ugyanúgy gondolhatunk rá, mint a Nembucura, ami régebben hangzott el sok ember szájából. Mostanában az okosnak nevezett emberek látszólagos bölcsességgel ruházzák fel magukat, de csak a többieket tévesztik meg vele. Emiatt alacsonyabb rendűek a nehéz felfogású emberekhez képest. A nehéz felfogású ember egyenes. Ha valaki az előbbi idézet szerint alaposan megvizsgálja a szívét, nem talál benne titkokat. Gondoljunk arra, hogy aki ilyen mély vizsgálatra képes, nem fog zavarba jönni.


A gen illúziót vagy jelenést jelent. Indiában a mutatványost gendzsucusinak nevezik. A világon minden csak bábszínház. Ezért is használjuk a gen szót.


Egy jónevű kardforgató hajlott korában a következőket mondta: „Az egész életen át tartó gyakorlásnak különböző szintjei vannak. A tapasztalatlan nem megy semmire, akármilyen gyakorlásra adja is a fejét. Jártassága csekélynek látszik mind mások, mind pedig a saját szemében. Az ilyen jártasságnak azonban semmi hasznát sem lehet venni. A következő szinten az ember már meglehetősen képzett – bár még nem teljesen használható – , de nincs megelégedve szakértelmével, és már látja mások esetlenségét is. Míg a jól képzettek, akiknek a tudása használható, a művészet minden cseppjét sajátjuknak tekintik, büszkék szakértelmükre, és elszomorodnak mások tökéletlensége láttán. A jól képzettek fölött állók tudatlannak tettetik magukat, holott mások már észreveszik valós értékeiket. Általában idáig lehet eljutni mindenféle művészetben. Amikor az ember egy művészet végső szakaszába érkezik, egy mindenek fölött álló birodalomba jut, amely jóval efölött a szint fölött helyezkedik el. Ha egyszer elmélyült egy művészetben, örökké tudatában lesz annak, hogy tudása sohasem kielégítő; felfedezi, hogy a művészet gyakorlásának soha sincs vége. Így éli életét a mester: tökéletlenségének tudatában, soha, még legutolsó napján sem elégszik meg tudásával, nem viselkedik se önhitten, se leereszkedően másokkal. Úgy mondják, Jagjú mester egyszer kifejtette: "Azt nem tudom, hogyan kell legyőzni másokat, csak azt, hogyan kell saját magamat." Az egész életen át tartó keresésének soha sincs vége; a mindennapos gyakorlás során napról napra fejlődnünk kell, miközben egész életutunk alatt a tökéletességre törekszünk.”


Kaion, buddhista szerzetes szerint az ember, ha valamit tanul, egyre büszkébbé válik, mert azt gondolja, megismerte saját korlátait, és gyenge pontjait. De nehéz dolog az embernek igazán megismernie saját korlátait és gyenge pontjait.


Azzal, hogy olvasunk és meghallgatunk másokat, felkészítjük magunkat a döntő pillanatra, ami bármikor eljöhet. Ha a Busidó megvalósítására törekszünk, éjjel-nappal készen kell állnunk a döntő pillanatra, tudatában kell lennünk, hogy életünk állandó veszélyekkel teli, és meg kell fontolnunk, mit és hogyan kell tennünk. A véletlen is szerepet játszik egy párbajban. A győzelem vagy vereség puszta ténye nem azonos azzal, hogy egy párbajban miként óvjuk meg magunkat a szégyentől és becsmérléstől – a győzelemhez csak az az elhatározás kell, hogy soha ne rettenjünk vissza a haláltól. Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje.


Oktalan, aki azt gondolja magáról, hogy tökéletes. Ha elégedettek vagyunk komoly erőfeszítéssel kialakított, megingathatatlan nézőpontjainkkal, már csapdába is estünk. Mindenekelőtt arra kellene törekednünk, hogy a tudás megszerzése felé vezető úton szilárdan megragadjuk az alapvető szellemet, és hogy egész életünkben erőfeszítéseket tegyünk a végső célért. Az önelégültség – bármily keveset is találunk magunkban – legkisebb nyoma nélkül kellene folyamatosan arra gondolnunk, hogy elért eredményeink még elégtelenek. Ez segít, hogy egész életünkön keresztül felfedezzük a tudás felé vezető helyes utat. Az igazság nem valahol, hanem a keresés folyamatában rejlik.




„Mi a gyakorlás végső értelme?” – hadd mondjam el a választ. „Szíved-lelked kell az ügyért áldoznod az adott pillanatban.” Az emberek gondolkodásából mintha kiveszett volna manapság ez a fajta mentalitás. A derűs arc azt mutatja, hogy az ember tiszta szívvel, odaadóan harcol ügyéért. Mialatt kellő igyekezettel küzdünk érte, valami kikristályosodik elménkben. Nehéz megérteni ezt a „valamit”, de még nehezebb mindenkor az eszünkben tartani. Az egyetlen lehetséges módja az, ha a legtökéletesebben éljük meg a jelen pillanatot.


Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk. Ez a lecke mindenre vonatkozik.


Az a közmondás, hogy „A művészetekben való jártasság egész életen át hasznot hoz birtokosának”, csak a többi klán szamurájára alkalmazható. A mi klánunkban kis híján tönkretette a szamurájok életét. Aki kiváló valamilyen művészetben, az szakember, nem szamuráj. Arra törekedj, hogy szamurájnak hívjanak. Figyeljünk arra, hogy a valamilyen művészetben való jártasságunk csak akkor segít kötelességünk végrehajtásában, ha felismertük, hogy különleges tehetségünk elrettentő eszköze annak, hogy igazi szamurájok legyünk.


A kalligráfia megfelelő írásmódja nem jelent mást, mint hogy az ember ne írjon gondatlanul, bár ily módon írása nehézkes és merev lesz. Az embernek túl kell lépnie ezen, és el kell térnie a szabálytól. Ez az alapelv minden másra is vonatkozik.


Isida Ittei mondta a következőt: „Bármiért is imádkozik az ember, meg fogja kapni. Valamikor régen nem termett macutake gomba a tartományunkban. Néhányan láttak ilyen gombát a Kamigata területen, és imádkoztak, hogy nálunk is nőjenek – ma már Kitajamában mindenütt megteremnek. Szeretném, ha a jövőben japán ciprus is nőne a tartományban. Mivel ezt mindenki szeretné, nemcsak én, megjósolom, hogy teljesülni fog. Hogy ez így legyen, mindenki imádkozzon.”


Gyávák, akik önző haszon kilátásának reményében dolgoznak. Ennek oka, hogy a számító ember mindig azt mérlegeli, hogy mi veszteséges és mi nyereséges, és nem tud elszakadni ettől a gondolkodásmódtól. Így aztán a halált veszteségnek, az életet nyereségnek veszi, és az előbbit nem szíveli – ez gyávasághoz vezet. A tanult emberek szintén elrejtik jellemük legbelsőbb részét, vagyis gyávaságukat, kapzsiságukat agyafúrtsággal és ékesszólással leplezik. Ezzel az álcával félrevezetik az embereket.


„A Busidó azt jelenti, hogy a halál torkában elkeseredetten harcolunk. Néha még több tucat embernek is nehéz megölni egyetlen szamurájt, aki ebben az eszeveszett állapotban van” – jegyezte meg Naosige nagyúr. A mindennapi, józan lelkiállapotú embertől nem lehet elvárni, hogy óriási tetteket vigyen véghez, csak ha abba a majdnem őrült, elkeseredett állapotba juttatja magát, amely jócskán a józan ész és az önös érdekek mögött húzódik. Ugyanígy, ha az embert egyszer hatalmába keríti a megfontoltság, a Busidó követésében már a többiek mögött találja magát. A Busidó nem kívánja a hűség és a helyes gyermeki viselkedés semmilyen különleges gondolatát, csak azt, hogy elkeseredetten harcoljunk, így a harcban a hűség és a helyes gyermeki viselkedés magától előtérbe kerülhet.


Sida Kicsinoszuke mondása a következő: „Ha lehetőség van az élet és halál közötti választásra, amennyiben semmi olyan nem marad hátra, ami beszennyezhetné az ember hírnevét, jobb élni.” Ez látszólag képtelenség. Azt is mondta: „Ha lehetőség van választani aközött, hogy az ember menjen vagy maradjon, jobb maradni.” Ebből adódóan: „Mikor lehetőség van eldönteni, hogy együnk vagy ne, jobb nem enni. És amikor dönthetünk élet és halál között, jobb meghalni.”


Egy buddhista tekercsen ez olvasható: „Amikor az ember a buddhizmus tudatára ébred, Buddha tanításai már elméjében lakoznak.” Egy másik buddhista tanítás pedig azt mondja: „Először a szándék, azután a megvilágosodás.”


Kár hogy az emberek hanyatlónak találják ezt a kort, és nem tesznek erőfeszítéseket. Nem a kort kell hibáztatni, hanem a kitartó törekvés hiányát.


Azt mondják, az ember még akkor is képes valamire, ha levágják a fejét. Ez Nitta Josiszada és Óno Dóken példájából ismert. Miért lenne az egyik ember alacsonyabb rendű a másiknál? Mitani Dzsokjú azt mondta: „Az ember még halálos betegen is kibír két-három napot.”


Elképzelhetetlen, hogy az embert zavarja, ha megparancsolják neki, hogy roninná váljon. Kacusige nagyúr idejében az emberek azt mondták: „Ha valaki nem volt még legalább hét alkalommal ronin, nem lesz belőle igazi csatlós. Hétszer elbukik, nyolcszor felkel.” Narutomi Hjógo például hétszer volt ronin. Az embernek meg kell értenie, hogy olyan ez, mint a keljfeljancsi. Akár próbatétel is lehet, ha a mester úgy parancsolja.


Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követésének. Aki annak ellenére, hogy utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményeivel, visszatekintve megvalósította célját.
Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz.




Rossz, ha valami kettéválik. Az ember ne keressen semmi mást a Busidóban. Ugyanez vonatkozik mindenre, amit Út-nak nevezünk. Így tehát ellentmondás, ha meghalljuk a konfucianista vagy a buddhista Út egyik tanítását, és azt mondjuk, hogy ez is Busidó. Aki eszerint érti ezt meg, képes lesz minden Út tanítását meghallgatni, de egyre inkább a sajátját követni.


Fiatalabb koromban „bűnbánó füzetet” vezettem, és abba írtam bele mindennap a hibáimat. Valójában nem telt el úgy nap, hogy ne írtam volna bele vagy húsz-harminc hibát. Hibáim végeérhetetlen kavalkádjával szembesülve végül feladtam a naplóírást. Még most is ráakadok egy-két, szóban vagy tettben elkövetett hibámra, amikor lefekvés előtt azon töprengek, hogy mit is tettem nap közben. Milyen tökéletlen egy ember vagyok!


Amit nagylelkűségnek nevezünk, az valójában könyörület. A Sin’eiben meg van írva: „Senkitől sem irtózhatunk, ha könyörülettel tekintünk rá. Még inkább szánni kell azt, aki bűnt követett el.” Határtalan a szív mélysége. Mindenkinek jut benne hely.


Tekinthetünk a világra úgy, mint egy álomra. Mikor rémálmot látsz, felébredsz és megnyugszol, hogy csak álom volt. Azt mondják, a világ, amelyben élünk, cseppet sem különbözik ettől.


A mester kivett egy könyvet a dobozából. Amikor kinyitotta, száradó szegfűszeg illata érződött a levegőben.

(Jamamoto Cunetomo: Hagakure - A szamurájok könyve, részletek)