2011. január 27.

Joseph Campbell: Az ezerarcú hős

.

"Az ezerarcú hős" Joseph Campbell máig legismertebb és legnagyobb hatású könyve, amely a modern pszichológia eszközeit felhasználva tárja fel a vallások és mítoszok díszletei mögé rejtett igazságot. Fölvázolja a Hős Útját, a kaland és átalakulás egyetemes motívumát, amely a világ összes mitikus hagyományában föllelhető. Az archetípusos Hős Útja az ember személyes önkeresésének, önmaga felfedezésének és átalakításának, illetve a világban betöltött szerepének jelképe. A hős a hétköznapokból átlép a természetfeletti csodák birodalmába; ott mesebeli erőkkel találja szemben magát, és döntő győzelmet arat; majd visszatér a rejtélyes kalandról, de olyan erő birtokába jut, amellyel áldást hoz embertársaira.



„Csak akkor találjuk meg az élet kincseit, ha leereszkedünk a szakadék legmélyére. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.” – Joseph Campbell

Démonok, sámánok, harcosok, királyok, hősök és istenek – a mesék, mítoszok és legendák mélyén, álom és valóság határán örök küzdelemben néz szembe egymással a jó és a rossz, a fény és a sötétség, az élet és a halál. A mitikus történetek mindenkor és mindenütt ugyanazzal az átütő erővel, ősi képek, archetípusok és szimbólumok jelrendszerével közvetítik a kozmikus igazság összefüggéseit az esendő halandó számára. Joseph Campbell emberfeletti tudással összegzi a természetfeletti törvényeit: a világ maga a Történet, amelyben mindannyian akaratlanul a Hős Útját járjuk, vezérfonálként pedig szeretjük ezerszer is újra hallani a nagy mesét, átélni a hős kalandját, amint útra kel, küzd, meghal, feltámad és visszatér közénk, elhozva az élet vizét, fellebbentve a fátylat a halhatatlanság titkáról.

1949-es amerikai első kiadása óta Az ezerarcú hős semmit nem veszített erejéből és aktualitásából, mint ahogy a történetek sem, amelyekből merít. Campbell alapműve életet lehel a görög mítoszok, népmesék és szent iratok hőseibe. A KÖNYV, amely minden forgatókönyvíró asztalán kéznél van, egyszerre pszichológia, mítosz- és vallástörténet, néprajz, antropológia, filozófia és dramaturgia, és ami a legfontosabb: magával ragadó, hiteles és meggyőző mese az élet nagy kérdéseiről. Hatása leírhatatlan. A mai Hollywood is Campbell köpönyegéből bújt elő; mentorként ott van minden filmben, legjobb tanítványa, George Lucas pedig ennek a könyvnek a nyomán készítette el a Csillagok háborúja trilógiát. Igazi kincset tart a kezében az olvasó. Nincs más hátra: kalandra fel!

2011. január 26.

A békeelme


Ha a különféle meditációk közül választani akarsz, először meg kell ismerned azok alapvető irányát. Az emberek sok-sok különböző dologra használják a meditációt. A legtöbb ember kapni akar valamit. Talán valamilyen jó érzést. Sok ember akar például nyugalmat és békét. Mások azért meditálnak, hogy anyagi javakhoz jussanak. Így van a gyakorlásnak olyan hagyománya is, amelyben azért kántálsz valamit újra és újra, hogy egy szép autóhoz, házhoz vagy jó kapcsolathoz juss.




Azonban a helyes meditáció azt jelenti, hogy nagyon mélyen magadba nézel azért, hogy ráébredj igaz természetedre, és segíts minden lénynek. Az igazi gyakorlás valójában azt jelenti, hogy a gyakorlásoddal nem akarsz semmit megszerezni. Amikor úgy gyakorolsz, hogy az elméd akar valamit, a gyakorlásod iránya máris hibás, és egyenesen valami pokolba juttat téged. Az ilyen gyakorlás nem segíthet abban, hogy megtaláld igazi önmagad.
Ez csak arról szól, hogy valamiféle jó érzést hozzunk létre. Az emberek arról beszélgetnek, miként meditálhatnak úgy, hogy egy kis boldogságot hozzanak létre az életükben. Mások megpróbálnak "szent teret létrehozni". De végül a legjobb érzés is megváltozik, és az ellentétévé alakul.
Aki e meditációt gyakorolja, ilyenkor még szomorúbbá válhat, mint azelőtt, mert a meditációját ezzel a jó érzéssel kapcsolta össze. Olyan ez, mint valamiféle kábítószer: amikor a kellemes érzés elmúlik, az illető szenvedni fog. A meditáció egy kis boldogságot szül, de amikor boldogságot hozunk létre, az ellentétét is megteremtjük. Ellenvilágot teremtünk. Mindig ez történik, ha a gyakorlásunknak valamilyen tárgya van, valami, amihez ragaszkodhatunk. Mi jóérzés meditációnak, vagy békeelmének hívjuk ezt. Az iránya nem tiszta, és valamilyen külső tárgyhoz vagy érzéshez, vagy dologhoz kötődik. Ha nem kapjuk meg e tárgyat, vagy nem tudjuk megtartani azt, elvész a boldogság érzése. "Hol van Isten? Látni akarom Istent!" Az olyan meditációt, ami valamilyen tárgyhoz, érzéshez vagy ideálhoz kötődik, külső út meditációnak nevezzük.

(Seung Sahn: A zen iránytűje)

2011. január 20.

Pokol és menny





- Ketut, járt már a pokolban?
  Elmosolyodott. Hát persze, hogy járt már ott.
- Milyen a pokol?
- Ugyanolyan, mint a mennyország - felelte.
  Látta rajtam a megrökönyödést, mert hozzáfűzte: - Liss, a világegyetem egy kör.
  Nem voltam biztos benne, hogy értem.
  Azt mondta: - Fel, le - mindkettő hasonló.
  Eszembe jutott az ősi keresztény mondás: "Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön". - Akkor hogyan tudunk különbséget tenni a mennyország és a pokol között? - kérdeztem.
- Attól függ, hogyan utazol. A mennybe felfelé mész, hét boldog helyen át. A pokol - oda lefelé mész, hét szomorú helyen keresztül. Ezért jobb, ha felfelé mész, Liss - nevetett.
- Úgy érti, az ember jobban teszi, ha azzal tölti életét, hogy felfelé halad, a boldog helyeken keresztül, mivel a menny és a pokol - a végállomás - ugyanaz?
- Ugyanaz-ugyanaz. A végén ugyanaz, tehát jobb, ha az utazás során boldog az ember.
- Szóval, ha a mennyország szeretet, akkor a pokol...
- Szintén szeretet - világosított fel.
  Ezen elgondolkodtam egy darabig, ahogy próbáltam összeadni a dolgokat.
  Ketut megint elnevette magát, és kedveskedve rácsapott a térdemre. - A fiatalok olyan nehezen értik ezt meg!

(Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

2011. január 18.

Lin-csi apát (Rinzai mester)


"Az Én minden dolgot messze meghalad. Még ha a menny és a föld is leszakadna, én nem aggódnék. Még ha az összes Buddha tíz irányban megjelenne előttem, én nem örvendeznék. Még ha a három pokol jelenne meg előttem, én nem félnék. Miért van ez így? Azért, mert nincs semmi amit ne szeretnék."

(Lin-csi)

 

Az ifjú Lin-csi aznap egész éjjel a füvek tengerének hullámain ringatózott. A völgy lassan megtelt holdfénnyel, a magasból Lin-csi hajója olykor hánykolódni látszott. De nem a hullámok játszottak vele, csak az elme és a lélek labirintusaiban forgolódott. Nehéz ám ott az eligazodás.

– Megadják majd neki az évek
erejéhez a jó irányt,
most még az ifjú szenvedélyek
fényében mindent elmosódva lát –


vetette rá bizakodó pillantását odaföntről a Hold. Lin-csi hajója most valóban könnyedén siklott a pázsit hullámtengerén.
– Az ember általában nem tudja, mire való. Ezért keresi folyvást a célját, ezért igyekszik mindig valahová. Ezért akar átváltozni mássá, szebbé, jobbá, okosabbá, hatalmasabbá. Ha céljai tiszták, szándéka jó, akkor sem ismer határt. Ha vágyait betölti, máris új terveket sző, nélkülözhetetlennek érzi magát. Ha elbukik, azt hiszi, fölöslegessé vált. Középső utat magának ritkán talál – tűnődött az ember törekvésein Lin-csi, a füvek birodalmában kormányozgatva hajóját.
– Lám, a fűszál még ki sem dugja fejét a porból, már tudja és teszi a dolgát. Pontosan járja végig élete útját, nem tér le, nem téved el. Se többet, se kevesebbet nem kíván, mint amennyi a fűszálnak jár. Tudja, mire való, tudja, hogy létezése mi célt szolgál. Se nélkülözhetetlennek, se fölöslegesnek nem érzi magát. Az Ég alatti világban csak az ember nem ismeri a füvek okosságát – állapította meg keserűen Lin-csi, s szégyenkezve lesütötte a szemét. Pirult az ember balgaságán.
– Mennyi fáradtságtól, mennyi csalódástól, tragédiától kímélné meg magát az ember, ha ő is felismerné a szabályt: csak látszunk szabadnak. A rend egymáshoz köti mind a létezőt, s rájuk kényszeríti parancsát. Ha mozdul az egyik, mozdul vele mind a tízezerszer milliárd. Nincs emberfia, aki ebből képes lenne kivonni magát. Aki nélkülözhetetlenné, vagy fölöslegessé tehetné magát.
– Nem vagyok nélkülözhetetlen, mert nélkülem is múlik az idő. Nem vagyok nélkülözhetetlen, mert a múló időben, a lét műhelyében nélkülem is létrejön minden változás. De nem vagyok fölösleges sem, mert akart és megalkotott magának az Ég és a Föld, nem vagyok fölösleges, mert vagyok! – olvasta ki magának a fűszálak példájából Lin-csi a tanítást. A tanítás szelleme beragyogta és otthonossá tette számára a tengert. Nem aggódott a zátonyok és az örvények között. Nem szorította a kormányt, nem fürkészte erősen az irányt. A füvek hullámaira bízta hajóját.

(SU-LA-CE: Az ifjú Lin-csi vándorlásai)

*

Lin-csi kolostorában a szerzetesek egy reggel váratlan kérdéssel fogadták a Mestert.
– Mondd, Mester! Okosnak tartod-e magad?
– Igen! – hangzott a válasz szintén váratlanul s határozottan.
– És vajon mire használod az okosságodat? Mert az okosság, Mester, mint tudjuk, nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének. Nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan és nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Mire használod hát? Hogyan tartod féken, nehogy magával ragadjon? Munkálhat-e az értelmen az értelem, az okosságon az okosság? – hangzottak a szerzetesek kérdései, majd néma csendben várták az apát válaszát.
– Jegyezzétek meg, szerzetesek, hogy senki sem az eszével fékezi meg az okosságát – szólalt meg Lin-csi, aztán így folytatta.
– Olyan lenne ez, mint vízzel fékezni az áradást, tűzzel a tűzvészt. Az okosság ellenszere nem az ész, hanem a józanság. A hűvös, részvétlen viszony önmagunkkal.

„Az igaz Út nem oly nehéz,
Csak ne válassz és ne szeress!
Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,
Fényesség vár, felhő se lesz.”

Mondták a régiek. Ha nem magadat választod és szereted, meg tudsz válni okosságodtól. Ócska gönccé nyűheted, aztán levetheted és eldobhatod, ahogy a Magasztos Buddha tette. Ez az okosság leküzdésének egyetlen módja. Mielőtt azonban megszabadulnátok tőle, szerzetesek, leplezzétek le gyanútlanabb társaitok előtt is az ész igazi természetét. Ez a leghasznosabb munka, amire az okosság fogható – válaszolt a hívek kérdéseire Lin-csi apát, aki újabban egyre nehezebben viselte okosságát. Erősen rühellte, olykor szitkozódott is miatta. Pedig teljesen közömbös és részvétlen volt maga iránt. Ám őszintén kedvelte szerzetestársait, értük nem vette le az utálatos, kényelmetlen gúnyát.
(SU-LA-CE: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)

*

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordult az apáthoz az egyik tanítvány.
– Mester! Írva van, hogy „egyetlen hajszál fölszippanthatja az óceánt, s egyetlen szem mustármag elnyelheti a Szuméru-hegyet”. Így van-e?
– Így van – felelte a Mester.
– Továbbá írva van – folytatta a tanítvány –, hogy „ha az összes tanításokon és magyarázatokon átrágjuk magunkat, annyit érünk el vele, mintha egyetlen hajszállal roppant teret akarnánk kitölteni”. Így van-e?
– Így van – vágta rá ismét a Mester.
A tanítvány folytatta.
– Valamint írva van, hogy „ha a világ minden titkát kitanulnánk, az annyit tenne, mint egyetlen csöppet pottyantani az óceán vizébe”. Így van-e?
– Így van – felelte harmadszor is Lin-csi.
– Akkor hát mondd meg nekem Mester – fogott a kérdésbe a szerzetes –, hogy mire való a Tanítás?
– Ajaj! Ajaj! – sóhajtozott Lin-csi. – Ennél a kérdésnél én is mindig elakadok. De még talán maga a Magasztos sem tudja, mire való a Tanítás. Híveim! Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a Tanítás és minden más emberi találmány – vigasztalásra való. Minden csupán vigasztalás, semmi más. Vigasztalásként azonban mégis csodás. A Tanítás éppúgy, mint a többi elgondolás, mit elénk tárnak a tudós mesterek, az ábrázoló művészek, a poéták. Tudjátok meg szerzetesek, hogy azért van ez az óriás igyekezet, komoly iparkodás, mert az ember azt reméli tőle, hogy általa könnyebb lesz az élet és könnyebb lesz a halál. És azért, mert nincs más. Ez a legtöbb, amivel az ember segíthet magán. Alkot és prédikál – mondta szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorának csarnokában egy reggel, a Huo-to folyó partján.

(SU-LA-CE: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)

2011. január 2.

A kitartásról


Élt egy nagy, isteni szent, akit Náradának hívtak. Éppen úgy, ahogy az emberek között vannak szentek, nagy jógik, úgy az istenek között is akadnak nagy jógik.




Nárada rendkívüli volt, és kiváló jógi. És mindenfelé utazgatott. Egy napon egy erdőn haladt keresztül, ahol meglátott egy embert, aki addig meditált, míg a termeszek hatalmas várat építettek a teste köré - olyan régóta ült már ugyanabban a helyzetben. Az ember megszólította Náradát:
- Merre tartasz?
- A mennyországba megyek - válaszolt Nárada.
- Akkor kérdezd meg Istent, mikor lesz irgalmas hozzám, mikor érem el a megszabadulást.
Nárada továbbment és egy másik emberrel találkozott, aki ugrált, táncolt és énekelt, s azt kérdezte tőle:
- Óhh, Nárada, merre tartasz? - hangja és mozdulatai szenvedélyesek voltak.
- Megyek a mennyországba - felelte Nárada.
- Akkor kérdezd meg, mikor leszek szabad!
Nárada továbbment. Bizonyos idő elteltével ugyanarra járt, és megint ott látta a meditáló embert, körülötte a termeszvárral. Az ember ismét megszólította:
- Mondd Nárada, megkérdezted az Urat?
- Óh, igen.
- És mit válaszolt?
- Hogy mit válaszolt? Azt mondta, hogy négy születés múlva eléred a megszabadulást.
Erre az ember sírni és jajongani kezdett:
- Addig meditáltam, míg a termeszek várat építettek körém, és még négyszer kell születnem?!
Nárada továbbment a másik emberhez.
- Feltetted a kérdésemet? - szólította az meg őt.
- Ó, igen. Látod ott azt a tamarindusfát? Azt kell mondanom, hogy ahány levele van annak a fának, annyiszor kell még újraszületned, utána eléred a szabadságot.
Az ember táncra perdült örömében, és felkiálltott:
- Ilyen rövid időn belül megszabadulok!
Ekkor megszólalt egy hang:
- Gyermekem, már ebben a pillanatban szabad vagy!
Ez volt a kitartásának jutalma. Kész volt rá, hogy azt a rengeteg születést spirituális törekvéssel töltse, semmi sem tántoríthatta el őt. Az első ember azonban úgy érezte, hogy még négy születés is túl sok. Csak az a fajta kitartás hozza el a végső eredményt, mely hasonló annak az embernek a kitartásához, aki kész akár világkorszakokat is kivárni.

(Szvámi Vivékánánda: Rádzsa-jóga)