2022. március 25.

az ott rezeg ma is még

 


mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert
 
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek
 
mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték
 
mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok
 
mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj
 
mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle
 
mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud
 
mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még
 
mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.
 
Peter Handke:Dal a gyermekkorról

2022. március 23.

Az alvilág hét kapuján átmenve

A spiritualitás egyetlen szóban megfogalmazva: maga a tökéletes és teljes személyesség. 
(a szerk.)
 
 
A magányosnak és csendesnek látszó sorsok gyakran sokkal inkább zaklatottak, szakadékosak és örvényesek, mint az olyanok, amelyeknek csaknem minden órája szem előtt játszódik le. Az eseménytelennek tűnő élet sokszor érdekesebb, mint száz kalandoré, vagy csavargóé. A magányos sorsok titka néha nagyobb, mint a Caesaroké. Talán minden azon múlik, hogy ki mit ért el. 
 
 

 
Burton az alvilágban járt, látta a Szomorú Szörnyeteget és visszatért a földre. Aki onnan vissza tud térni, nem is lehet más, mint nagyon csendes ember. Kínáljanak neki gazdagságot, pénzt, hatalmat, gyönyört, – köszöni, nem kér belőle. Mit tudnak adni neki még azonfelül, amit sorsától kapott? Van-e másnak egyáltalán értéke, mint annak, amit az ember átélt? Az alvilág hét kapuján átmenve Istarnak mindent le kellett rakni, amit a földről hozott: aranyat, hatalmat, szépséget, tudást, emlékeket. Az ember nem tarthat meg mást, mint önmagát, míg végül azt is elveszti - talán. Ki tudja? Ez a kétség éppen az, ami: a melankólia. De. Amikor az ember az alvilágból már visszatérve, átélte mindazt, ami ott van, nem melankóliás többé. Akkor egyszerre nagyon lassú lesz, nagyon nyugodt, nagyon békés. Elkezdi élni a harmat filozófiáját: a tiszta, kristályos, tündöklő pillanatot. Kell gyönyör, szépség, vagyon, hír? -"my leisure would not permit" - semmittevése nem engedélyezi. Csak énekel, mint a tücsök. A halhatatlanságnak ez a faja biztos és gyönyörű.
 
A megváltók, akár politikusok, akár gazdasági emberek, akár pszichológusok, akár művészek, akár filozófusok, mindig „az utolsó attitűd” nélkül való emberek, azok, akik „már-már csaknem”, akik „éppen csak, hogy nem” – akik már nyakig benne vannak, de a fejük még kinn van, és fejüket nem merik beledugni és nem mernek teljesen elmerülni. Ezek azok, akik azt hiszik, hogy az egyik ember tehet valamit a másikért, akik abban a tévedésben vannak, hogy vannak generális, univerzális, társadalmi – tömeges megoldások, akik azt hiszik, hogy az emberek ezerszámra úgy válthatók meg, ahogy behajthatók egy udvarba és ott akár megvendégelhetők, akár lenyakazhatók.
Az embernek önmagának kell megélnie életének minden pillanatát, az ember számára nincs tömeges megoldás, holtbiztos út, módszer, praktika, mindenkire egyformán érvényes metódus, amihez hozzájut, ha elég ügyes, kitartó vagy kegyes vagy alázatos vagy szerény vagy hívő vagy másvalami: neki magának kell elérni mindent, a beszélni és járni tudást, az írni és olvasni tudást, a zenélést, a számolást, a nyelvek tudását, a művészetek élvezetét, szerelmét – ezeket senki más nem teszi meg helyette – neki kell egymagának, minden segítség nélkül, beavatkozás és tanítás nélkül megszereznie a rossz fogakat, az ősz hajszálakat, a fáradtságot, unalmat, rosszkedvet – neki kell élni és kell meghalni. Itt nem lehet szó semmiféle külső hatalom befolyásáról, nem lehet szó metódusokról – megváltásról, nem lehet egy pillanatig sem soha szó arról, hogy az egyik ember valamit ugyanúgy tehessen, mint a másik, mert azt neki kell megtenni. (Hamvas Béla)