2016. április 28.

Kert és csók (a szerelmes archetípus)


~ "Átlépi a határokat, és megfizeti az árát. De hol vannak a Rómeók és Júliák? 
Hahh. Szerelem-imitátorok... provokátorok!"

~ "ő az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm"

~ "gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá"





"- Isten megismerésében (amit önmagában talált meg) megszerzi a legégőbb szeretet erényét, amelyből szent és szerelmes vágyak születnek. És ily módon megtalálja a virrasztást és a szüntelen imádságot; azaz mialatt bezárkózva él az annyira édes és dicsőséges házban, ami az önismerete és Isten megismerése, megtalálja, mondom, nemcsak a testi szem, hanem a lélek szemének virrasztását is, azaz értelmének szeme soha nem csukódhat le, hanem mindig nyitva kell lennie tárgyára, a kimondhatatlan szeretetre, a megfeszített Krisztusra -"

~ Sienai Szent Katalin


   Úgy tűnik, a ma embere állandóan a szerelmes kultúráját ragozza. Pedig csak magunkat áltatjuk, mert a valódi szerelmesnek a mélységéig nem is merészkedünk. Richard Rohr azt mondja, hogy a szerelmes sebződése és halála törvényszerű. Nem lehet megúszni.

   A szerelmes jelképe a kert és a csók. A Szentírás a kerttel veszi kezdetét, azzal a bizonyos kerttel. A gyönyörök kertje, a paradicsomkert. Nem véletlenül. Mégis nehéz ez egyházunkban, mert nemhogy óvatosak vagyunk a szerelmes archetípusával, hanem minimum gyanakodóak. Minimum. Pedig a szerelmes nélkül az élet semmi másból nem állna, mint kötelesség, szabályok, törvénymegtartás, megyünk az úton. Szerelmes nélkül nincsen az életnek se színe, se íze, se semmije, csak rend van benne, meg minden a helyén van.
   II. János Pál pápának van egy nagyon szép gondolata: azt mondja, hogy az etika és az erotika egymásnak jó barátai, mert az erotika a végső célját a valódi szépség élvezetében leli. Ehhez azonban etikára van szükség: útra, keretekre, feltételekre, hogy az ne csak a szépnek valami töredékes átélését tegye lehetővé, hanem a teljeset. A szerelmes tehát tudja mi a gyönyör, és tudja, mi a gyönyörű. Épp ezért tud lelkesedni, tud csodálkozni, tud szenvedélyesen tenni. Ő az, aki kutat és talál is. Ismeri a meglepetést, idős korában is vár valamit az élettől. Ismertem egy idős vak bácsit. Mikor kezet fogtam vele az ajtóban, ő mindig a másik kezével is megszorította a kezemet: „Jaj, Ferikém, de szépet olvastam!” Mindig valamiért lelkesedett. Vagy éppen elmondta, hogy mire jött rá, vagy hogy kiért kell most imádkozni. A bennünk lévő szerelmes az, aki tud gyerekszemmel nézni és fölfedezni. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy a szerelmes tud élni.
   Például Szent Ferenc egy igazi szerelmes. Semmire sincs szüksége ahhoz, hogy az egész életet úgy nézze, mint egy gyerek, s azt mondja, hogy minden úgy szép, ahogy van. Vagy Szent Teréz, aki az egyik legnagyobb misztikus volt. Két arcra eszi a fogolypecsenyét, s persze, hogy beszólnak neki a rendtársai, akikben a szerelmes még csak nyomokban is alig fedezhető föl: „Teréz, így esszük a fogolypecsenyét, így, két pofára?!” Erre Teréz gondolkodás nélkül a következőt válaszolja: „Ha böjt, akkor böjt. Ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye!” Egy valódi szerelmes, aki az archetípus világos oldalán tud állni, képes arra hogy elfogadja ha kényeztetik, és azt is, ha nem. Mert ha valaki az élvezetet akarja, vállalja a fájdalmat is. Ismeri az eksztázist és ismeri a halált is. Mindent, amit ízlel, amit élvez, azt abba is tudja hagyni. Lemond róla. Így tud megmaradni, így tud növekedni. Egy valódi szerelmes tehát fönt és lent, lent és fönt. És a lenteket nem úgy éli meg, mint katasztrófát, hanem mint az élet lényegéhez tartozó állapotot.

   Ma körbeleng bennünket a boldogságipar. Elhiteti velünk, hogy csak akkor működünk normálisan, ha mindig fönt vagyunk. Pedig ez semmilyen módon nem vihető tovább, csak az élvezetek irányába. Holott a boldogság természete az, hogy néha jól vagyok, néha nem. Ha elhiszem a boldogságiparnak, hogy csak akkor vagyok normális, ha mindig boldog vagyok, ez az egyenes út a szakadék felé. Boldogságról beszélünk, de az élvezetek után kapkodunk, végül pedig teljesen kiégünk. Gondoljátok, hogy az élet mindig élvezet? Nem. Volt egy öreg lelki vezetőm. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan lehet megélni a hullámvölgyeket? Rám mosolygott, és azt mondta: „Tudod, ilyenkor azt szoktam mondani: Istenem, Istenem, döglik a Te szolgád!”

   Az az ember tudja élvezni az életet, akinek nincsen szüksége élvezetre.  Ezért a szerelmesnek nagyon magasrendű megvalósulása az az ember, aki tud gyönyörben lenni a szemlélődés által. A szerelmes tud vágyakozni.
   És ő az is, aki vállalja a kockázatát annak, hogy miután lelkesedik, miután beleadja magát, függővé váljon. Nem hinném, hogy az intimitást meg lehet tanulni anélkül, hogy ne függjünk valamelyest. Ez nem a függő helyzet dicsérete, csak azt jelenti, hogy valaki minél inkább átadja magát a szerelmes archetípusának, ez a kockázat annál erőteljesebbé válik. Tulajdonképpen minden olyasmi, amihez közel engedem magam, alkalmas arra, hogy függővé váljak tőle. A szerelmes tehát vállalja a kockázatot.
   A szerelmes az, aki igazán tudja azt is, hogy az élet mindig csalódást okoz. Hogy gyönyörű dolgok vannak benne, hatalmas élvezetek is vannak benne, de hogy végül mindig kevés. Ez bizonyos szempontból megint az Isten-témához vezet bennünket. Úgy lehetne mondani, hogy egy valódi szerelmes rájön arra, hogy önmagának nem elég. S ha elég okos, akkor rájön, hogy a másik sem elég. Ha valakiben a szerelmes archetípus valóban él, akkor legkésőbb 40 éves kora után megérti ezt. Már van annyi tapasztalata, hogy rájöjjön: a szerelem lényege az, hogy nem teljesíti be azt, amire igazán vágyom. Ha másért nem, mert elmúlik. Mert el kell múlnia.
   A szerelmes felől nézve az Istenkapcsolatnak tehát van egy sajátossága: az igazi misztikusok állandóan a lélek sötét éjszakájáról is beszélnek. Arról szó nincsen, hogy egy misztikus mindig csak a gyönyörök kertjében lenne! Hanem sokszor épp azt mondják: „Istenem, olyan sötétség borult rám, hogy ez a halálnál is ötször rosszabb!” Ki mondta, hogy a misztikusságot olcsón mérik? Nagy világosság, nagy sötétség. Istentől elvárni, hogy mindig lenyűgözzön, betöltsön, átjárjon, átszellemítsen, ez gyermeteg, egészen gyermeteg illúzió.

   S végül. Aki a szerelemtől nem sebződött meg, az az életről mit sem tud. Egy mágus, aki nem tart kapcsolatot a szerelem által megsebzett önmagával, okostojás csak. Egy hivatalnok. A király, aki nem tart kapcsolatot a sebzett szerelmessel, semmit nem tud az élet mélységéről. Hozhatja a törvényeit, de mit tud az életről? Elvesztette az érzékenységét. Ha a szerelmest megnyomorítottuk magunkban, honnan jön az erő? Honnan jön minden, ami ahhoz kell, hogy a király azt mondja: „Haladj az Isten felé.” És a harcos azt mondja: „Majd én segítek!” A mágus pedig azt mondja: „Mutatom az utat!” A király megmondja, hogy kell élni, a harcos megvédi azt, ahogyan élni kell, a mágus utat mutat. A szerelmes meg tudja, hogyan kell csinálni.
   A szerelmes archetípus tehát hihetetlenül erős. Mert ha nincs mellette ott a király, a harcos és a mágus, az illető el van veszve. Ilyen egyszerűen. De nézzük a másik oldalt is: ha csak király van, harcos és mágus - e három a szerelmes nélkül csak a halált tudja képviselni.
   Aki a legnagyobb erőt akarja, amivel átjuthat - oda, egészen oda át Hozzá -, annak bizony a szerelmes archetípusra nagyon nagy szüksége van. Ha valaki igazán, minden határt át akar lépni, annak szerelmesnek kell lennie az Istenbe.

(Pál Feri: A férfi 4 archetípusa Richard Rohr nyomán)

2016. április 11.

Blues


Szerette a szavakat és a képeket. A „blues” volt az egyik kedvenc szava. Szerette azt az érzést az ajkán és a nyelvén, ami elfogta, miközben kimondta. Emlékezett rá, hogy már fiatalon úgy vélte, a szavaknak jelentésükön kívül fizikai hatásuk is van. Szeretett más szavakat is, mint a „távol”, „füstgomoly”, „országút”, „ősi”, „kalandor” és „India”, szerette őket a hangzásukért, az ízükért és a képekért, amelyeket agyában felidéztek. Szobája falára kifüggesztette kedvenc szavai listáját. Aztán a szavakból mondatokat formált, és kirakta azokat is:
Túl közel a tűzhöz.
Keletről jöttem kis csapat utazóval.
Azok állandó ciripelése, akik megmentenének, és azoké, akik eladnának.
Talizmán, talizmán, mutasd meg titkaid.
Kormányos, kormányos, vezess haza engem.
Pucéran feküdve, ahol kék bálnák úsznak.
A lány püfögő gőzösöket kívánt neki, téli állomásokat.
Mielőtt férfi lettem, nyílvessző voltam - réges-régen.





Aztán voltak helyek, amelyek nevét szerette. A Szomáli-áramlat, a Nagy Fejsze-hegység, a Malakkai-szoros, és hosszan lehetne sorolni. A papírlapok a szavakkal, mondatokkal és helynevekkel végül elborították szobája falát. Még saját anyjának is feltűnt, hogy más, mint a többi gyerek. Három éves koráig egyetlen szót sem ejtett ki a száján, ám akkor teljes mondatokban kezdett beszélni, és ötéves korára kitűnően olvasott. Az iskola nem érdekelte, közönyössége dühítette a tanárokat. Megnézték az intelligenciahányadosát, aztán hosszan beszélgettek vele a teljesítményről, meg hogy bármi lehet belőle, amit csak akar. A gimnáziumban egyik tanára a következő jellemzést írta: „Az intelligenciateszttel nem lehet kellőképpen megítélni az emberek képességeit, mivel nem veszi számításba a varázslatot, amelynek pedig komoly szerepe van önmagában, és a logika kiegészítéseként is. Javaslom, beszéljük meg a dolgot a szülőkkel.” Kincaid anyja több tanárral is beszélt erről. A tanárok elmondták, hogy Robert a képességeihez mérten túlságosan visszahúzódó. „Robert a maga által teremtett világban él - felelte az anyja. - Tudom hogy az én fiam, mégis szinte úgy érzem, nem a férjemtől és tőlem származik, hanem valami idegen bolygóról, ahová szeretne visszajutni. Köszönöm, hogy törődnek vele, én is próbálok beszélni a fejével, hogy vegye komolyabban a tanulást.” De Kincaid megelégedett azzal, hogy elolvasta az összes kaland- és útikönyvet, amelyet a helyi könyvtárban talált, napjait a városszélén hömpölygő folyó partján töltötte, s nem érdekelték a bálok, a futball meg hasonlók. Untatták. Horgászott, úszott, sétált, vagy csak feküdt a magas fűben, hallgatva a távoli hangokat, melyekről úgy képzelte, csak ő hallhatja meg őket. „Varázslók járnak erre - mondogatta magában. - Ha az ember csöndben van, és elég nyitott hozzá, meghallja hangjukat.”



képek: Voyager1, the interstellar mission


Robert egyszer azt mondta magáról, az utolsó cowboyok egyike. Hátul üldögéltek, a kút mellett, a fűben. Francesca nem értette. Megkérdezte, hogyan gondolja.
- Van egy bizonyos fajta férfi, aki kiment a divatból - felelte Kincaid. - Vagy legalábbis csaknem. A világ túl rendezett nekem és még néhányunknak. Minden a maga helyén van, és mindennek megvan a maga helye. Hát igen, bevallom, az én felszerelésem is elég rendezett, de valami többről beszélek. Törvényekről, szabályozásokról, jogról és társadalmi beidegződésről. Hatalmi hierarchiák, irányítási szintek, hosszú távú tervek és költségvetések. Vállalkozói hatalom, meg a „mi kutyánk kölyke”-bizalom. A gyűrött öltönyök és névkitűzők világa. Nem vagyunk egyformák, mi férfiak. Néhányan remekül meglesznek az eljövendő, új világban. Mások - talán nem leszünk túl sokan - nem. Tudod, jönnek majd a komputerek meg a robotok. ... Feladjuk a szabad térségeket, szervezettek leszünk, lecsiszoljuk érzelmeinket. De a hatásosság és hatékonyság, meg a hozzájuk hasonlók mindössze intellektuális cselek. És a szabad térségekkel eltűnnek a cowboyok, akár a hegyi oroszlán és a szürke farkas. Nem sok tere maradt az utazóknak. Nem vagyok szomorú miatta, legfeljebb szomorkás egy kicsit. ... Szeretnék még csinálni néhány jó képet, aztán eltűnni az életből, mielőtt túl idejétmúlt lennék, vagy valami komoly kárt okoznék.

~ Robert James Waller: Madison megye hídjai


2016. április 6.

A "tükör törvénye" (spirituális téveszmék 4.)


Aki vétkezik, maga ellen vétkezik, aki igazságtalan, magával szemben igazságtalan, hiszen önmagát teszi gonosszá.

(Marcus Aurelius)




Kérdés:
 - Azt mondják, ha valakivel találkozunk, és mutat valamit, ami minket zavar, akkor az valójában bennünk van.
Válasz:
 - Nem szükségszerűen. Például ha valaki elszellenti magát a szobában, és ez téged zavar, akkor is ő szellentett, ez biztos. Nem te ettél bablevest, ő evett bablevest. Ez világos, ugye? Ez a sugárhajtású szellemi út. Azon nyomban megtanulod az ok és okozat működését.

    Látni kell azt, mi az ami összeköt bennünket, és mi az, ami elválaszt. Nagyon sokszor keverjük össze a szentséges ezotéria és spiritualizmus jegyében az Á-t és a B-t, az ént és a mást, és ebből a kavarmányból - miközben a misztikus gőzök fölszállnak - szeretnénk valamit leszűrni. De ebből csak szellemi gyomorrontás lesz. Semmi más.

2016. április 3.

Ami a szívet illeti


  • Nem ismerjük Istent, de mindent, amit a világról tudunk, azért tudjuk, mert Istent ismerjük. 

  • Nem azért fordulunk imádsággal a személyes Istenhez, mert személyt látunk benne - hiszen a személy határolt valami, Isten pedig határtalan -, hanem azért, mert az ember maga személyes lény.

  • Ha zöld üveg van a szememen, mindent zöldnek látok, kell, hogy zöldnek lássam a világot, bár tudom, hogy a világ nem zöld.

(Zóhár, a Ragyogás Könyve)






    Az ember attól ember, hogy van benne egy olyan szellemi középpont, amely nincs alárendelve a dolgok áramlásának. E középpont nélkül, amely az ember ítéletalkotó képességének a forrása - és amit az igazságérzetet működtető szellemi erőnek nevezhetünk -, még a környező világban zajló változásokat sem tudnánk felismerni, mivel ahogy Arisztotelész mondta, azok, akik azt állítják, hogy minden, ideértve az igazságot is állandóan változik, ellentmondanak önmaguknak: ha minden változik, akkor milyen alapon gondolják, hogy megfogalmazhatnak bármily érvényes állítást, vagy kijelentést?

    A tradicionális tudomány és a modern tudomány között alig akad közös vonás, vagy éppenséggel nincs is ilyen; nem egy tőről fakadnak és nem azonos gyümölcsöt érlelnek. Hagyományozni annyi, mint átörökíteni; olyan nem emberi eredetű, lényegi átörökítésről van itt szó, amely rendeltetése szerint biztosítja egyfajta szellemi hatóerő és a teljességre vonatkozó tudás folytonosságát, amelyeket, ha elkallódnának, emberi erőfeszítések révén újraalkotni többé nem volna lehetséges.
    Gyökeresen különbözik ettől a modern tudomány, amely az érzéki tapasztaláson alapul, olyasvalamin tehát, ami elvileg mindenki számára elérhető; olyannyira, hogy ez a tudomány bármikor a nulláról kiindulva felépíthető, amennyiben elengedő tapasztalat áll rendelkezésre. Ez utóbbi feltételt egyébként igen nehéz teljesíteni, hiszen a tudományos tapasztalatok és a belőlük levonható konzekvenciák olyan rohamos mértékben halmozódnak, hogy azok teljességét felölelni mára már lehetetlenné vált. A módszeresen gyakorolt és a valóság egyetlen lehetséges megközelítési módjának tekintett érzéki tapasztalás elmerül a fizikai jelenségek meghatározhatatlan tömegében és fennáll a veszély, hogy ezáltal megfeledkezik eredeti kiindulópontjáról, az emberről, természetének teljességében, az emberről, aki nem pusztán természettudományos adat, hanem test, lélek és szellem (jasad, nafs, rûh) egyszerre.
    Kérdezzétek a modern tudományt: mi is az ember? Hallgatni fog, mert tudatában van önnön korlátainak, vagy ha válaszol, azt fogja mondani, hogy az ember egy olyan állat, amely rendkívül fejlett agyi képességekkel rendelkezik. És ha rákérdeznek ennek az állatnak eredetére, akkor véletlenek, egybeesések, esetlegességek végtelen láncolatáról beszél majd nektek. Ami egyet jelent azzal, hogy az emberi lét értelmetlen.
    Ahhoz, hogy egy civilizációt megérthessünk, mindenekelőtt szeretnünk kell, ezt pedig csak a benne foglalt változatlan és egyetemes értékeknek köszönhetően lehet elérni. Ezek az értékek alapvetően valamennyi autentikus kultúrában egybe szoktak esni, vagyis mindazokban a kultúrákban, amelyek nemcsak a fizikai jólétet szolgálják, hanem az örökkévalóban lehorgonyzott teljes emberrel törődnek. Ilyen értékek nélkül az életnek nincsen értelme.
    Kérdezzétek a tradicionális tudományt: mi is az ember? Képekben fog válaszolni - Ádám teremtéséről szóló, a Bibliából és a Koránból idézett történetekkel - melyeket hajlamosak lennénk elhessegetni magunktól, idejétmúlt mítoszoknak tekintve azokat, ha nem látnánk, hogy a szakrális történetek olyan képet közvetítenek felénk, amely mélységben láttatja az embert, és sokkal mélyebbre hatol, minthogy az beilleszthető volna bármely racionális meghatározás kereteibe. Ezek a történetek pedig első lépésben tudatják velünk, hogy az ember létének egyedülálló oka van, amely túlmutat mindenfajta esetlegességen, és hogy az ember földi létezésének van értelme. A létezés értelmének - avagy a fent említett emberről alkotott képnek -, semmi köze nincs az empirikus tudományhoz; sem tapasztalás, sem pedig logika nem tudná újraalkotni azt, mert ez a kép az emberre az örökkévalóság szemszögéből tekint, nem pedig térbeni és időbeni létezése szemszögéből.
    A hagyomány minden formája lényegében emlék (platóni értelemben, vö. mnémé), az embert és eredetét magában foglaló időtlen kép felidézése, legyen szó akár törvények és szakrális szokások, vagy ezek spirituális jelentésének átörökítéséről, már amilyen mértékben a mestereknek felhatalmazásuk van arra, hogy a jelentést a tanítványok előtt kifejtsék, illetve amilyen mértékben a tanítványok készek annak befogadására.
    Mondjuk ki rögtön az elején, hogy az akadémikus tudás csak egy teljesen másodlagos és nagyon közvetett segítségnek bizonyul a keleti tanítások intellektuális tartalmának asszimilálásában - a tudományos módszer, mely szükségszerűen kívülről és tisztán történeti és esetleges aspektusaiból közelít a dolgokhoz, valójában egyáltalán nem járul hozzá egy ilyen jellegű asszimiláció előmozdításához. Vannak tanítások, amelyek kizárólag belülről érthetők meg, egy benső azonosuláson, egy átható belemélyedésen keresztül, ami lényege szerint intellektuális* folyamat, és éppen ezért túlnyúlik a diszkurzív gondolkodás határain. Valóban, amennyiben mentális konvenciók jegyét viseli magán (nem beszélve az agnosztikus és evolucionista előítéletekről, melyek a legtöbb nyugati szemléletét meghatározzák), a diszkurzív gondolkodás még akadállyá is válik. Ez ad magyarázatot arra, hogy miért érti félre csaknem minden művelt európai, aki a szufizmust tanulmányozza, annak valódi mivoltát. A modern kultúra embere már nincs hozzászokva a szimbolikus kifejezésekben való gondolkodáshoz, és így a modern vizsgálatok képtelenek megkülönböztetni két hasonló tradicionális kifejezés esetén azt, ami a külső formához tartozik, attól, ami az esszenciális elemet alkotja; és éppen ez az, ami a tudós európait arra kárhoztatja, hogy egy tradíciónál egy másikból való kölcsönzéseket tételezzen fel ott, ahol a helyzet valójában csak a spirituális látás azonossága, és hogy alapvető különbségeket lásson ott, ahol csupán a perspektíva vagy a kifejezésmód különbözőségéről van szó. Elkerülhetetlen az ilyesfajta tévedések felmerülése akkor, amikor nyugaton egy egyetemi képzés és egy könyvszagú elméleti tudás elegendő felhatalmazásnak számít ahhoz, hogy az ember olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyek keleten magától értetődő módon egyedül a spirituális intuícióval megáldottak számára vannak fenntartva, akik e dolgok tanulmányozásának valódi benső affinitás alapján szentelik magukat, mégpedig olyanok útmutatása mellett, akik egy élő tradíció örökösei.
    Szükséges-e megjegyezni, hogy az ember szellemi középpontja több, mint az ösztönöknek és benyomásoknak alávetett psziché, több, mint a racionális gondolkozás. Létezik az emberben valami, ami őt az örökkévalóhoz fűzi, és ez pontosan ott található, ahol „az Igazi Fény, amely megvilágosít minden e világrajövő embert" (János 1,9), megérinti a pszichikai és fizikai képességek szintjét.
Ha ezt a megváltoztathatatlan lényeget - csakúgy, mint a kör kiterjedés nélküli középpontját - nem is lehet közvetlenül megragadni az emberben, a hozzá vezető utakat azért ismerhetjük: olyanok, mint azok a sugarak, amelyek a kör középpontja felé futnak. Ezek az utak jelentik a maradandó elemet minden szellemi hagyományban, ezek szolgálnak útmutatóként a cselekvéshez; valamint azokhoz a társadalmi szokásokhoz, amelyek a középpont felé irányulnak.





    Rendesen a meditáció körkörös mozgással zajlik. Egy esszenciális ideától indul el, kifejtve annak különböző alkalmazásait, hogy végül reintegrálja őket a kezdeti igazságba, mely így egy közvetlenebb és gazdagabb aktualitást nyer a fölötte elmélkedő értelem számára. Ellenkezője ez a filozófiai kutatásnak, mely nem számol úgy egy igazsággal, mint ami lényege szerint eleve jelen van a megismerésére törekvőnek a tudatában. A gondolkozás igazi mozgása a meditáció által követett körkörös mozgás, és minden filozófia, ami figyelmen kívül hagyja ezt, tévedést követ el. (Az iszlámban nincsen papi hierarchia, s az épület architektúrája az oszlopok és árkádok végtelen ismétlődésével, tökéletes összhangban áll ezzel a ténnyel. Bárhol imádkozzék egy hívő, állva, vagy gyékényre borulva, számára ott van a mecset középpontja, sőt, a világ középpontja.) Az igazság, melyet a filozófia megtalálni látszik érvelések segítségével, már bennefoglaltatik a kiindulási pontjában, már ha a filozófus egy hosszú gondolati útvesztő végén nem pusztán valamelyik szenvedély szülte vagy individuális vagy kollektív elfogultságban gyökerező régi előítélete mentális fénytörését találja meg újra.
    Az individualista gondolkozás mindig magában foglal egy vakfoltot, mert nincs tudatában önnön intellektuális esszenciájának. Ami a meditációt illeti, noha elmulasztja megragadni az Esszenciát közvetlenül, legalább feltételezi azt. A meditáció bölcs tudatlanság, míg a filozófiai érvelés vagy okoskodás, mely mentális individualizmusból fakad, tudatlan tanultság. Amikor a filozófia a tudás természetét kutatja, elkerülhetetlenül kínos ellentmondásokba keveredik. Mikor elválasztja a szubjektumot az objektív tartománytól és egy teljesen viszonylagos realitást tulajdonít neki az egyéni szubjektivitás értelmében, akkor megfeledkezik arról, hogy a saját ítéletei éppenséggel a szubjektum valóságától és annak igazságaffirmáló képességétől függenek; amikor másfelől deklarálja, hogy minden percepció vagy intellekció pusztán szubjektív, következésképp relatív és megbízhatatlan, akkor pedig elfelejti, hogy pontosan e kijelentéssel objektivitásra tart voltaképpen igényt. A gondolkozás számára nincs kiút ebből a kutyaszorítóból. Az emberi értelem, mely csak egy részecskéje a mindenségnek, csupán egyike a létmodalitásoknak, sem nem foghatja át a mindenséget, sem nem határozhatja meg a saját helyzetét az egészhez képest. Ha mindamellett próbálkozik ezzel, az azért van, mert van benne egy szikrányi az Intellektusból, és az Intellektus viszont valóban átfog és csakugyan felfog minden dolgot.
    Komolyabb megismerés ugyanis teljesen elképzelhetetlen annak megvalósítása nélkül, miszerint a megismert, a megismerés és a megismerő egy.
    A kauzalitásra való szükségérzet korunk széles körben rögzült rögeszméinek egyik következménye. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kauzalitás, mint olyan, lényegére nézve nem igaz, hiszen az, ami az oksági láncolatot igazolja, úgy a gondolkozás egységében, mint a dolgok természetében egyaránt benne rejlik; mindazonáltal a kauzalitás igazsága valójában a mentális szint függvénye, amely vagy mechanikus vagy imaginatív, illetve vagy okfejtő vagy intuitív. Jóllehet a kauzalitás bizonyítása az adott kormentalitás szerint többféle, mihelyst a mentális horizont a valóság egy bizonyos szintjén túli időszakot már képtelen felölelni, a bizonyítás rögtön elégtelenné, sőt hibássá válik, mivel az ember saját kibontakozásának határait csak e határokat meghaladó kutatás fényében láthatja meg; sokan előszeretettel felejtik el, hogy a megnyilvánulásban minden oksági kapcsolat tulajdonképpen szimbolikus; és hogy a legnagyobb szabású, legmegfelelőbb oksági elméletek éppen azok, amelyek e szimbolikusságnak tudatában vannak, és amelyek mindent „az Egzisztencia egységének” (wahdat-al-wudzsud) fényében vizsgálnak.



Pir Vilayat Inayat Khan


Az elmét a szívünkben kellene tartani mindaddig,
Míg nem érjük el a végső, Legmagasabb Szintet.
Ez a bölcsesség és ez a felszabadulás,
Minden más csak szó.
 
(Maitri-upanisad, 6.24)



    A szúfi szimbolizmus, melynek megvan az az előnye, hogy kívül fekszik bármiféle pszichológiai analízis birodalmán, alkalmasnak tűnik az iméntiek összefoglalására. A kép, mellyel szolgál, a következő: a Szellem (ar-Rūh) és a lélek (an-nafs) megütköznek egymással közös fiuk, a szív (al-qalb) birtoklásáért. Szellemen itt az intellektuális princípium értendő, mely meghaladja az individuális természetet, léleken pedig a psziché, melynek centrifugális tendenciái meghatározzák az "én" diffúz, kusza és állandótlan tartományát. Ami a qalbot, a szívet illeti, ez reprezentálja a lélek központi szervét, mely a fizikai szervezet vitális centrumával áll megfelelésben. A qalb bizonyos értelemben a metszéspontja a vertikális sugárnak, ami a Rūh, és a horizontális síknak, ami a nafs. Mármost, azt mondják, hogy a szív az őt létrehozó elemek egyikének a természetét veszi fel, azét, amelyik győzelmet arat ebben az ütközetben. Amennyiben a nafs kerekedik felül, a szív fátyolossá válik általa, mivel a lélek, mely autonóm egésznek tekinti magát, bizonyos értelemben beburkolja azt fátylába (hiĝãb). Ugyanakkor a nafs cinkosa a világnak, annak sokszerű és állandóan változó aspektusában, miután passzív módon odaadja magát a kozmikus formafeltételnek. Márpedig a forma megoszt és megköt, míg ellenben a Szellem, mely a forma fölött áll, egyesít, és ugyanakkor megkülönbözteti a valóságot a látszattól. Ha ezzel szemben a Szellem győzedelmeskedik a lélek fölött, akkor a szív Szellemé válik és egyúttal transzmutálja a lelket is, szellemi fénnyel árasztva el azt. Akkor végre a szív is a maga igazi mivoltában mutatkozik meg: az emberben lévő Isteni Misztérium (sirr) tabernákulumaként (miškãh). E képben a Szellem maszkulin szerepben jelenik meg a lélekhez viszonyítva, mely feminin. Ám a Szellem receptív és így feminin a Szuprémális Léthez képest, amitől mindamellett csak kozmikus karaktere révén különbözik, amennyiben a teremtett létezők viszonylatában polarizálódik. Lényege szerint a Rūh az Isteni Aktussal vagy Paranccsal (al-Amr) azonos, melyet a Koránban a "legyél!" (kun) teremtő Ige szimbolizál, és a Szuprémális Lét közvetlen és örök kinyilatkoztatásával egyezik meg: "… és kérdeznek majd téged a Szellemről; mondd: 'a Szellem az Uram Igéjéből való; ám néktek csak kevés tudás adatott' " (Korán, XVII.85). Spirituális liberációja során a kontemplatív reintegrálódik a Szellembe, és általa pedig Isten primordiális enunciációjába vagy Igéjébe, ami által "minden lett", és ami nélkül "semmi sem lett, ami lett" (Szt. János Evangéliuma).

részletek Titus Burckhardt-tól





(* Intellektuson itt nem a racionális ész vagy a diszkurzív gondolkodás, hanem a közvetlen megismerés vagy a bizonyosság szerve értendő, azaz az értelem tiszta fénye, mely egyedül hatol túl a ráció, az ész határain. A szúfik úgy fogalmaznának, hogy az intellektus igazi székhelye a szív (al-qalb), nem pedig az agy.)