2019. február 23.

A rábeszélés bombasorozatai

A hazugság már félig megkerülte a Földet, amikor az igazság még csak a cipőjét fűzi.

Mark Twain





Az Amerikai Egyesült Államokban 1220 televízió és 9871 rádióállomás üzemel, 482 napilap és 11328 képes magazin jelenik meg.
A tipikus amerikai állampolgár évente 1550 órányi tévéadást néz végig, 1160 óra hosszáig hallgatja a rádiót, és 180 órát tölt újság- illetve magazin-olvasással. Évente 30.000 új könyv közül válogathatna, helyette azonban (éber) óráink több mint a felét tömegkommunikáció befogadására áldozza.
Ha heti 30 órát töltesz a képernyő előtt (ahogyan a tipikus amerikai), akkor hozzávetőleg 37.822 hirdetést kell végignézned egy év leforgása alatt. Naponta százat. Hallasz és látsz további 100-300 hirdetést a rádióban, az újságokban és a képeslapokban. 1936-ban egy átlagos három hónap során Roosevelt-kormányzat számára 146 sajtóügynök dolgozott teljes munkaidőben, és 4800 tájékoztató közleményt bocsátottak ki, 7 millió példányban. Works Progress nevű kormányügynökség egyedül évi egymillió dolláros nyomdaszámlát csinált – mindez a New Deal elfogadtatása érdekében történt.

Az alapos ismeretterjesztés érdeklődő és tájékozott nézőket feltételez. Ilyen befogadók híján az újságírók kénytelenek leegyszerűsíteni az üzeneteiket, s egyre inkább szórakoztatásba csomagolják, tovább csökkentvén a közönség nevelésének lehetőségét. A végeredmény lesújtó – Entman kifejezésével: demokrácia, állampolgárok nélkül.

Ahányszor bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, kinyitjuk az újságot, a színes magazint vagy a könyvet, valaki nevelésben részesít bennünket, oktat és kioktat: rábeszél. A rábeszélőgép legbensőbb félelmeinkre apellál, kihasználja irracionális reményeinket és hiedelmeinket, átfestvén a világot, amelyben élnünk kell. Amerikában lassan minden emberi test mozgó reklámtábla – márkanevek villognak a trikókon, sapkákon és minden egyéb tárgyon, ruhán, eszközön. Manapság a hírnevet nem kiérdemlik, hanem gyártják, gondosan elemezve a helyzetet, s elérve, hogy a rábeszélő úgy fessen, ami a legelőnyösebb: szeretetreméltónak, hitelesnek, erősnek, szakembernek stb. – attól függően, hogy épp mire van szükség. Amint a személyiséget megteremtették (híres ember vagy politikus képében), az rögtön áruba bocsátható, s szolgálhat bármely ügyet, leginkább azét, akinek van pénze rá.




Nap nap után hullanak ránk a rábeszélés bombasorozatai, és a meggyőzés nem érvekkel történik, hanem alapvető emberi érzelmeinkre ható szimbólumokkal, így hát valóban a rábeszélőgép – a propaganda – kora ez. Minden társadalom kialakítja a maga döntési módszereit, a mi társadalmunk a rábeszélést választotta. Ami a képernyőn látható, azt gyakran garantáltan valóságosnak hisszük. Ha pedig már elfogadtuk e képeket, a fejünkben fikcióvá formálódnak, s vezetnek bennünket kézen (orrunknál) fogva.
Elgondolkodtató, hogy mi valamennyien kognitív fösvénységben szenvedünk, s mindent elkövetünk, hogy kognitív energiáinkkal – agymunkánkkal – takarékoskodjunk. A rábeszélőgép olyan üzenetgazdaggá tette környezetünket a maga harminc másodperces „azonnali” hirdetéseivel, hogy egyre nehezebben vesszük rá magunkat az elmélyült gondolkodásra, még akkor is, ha fontos témákról hoznánk fontos döntést.

Abba a kényes helyzetbe kerültünk, mely a modern demokrácia alapdilemmája. Egyrészt, társadalmunk és kormányunk a szabad vélemény-nyilvánítás talaján áll, vallván, hogy a korlátozásmentes eszmecsere becsületesebb és jobb döntési mechanizmusokat eredményez. Másrészt, tekintettel kognitív fösvénységünkre, gyakorlatilag már alig veszünk részt ezekben az eszmecserékben, s beható mérlegelés helyett a leegyszerűsített rábeszélő eszközök formálják véleményünket – végső soron tehát döntenek helyettünk. Virágzik az egyre bárgyúbb propaganda az értelmes meggyőzés helyett.

A bűnözők motívuma a képernyőn szinte kivétel nélkül a pszichopatológia, a nyereségvágy vagy az indokolatlan mohóság, és nem a nyomor vagy a munkanélküliség, így a tévés bűnözők teljes egészében felelőssé tehetők cselekedeteikért. 

Elliot Aronson - Anthony R. Pratkanis: A rábeszélőgép





A szekták jellemzői: (forrás itt)
  • 1. A doktrína az abszolút igazság
  • 2. A valóság fekete vagy fehér, jó kontra gonosz
  • 3. Elitista mentalitás
  • 4. A csoport az egyén felett
  • 5. Kontroll jutalmazások és büntetések révén
  • 6. Részrehajló igazságszolgáltatási rendszer
  • 7. A közelgő apokalipszis
  • 8. Nincs kifelé vezető út
  • 9. Személyi kultusz
  • 10. Minden rossz, ami az emberrel történik, arról ő maga tehet
  • 11. Információkontroll
  • 12. Kiátkozás/exkommunikáció
  • 13. Ellenségkép/Összeesküvés-elmélet


Vajon mi visz látszólag értelmes, becsületes embereket arra, hogy őrült guruk és diktátorok szolgálatába állítsák minden tehetségüket és vagyonukat? Mit is nevezünk szektának? A közhiedelemmel ellentétben nem csak vallási csoport lehet szekta, bár kétségkívül ezekről hallunk a leggyakrabban. A személyiségfejlődést kínáló, pszichológiai manipuláción alapuló csoportok méregdrága workshopokkal és tisztítókúrákkal igyekeznek bennünket közelebb vinni a „valódi önmagunkhoz”. Jóval racionálisabb, üzleti köntösben találkozhatunk a különféle MLM- és piramisrendszerek közül kikerülő, szintén szektának minősülő szervezetekkel. A politikai dogmák köré csoportosuló szekták jobb és baloldalon egyaránt fellelhetőek, eredetileg a nácizmus is egy zárt szektarendszer részeként alakult ki – a legtöbb diktatúra egy-egy kisebb szektából nőtte ki magát. Végül előfordulhat, hogy egy teljesen legálisan működő cég hétköznapjaiba is szektás elemek vegyülnek.

Barok Eszter




A szavak hatalmáról sokat mondanak Goebbelséi, aki Hitler propagandaminisztere volt:
"Kellő számú ismétléssel és lélektani szaktudással bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy a négyszög, amit látnak, valójában egy kör. Mert valójában mi a négyszög és mi a kör? Szavak, és a szavak addig gyúrhatóak, míg a dolgokat kellő mértékben álcázzák." A tömegkommunikáció tartalma alakítja ki a közönség politikai és szociális érdeklődését és értékrendjét.
A náci rábeszélőgép axiómája így hangzott: a tömegek azt tartják igazságnak, ami a legismerősebben hangzik. Goebbels így fogalmazott:
"Az emberek általában sokkal primitívebben értékelik a dolgokat, mint hinnők. A propaganda épp ezért legyen végletesen egyszerű és folytonosan ismétlődő. Hosszabb távon az a rábeszélő győz, akinek sikerül kifejeznie a problémát a legközönségesebb szavakkal, és akinek van mersze örökké hajtogatni ezeket a szavakat, fittyet hányván az értelmiségiek ellenvetéseire."

Hitler sem sokra tartotta a tömegek felfogóképességét. Ha ma élne, érzékelné, hogy az emberek csak a meggyőzés mellékútjain járnak, s gondolkodásukban rendre szimpla rávezetések zsinórmértékére hagyatkoznak. A hatásos propaganda e rávezetőkön és az érzelmi húrok pengetésén nyugszik. Hitler így írt erről könyvében:
"A propaganda elsősorban az érzelmekre hasson, s csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogóképessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhatik, s a jelmondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogyan kell értenie őket."

A náci propagandaelmélet szerint a tömegek meggyőzésének egyik hatásos módja a hamis állítások ismételt szájbarágása. Példa: „A német felsőbbrendű faj.” Vagy: „Európát zsidó összeesküvés fenyegeti.” Az ilyen hazugságokról nehéz bebizonyítani, hogy hazugságok. Hiszen az a tény, hogy a zsidó összeesküvésre nincs bizonyítékunk, jelzi, milyen ügyesen esküsznek össze a zsidók.

A náci propagandagép gyakran használt rávezetőket, az engedelmeskedés kicsikarása érdekében. A propagandafilmeken örökké tapsoló és ujjongó tömegeket mutattak, a társadalmi konszenzus rávezetőjét: ha mindenki egyetért, én is... A jelmondatok önbizalmat sugároztak: „Csatlakozz harcunkhoz!” „Adolf Hitler a győzelem!” „Küzdj a mi sorainkban!” Hitler minden beszéde rendíthetetlen magabiztosságról tanúskodott, jelezvén, nincs kétsége afelől, hogy a német nép képes feladatainak teljesítésére.




A náci rábeszélőgép talán legdémonibb eszköze a félelemkeltés és a vakcsoporttechnika elegyítése volt. Majdnem minden üzenetükben megjelent az állítás: a zsidók tehetnek a nemzet problémáiról. Egy 1940-ben forgatott film, Az örök zsidó , a zsidót olyan semmirekellő és pénzéhes gonosztevőnek állította be, aki nemcsak élősködik a társadalom nyakán, de betegségeket is terjeszt. Bemutatták a kóser állatvágást, hatásos közelképekben, azt az érzetet keltvén, hogy a zsidó vallási gyakorlat része az állat- és emberkínzás. A Jud Süss című film hasonló stílusban meséli el, hogyan erőszakolt meg egy német szobalányt egy zsidó férfi. A megvetendő, alacsonyabbrendű, és a németek érdekeit fenyegető zsidókép újra meg újra megjelent a beszédekben, a plakátokon, a filmekben, az újságokban és a tudományos dolgozatokban. Mi a megoldás? A német nemzetnek vissza kell nyernie régi nagyságát Hitler vezetése alatt, s le kell zárnia a zsidók ügyét.

Bemutatták a hagyományos német értékeket. A náci plakátokon gyakran tűnt föl a német család, a gyerekét szoptató asszony, a náci transzparenseket lobogtató fiatalok, a mindezt büszkén szemlélő atya. Szájba rágták azt is, hogy Németország minden célját elérheti, ha erőit egyesítve küzd. Az akarat diadala című film elején jóvágású fiatalemberek gyakorlatoznak, Adolf Hitler irányításával. A film végére ezek a srácok a német hadsereg katonái lesznek. Az üzenet világos: ha összetartunk, újra erősek lehetünk. Mindez azonban egy embernek köszönhető: Adolf Hitlernek. „Hitler az utolsó reménységünk!” – hirdette a korabeli plakát. Goebbels úgy akarta beállítani Hitlert, mint egy apafigurát, aki nemzete szólítására állt az élre. A propaganda így kétféleképpen ábrázolta a Führert. Egyrészt mosolyogva, gyerekekkel kezet fogva, tétován fogadván a nemzet hódolatát. Goebbels maga írta egy cikkében: „A legegyszerűbb emberek is bizalommal közelítenek hozzá, mert érzik, hogy a barátjuk és oltalmazójuk.” Hitler a másik imidzse szerint a nemzet rendíthetetlen vezetője, aki filmhíradók százain katonaruhában szemléli a csapatok fölvonulását.

A náci rábeszélőgép sikere persze nemcsak a ravasz meggyőző taktikákon alapult, hanem azon is, hogy a rábeszélést a társadalom csúcsán kezdték, s onnét haladtak körkörösen lefelé. Az uralkodó elit hozta a döntéseket, s az ő feladatuk volt, hogy azok helyességéről a tömegeket meggyőzzék. A tömegeknek csak az a dolga, hogy e döntéseket végrehajtsák. Mi más? Hiszen a népség tudatlan és gondolkodásra képtelen. A náci propaganda legveszélyesebb tartalma az a meggyőződés, hogy létezik abszolút igazság, és az uralkodó elit privilégiuma ennek tudása.

A propaganda funkciója nem az, hogy mérlegelje az emberek igazságát, hanem hogy kizárólagosan hangsúlyozza a mi igazságunkat, amelyért működésbe hoztuk. Dolga nem az, hogy az igazság tárgyilagos lenyomata legyen, s ez az igazságot a tömegek elé tárja tudományos pontossággal, akkor is, ha az ellenséget szolgálná. A propaganda dolga az, hogy mindig és feltétel nélkül a mi igazságunkat hirdesse... Abban a pillanatban, amint a mi propagandánk elismeri, hogy az ellenségnek akárcsak egy szemernyit is igaza volna, megindul a mi igazunkban való kételkedés. Goebbels azzal kérkedett: „Semmi sem könnyebb, mint pórázon vezetni egy népet.”

Adolf Hitler így mozgósította a német népet: "Az országban forrong az utcanép. Az egyetemi diákság lázong. A kommunisták arra készülnek, hogy lerombolják hazánkat. Oroszország is a vesztünkre tör, köztársaságunk végveszélybe került – belső és külső veszedelem egyaránt fenyeget. Rendre és jogrendre van szükség! Enélkül a nemzet alighanem elpusztul." A félelem motívuma igen hatásos, mert eltereli gondolkodásunkat a megfontolt mérlegeléstől abba az irányba, ahol valamiképpen csillapíthatjuk a félelmet. Az alaptalan félelmek növelik a csüggedést – a félelem okozta szenvedésen túl.




Sokan úgy vélik, a szektatagok agymosásban részesültek. Állítólag a kínai kommunisták alkalmazták e rémületesen hangzó beavatkozást az amerikai hadifoglyokon, a koreai háború idején. Azóta az agymosás szót a titokzatosság köde lengi be, a rejtélyes, exotikus és ellenállhatatlan rábeszélő technikák szinonimája lett. A tévé- és mozifilmekben az agymosás alanyait úgy ábrázolják, mint akik hipnotikus transzban vannak – ez tökéletesen félrevezető. A szekták és mozgalmak – bármennyire rejtélyesnek tűnnek – kizárólag a könyvünkben leírt rábeszélő technikákat alkalmazzák, méghozzá szokatlan rendszerességgel és alapossággal. Pusztán azért, mert a végeredmény néha drámai és gyakran bizarr, a szekták eszközeit nem érdemes misztifikálni. Ha tehát az olvasó arra készül, hogy szektavezér legyen, hét bombabiztos taktikát ajánlunk föl neki.

1. Teremts sajátos társadalmi valóságot. A szektaalapítás első lépése az, hogy elvágjuk a kívülről érkező információk útjait, s megteremtjük a szekta saját társadalom- és világképét. A szekta nézőpontjából megteremtett világkép eligazítja a hívőket az élet eseményeinek megítélésében. Jim Jones például azt tanította a híveinek, hogy a nukleáris háború minden pillanatban kitörhet, s az országban tombol a rasszizmus. A szektatag számára értelmetlen világ először akkor tűnik logikusnak, amikor a mozgalom álláspontját magáévá teszi. Segíti a szekta világképének kialakítását a saját nyelv és zsargon alkalmazása is. Egy jól szövegezett szótár kliséi („polgári mentalitás”; „Krisna tudat”; „Isten nevében”, stb.) segítenek a dolgok pozitív és negatív címkézésében, s eltompítják a kritikus gondolkodást. Van még egy ismert szabály, melyet érdemes betartani a világkép kialakításakor: ismétlés a tudás anyja, s a kitalálást valósággá változtatja.

2. Képezz vakcsoportot. A vakcsoporttechnika révén elkülönítheted a szekta tagjait és a kívülállókat, arra emlékeztetve híveidet: „Ha kiválasztott akarsz lenni, tégy úgy, mint egy kiválasztott. Aki nem tartozik közénk, az bűnös és kárhozott.” A vakcsoporttechnikával együtt jár a gyűlöletesek csoportjának kijelölése (a kívülállókból). Ha a vakcsoporttechnikát megfelelően alkalmazzák, könnyű elhitetni a tagokkal, hogy a boldogság egyetlen útja a szektán belül van, s viszonylag egyszerű a külvilágot félelmetes színben föltüntetni.

3. Teremts elkötelezettséget a disszonancia csökkentésével. A szekták a tagok engedelmessége érdekében a növekvő elkötelezettség spirálját hozzák létre. Először kis kéréseket kell teljesíteni, majd egyre nagyobbakat. a kezdeti elkötelezettség folytán kellemetlen érzés volna a későbbi – komolyabb – kérés visszautasítása. Az első lépések ésszerűségét igazolandó, az ember egyre többre és többre hajlandó. Önbecsülésünk fönntartása és a disszonancia csökkentése érdekében az ésszerűsítés csapdája komoly rábeszélő erőként lép működésbe. Ha mindened a szektának adod, fontos, hogy áldozatod nemességét átéld – különben ostobaságnak érzed, amit tettél. Ne feledjük: akik ilyesmit cselekszenek, mindig magyarázattal tartoznak a külvilágnak, ezért olyan fontos számukra az önigazolás. Mindez az ésszerűsítést magasabb sebességfokozatba kapcsolja.

4. A vezető hitelességének és vonzerejének megteremtése. A legtöbb szekta kialakítja a maga mítoszait, elsősorban a szektavezérről szóló históriákat, melyek szájról szájra járnak. "Nincs oly erő a Földön, mely dacolhatna ővele.” Tehet az épeszű ember mást, mint hogy engedelmeskedjék neki? Éppen erre szolgálnak a mítoszok.

5. Küldd híveidet hittéríteni. A kívülállók térítésével új tagokat szervezhetünk be. De talán ennél is fontosabb, hogy mások rábeszélése során a tagok meggyőződése (önrábeszélése) tovább erősödik, hiszen a szektához tartozásuk előnyeit újra meg újra el kell mondaniuk. A hittérítés során a tagok támadásokat és sértéseket is hallhatnak a szektával kapcsolatban. Védelmezvén a saját álláspontjukat, megtanulják, hogyan cáfolják meg a legkülönbözőbb ellenérveket, vagyis beoltják magukat az ellenvélemény-képződés ellen.

6. Tereld el a szektatagok „nem kívánatos” gondolatait. A szekták alapelveinek többségét nehéz komolyan venni – de nem olyan nehéz elfogadni. A szekta tagja – különösen az újdondász – valószínűleg megkérdőjelezi egyiket-másikat, például azt, hogy érdemes-e napi tizenhat órát dolgoznia, továbbá új sportkocsijáról és minden egyéb értékéről lemondania a szektavezér javára? Ismerjük már a mondást: „Ha nincs mit mondanod, énekeld el!” Hogyan másképp? Legjobban így terelheti el a szektavezér a figyelmet, s akadályozhatja meg az alapelvek megkérdőjelezését. Amint az új tag elfogadja a szekta ideológiáját, a feladat az, hogy a jövőben se tegye mérlegre a szektához tartozás előnyeit. Ez elérhető úgy is, ha kijelentjük, hogy a nem kívánatos gondolatok a sátántól származnak. Ha például egy tag kétségbe vonja a vezető valamelyik döntését, akkor ő nyilvánvalóan Isten ellen való, vagy egyenest a sátán küldöttje.

7. Érd el, hogy a szektatagok egy fantomra összpontosítsanak. A sikeres szektavezér mindig bedobja az ígéret földje képzetét, s egy jobb világot ígér a híveknek. Ha egy fantomra irányítjuk a csoport vigyázó szemét, könnyen biztosíthatjuk az elkötelezett munkavégzést a csoport érdekében, a hívők nem merik abbahagyni a szorgoskodást, nehogy ők – vagy az emberiség tagjai – elveszítsék a fantom ígérte díjat. Valószínűleg az új tagokat ez letöri, de a fantom biztosítja a reményt, erős motívumként, s értelmet ad a vállalt missziónak.

E taktikák bemutatásával nem az volt a célunk, hogy további szekták létrehozásához nyújtsunk segédkezet, hanem az, hogy az agymosás körüli hókuszpókuszokat eloszlatva, valamelyest csökkentsük annak veszélyét. De van még egy tanulság. A szektavezérek ugyanazokat a módszereket használják, mint a hivatásos propagandisták, legföljebb rámenősebben és következetesebben. Ha a szekta helyébe képzeljük a családot, a templomot, az országot és a munkahelyet, rájöhetünk, hogy majd mindenütt többé-kevésbé szektavezérként viselkedik valaki.

Elliot Aronson - Anthony R. Pratkanis: A rábeszélőgép



2019. február 17.

Vak, diabolikus téboly


A hagyomány azt mondja, hogy a tudás megszabadulás. Európában azt mondják, hogy a tudás hatalom.
Indiában „a tudás megszabadulás" (dnyána moksa), vagy a kereszténységben a szó: "ismerjétek meg az igazságot, és az megszabadít benneteket", azért hangzott el, hogy az emberrel közöljenek valamit, ami személyes léte érdekében különösen fontos, a hangsúlyból ítélve a lehető legfontosabb. Nem a vallásra vonatkozik, az üdvre sem, nem ígér túlvilági jutalmat, nem erény, vagy dicsőség, ehhez semmi köze sem a társadalomnak, sem a morálnak. Tudásra az embernek - és minden embernek - szüksége van, hogy sorsvonalait világosan lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni, megtanuljon valamit, amit más tud, de ő nem, életét megtisztítsa és önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson meg, vagyis megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a szabadságot.




Kínában és Indiában és Egyiptomban ezer évekkel ezelőtt ismertek eszközöket és eljárásokat, de senkinek sem jutott eszébe azokat hatalmi célra felhasználni (iránytű, gőz, puskapor, könyvnyomtatás stb.). Ilyesmit a kultúrák között levő különbség nem magyaráz.
A tudás hatalom, és egyre nagyobb hatalom gazdasági és jogi tudásával és bürokráciájával, a támadás és a védelem technikájának ismeretével és diplomáciájával, és kém- és rendőrszervezetével és az üzleti vállalkozásokkal és pszichológiájával. A tudomány és a politika szövetsége szemben a föld összes lényeivel, amelyeket véglegesen letipor, és a föld életét gombnyomással irányítható üzemmé alakítja át.

Biztos, hogy a „tudás hatalom"-ban tevékeny képesség nem értelem, ha az értelemmel össze is téveszthető, és azzal állandóan össze is tévesztik. Kétségtelen, hogy hallatlanul felfokozott luciditás, de hasonlónak sehol semmiféle hagyományban még csak nyoma sem található. Nem a hindu manasz, ami körülbelül az intuíció, nem a buddhi, ami sehogyan sem közelíthető meg még a szellemmel sem. A hébereknél hohmáról és binahról beszéltek, az előbbi az egyetemes távlatú értelem, görögre szophiának is fordították, az utóbbi a megkülönböztető ész. Nem egyezik sem a görög episztémével sem, sem anusz-szal. De nem egyezik a római ratioval sem, mert a ratio tartalma, hogy abszolút logikus. Ennek a képességnek jellegzetessége annyira és oly mértékben a luciditás, hogy nem csodálatos, ha a párizsi nép a forradalom alatt leborult előtte és istenként imádta.

A Vedántá több helyütt megkülönböztetést tesz a mély alvás, az álom, az ébrenlét és a „negyedik" (turijam) között. Az emberi elme a mély alvásban teljesen tudattalan, az álomban tudat és tudattalan sajátságos módon egybeolvad, az ébrenlét a nappali tudat, a negyedik (turijam) pedig az aszkétikus gyakorlatokkal és meditációval szublimált elme állapota, az éberség (vidja).

Az európai újkori hatalmi ösztönben tevékeny képesség mindenképpen a nappali tudat egy faja, de kizárólag az aktív férfi nappali tudata, amely feltétlenül kizár magából mindennemű feminint, gyermekit és öreget is, és elhatárolja magától az álmot, az alvást, a képzeletet. De ha a felnőtt és aktív férfi nappali tudata, akkor is ellentétben áll a művészettel, a vallással, a költészettel, a gondolkodással, sőt ezekkel szemben ellenséges magatartást tanúsít. A különös az, hogy nem tehetség, inkább energia, nem személyes, hanem inperszonális és behelyettesíthető.

A religiózus humánum, a hit, a szeretet iránt teljesen közömbös, részrehajlatlan, csak mint hatalmi ösztön, egyetlen valamit vett komolyan, legszorosabb érdekét, amelyből hiányzik a női, a gyermeki, az érett öreg, az álom, a költészet, a szenvedély, a szépség, az idill, az aranykor. A luciditásnak csak életkategóriája van, szellemkategóriája nincs, ezért nem egyetemesen humánus, ezért nincs benne női és gyermeki és érett öreg, és nincs imagináció, képzelet, álom, művészet, vallás, nincs benne morál, és főképpen nincs szeretet.




Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternengeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról való, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de a preta-erők sajátságával behatol a biológiai és a pszichológiai és a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja, és mint a preta-erők általában, túlhatalomra és egyeduralomra törekszik.
A preta a hindu hagyomány szava s a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a fizikai-biológiai-pszichológiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. A hagyomány ezekről az erőkről szerzett tudását az asztrológiában építette rendszerré. Valamennyi preta-erő közös tulajdonsága, hogy az ember földi egzisztenciájának felbomlásakor ez az egyszeri és konkrét alakot-öltés szintén felbomlik és az erők a pretába, mint ahogy az anyagi testiség a fizikai világba, visszaolvadnak.

A luciditás ezek szerint olyan képesség, amelynek hatásterülete, és ezért megismerési köre is, kizárólag a földi lét. Ezért a luciditás ismereteit a létezésnek a földi élet határain túl fekvő körére vonatkozó tudástól és annak szervétől (héber: khohma, hindu: buddhi, görög: pneuma) már csak azért is meg kell különböztetni, mert a luciditás ilyen, az élet határán túl terjedő tudásra nem képes. Mindazt, amit a luciditás gondol és gondolhat, az életen kívül és felül levő léttényektől való érintetlenség jellemzi. A metafizika határán megáll, ezért a metafizikát tagadni kénytelen. Elmélete van csupán, teóriája nincs. Háttér nélkül, tulajdonképpeni mélység nélkül lát. Ezért extravertált, ezért mozog olyan könnyen és biztosan a külső tapasztalat területén, s ezért a belsőt csak mint külsőt képes megérteni. A luciditás pszichológiai tudása fals, mert a lélek jelenségeit extravertáltan látja. Különös, hogy ami nem empirikus, az számára okkult, és okkultizmus tényleg csak azóta van, amióta luciditás. Mert nincs introverziója, nincs mélysége, nincs háttere, nincs arca, nincs személyessége, nincs ontológiai súlya. Az ember abszolút lénye szempontjából, bármit mond is, semmiféle jelentősége nincs, akár igaz, akár nem. A hindu hagyomány ezt a tudást, amely az ember valódi lényét nem érinti aparavidjának nevezi. 

A normális ember értelmének fénye komplex, és megismerésében részt vesz a szellem, a bölcsesség, az intuíció, a megkülönböztető ész, a belső érzék, a képzelet, az anamnézisz. A luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt és steril. Ez az előnye, és erejének, eredményességének titka. Fölfelé és lefelé és kétoldalt zárt. Ezért tud egzakt lenni. De ezért mindennemű érték iránt közömbös. Csak maga a tény. Viszont ezért dehumanizál és despiritualizál és ugyanakkor, amikor hallatlanul világos, nem józan, amikor következetes, egyszersmind mechanikus és amikor ésszerű, természetellenes. Úgy látszik, mintha olyan számítás dolgozna benne, amelyből a normalitás hiányzik. 

A dolgokat nem szemmel és természetes fényben látja, hanem távcsővel és mikroszkóppal, és mesterségesen százezerszeresen felfokozott, de laboratóriumi fényben, és milliószoros nagyításban. Amit lát, tüneményesen pontos, de az ember mindig gyanakszik, hogy valami nincs rendben. Abban, amit mond, nem rend nyilatkozik meg, hanem egy pedáns rendszer leple alatt valami más, ami cseppet sem megnyugtató. Ismerete sohasem maradéktalan, de főként nem radikális, mert csak bizonyos határig jut el. Nem lehet nem elismerni, de nem lehet ellene nem tiltakozni. Az extrém luciditás természete paradox: diadalmas tulajdonság és defektus. A megismerés oldaláról támadhatatlan, de spirituálisan feltétlenül negatív. 

Abban, amit a luciditás mond, igaza van, viszont az, amit csinál, kártékony. Kérdés, hogy van-e ilyen paradoxon. Minden jel arra vall, hogy igenis van. Egyébként elképzelhetetlen lenne a káprázatos tudás világossága és eredményessége, ugyanakkor az emberiség túlnyomó többségének eddig nem tapasztalt szenvedése, s a válság, amelybe az emberiséget ez a tudás sodorta. A tudomány és a technika dicsőítése és kárhoztatása, a modern hatalmi rendszerek korlátlan uralma és az ellene tanúsított ellenállás mögött ez a paradoxon áll. A támadhatatlan megismerés extrém világossága, amely feltétlenül inhumánus és immorális. A luciditás rettenetesen pozitív ereje, amellyel tudását növeli és hatalommá átváltja, és a hatalmat gyakorolja irtózatosan biztos apparátusával, ugyanakkor még rettenetesebb, hogy ez a luciditás minden aktusában az emberiség ellen elkövetett gaztett. Hogyan lehetséges, hogy amit az ember tud, amiért helytáll és amit ennek a tudásnak alapján tesz, az bűncselekmény?

Letépi magát nemcsak mindennemű egyetemes jelentőségű és döntő létkérdésről, hanem kitépi magát a történetből is, és megfosztott eszmélettel abba veti magát, ami éppen abban a pillanatban aktuális, úgynevezett helyzet (egzisztencializmus, szituacionizmus). Azt hiszi, ha a lét felé minél inkább lezárja magát, jelenléte a mostban annál intenzívebb. Nem marad más, mint a meztelen én mohósága. Ez a szeretettelenségben őrületté vált vak luciditás, a permanens bűncselekményben élő ember reszkető izgalma a zsenialitás színvonalán.





Amit a luciditás teremtett, elsősorban nem kutató módszer, hanem szellemi rendszer, amely az abszolút hatalom bázisait akarja megvetni.

A luciditás mindent átvilágít, kivéve önmagát.

A luciditás háttere okkult, és ez az okkult magatartás abban nyilatkozik meg, hogy saját démoni természetével nincs tisztában, nem tudja, hogy az életet nem rendezi, hanem azt feldúlja, nem fölemeli, hanem meggyötri, és nem felszabadítja, hanem leigázza, végül is nem táplálja, hanem kizsákmányolja.

A luciditás a középkor pszeudologiájának mintájára hazugságrendszert épített ki, és ez minden, a történetben ismert szellemi rendszer közül a legjobban megközelíti a totális hazugságot.

A totális hazugság célja, hogy az emberiség egészét, életének legkisebb mozzanatáig félrevezesse, és hatalmának kész eszközévé tegye.

Mint ahogy a középkorban a hatalmi rendszer alapja a vallás volt, az újkorban a hatalmi rendszer alapja a tudomány.

A luciditás nem válságoldó, hanem válságokozó.

A huszadik század közepén az emberiség első számú és egyetlen főellensége az extrém luciditás.


Arra a kérdésre, hogy az ember az európai válságot miképpen oldja meg, van válasz. Az eddig megfogalmazott vélemények között a legkomolyabb C. G. Jungé, aki azt mondja: az ember a jelenben adott nehézségeknek csak abban az esetben tud sikerrel ellenállni, ha személyes organizációja legalább olyan tökéletes, mint amilyen a luciditásé.

A luciditás defektusa, hogy kizár. Felfokozott nappali férfi-tudat, amely kizárja a gyermeket, a nőt, az öregkori bölcsességet, de kizárja az alvást, az álmot, és kizárja a vallást, a művészetet és a metafizikát. Ilyen kizárások következménye csak abnormitás lehet. 

Hamvas Béla: Északi korona, Patmosz I. részletek




Luciditás, modern, vak, extrém→igazsága nincs, önmagát ezért maradéktalanul feladata megoldására tudja összpontosítani; egyedül ego-rendszerének üzeme fontos; mivel magát az igazság gátlása alól fölmentette, nem tud, de nem is hajlandó különbséget tenni egy matematikai egyenlet precíz kidolgozása, egy százezres város precíz elpusztítása és egyszáz milliós →nép precíz kizsákmányolása között; a vak ~ diabolikus →téboly; ezért mosódik el a határ egy Picasso-kép, a politikai terrorcselekmény és a →tudományos fölfedezés között; a →tudomány megteremtője; sikerének titka, hogy →személytelen, →absztrakt és →zárt;→beszéde igaz, →tette kártékony (P. I. 347, 145-146.).
Czakó Gábor: Hamvas Szótár

Luciditás: a gondolat világossága, szellemi éleslátás, okosság, értelmesség. (magyar értelmező szótár)


Kapcsolódó bejegyzések:

2019. február 11.

az élettel azonos, és minden pillanatban meg kell újítani

A legnagyobb tudás az éntelenség.
A legnagyobb érték az önképzés.
A legnagyobb minőség mások szolgálatának szándéka.
A legnagyobb tanítás a folyamatos tudatosság.
A legnagyobb orvosság minden üressége.
A legnagyobb cselekedet nem idomulni a világ dolgaihoz.
A legnagyobb varázslat a vágyak átalakítása.
A legnagyobb nagylelkűség a nem-ragaszkodás.
A legnagyobb jóság a nyugodt tudat.
A legnagyobb türelem az alázatosság.
A legnagyobb erőfeszítés nem törődni a végeredményekkel.
A legkiválóbb meditációban a tudat elenged.
A legnagyobb bölcsesség átlátni a látszólagoson.

~ Atísa (buddhista tanító 980–1054) ~


alexandriai Hüpatia (a kép az Agora c. filmből van)


Egy átlagember számára azért fura a világ, mert amikor nem unja, akkor valami nem tetszik neki benne. Egy harcos számára azért fura a világ, mert rendkívüli, fenséges, titokzatos és felfoghatatlan.

Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját, így nem panaszkodik és semmit sem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Sem nem áldás, sem nem átok.

A harcos életében nincs üresség. Minden színültig tele van, és minden egyenlő. Amit az emberek tesznek, semmilyen körülmények között nem lehet fontosabb a világnál. Ily módon a harcos a világot végtelen csodaként, az emberek cselekedeteit végtelen szeszélyként szemléli.

A harcos nem csupán mohóságból vág neki az ismeretlennek. A mohóság csak a közönséges dolgok világában működik. Ahhoz, hogy valaki kimerészkedjen abba az irtózatos egyedüllétbe, ennél többre van szükség. Szeretet, valósággal szerelem kell ehhez az élet, a kaland, a titkok iránt. Csillapíthatatlan kíváncsiság és szörnyű nagy mersz. Annak, aki a tudás ösvényén jár, nagyon találékonynak kell lennie, tele képzelőerővel, mert a tudás ösvényén semmi nem olyan tiszta és világos, mint amilyennek látni szeretnénk.

Egy harcosnak meg kell tanulnia minden cselekedetét értékessé tenni, mert csak rövid ideig lesz itt; túlságosan is rövid az ideje ahhoz, hogy a világ minden csodájának tanúja lehessen. És a szellem csak akkor figyel oda, ha a beszélő gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A harcosok a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják tetteiket az absztraktnak.

Amíg valaki azt érzi, hogy ő a legfontosabb a világon, nem tudja kellően értékelni a környező világot. Olyan, mint a szemellenzős ló, csak magát látja, minden mástól elkülönülve. S mivel elveszítette reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt.

~ Carlos Castaneda ~



Raffaello: Az athéni iskola



"Mindazok, akik gyakorolják magukat a bölcsességben, legyenek hellének vagy barbárok, igazságtalanságtól és vétektől menten élnek, akik sem az igazságtalanság elszenvedését, sem viszonzását nem kívánják; kerülik az érintkezést az ügyintéző élet férfiaival és megvetik azon helyeket, ahol ezek járnak: a bíróságokat, a tanácsházakat, a piacokat, a gyűléseket és egyáltalán mindama helyeket, ahol a képzetlenek felgyülemlésére és összegyűlésére sor kerül; lévén, hogy a viszály nélküli, békés életet keresik, melyben a természet és mindennemű részei, a föld, a tenger, a levegő, az ég, és a benne kutatandók kiváló szemlélőiként, gondolatban úgy járnak együtt a Nap és a Hold, és más égitestek, bolygók és állócsillagok körtáncával, hogy miközben ugyan testükkel a földön állnak, lelküknek azonban szárnyakat adnak, hogy felemelkedhessenek az égbe és az ottani erőket pontosan szemlélhessék, amint az igaz világpolgárok osztályrésze, akik a világot honuknak és polgártársaikat a bölcsesség tanítványainak tekintik, mivel számukra az erény - melyre a közügyek irányítása bízatott - adta a polgárjogot. Tehát erényekben gazdagon, a testi fájdalmak és a külső szerencsejavak megvetéséhez szokottan, a közömbös dolgok közömbös szemléletében gyakorlottan, a gyönyör és vágyakozás elleni harcban iskolázottan, és egyáltalán mindenkor arra törekedve, hogy a szenvedélyek fölött álljanak és annak szándékában nevelődve, hogy támadásaikat minden erővel elhárítsák, a sors csapásaival szemben hajlíthatatlanok legyenek, mivelhogy sújtásaira eleve gondoltak - lévén hogy a legsúlyosabb balszerencse elviselését is megkönnyíti az előretudás, ha a lélek nem valami újnak tekinti az eseményeket, hanem sokkal inkább régtől megszokottnak és ismertnek, és ezért kevésbé élesen észleli azokat; így teljes joggal örvendenek az erényeknek és egész életüket ünnepként töltik. Ők persze csak egy kis csapatot alkotnak, a bölcsesség gyengén parázsló tüzét a városokban, hogy az erény ki ne hunyjon teljesen és ne vesszen ki nemünkből. Ha az emberek mindenütt e kevesek szándékához csatlakoznának és minden ember azzá válna, amivé a természet kívánja: hibátlanná és véteknélkülivé, a belátás barátjává, önmagáért a nemes dolgokért érzett örömtől átjárttá; hogy ez az egyetlen jó, minden más az uralma alatt áll és ennek alávetett, akkor az államokat boldogságtól hatná át, mentesek volnának mindattól, ami fájdalmat és félelmet kelt, betöltené őket az, ami örömöt és megelégedést kelt, olyannyira, hogy az élet egyetlen pillanata sem telne boldogság nélkül és az év egész körforgása egyetlen ünnepet alkotna."

Alexandriai Philónnak ebben a sztoikus hatást mutató szövegében világossá válik a hellenista és római korszak filozófiájának egyik alapvonása: a filozófia életforma, ami nem csak azt jelenti, hogy egy bizonyos morális magatartással egyenlő - mert e szövegből látható, milyen fontos szerepet játszik a természet szemlélése -, hanem hogy egyszersmind létforma is, amelyet minden pillanatban élni is kell, és amelynek meg kell változtatnia az egész életet.

A philo-sophia, (a bölcsesség szeretete) szó a régi görögök és rómaiak felfogása szerint elegendő volt ahhoz, hogy kifejezzen egy ilyen filozófiafelfogást. A Lakomában Platón megmutatta, hogy Szókratész mint a filozófia szimbóluma azonosítható Erósszal, Porosz (a segítőkészség) és Penia (a szegénység) fiával. Szókratész nem volt bölcs, de értett hozzá, hogy bölcsességre tegyen szert. A filozófia tehát úgy jelent meg, mint a gondolkodás, az akaraterő, az egész létmód gyakorlása: megpróbált elérni egy állapotot, nevezetesen a bölcsességet, amely egyébként csaknem elérhetetlen volt az ember számára. A filozófia a szellemi előrehaladás módszerét jelentette, amely gyökeres megtérést, az életmód teljes megváltoztatását kívánta. A filozófia tehát életmód volt mind eszközei, vagyis a bölcsesség elérésével kapcsolatos gyakorlatok és erőfeszítések tekintetében, mind pedig céljának, magának a bölcsességnek a tekintetében. A bölcsesség ugyanis nemcsak ismereteket közvetít, hanem új életmódhoz is vezet. Abban áll az antik filozófia paradoxona és nagysága, hogy egyrészt tudatában volt a bölcsesség elérhetetlenségének, másrészt meg volt győződve annak szükségességéről, hogy ösztönözni kell a szellemi előrehaladást. A következőképpen fejezi ezt ki Quintilianus: "Arra kell törekedni, ami a legmagasabb rendű: legnagyobbrészt így cselekedtek a régiek, akik úgy vélekedtek ugyan, hogy bölcset még soha senki sem talált, mégis a bölcsesség tanait tanították." Tudták, nem fog sikerülni megvalósítaniuk a bölcsességet önmagában - mint tartós és végleges állapotot -, de remélték, hogy elérhetik legalább néhány különleges pillanatban. A bölcsesség volt a transzcendens norma, amely a cselekvést irányította.

A bölcsesség életmód volt, amely lelki nyugalmat (ataraxia), belső szabadságot (autarkeia) és kozmikus tudatot eredményezett. Először is a filozófia gyógyeljárás volt a félelem ellen. Ez a gondolat határozottan megjelenik Xenokratésznél, Platón tanítványánál, továbbá Epikurosznál ("Az égi jelenségek ismeretéből nincs más hasznunk, mint a lelki béke"), a sztoikusoknál és a szkeptikusoknál, ahol a következő szép képpel találkozunk: "A szkeptikussal az történik, ami a monda szerint Apellésszel, a festővel. Azt beszélik ugyanis, hogy amikor Apellész a festészetével ábrázolni akarta egy ló habzó pofáján a habot, ezzel annyira nem boldogult, hogy feladta az egészet, és a szivacsot, amelybe festékes ecsetjét törölni szokta, hozzávágta a képhez. Ahol a szivacs a képhez vágódott, ott a dobással létrehozta a habot." Így a szkeptikusok is, akárcsak más filozófusok, az ítélet bizonyosságában és rendíthetetlenségében kezdik keresni a lelki békét. "Mivel e célt nem érik el, tartózkodnak minden ítélettől. És íme, a lelki béke úgy jár az ítélet felfüggesztésének nyomában, mint testnek az árnyék."

A filozófia módszernek is tartotta magát, amellyel az ember függetlenségre és belső szabadságra (autarkeia) tehetett szert - olyan állapotra tehát, amelyben az én csak önmagától függ. E motívum fellép Szókratésznél és a künikhoszoknál, továbbá Arisztotelésznél, aki szerint a szemlélődő élet függetlenséget biztosít, valamint Epikurosznál és a sztoikusoknál.

Az összes filozófiai iskolában különböző módszerek alkalmazásával ugyanazt érik el: annak tudatát, hogy az emberi én képes nélkülözni mindazt, ami a lényegétől idegen, még ha ez csupán abban áll is, mint a szkeptikusoknál, hogy tartózkodik minden állásfoglalástól.

Az epikureizmusban és a sztoicizmusban ehhez az alapfelfogáshoz járult még a kozmikus tudat (vagyis az a tudat, hogy az ember része az egész természetnek) és az én kiterjesztése a természet végtelenjébe. Ahogy Metrodorosz, Epikureusz tanítványa mondja: "Emlékezz arra, hogy te, aki halandó vagy és csak korlátozott élettel rendelkezel, a természetről való meggondolásaidon át felemelkedtél az örökkévalóságig és a dolgok végtelenjéig, és hogy láttad mindazt, ami volt és lesz." És Marcus Aurelius szerint "az emberi lélek bejárja az egész világot és az azt körülvevő űrt; kiterjeszkedik az örökkévalóság végtelenségébe, és elgondolja a mindenség periodikus újjászületését". Az antik bölcs minden pillanatban tudatában van annak, hogy a kozmoszban él, ezért a mindenséghez igazodik, úgyhogy összhangban van vele.

Hogy jobban megértsük, mennyiben képviselhetett életmódot az antik filozófia, térjünk vissza ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet a sztoikusok fogalmaztak meg a filozófiáról folytatott értekezés és maga a filozófia között. A sztoikusok véleménye szerint a filozófia ágazatai, tehát a természettan (fizika), etika és logika valójában nem magának a filozófiának, hanem csak a filozófiai értekezésnek, a filozófiáról való beszélgetésnek a részei. Azt gondolták ezzel, hogy ha a filozófia tanításáról van szó, akkor meg kell fogalmazni a logika elméletét, a fizika elméletét és az etika elméletét. A beszélgetés egyszerre logikai és pedagógiai természetű követelményei nélkülözhetetlenné tesznek ilyen megkülönböztetéseket. De maga a filozófia, a filozófiai életmód már nem részekre tagolható elmélet, hanem egységes cselekvés, amely abban áll, hogy éljük is a fizikát, a logikát és az etikát. Ebben az esetben az ember már nem állít fel logikát, vagyis tudományt a helyes beszéd- és gondolkodásmódról, hanem helyesen beszél és gondolkodik, már nem állít fel természettant, hanem csodálattal szemléli a kozmoszt, már nem állítja fel a helyes cselekvés tanát, hanem helyesen és igazságosan cselekszik.

A filozófiáról való beszélgetés nem maga a filozófia. Polemon, a régi Akadémia egyik vezetője ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy "a dolgokkal való bánásmódban és nem dialektikai vizsgálódásokban kell gyakorlatoznunk, mint ama férfiú, aki könyv nélkül megtanul egy harmónia-könyvet, de sohasem gyakorolja magát benne, úgyhogy csodálnak bennünket a szillogizmusaink miatt, életvitelünk tekintetében azonban ellentmondásban vagyunk magunkkal". Erre visszhangzik öt évszázaddal később Epiktetosz felszólítása: "Az ács nem mondja nektek: Halljátok, hogyan okoskodom én az ács művészetéről, hanem alkalmasan házért való dologgá teszi magát és felépíti. Így tegyél te is. Egyél, mint egy ember, igyál, mint egy ember, házasodjál, legyenek gyermekeid, vegyél részt a város életében, érts hozzá, hogy elviselj igazságtalanságokat és hogy a többi embert elviseld."

Rögtön megérthetjük az elméletnek és a gyakorlatnak ezt a megkülönböztetését, ahogyan azt a sztoikusok határozottan megfogalmazták, hallgatólag pedig a legtöbb filozófus elismerte. Világosan kiderül ez egy epikureus mondásból: "Semmit sem ér annak a filozófusnak a beszéde, aki egyet sem gyógyít meg az emberi szenvedélyek (pathos) közül." A filozófiai elméletek arra valók, hogy szolgálják a filozófiai életet, ezért a hellenisztikus és a római korban arra szorítkoznak, hogy rendszeres, rövid és tömör összefoglalását adják a tannak, erős lelki hatást tudjanak kifejteni, s hogy könnyű kezelhetőségüknél fogva mindig kéznél legyenek. A filozófiai értekezés nem azért szisztematikus, mert az összvalóság kimerítő és rendszeres magyarázatát akarja adni, hanem azért, mert csekély számú, egymással szorosan összekapcsolt elvet kíván szolgáltatni a szellemnek, amelyek épp e rendszeresség következtében tesznek szert a lehető legnagyobb meggyőző erőre és érnek el nagyobb mnemotechnkikai hatást. Egyébként gyakran rövid szentenciák hatásos megfogalmazással összegzik a legfontosabb tanokat, amelyek segítenek visszahelyezni az embert abba az alapállapotba, amelyben élnie kell.

Csak abban állna tehát a filozófia, hogy minden pillanatban könyv nélkül megtanult tantételeket alkalmazunk és így oldjuk meg az élet felvetette problémákat? Ha elgondolkodunk azon, mi mindent foglal magába a filozófiai élet, akkor meg kell állapítanunk, hogy szakadék választja el egymástól a filozófiai elméletet és a filozofálást mint gyakorlati cselekvést. Mintha a művész is megelégednék azzal, hogy szabályokat alkalmazzon. Valójában mérhetetlen távolság van az elvont művészetelmélet és a művészi alkotás között. A filozófiában azonban nemcsak egy műalkotás létrehozásáról van szó, hanem önmagát kell az embernek megváltoztatnia. Az igazi filozófiai élet a valóságnak egészen más dimenziójába tartozik, mint a filozófiai értekezés.

Miként az epikureizmusban, úgy a sztoicizmusban is szakadatlan, soha véget nem érő aktus a filozofálás, amely az élettel azonos, és amelyet minden pillanatban meg kell újítani. Ezt az aktust mindkét esetben úgy határozhatjuk meg, mint a figyelem irányítását. A sztoicizmusban a figyelmet a szándék tisztaságára irányítják, vagyis arra, hogy az emberi akarat összhangban legyen az össztermészettel, vagy másképpen kifejezve: az össztermészet akaratával. Az epikureizmus a gyönyörre irányítja a figyelmet, amely végső soron a létezésnek való örvendezés. A figyelem megvalósításához azonban a legkülönbözőbb gyakorlatok szükségesek: mindenekelőtt az alapvető tantételeken való elmélyült elmélkedés, annak a ténynek mindig újonnan történő tudatosítása, hogy az élet korlátozott; lelkiismeretvizsgálat és pontosan meghatározott viszonyulás az időhöz. A szoikusok és az epikureusok azt ajánlják, hogy éljünk a jelenben, ne bánkódjunk a múlton és ne nyugtalankodjunk a jövő miatt. Mindkét irányzat szerint elég a boldogsághoz a jelen, mert a jelen az egyetlen valóság, amely a mienk és tőlünk függ. A sztoikusok és az epikureusok egyöntetűen elismerik minden egyes pillanat végtelen értékét: számukra éppoly teljes és tökéletes az egyetlen pillanatig megvalósított bölcsesség, mint egy egész, végtelen időtartam; főként a sztoikus bölcs az, aki szerint minden pillanat tartalmazza a kozmosz teljességét. Ezenkívül nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, hogy az ember rögtön boldog legyen. Sürget az idő, bizonytalan a jövő, fenyeget a halál: "Amíg halogatjuk az életet, elmúlik." Ezt a magatartást csak akkor érthetjük meg, ha feltesszük, hogy az antik filozófia a legmesszebbmenőkig tudatában van az egzisztencia felmérhetetlen, végtelen értékének, amaz egzisztencia értékének, amely a kozmoszban, a kozmikus esemény egyedülálló valóságában zajlik.

A hellenisztikus és római korszak filozófiája tehát életmód, életművészet és létmód. Valójában az antik filozófiának, legalábbis Szókratész óta, mindig ez volt a jelentése. Volt szókratészi életstílus (amelyet a künikhoszok utánoztak), a szókratészi dialógus pedig gyakorlat volt, amely arra kényszerítette Szókratész beszélgetőpartnerét, hogy tegye kérdésessé önmagát, figyeljen magára, és oly széppé és bölccsé alakítsa a lelkét, amennyire csak lehet. Platón a filozófiát a meghalás gyakorlásaként határozza meg, a filozófust pedig olyan emberként, aki nem fél a haláltól, mert az idő és lét teljességét szemléli. Újból és újból felteszik, hogy Arisztotelész tiszta teoretikus, de a filozófia nála sem marad csupán értekezés a filozófiáról vagy ismeretek összegyűjtése, hanem a szellem minőségét képviseli, és ez belső változás eredménye: Arisztotelész olyan életet magasztal, amely a szellem szerint való.

Azt mondhatnánk, az antik filozófia abban különbözik a moderntől, hogy ott nem csak Khrüszipposzt és Epikuroszt tekintik filozófusnak, azért, mert kidolgoztak valamilyen filozófiai beszédmódot, hanem minden más embert is, aki Khrüszipposz vagy Epikurosz előírásai szerint él. Filozófusnak, sőt, bölcsnek tekintik az olyan államférfit is, mint amilyen az uticai Cato volt, mert bár nem írt és nem tanított semmit, teljes egészében a sztoicizmus szellemében élt. Ugyanígy áll a dolog Rutililus Rufus-szal és Quintus Mucius Scaevola pontifexszel, akik gyakorolták is a sztoicizmust, amennyiben példátlan önzetlenséget és emberiességet tanúsítottak az igazgatásuk alatt álló provinciákban. Ők nemcsak példát szolgáltatnak sztoikus magatartásra, hanem egyszersmind olyan férfiak is, akik minden szempontból a sztoikus szabályok szerint élnek: úgy beszélnek, mint sztoikusok (Cicero kiemeli, hogy a perekben, amelyekben részt kellett venniük, visszautasítottak egy bizonyos fajta retorikát), birtokában vannak a sztoikusok világfelfogásának, vagyis a kozmikus ésszel összhangban kívánnak élni. Olyan férfiakról van szó, akik megpróbálnak megvalósítani egy bizonyos életmódot, mégpedig a sztoikus bölcsesség eszményét, és a kozmoszban valamint embertársaik körében megpróbálnak az egész mindenséget kormányzó ész szerint élni. Az antik filozófia életformát javasol az embernek, a modern filozófia viszont főképp egy bizonyos szaknyelv konstrukciójaként jelenik meg, amely szakembereknek van fenntartva.

Jogában áll az embernek, hogy úgy határozza meg a filozófiát, ahogy akarja, olyat válasszon, amilyet szeret, és ha képes rá, kitaláljon olyan filozófiát, amilyet helyesnek tart. Ha viszont hű marad valaki a filozófia antik meghatározásához, mint Descartes vagy Spinoza, akik számára a filozófia a bölcsesség gyakorlása volt, s ha valaki úgy gondolja, fontos az embernek, hogy megpróbáljon eljutni a bölcsesség állapotába, akkor az antik hagyományokban (amilyen a szókratianizmus, a platonizmus, az arisztotelianizmus, az epikureizmus, a sztoicizmus, a khünizmus és a szkepticimus) életmodelleket, alapformákat, a bölcsességkeresés különböző típusait találja, amelyek szerint az ész az emberi létezésre alkalmazható. Az antik iskolák sokfélesége felettébb értékes és különösen kedvező vizsgálódási terepet kínál, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy összehasonlítsuk egymással az ész különböző alapmagatartásainak következményeit. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a filozófiákat tartalmukra, lényegi magjukra vezetjük vissza, mégpedig úgy, hogy eltávolítjuk ma már korszerűtlen kozmológiai vagy mitikus elemeiket, és kiemeljük azokat az alapvető kijelentéseket, amelyeket maguk lényegesnek tekintettek. Egyébként nem arról van szó, hogy e filozófiai hagyományok közül kiemeljük egyiket vagy másikat, a többit pedig kizárjuk. Az epikureizmus és a sztoicizmus például belső életünk két ellentétes, mégis elválaszthatatlan pólusának felel meg: az erkölcsi tudat követelményeinek és az életöröm szükségletének.

Az ókorban a filozófia állandó gyakorlás; arra szólítja fel az embert, hogy figyeljen az élet minden pillanatára és ébredjen tudatára a mindenkori jelen felmérhetetlen értékének, úgy, hogy a jelent a kozmosz perspektívájából szemléli. A bölcsesség gyakorlása valóban kozmikus dimenziót foglal magában. Mert ellentétben a közönséges emberrel, aki elveszítette kapcsolatát a világgal, s a világot már nem mint olyant szemléli, hanem eszköznek fogja fel, amellyel kielégítheti szükségleteit, a bölcs számára szellemileg mindig az egész van jelen. A bölcs egyetemes perspektíva szerint gondolkodik és cselekszik. Úgy érzi, hogy egy egészhez tartozik, amely szétfeszíti egyediségének határait. E kozmikus tudat az ókorban más síkon helyezkedett el, nem a mindenség tudományos megismerésének síkján, amelyre példaként az asztronómiai jelenségek ismeretét említhetjük. A tudományos megismerés objektív és matematikai volt, szemben a kozmikus tudattal, valamilyen lelki gyakorlat eredményével, amely gyakorlat abban állt, hogy az ember tudatosította magában az egyéni egzisztencia helyét a kozmosz nagy folyamatában, az egész perspektívájában: toti se inserens mundo, "belemerülni a világ totalitásába". Ez a gyakorlat nem az egzakt tudomány matematikai-fizikai terében ment végbe, hanem a konkrét, élő és az érzékeivel észlelő szubjektum eleven tapasztalatában. E két különböző viszonyulás a világhoz gyökerestől eltér egymástól. Érthetővé válik ez a különbség, ha arra a Husserl által hangoztatott ellentétre gondolunk, amely egyrészt a Föld forgása - amelyet a tudomány állít és be is bizonyít -, másrészt a Föld mozdulatlanságáról való meggyőződés között áll fenn. Ez utóbbi forrása a köznapi tapasztalat, valamint a transzcendentális és konstitutív tudat. A köznapi tapasztalat számára a Föld szolgáltatja életünk mozdulatlan alapját, életünk vonatkoztatási pontját, vagy ahogy Merleau-Ponty mondja: "időnk és terünk mátrixát". Átélt tapasztalatunk és eleven észlelésünk számára éppígy a kozmosz és a természet testesíti meg életünk végtelen horizontját, létezésünk rejtélyét, amely "borzongással és isteni gyönyörrel" (horror et divina voluptas) tölt el bennünket, ahogy Lucretius mondja. A Faustban Goethe a következő csodálatos sorokkal fejezi ki ezt: "Das Schaudern ist der Menschheit bestes Teil; / Wie auch die Welt ihm das Gefühl vertreure, / Ergriffen, fühlt er tief das Ungeheure." (De a közönyt üdvűl sem akarom, Az ember főjava a borzalom; Drágitsa bár meg a világ az árát, Az rajtunk mélyen, lelket rázva jár át.)

Viszonyunk önmagunkhoz, viszonyunk a kozmoszhoz, viszonyunk embertárainkhoz: az antik hagyományok ez utóbbi kérdés szempontjából is tanulságosak. Az igazat megvallva nincs még egy előítélet, amely oly mélyen és oly kiirthatatlanul meggyökerezett volna a modern történészek gondolkodásában, mint az a gondolat, hogy az antik filozófia menekülés, az egyén visszahúzódása önmagába: a platonikusoknál menekülés az ideák világába, az epikureusoknál visszahúzódás a politikai tevékenységtől, a sztoikusoknál meghódolás a sors előtt, amelynek a bölcs aláveti magát. A dolgok ilyetén felfogása azonban két okból is helytelen. Először is az antik filozófia olyan filozófia, amelyet mindig csoportban gyakorolnak, teljesen függetlenül attól, hogy a püthagoreus közösségekről, a platóni szeretetről, az epikureus barátságról vagy a sztoikus lelkivezetésről van-e szó. Az antik filozófia közösségi igyekezetet tételez fel, olyan közösséget, amelynek tagjai együtt kutatnak, kölcsönösen segítik és szellemileg-lelkileg támogatják egymást. Legfőképpen pedig a filozófusok sohasem hagytak fel azzal, hogy befolyásolják a várost, hogy szolgálják polgártársaikat, s ez végsősoron az epikureusokra is érvényes. A feliratok tanúsága szerint a városok polgárai gyakran nyilvánosan magasztalták a filozófusokat. Bár különböző volt az iskolák politikai felfogása, mindegyik egyaránt arra törekedett, hogy hatást gyakoroljon az államra, a királyra vagy császárra. Különösképpen is rögzített helye van a sztoicizmusban (amint könnyen kimutatható Marcus Aurelius néhány szövegében) annak a kötelességnek, hogy az ember szolgálja mindig az emberi társadalmat, és igazságosan cselekedjék. Egyike volt ez annak a három feladatnak, amelyekre minden pillanatban gondolni kell. A másik kettő: a gondolkodásnak szentelt éberség és a beleegyezés a sors által ránk mért eseményekbe. Az első követelmény szorosan összefügg a másik kettővel. Egy és ugyanazon bölcsesség az, amely a kozmikus és minden ember számára közös észhez igazodik. A filozófiára alapozott életnek mindig lényeges eleme az a törekvés, hogy az ember igazságosan cselekedjék és az emberi közösséget szolgálva éljen. Más szóval: a filozófiára alapozott élet a közösség iránti benső elkötelezettséget von maga után. Valószínűleg ezt a feladatot a legnehezebb teljesíteni, mert az embernek az észhez kell tartania magát, s nem vakíthatják el politikai szenvedélyek, harag, düh és előítéletek. Szinte elérhetetlen egyensúlyt kell teremteni a bölcsesség gyümölcse, a belső béke, valamint a szenvedélyek között, amelyeket elkerülhetetlenül előidéz az igazságtalanságok, a szenvedések és az emberi nyomorúság látványa. A bölcsesség azonban épp ezen az egyensúlyon alapul: a sikeres cselekvésnek elengedhetetlen feltétele a belső béke.

Az antik filozófia tanítása tehát ez: a filozófia felhívás minden emberhez, hogy alakítsa át magát. A filozófia megtérés, az élet- és a létmód átalakítása, a bölcsesség keresése. Ami nem egyszerű: "Ha mármost a bölcsességhez vezető út nagyon nehéznek látszik is" mondja Spinoza az Etika végén, "mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, ha oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk előtt volna az üdvösség s elérhető volna nagy fáradság nélkül, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka."

~ Pierre Hadot: A filozófia mint életforma - A teljes esszé itt olvasható ~