Érdekes könyvet olvasok a tantráról, s ennek kapcsán jutott eszembe, hogy sokszor elfeledkezünk arról, milyen korszakban is élünk. A Káli yuga elején vagyunk - ami Krsna halálával
vette kezdetét -, tehát mindössze mintegy 5100 év telt el belőle. A korszak teljes
időtartama 432 000 év a hagyományok szerint. Talán ha többször felidéznénk, hogy a káli yuga a romlottság kora, könnyebben el tudnánk fogadni azt, ami körülvesz bennünket. És az is lehet, hogy mindez még erőteljesebben ösztönözne arra, hogy ne aludjunk el, hogy értékes emberi születésünket ne pazaroljuk el.
A könyv és a tantra álláspontja az, hogy a káli yuga egyetlen használható és megmaradt módszere a megszabadulásra a tantra, mert az ember nem képes többé elméjében összeszedett és kitartó lenni, vagyis képtelen az állhatatos és mély tanulásra, figyelemre. Emellett sok régi tanítás és módszer el is veszett az idők folyamán, a megmaradt utak tehát hiányosak és így jobbára használhatatlanok. Ezzel szemben a tantra mindent felhasznál: a mérget is nektárrá változtatja.
Más - védikus, buddhista - álláspontok szerint a ma emberének már csak a szent mantrák zengetése vagy a gurujóga tud segíteni.
Ki-ki döntse el maga, neki mi való. Én személy szerint a tantrát akkor is veszélyes útnak tartom, ha valaki nagyon tiszta szándékkal választja. Igaz volt ez évezredekkel ezelőtt is, manapság még fokozottabban igaz véleményem szerint.
Én úgy vettem észre, ma egyvalami segíthet. Nem a különböző utak és módszerek, hanem a lelki, mentális és morális tisztaság. Ezért tehetünk. A többit meg úgyis úgy kapjuk, nem mi csináljuk. A többi adomány és kegyelem szívünk állapota szerint. És ezt is gyakran elfelejtjük. (a szerk.)
A világkorszakok mitikus kronológiája más természetű, mint a
földtörténeti korszakokat illető tudományos álláspont. A kettő között
annyi a hasonlóság, hogy ez is, amaz is egymásutániságról,
rendszerezettségről beszél, ám míg a földtörténeti korszakok – és tegyük
hozzá, a természettudományos korszakolás egésze – lineáris
időfelfogást, addig a világkorszakok szellemi kronológiája ciklikus
szemléletet tükröz.
A hinduk négy világkorszaka az indiai kockajátékról kapta a nevét. A
négypontos nyertes dobás a szerencsés, a krta: ez az első korszak neve.
A hárompontos dobás a tréta, a kétpontos a dvápara, az egypontos
vesztes dobás pedig kali néven ismeretes. Ezek az elnevezések a
bráhmana-irodalomban jelennek meg először a kockajáték kapcsán, a
világkorszakokkal pedig az Aitaréja-bráhmana kommentátora
kapcsolta össze őket.
Az eposzokban és a Puránákban a négy korszak már szilárd tantétel. A
források egyetértenek abban, hogy a korszakok hossza és az erény hányada
összefüggésben van a kockajáték számértékeivel.
A négy korszakról az első részletes beszámolót a Mahábháratában találjuk, a Vanaparva könyvben, ahol Hanumán szól Bhímához:
"A tökéletes korszak (Krta-juga) azért kapta nevét, mert csak egy vallás
létezett és mindenki szent életet élt. Vallási ceremóniákra nem volt
szükség, s nem voltak félistenek, démonok, jaksák, ráksaszák és nágák
sem. Az emberek nem kereskedtek, nem voltak sem gazdagok, sem szegények.
Ismeretlen volt a betegség, a gyűlölet s a hiúság és a gonoszság. Nem
volt félelem sem bánat, s mindenki elérhette a legvégső üdv állapotát. A
fehér színű Nárájan volt a mindenség lelke, ő nyújtott menedéket
mindenkinek, s mindenki az ő kegyeit kereste. A tökéletesség korában
mindenki egyéni önvalója harmóniában állt a Legfelsőbb Lélekkel.
A következő Tréta-jugában kezdődtek az áldozati rítusok, s Isten vörös
formában jelent meg, az erény (dharma) pedig negyedével csökkent.
A harmadik Dvápara-jugában sárga színben szállt alá az Isten, s az erény
a felére fogyatkozott. A hajdanán egységes Védát négy részre tagolták,
hanyatlott az igazság, vágyak ütötték fel a fejüket, s megjelent a
betegség és a zűrzavar.
A negyedik Kali-jugában az erény egy negyedére apadt, általános lett a
betegség, s a lények elfajzása."
Hellászban Hésziodosz a Munkák és napok című művében hasonló beszámolót
ad. A különbség annyi csupán, hogy itt a korszakok a négy fémről kapták
nevüket: arany, ezüst, bronz és vas.
A perzsa Zarathusztra tanítása szerint is négy korszak ismeretes, amit
egy négyágú fa aranyból, ezüstből, acélból és vasból való ágai
szimbolizálnak. A korszakok mindegyike háromezer esztendőre terjed, de
nem szóltak örök ciklikus visszatérésről.
A kelta mitológia is négy korszakot ismer. Az első Partholon korszaka, a
fehér ezüstkor, a második Nemed vörös bronzkora, a harmadik Tuatna de
Denann sárga aranykora, végül a negyedik Milesians fekete vaskorszaka,
ami a kelták ősatyjáról, Bel fia Mile-ről, az éjszaka és a halál
istenéről kapta a nevét. Az írek Milesianstól eredeztetik magukat.
Figyelemre méltó, hogy a kelta mitológia korszakainak színkódja egybevág
a Mahábháratában említett színekkel.
Babilonban hét korszakot azonosítottak. Az özönvíz előtti nyolc-tíz
király uralkodásának tartama 10.800 és 72.000 esztendő közé tehető,
szemben az özönvíz utáni királyi nemzetségekkel, akik legföljebb 1.200
évig uralkodtak. Ismerték az ősi Paradicsomot, s az emberi faj –
feltehetően hét – egymást követő eltörlésének és újjáteremtésének
emlékét is megőrizték.
Egyes feltevések szerint a négy világkorszak tana egykor Egyiptomban is
eleven volt, ám a tan, mint megannyi más gondolat valószínűleg
áldozatul esett a papi propagandának. Jóllehet Egyiptomban nem
ismeretes a tökéletes kezdet mítosza, mégis sokat sejtető hasonlóság a
Menészt megelőző uralkodók mesésen hosszú életkoráról szóló legenda.
A mexikói aztékok négy korábbi korszakról, nap-ról tudtak, amik rendre
kataklizmával értek véget. Az első Nap, a négy ocelot korszaka (nahuli
ocelotl) 676 évig tartott. A föld lakóit ocelotok falták föl a korszak
végén, s leáldozott a Nap. A következő nap a négy szél (nahui checatl)
364 esztendős korszaka volt, mikor az emberiséget rettentő szélvihar
söpörte el, s akik megmaradtak, majmokká változtak. Ezt követően a négy
eső (nahui quiahuitl) 312 esztendős korszaka következett, melynek végén
pusztító tűzeső gyilkolta a lényeket, s a megmaradt emberek madarakká
változtak. Végül a negyedik nap a négy víz (nahui atl) 676 esztendeig
tartó korszaka volt, melynek végén a vízözön sújtotta emberek halakká
váltak. Csak egy emberpár maradt meg. A jelenlegi ötödik korszak a négy
földrengés (nahui ollin) nevet viseli.
A Kali-juga időszakában általános a vallástalanság, a viszály és az erkölcsi, morális állapotok romlása. A
társadalom légköre romlott, működése önző számításokon és üzleti
érdekeken alapul, a dharma követelményeit semmibe veszik. Betegségek
pusztítanak, félelem, nyugtalanság jellemzi az emberek csoportjait,
éhség, türelmetlenség, düh és bánat uralkodik rajtuk.
A Srímad Bhágavatam
szerint a Kali-jugában az emberiség morális állapota megromlik,
barbárság uralkodik a világon. Az emberek állatokat ölnek, hogy
élelmiszerhez jussanak. Semmibe veszik a szexuális korlátokat, családok
szakadnak szét, nők és gyermekek elhagyatva és bántalmazva áldozatokká
válnak. Egyre degradáltabb generációk fogannak a véletlen vágyak
következtében, és nőnek fel vadon. A politikai vezetés elvtelen
gazemberek, bűnözők és terroristák kezébe kerül, akik kihasználják a
társadalmak gyengeségeit. Népeket tesznek rabszolgává, vagy pusztítanak
el. A világ megtelik fanatikusokkal, szélsőségesekkel és spirituális
csalókkal, akik hatalmat nyernek a hedonizmus, valamint a kulturális és
erkölcsi relativizmus rabjai körében. A társadalom egész körében a
vallás, igazmondás, a tisztaság, a tolerancia, a kegyelem erénye, a
fizikai erő és az emlékezet napról-napra csökken.
Ebben a korban az emberek kapzsik, rosszak és könyörtelenek,
csupán a birtoklás határozza meg az egyén társadalmi státuszát. Törvény
és a jog biztosítja az egyén tekintélyét és hatalmát. A házasság mint
„szent unió” megszűnik létezni, a férfiak és nők egyszerűen együtt
élnek testi vonzalom és szóbeli megállapodás alapján, és csak a
szexuális öröm tarja össze őket. Az emberek nem törődnek a szüleikkel,
és nem biztosítják gyermekeik jövőjét. A teheneket leölik, ha már nem
adnak elég tejet. Az istentelenség, az ateizmus virágzik.
A Linga-purána
szerint alacsonyrendű emberi ösztönök által vezérelt uralkodók és
állami vezetők irányítják a népet, hamis eszméket hirdetnek, és a
bölcseket üldözik.
Súlyos aszályok és járványok dúlnak mindenhol. Betegség, éhség félelem
terjed a világokban. A nemzetek folyamatosan háborúban állnak
egymással. A hősöket meggyilkolják, a dolgozó osztályok fejedelmi
hatalomra törnek, csak azért, hogy élvezhessék a királyi vagyonokat. A
királyok tolvajokká válnak. A tulajdon védelme helyett az
állampolgárok vagyonát lefoglalják. Új vezetők jelennek meg a munkás
kasztokból és üldözni kezdik a vallásos embereket, szenteket, tanítókat,
értelmiségieket, filozófusokat. A civilizációból kiveszik minden isteni
útmutatás. A szent könyveket már nem tisztelik. Hamis tanokat hirdetnek
és félrevezető vallásoknak hódolnak szerte a világon.
Sok a koldus, és széles körben elterjedt a
munkanélküliség. A kereskedők korrupt üzleteket kötnek. A betegségek
száma növekszik, a rossz körülmények miatt pestis támadja meg a
lakosságot. A víz hiányzik, gyümölcsök ritkák. Mindenki vulgáris
beszédet használ.
A Visnu-purána
szövegeiben szerepel, hogy az emberek ebben a korban az élelmiszereket
mosás nélkül eszik, a szerzetesek megszegik a cölibátusra vonatkozó
esküjüket. A teheneket csak a tejükért tartják életben. A víz szűkös,
sokan nézik az eget, és esőért imádkoznak, de az nem jön. A mezők
kopárrá válnak, éhínség és szegénység uralkodik a világon, sokan
vándorolnak olyan országokba, ahol az élelmiszer könnyebben elérhető. Az
emberek öröm és élvezet nélkül élnek. Sokan az öngyilkosságba
menekülnek. Az emberek kis intelligenciáját ateista tanok befolyásolják.
Értelmetlenné válik a család, klán és kaszt. A férfiaknál már nem
erény a tisztesség.
A tisztaság, könyörület és vezeklés már nem tartozik az erények
közé, egyedül az igazságosság maradt meg. Az eszmények a korszak
általános hanyatlásával együtt silányulnak, az emberi élettartam
lerövidül, mígnem a totális züllés végén a világ egy mindent elsöprő
kataklizma során megszűnik létezni.
A szent szövegek szerint a Kali-juga végén eljön a harcos Kalki fehér lován, lángoló pallossal, az utolsó Visnu-avatára, akinek szerepe a gyilkolás. Nem utasít, nem parancsol, mint ahogy a Bhagavad-gítában Krisna utasításokat, követni való nézeteket ad át Ardzsunának,
amikor előtte felfedte isteni lényét. A Kali-juga végén az ember már
annyira romlott lesz, hogy nincs már lehetőség arra, hogy Isten
iránymutatásokat adjon, és az embert a helyes útra terelje: „Az
emberek nem képesek már tisztességesen felfogni az Úr akaratát, ezért a
korszak végén annak egyetlen lehetősége az lesz, hogy elpusztítja az
emberiséget. Az, aki az úr által halt, maga is üdvözül. Ez Isten
végtelenül irgalmas minősége. Ha Isten megvéd, vagy ha megöl, az
eredmény ugyanaz.”
Ha élnek bennünk olyan képek, hogy a pokol a tűz, az elevenen égés lángja, felejtsük el. A pokol a befagyás, a testek abszolút nulla fokának hidegsége, az élet totális hiánya. Annyiban mégis igaz a látomásunk, hogy a jéghideg is az égéshez hasonló sebeket okoz.
"üdvözlet az egyformaság korából"
Mondja George Orwell az 1984 című regényében. Az ember már csak egy szám (666), már csak számos egyed - de nem individuum - az egy szolgálatában: a személytelen eszme kiszolgáltatottjaként. Az intimitás utolsó morzsái is eltűnnek, s vele a bizalom is. A kapcsolatok, mint éltető források elvesznek a magány és a mindent átható elszigeteltség poklában. Elidegenedésünk teljessé válik. A semleges, a démoni létrontó hatalom, az apparátus győz mindenek felett - ahogy Hamvas Béla is vizionálta.
"A földi paradicsom pontosan abban a pillanatban vesztette hitelét, amikor megvalósíthatóvá vált."
Az elmúlt korszakok sem voltak szépek, borzalmaik azonban eltörpülnek a jövő boldog társadalmához képest. Én ennél pokolibb szép új világot elképzelni sem tudok. S még nem vettük számításba a túlnépesedés, a hamarosan bekövetkező technológiai szingularitás és a már most erőteljes globális környezetpusztulás hatásait. A *cikkekben olvashatók nem a jövő. Még csak nem is a jövő kezdete. Ez már a valóság. Sokáig
nem értettem, miért rohanta le Kína Tibetet. Most már értem... A Föld
egyik utolsó bástyája volt, a felébredés egyik legutolsó helyőrsége.(a szerk.)
Minden
meghal benned. Soha többé nem leszel képes szerelemre, barátságra, nem
leszel képes örülni az életnek, nem leszel képes nevetni, érdeklődni
valami iránt, nem leszel képes bátorságra, becsületességre. Üres leszel.
Most értette meg első ízben, hogy ha az ember titokban akar tartani
valamit, önmaga elől is el kell titkolnia. Állandóan tudni kell róla, de
amíg arra van szükség, nem szabad megengedni, hogy a tudatba
megnevezhető formában felkerüljön.
Szinte általános volt, hogy a harminc éven felüliek féltek a saját gyermekeiktől. És okkal, mert alig telt el hét, hogy a Times ne közölt volna cikket arról, hogyan hallgatott ki valamelyik kis besúgó – rendszerint „gyermekhősként” emlegették őket – valamilyen kompromittáló megjegyzést, amiért aztán feljelentette szüleit a Gondolatrendőrségnél.
A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik. A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk? Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr. A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás. A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül. A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani – mindent. Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn. Elvágtuk a kötelékeket gyermek és szülő, férfi és férfi, férfi és nő között. Senki sem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban.
Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja.
Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy
forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát
csinálhasson. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás célja a kínzás. A
hatalom célja a hatalom.
Ram Tzu a csendben született,
És kétség kívül oda is fog visszatérni.
Ám jelenleg
Feladata az,
Hogy üvöltsön, köpködjön,
Harapjon, karmoljon,
Fütyüljön, lármázzon,
S hogy általában
Kellemetlenkedjen.
És ez így fog menni,
Amíg vége nem lesz.
Ezzel le is zárom az áldozathibáztatásról szóló folyamot. Eddig a tünetekről beszéltem, az egyéni és társadalmi megnyilvánulásokról, de most a gyökérokról ejt szót helyettem Alice Miller. Aki zseniális, megkerülhetetlen, tűpontos, és a látást a helyes ösvényen tartja.
A cikket, amit a testbeszél oldalról hoztam (köszönet érte), érdemes végigolvasni, s aztán beszerezni az idézett könyveket mindazoknak, akik elég erőt és bátorságot éreznek magukban a mélymerüléshez.
"A kisebbek, gyengébbek, gyámoltalanabbak, védtelenebbek iránti megvetés a
legjobb védekezés saját (letagadott) tehetetlenségérzésünk áttörése
ellen. A bennünk és másokban rejlő elhagyatott gyermek magányát
megvetéssel kell sújtanunk. Ez nem más, mint a lehasított gyengeség
megnyilvánulása. Aki erős (ereje abban rejlik, hogy ismeri saját
gyengeségeit, ismeri a saját tehetetlenségét, mert megélte azt), annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja saját erejét."
Összegzésül:
Az áldozathibáztató az agresszorral azonosul. Ha valaki az áldozatokat sújtja áldozatvádlással, annak oka saját feldolgozatlan sérüléseiben keresendő, az együttérzés és szeretet hiányában. Úgyhogy akinek még zárva a szíve, aki nem képes érezni és együtt-érezni, az inkább hallgasson, nézzen magába és ne rombolja tovább mások amúgy is megtépázott lelkét, önbecsülését, ne tartsa fenn a pusztítás körforgását. Köszönöm. (a szerk.)
Egészen jó és tömör előadás az enneagramról. Némi előképzettség szükséges hozzá, olyanoknak ajánlanám leginkább, akik már foglalkoztak a témával. Én több előadást
meghallgattam már, egy nagyon részletes könyvet is elolvastam, de ez alapján
sikerült végre megtalálnom a karakteremet. Az előadó Tóth Bálint.
Jó
lenne elgondolkozni végre azon, hogy egy ember szerencsétlensége vagy
betegsége nem elsősorban vagy egyáltalán nem szervezetünk magánügye.
Abba egyénnek és környezetnek, egyénnek és társadalomnak kapcsolata is
belejátszik. Nem kielégítő kapcsolata elsősorban. Ha az egyén nem
találja meg a helyét a közösségben, vagy ha a közösség nem biztosít
megfelelő létfeltételeket az egyénnek – ez valahol a vegetatívában is
károsodást okoz: lyukadás vagy hasadás áll elő a szervezetben;
gyomorfekély, infarktus, daganat. Gondolom az elidegenedés korunkban
annyit tárgyalt kérdéséhez is kapcsolódik mindez. Egyáltalán, nem
kellene-e többet foglalkoznunk azzal, hogy romló kapcsolataink miként
bomlasztanak meg sejtcsoportokat a szervezetben, ahelyett, hogy a
nikotinra hárítanánk a felelősséget?
~ Latinovits Zoltán ~
☆ ☆ ☆
Épp ezen a nyáron megkérdeztem William Styron regényírót egy kínai
étteremben, hány embernek van meg az egész bolygón az, ami nekünk,
vagyis élni érdemes élete. Közösen arra a következtetésre jutottunk,
hogy 17%-nak.
Másnap besétáltam a manhattani belvárosba régi
barátommal, egy orvossal, aki mindenfajta függőségben szenvedőket kezel a
Bellevue-kórházban. Sok páciense hajléktalan, és ráadásul HIV-pozitív.
Elmondtuk neki, hogy Styronnal 17%-ot kalkuláltunk. Nagyjából pontosnak
tűnik, mondta ő.
Ahogy már másutt megírtam, ez az ember szent. Az én
meghatározásom szerint a szent olyan ember, aki tisztességesen
viselkedik egy tisztességtelen társadalomban.
~ Kurt Vonegut ~
☆ ☆ ☆
Fontosnak tartom a kritikai pszichológiát. Nem csak szociális és lélektani szempontból, de spirituális szempontból is. Mindkettőből azért, mert mind a pszichológus szakma, mind a spirituális műhelyek fölösleges köröket futtatnak emberekkel.
A doktorok azért, mert sok esetben pontosan tudják, hogy nem a pácienssel van probléma, hanem a környezetével. És ezzel gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoznak, még ha pontosan látják is, hogy semmi másra nem lenne szükség, mint környezetváltásra. És még ha tudják azt is, hogy a páciensnek nincs lehetősége a változtatásra, áltatják őt mindenféle terápiákkal. Holott őszintén meg kéne mondani, hogy egyszerűen ennyiről van szó.
A másik területen pedig azért folyik áltatás, mert a szellemi utak nem a pszichológiai, anyagi, kapcsolati jóllét megteremtésére, vagyis nem a társadalomban boldogulás elérésére valók. (És nem mondják el, hogy ennek ellenére pszichológiai ismeretek, alapok nélkül - vagy legalábbis minimális önismeret nélkül - belevágni az
ezospiri dzsungelébe olyan, mint lélekvesztőn nekivágni a vad tengernek.) Mégis elhitetik a keresővel, hogy meg fogja kapni mindazt, amire vágyik, ha eléggé akarja: vagyis itt sem veszik figyelembe a hozzájuk fordulók szociális környezetét, adott helyzetét. De ha elég sok legyen ön is milliomos tanfolyamot elvégez, ha vesz karmalátó szemüveget (Popper Pétert idézem), palackozott csodatévő vizeletet, rontásoldó kristályt, angyalok közvetlen hívására is alkalmas okostelefont és még ki tudja mi mindent, akkor minden álma valóra válik e földön. És nem mondják el, hogy mindezeknek köze sincs az istenkereséshez, a megvilágosodáshoz vagy a megszabaduláshoz. (a szerk.)
A szociálpszichológia egyik alaptétele, hogy az egyén és annak csoporttagságai egymástól nem elkülöníthetőek. Noha gondolataink, érzéseink, értékelésink mögött megjelenő társas és kognitív folyamatok hatásai elválaszthatatlanul összefonódnak, az uralkodó pszichológiai megközelítés csak az egyént helyezi vizsgálatának középpontjába. Működőképes lehet-e a vállaltan egyén-központú és ideológiamentes pszichológia a a XXI. században?
Közhely, de a tudomány sosem lehet
független a politikától, hiszen önmaga is egy társadalmi jelenség, így a
pszichológia tudománya bármit is fogalmaz meg, az társadalmi
diskurzusba ágyazódik. A pszichológia 30-40 éve mégis úgy csinál, mintha nem lenne körülötte társadalom. Az úgynevezett pszichotudományok (pszichiátria,
pszichoterápia, pedagógia, munkalélektan stb.) egy ágazatba történő
összeolvadását is a társadalmi igények hívták életre. Minden korban
tetten érhető volt az a viszonyítási rendszer, ami alapján az emberek
értékelték magukat és a világot. A XIX. század végén az egyik ilyen
morális viszonyítási és értékelő alap a pszichológia lett.
Az új ágazat azonban a
nyugati-kapitalista világ terméke volt, s csak napjainkban merült fel a
kérdés: mennyire univerzális az eszközrendszer? Az uralkodó
individualista nézetrendszer az egyéni sikereket, a javak felhalmozását
teszi meg a boldogság alapkövének, a modern pszichológia pedig – akár
tudatosan, akár nem – ehhez nyújt ideológiai alapot.
Nyomasztó morális parancs lett a “találd meg önmagad”.
Manapság folyton önmagunkat kell
megtalálnunk és menedzselnünk. Csak rajtunk múlik, hogy sikeresek vagy
mondjuk elég jó anyák leszünk-e, s ha nem sikerül, akkor egyedül kell
szembenéznünk a kudarccal. A jelenkori pszichológia természetesen segíti
is az embereket ezen feladatok megoldásában, de paradox mód, normatív
diskurzusa révén elő is idézi ezeket a problémákat. Létrehozza azt, amit
gyógyít, és egyéni szinten kvázi együttműködik a medikalizált,
betegségközpontú rendszer fenntartásában is. Ugyanez a helyzet iskolai
környezetben, ahol a központi téma a viselkedés- és teljesítményzavar;
vagy hátrányos helyzetű csoportok esetében is, ahol retorikai
eszközeivel a pszichológia az érintett csoport elnyomottságának forrását
képes újfent tudatosítani. Emögött az a tévhit állhat, hogy a pszichológia az embert objektív valójában, történelemtől, környezettől és politikától független statikus létezőnek tekinti.
Szükséges újraértékelnünk a pszichológia természetét. Újraértelmezést
kíván a nyugati világ individualizmusba vetett hite és a hazai,
államszocializmus évei után kialakult értéksemleges, társadalmi
környezetet tematizálni nem tudó nézőpont is. A kritikai pszichológia
társadalmi szintű változást követel, továbbá amellett érvel, hogy a
szakmának meg kell tanulnia beszélni a környezet
megváltoztathatóságáról, át kell értékelnie normatív diskurzusát, és
minden társadalmi réteg problémáit kezelnie kell, hiszen a
szociálpszichológiai jelenségek jelenidőben és köztünk, emberek közt
zajlanak.
A Pszichológusok Etikai Kódexe öt alapelvet határoz meg, amelyek a pszichológus
számára egész tevékenysége során vezérelvként, ars poeticaként kell, hogy szolgáljanak. Ezek az emberi méltóság tisztelete, az elkötelezettség és felelősség, a
feddhetetlenség, a szakszerűség és a segíteni akarás elve.
Jelen kritikai pszichológiai kiáltvány
szempontjából különösen jelentős a második alapelv, amely megfogalmazza, hogy a
pszichológus felelősséget érez
a társadalom, a szűkebb közösség
és a kliensei iránt. A
közjó érdekében
önzetlenül is tevékenykedik. A Magyar
Pszichológiai Társaság Etikai Kódexe tehát szövegszerűen tartalmazza a társadalmi
felelősségvállalást és a közjó iránti elkötelezett tevékenység fontosságát, azonban több
említést nem is tesz a pszichológus társadalmi felelősségéről, nem részletezi további
pontokban ennek a kereteit. Felmerül tehát a kérdés, hogy a szakma etikai kódexe miért
foglalkozik részletesen például a kutatásetikai alapelvekkel és publikálási szabályokkal
összesen további huszonkét alpontban, ha a társadalmi felelősség csupán alapelvként kerül
megemlítésre?
A pszichológia egyik axiómája szerint a kliens személyes tapasztalataival
dolgozunk, ám ez még önmagában nem zárná ki a társadalomtudatos megközelítés terápiás
létjogosultságát, hiszen az élő személyes tapasztalatot össze lehet kötni a társadalmi
valósággal.
Jogosan merül fel a
kérdés, hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része?
Vajon a pszichológiai tudás és műveltség terjesztését jelenti vagy a mentális betegségekről
szóló tévhitek felszámolását, illetve a pszichés megbélyegzettség elleni küzdelmet? Esetleg a
pszichológusnak nyilvánosan be kell avatkoznia olyan társadalmi kérdésekbe, amelyekben
szakmailag kompetens tudással rendelkezik? A homályos mondatok mögött valójában a
pszichológia identitását, struktúráját és reflektálatlan normáit érintő kérdések húzódnak
meg. Az alábbiakban három olyan elvet fogalmazunk meg (individualitás, neutralitás és
pszichológia mint természettudomány), amelyek jelenleg áthatják a mainstream
pszichológiát. A tanulmány során a mainstream pszichológiának kritikáját
adó „kritikai pszichológia” nézőpontból igyekszünk ezekre az elvekre rátekinteni valamint
kérdéseket vetni fel az egyén és társadalom viszonyát illetően.
A teljes tanulmány - Máriási Dóra, Vida Katalin: Kritikai pszichológiát! - itt olvasható.
Egyes, például ezoterikus tanokban népszerű nézetek
szerint, ha valakivel valami rossz dolog történik, az azért lehetséges,
mert ő azt a rossz dolgot, eseményt a gondolataival „bevonzotta”. Ezek
az állítások nem csak hamisak és tudományosan teljességgel
megalapozatlanok, hanem rendkívül ártalmasak is. Hibáztatják az
áldozatot az elszenvedett erőszakért, míg a valódi felelőssel, az
elkövetővel nem foglalkoznak, így tulajdonképpen felmentik. A kontroll
hamis illúzióját keltik azáltal, hogy azt állítják, a gondolatainkkal
befolyásolhatjuk más emberek viselkedését. A pozitív gondolkodás
kényszerével ráadásul nyomást gyakorolnak a túlélőre, miszerint jól
kell éreznie magát, jó dolgokra kell gondolnia, különben ismét
megtörténik az erőszak - hiszen „bevonzza” a gondolatival. A trauma
túlélőben egyébként is meglévő bűntudat így tovább fokozható: nem csak
az elszenvedett erőszakért érzi magát felelősnek, hanem azért is, ha
„negatív” gondolatai támadnak.
Ismétlés a tudás anyja: megint belefutottam a témába, egy egész (20 ezres) csoport állította és bizonygatta, hogy az áldozat a felelős, az okok az áldozatban vannak és hogy igenis felelős az elszenvedett erőszakért. (Élükön egy állítólagosan jól képzett és ismert ezospiri tanítóval. Vak vezet világtalant...) És természetesen az elkövetőkről ismét egyetlen szó sem esett. Nem az agressziót ítélték el, nem az agresszor volt a hunyó, hanem az áldozat.
Úgyhogy még egy kiegészítés. Szeretnék rámutatni arra, hogy ez a szoliptikus nézőpont nem más, mint egyfajta szellemi megrekedés.
Úgy
nevezik ezt, hogy mágikus gondolkodás, ami a 4-7 éves gyerekekre jellemző:
"oksági összefüggést tételez föl
egymással egyébként nem összefüggő dolgok között is, és úgy hiszi, hogy
ezeknek a nem létező kapcsolatoknak a felhasználásával irányíthatja a
világot, amelynek középpontjában ő maga áll. Az őt körülvevő világban
nincsenek számára megmagyarázhatatlan dolgok, jelenségek. Mindennek oka
és értelme van, hiányos ismereteit elméletképzéssel pótolja, melynek
során a meglévő tudásából kiindulva magyarázza meg a számára még
ismeretlen dolgokat, jelenségeket. Az óvodás korú gyermek
gondolkodásának a mágikus gondolkodás mellett a másik jellemzője az
egocentrizmus. A gondolkodás egocentrizmusa abban nyilvánul meg, hogy a
gyermek a valóságot egyetlen szempontból, a sajátjából észleli."
Kísérteties, ugye? Nagyon hasonlít a szolipszizmus manapság ezoterikus körökben igencsak népszerű és félreértett filozófiájára. (Ahogy a reinkarnációt és a karmát is sikerül rendszerint nézőpontigazolásra használni és rosszul érteni valamint nem a helyén kezelni.) Amikor a szezont keverjük a fazonnal tipikus esete. Szeretném idézni Karen Blixent a külvilágról és az élet történéseiről, és nem is fűznék hozzá semmit:
"... szert tettem arra
a különös tudásra, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, amiket
elképzelni sem tudtunk, sem előtte, sem akkor, amikor történtek, sem
utána, ha visszatekintünk rájuk. A körülményeknek olyan mozgatóerejük
van, amelyek az emberi képzelet vagy sejtelem közreműködése nélkül is
előrelökik és megvalósítják az eseményeket. A dolgok megtörténnek,
de ettől eltekintve semmi közöd hozzájuk, nincs kulcsod az okukhoz vagy
értelmükhöz. Akik átestek már ilyen eseményeken, elmondhatják, hogy
átestek egyfajta halálon – olyan út ez, amely kívül esik a képzeleten,
de beletartozik a tapasztalásba."
Patrick Stewart beszéde az Amnesty International konferenciáján a nők elleni erőszak és a párkapcsolati erőszak ellen, melyben részben túlélőként, részben aktivistaként szólal fel. Angolul.
A levágott kezű lány olyan figyelemre méltó történet, amelynek rétegei alól kikandikálnak az ősi éjszakai vallások lábujjai. A mese olyan hosszú, hogy sokáig tart az elbeszélése, s még tovább beszippantása és feldolgozása. Általában hét éjszakán át mesélem ezt a történetet, néha azonban két hétig, vagy hét hónapig is eltarthat, mert ez a mese a nő teljes életét is felölelheti. Ez tehát egy különleges történet, s akkor dolgozhatjuk fel a legjobban, ha bőséges időt töltünk vele.
A levágott kezű lány az állhatatosság rítusán át vezet be a föld alatti erdő világába. Az állhatatosság szó úgy hangzik, mintha szünet nélküli folytonosságot jelentene, és igaz ugyan, hogy ez szerepet kap a mesében, de az állhatatosság jelenthet megedződést, megszilárdítást, robosztussá, erőssé válást is, és ez a mese fő vonása. Az állhatatosság azt jelenti, hogy létre hozunk valamit.
A mesében szereplő lány egyre mélyebbre száll alá. Amint bejárja az átalakulás egyik szintjét, máris mélyebbre ereszkedik. Ezen alkímiai stádiumok mindegyike teljes, mindegyik tartalmazza a nigredo, a veszteség, a rubedo, az áldozat és az albedo, a fény egymást követő szakaszát.
Az első stádium - A tudatlanságban kötött alku
A második stádium - A csonkítás
A harmadik stádium - A vándorlás
A negyedik stádium - Szerelemre találunk az alvilágban
Az ötödik stádium- Lélekmarcangolás
A hatodik stádium - Az Ősi Természeti Asszony birodalma
A hetedik stádium - Az Ősmenyasszony és vőlegény
A levágott kezű lány igazi nők igaz története. Nem életünk egy szeletéről szól, hanem az egész életünkről. A lélek birtoklására tett démoni kísérlet végleg megbukott. A lélek állhatatossága kiállta a próbát.
A teljes meseelemzést Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok c. könyvében olvashatjátok