A Szántszándék

Az a nő, aki gyötrelmes életet élt, s meglátta mélységeit, ebben az értelemben határozottan felmérhetetlen mélységekkel rendelkezik. Jóllehet fájdalom révén jutott el ide, ám ha végigcsinálta a tudatossághoz eredményező nehéz munkát, akkor mély és burjánzó lelki élete lesz és az ego-ingadozások ellenére szilárdan hisz önmagában.
  Általában a nők életének félútján jön el az az idő, amikor meg kell hozniuk azt a döntést - ami egyben a jövőt illető legfontosabb pszichikus döntés is -, hogy megkeseredett életet éljenek-e vagy sem. Ez általában a harmincas éveik végén, vagy a negyvenes éveik elején következik be. Ilyenkor érnek el arra a pontra, amikor "torkig vannak mindennel" és "betelt a pohár" és "minden csak púp a hátukon". Húszas éveik álmai talán gyűrötten hevernek egy sarokban. Talán a szívük is összetört, házasságuk csődöt mondott, túl sok volt a be nem tartott ígéret.
   A hosszú életet megélt testben felhalmozódott a törmelék. Nem lehet megkerülni. Ha azonban egy nő ilyenkor hajlandó visszatérni az ösztönös természethez, akkor nem süllyed el a keserűségben, hanem újjáéled, újjászületik. Farkaskölykök minden évben születnek. Nyivákoló, vaksi kis teremtmények ezek, sötét bundájukhoz föld és szalmaszálak tapadnak, de azonnal éberek, játékosak és kedvesek, közelségre és gondozásra vágynak. Játszani, növekedni akarnak. Az Ősi Természeti Asszonyhoz visszatérő nő is így tér vissza az életbe. Játszani akar. Növekedni akar. Még mindig növekedni akar. Előbb azonban némi tisztogatásra van szükség.
   Aki utazott már a régi Mexikóban, Új-Mexikóban, Dél-Coloradóban, Arizonában vagy egyéb déli részeken, az láthatta az apró fehér kereszteket az utak mellett. Ezeket descantosnak hívják, nyugvóhelyeknek. Nevek állnak rajtuk.
   A kereszteket néhol elborítják a mű- vagy valódi virágok, máshol lécekre ragasztott, a napsütésben aranyosan csillogó szalmafonatok díszítik. A descanso olykor csak a földre szórt, spárgával átkötött két bot vagy csődarab. A sziklás vidékeken a keresztet egyszerűen ráfestik az út melletti nagy sziklára.
   A Descansos-szimbólumok halált jeleznek. Ott, azon a helyen szakadt meg váratlanul egy élet útja. Talán autóbaleset történt, vagy a forróság okozta valaki halálát, esetleg verekedés áldozatává vált valaki. Valami olyasmi történt, ami valakinek vagy valakiknek az életét tatta.
   Húszéves koruk előtt a nők ezer halált halnak. Ebbe vagy abba az irányba indultak, s megszakadt útjuk. Reményeik, álmaik szakadtak félbe. Mindezeket felőrölte a descansos malma. Aki szerint ez nem így van, az még mindig alszik.
   És igaz ugyan, hogy mindez elmélyíti az individualizációt, a differenciálódást, a felnövekedést, a környezetből kinövést, a virágzást, az éberré és tudatossá válást, azért ezek egyben mélységes tragédiák is, és meg kell őket gyászolni.
   Descansost úgy készíthetünk, hogy szemügyre vesszük életünket és megjelöljük a kisebb halálok las muertes chichitas és a nagyobb halálok, las muertes grandotas helyszíneit. Én ilyenkor legszívesebben azt csinálom, hogy egy nagy, fehér papíron megrajzolom egy nő életvonalát, s kisgyermekkorától kezdve a mai napig kereszttel jelölöm azokat a helyeket, ahol énjének és életének darabkái meghaltak.
   Bejelöljük, hogy mely utakra nem lépett rá, mely ösvények szakadtak félbe, hol történt útonállás, árulás és halál. Apró kereszteket rajzolok oda, ahol gyászolni kellett volna, vagy ahol még mindig gyászolni kell. Azokra a dolgokra, amelyeket az illető érzékel, ám amelyek nem kerültek még felszínre, azt írom: "Elfelejtve". Ugyanezt írom azok mellé is, amelyeket az illető nő többnyire elszalasztott.
   Azt javaslom mindenkinek, hogy üljön le, s életvonala megrajzolásával készítse el a descansost, kérdezze meg: "Hová is rajzoljam a kereszteket? Mely helyre kell emlékeznem, melyek az áldott helyek?" Mindegyik olyan jelentést hordoz, amelyet az ember jelen életébe áthozott. Emlékezni kell rájuk, egyben azonban el is kell felejteni őket. Ehhez időre van szükség. És türelemre. Olyan tudatos tett ez, amellyel megkönyörülünk pszichénk elárvult halottain, megadjuk nekik a végtisztességet és nyugalomba helyezzük őket végre.
   Légy magadhoz jó, és készítsd el a descansost, önmagad azon aspektusainak nyugvóhelyét, amelyek egykor elindultak valamerre, de soha nem érkeztek meg. A descansos a halál helyeit, a sötét időket jelölik, ugyanakkor szenvedésedre is emlékeztetnek. Átalakító erejűek. Sok minden szól amellett, hogy ne kövessenek bennünket mindenhová. Okkal helyezzük őket nyugalomba.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

  
Mindenkinek az, életében, különösen a kora gyerekkorban, vannak pillanatok, amikor annyira akartunk valamit, hogy automatikusan minden szántszándékunkat arra összpontosítottuk, és ami egyszer már megrögzült, egészen addig megmarad, amíg be nem teljesítjük a kívánságunkat. Részletesen elmondta, hogy az eskük, a fogadalmak és ígéretek megkötik a szántszándékunkat és attól kezdve cselekedeteink, érzelmeink és gondolataink kitartóan ezek teljesítése és fenntartása felé irányulnak, függetlenül attól, hogy emlékszünk-e ezekre a fogadalmakra vagy nem.Azt javasolta, hogy az összegező gyakorlatom alatt idézzem fel az összes ígéretemet, amit az életemben tettem,különösen azokat, amiket kapkodva, tudatlanságomban vagy helytelenül ítélkezve hoztam. Amíg akarattal vissza nem vonom a szántszándékomat ezektől, addig az nem tud szabadon kiemelkedni és megnyilvánulni a jelenben.

– Ennek a különleges művészetnek, amire tanítani akarlak, a csúcsa az absztrakt repülés, és ezt az összegező gyakorlattal érhetjük el. – Behajolt a barlangba és megérintette a homlokom bal és jobb oldalát. – A tudatosságnak innen oda kell átmozdulnia – mondta. – Gyerekként ezt könnyen meg tudjuk tenni, de ha egyszer a test burka a mértéktelen pazarlástól megtörik, csak a tudatosságnak különleges manipulálásával, helyes életmóddal és nemi önmegtartóztatással lehet visszaállítani a kifolyt energiákat, azt az energiát, ami ezt az elmozdulást létrehozza.

Mindent pontosan megértettem, amit mondott. Még azt is éreztem, hogy a tudatosság, mint egy energiaáramlás a homlok egyik oldalától a másik oldaláig tud áthaladni, és a két pont közötti űrt mint óriási teret jelenítettem meg, ürességet, ami gátolja az átkelést.

Teljes figyelemmel hallgattam, ahogy tovább folytatta. – A testnek mérhetetlenül erősnek kell lenni, és így a tudatosság elég éles és gördülékeny lehet ahhoz, hogy egy szempillantás alatt a szakadék egyik oldaláról a másikra ugorjon. 

– Pontosan ezért vagy itt: a változásért. Ez a változás azt jelenti, hogy képes leszel az absztrakt repülést végrehajtani és akkor már minden világos lesz számodra.

Kétségbeesett unszolásomra elmagyarázta, hogy ezt az elképzelhetetlen repülést a homlok jobb oldalától a bal oldalára való átmozdulás szimbolizálja, de a valódi jelentése az, hogy az éteri részünket, a duplánkat, bevigyük a mindennapi tudatunkba.

– Mint ahogy már elmagyaráztam – folytatta –, a test és az elme dualizmus hamis felosztás. Az igazi megosztottság a fizikai test, amely az elmét is magában foglalja, és az étertest vagy a dupla között van, amely az energiánk tárolója. Az absztrakt repülés akkor jön létre, amikor az éteri részünket, a duplánkat bevisszük a mindennapi életünkbe. Más szóval, abban a pillanatban, amikor a fizikai testünk teljes egészében tudatára ébred energetikai, éteri hasonmásának, átlépünk egy absztrakt, teljesen másféle tudatszintre.

– Ha ez azt jelenti, hogy ehhez nekem először meg kell változni, kétlem, hogy valaha is képes leszek erre az átkelésre – mondtam. – Úgy tűnik, minden olyan mélyen belém rögződött, hogy egész életemben eltart.

Clara vizet töltött a poharamba, aztán letette a kerámia kannát és egyenesen rám nézett. – Van lehetőség a változásra – mondta. – És ez most már talán a füleden jön ki: ez az összegező gyakorlat.

Azt állította, hogy a mély és teljes összegező gyakorlattal tudatában leszünk annak, hogy mi az, amin változtatni akarunk, mert ez lehetővé teszi, hogy illúziók nélkül lássuk az életünket. Ez egy pillanatra megállít, hogy választhassunk, folytassuk-e a szokásos viselkedésmódunkat, vagy megváltoztatjuk, szántszándékunkat ráirányítva  elküldjük, mielőtt teljesen becsapna bennünket.

– Hogy tudsz valamit szántszándékkal elküldeni? – kérdeztem. – Csak annyit mondasz, távozz sátán?

  Clara elnevette magát és ivott egy korty vizet. – A változáshoz három követelményre van szükség. Először is hangosan ki kell jelentenünk elhatározásunkat, így a szántszándék hallani fog bennünket. Másodszor, tudatunkat el kell foglalnunk egy ideig: mert amikor valamit elkezdtünk, nem hagyhatjuk azonnal abba, ha elbátortalanodtunk. Harmadszor, a cselekedeteink végeredményét teljes lelki függetlenség érzetével kell előrevetítsük. Ez azt jelenti, hogy nem bonyolódhatunk bele a siker és sikertelenség képzetébe. Kövesd ezt a három lépést és ezzel megváltoztathatsz bármilyen nem kívánt érzést és kívánságot önmagadban.

– Nem tudom – mondtam szkeptikusan. – Ahogy mondod, olyan egyszerűnek látszik.

Nem mintha nem akartam volna hinni neki, de mivel mindig gyakorlatias voltam, a viselkedésmódom megváltoztatásának feladata megdöbbentő volt számomra, a három program ellenére is.

   Mialatt ezt mondta, valami rendkívüli történt. Teljesen bizonyossá vált számomra, hogy itt fogok vele maradni Mexikóban. Szerettem volna, ha úgy érzem,  visszamegyek pár nap múlva Arizonába; de igazából tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Azt is tudtam, hogy ez a felismerés nem csak Clara akaratának az elfogadása volt, hanem annak is, hogy nem tudtam szándékának ellenállni, mert az az erő, amivel manőverezett, nemcsak egyedül az övé volt.

– Mostantól fogva olyan életet kell éljél, melyben a tudatosság az. elsődleges – mondta, mintha tudta volna, hogy hallgatólagosan arra a megegyezésre jutottam magamban, hogy vele maradok. – El kell kerüljél mindent, ami gyengít, ártalmas a testednek vagy az elmédnek. Ugyanakkor az is nagyon lényeges, hogy egy ideig szakítsd meg a világgal az összes fizikai és érzelmi kötődésedet.

– Ez miért annyira fontos?

– Mert mindenekelőtt egységre kell szert tenned.

Elmagyarázta, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy kettősség van bennünk; az egyik az agyunk, a szellemi részünk, a másik a testünk, a szilárd részünk. Ez a megosztottság kaotikus állapotban tartja az energiáinkat és megakadályozza azok egyesülését.

– Megosztottságban élni, ez a mi emberi állapotunk – jegyezte meg. – De megosztottságunk nem az agy és a test között van, hanem a test, amely magában foglalja az agyat, vagy az ént és a duplánk között, ami az alapenergiánk tartálya.

– Születés előtt – mondta –, az ember ál-dualitása még nem létezik, csak születésétől kezdve válik külön ez a két rész, az emberiség szántszándékának nyomására. Az egyik rész kifele fordul és fizikai testté válik; a másik befelé fordul és a dupla lesz belőle. A halállal a súlyosabbik rész, a test, visszatér a földbe és feloldódik abban, a könnyebb rész, a dupla pedig szabaddá válik. De mivel a dupla sohasem lett tökéletesítve, a szabadságot csak egy pillanatig tapasztalhatja, mielőtt szétszóródna a világban.

– Ha anélkül halunk meg, hogy eltörölnénk a testünk ál-dualizmusát,  mindennapi halállal halunk meg.

– Hogy halhatnánk meg másként?

Clara egyik szemöldökét felhúzva rám meredt. Ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolt volna, biztató hangon kijelentette, azért halunk meg így, mert nem merült fel bennünk annak a lehetősége, hogy transzformálódhatunk. Kihangsúlyozta, hogy ezt a transzformációt az életünkben kell elérni, és ezt sikeresen véghezvinni az ember egyetlen igazi célja. Minden más, amit elértünk, múlandó, átmeneti, mert a halál a semmibe olvasztja ezeket.

– Mivel jár ez a transzformáció? – kérdeztem.

– Teljes változással – válaszolta. – Az összegező gyakorlattal, ami a szabadság művészetének sarokköve, ezt el lehet érni. Ezt a művészetet, amire tanítani foglak, a szabadság művészetének hívják. Művészet, amelynek végtelenül bonyolult a gyakorlása, de talán még bonyolultabb elmagyarázni.

Minden gyakorlat, amire tanítani fog, és minden feladat, amire felkér, mondta Clara, nem számít, milyen közönségesnek tűnhet számomra, lépések a szabadság művészete végső céljának elérése felé: az absztrakt repülés felé.

Az összegező gyakorlat célja az életünk folyamán elfogadott meggyőződéseink megtörése – magyarázta türelmesen. – Ameddig ezek nem törnek meg, nem tudjuk megakadályozni, hogy az emlékezésünk ereje ne árnyékolja be tudatosságunkat.

– Mit értesz pontosan az emlékezés erején'?

– A világ az emlékeknek egy óriási képernyője; és ha bizonyos meggyőződések megtörnek, akkor az emlékezés ereje nemcsak sakkban tartható, hanem ki is törlődik.

– Próbáld elképzelni magad, mint egy óriási raktárat – javasolta.. – Ebbe a raktárba rajtad kívül már mások is elraktároztak érzéseket, ideákat, elmefuttatásokat és viselkedési formákat. De mivel ez a te raktárad, akármikor bemehetsz, átkutathatod és bármit használhatsz, amit ott találsz. Csak az a baj, hogy semmi áttekintésed nincs a leltár felett, mert azt már azelőtt elkészítették, mielőtt tulajdonodba került volna a raktár. Így a választási lehetőséged erősen korlátozott.

Az életünk azért tűnik folyamatos idővonalnak, mert a raktárházunkban a leltár sohasem változik – tette hozzá. – Amíg a raktár nincs kiürítve, addig nincs rá módunk, hogy azzá váljunk, amik valójában vagyunk.

– Amikor kellőképpen üressé tettük magunkat az idejét múlta és terhes leltárunktól – folytatta –, az energia hozzánk jön és magától összegyűlik; és amikor elegendő gyűlt össze, átváltozik erővé. Bármi jelezheti ennek jelenlétét: hangos zaj, lágy hang, egy gondolat, ami nem tőled ered, vagy az életerőnek és jóérzésnek egy váratlan hulláma.

Clara hangsúlyozta, hogy végül is nincs különbség abban, hogy az erő ébren vagy álmunkban ér el bennünket, mindkét esetben egyformán fontos, bár az utóbbi kevésbé meghatározható és hatásos.

–  Amit ebben az éber állapotban ezzel az erővel kapcsolatban tapasztalunk, azt álomgyakorlatainkba kell átvigyük – folytatta –, és bármilyen erőt tapasztalunk az álmainkban, azt viszont ébrenlétünk alatt kell felhasználjuk. A lényeg az, hogy tudatosak legyünk, akár ébren, akár alvás közben.

Erősen rám nézve megismételte: – Az a lényeg, hogy tudatosak legyünk. 

– Talán pszichológushoz kellene mennem – mondtam. – Egyébként az összegező gyakorlat nem valami pszichoterápia?

– Egyáltalán nem – ellenkezett Clara. – Azok az emberek, akik kigondolták az összegező gyakorlatot, évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt éltek. Szóval egyáltalán nem gondolhatsz úgy erre az ősi megújítási folyamatra, mint egy modern pszichoanalízisre.

– Miért nem? A gyerekkori emlékekhez való visszahatolás és a szexuális aktusok hangsúlyozása pontosan az, mint amit a pszichoanalitikusok akarnak hallani, különösen a freudisták.

Clara hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy az összegező gyakorlat olyan mágikus akció, amiben a szántszándéknak és a légzésnek nélkülözhetetlen szerepe van.

– A légzés összegyűjti az energiát és körforgásba hozza – magyarázta. – Azután ez az összegező gyakorlat szántszándékkal irányítva felszabadít bennünket a biológiai és társadalmi kötöttségeinktől. Az összegező gyakorlat szántszándékát ajándékként kaptuk azoktól az ősi látóktól, akik kigondolták ezt a technikát és tovább adták utódaiknak.

– Minden személy, aki gyakorolja, hozzá kell tegye a saját szántszándékát, de ez a szántszándék pusztán egy kívánság az összegező gyakorlat végrehajtására. Ennek a szántszándéknak az eredményét, ami a teljes szabadság, az ősi látók alapozták meg. Mivel ezt tőlünk teljesen függetlenül indították el, ezért felbecsülhetetlen ajándék számunkra.

Clara tovább magyarázta, hogy az összegezés feltárja lényünknek azt a kritikus oldalát, azt a tényt, hogy abban a pillanatban, mikor éppen fejest ugranánk bármilyen cselekvésbe, képesek vagyunk pontosan előre látni annak kimenetelét, az esélyeinket, a motivációkat és a hozzá fűzött reményeket is. Ez a tudás sohasem a kényelmünket vagy kielégítésünket szolgálja, ezért azonnal elnyomjuk.

. – A régi korok bölcsei, akik az összegezést feltalálták, tudták, hogy mivel állandóan elnyomjuk a látót, az végül elpusztít bennünket. De arról is biztosítottak, hogy az összegező gyakorlat segítségével lehetőséget adunk a bennünk lévő látónak, hogy növekedjen és kibontakozzon, ami eredetileg a szándéka.

– Én sohasem jöttem rá, hogy mire szolgál igazából az összegező gyakorlat – mondtam.

–  Az a célja, hogy megadja a lehetőséget a látónak, hogy szabadon lásson – emlékeztetett Clara. – Hatáskörét megadva a látót tudatosan átváltoztathatjuk egy olyan erővé, ami egyszerre titokzatos és hatásos, olyan erővé, ami ahelyett, hogy megölne bennünket, a felszabadulás felé vezet.
 Azt mondta, hogy kezdjek neki listát készíteni mindazokról az emberekről, akikkel valaha találkoztam, a jelentől elindulva, visszafelé egészen a legkorábbi emlékekig.

– Ez lehetetlen! – kapkodtam a levegő után. – Hogy a csudába tudnék visszaemlékezni mindenkire, akivel az életem első percétől kezdve kapcsolatom volt.

– Az igaz, hogy nehéz, de nem lehetetlen – mondta. – Ez nélkülözhetetlen része az összegező gyakorlatnak. A lista alapul szolgál az agynak, hogy hozzá igazodhasson.

   Az összegező gyakorlat kezdeti szakasza két részből áll, mondta. Az első a lista készítése, a másik a helyszín felépítése. A helyszín felépítése azoknak az eseményeknek a teljesen részletes képi megjelenítését jelenti, amiket vissza akarunk idézni.

– Amint minden részlet a helyén van, akkor csináld a söprő légzést. A fejed mozgása olyan legyen, mint egy ventilátoré, ami mindent felkavar azon a helyen. Amikor például egy szobára emlékezel, szívd be a falakat, a mennyezetet, a bútorokat, az ott lévő embereket. Addig meg se állj, amíg vissza nem szívtad az utolsó csepp energiát is, amit otthagytál.

– Honnan fogom tudni, hogy már befejeztem? – kérdeztem.

– A tested jelzi majd, amikor elég – biztosított. – Emlékezz arra, hogy szántszándékkal lélegezd be a helyszínen hátrahagyott energiádat és szántszándékkal lélegezd ki az idegen, mások által beléd került energiákat.

Annyira elárasztott a listakészítés és az összegező gyakorlat gondja, hogy gondolkozni sem tudtam. Az agyam fonák és akaratlan reakciója a teljes üresség lett; majd a gondolatok özönvize árasztotta el, és ez szinte lehetetlenné tette számomra, hogy felfogjam, hol is kezdjem. Clara elmagyarázta, hogy az összegező gyakorlatot először a szexuális aktivitásunkra kell összpontosítani.

– Miért pont ezzel kell kezdeni? – kérdeztem gyanakvóan.

– Azért, mert energiánk legnagyobb része itt esett csapdába – mondta. – Ezért kell először azokat az emlékeket szabaddá termi.

– Nem hiszem, hogy az én szexuális kapcsolataim annyira izgalmasak.

– Nem számít. A plafont bámulhatod halálra unva magad, vagy hulló csillagok tűzijátéka sziporkázhat, valaki akkor is benned hagyja az energiáját, és odébbáll a tiédből egy tonnányival.

   Ezután személyes szintre terelte érvelését és azt mondta, engem is úgy neveltek, mint a többi nőt. Anyám elsődleges feladatának tartotta, hogy hogy úgy neveljen, hogy megfelelő férjet találjak, és így nem maradok a nyakán, nem lesz rajtam a vénlányság bélyege. Igazából tenyésztettek a nemi kapcsolatra, és teljesen mindegy, hogy az anyám ezt minek nevezte.

– Téged is, mint minden más nőt, ravaszul rászedtek és engedelmességre kényszerítettek. És ebben az a szomorú, hogy beleestél ennek a viselkedési formának a csapdájába, még akkor is, ha nincs szándékodban gyereket szülni.

Annyira lehangoló volt a kijelentése, hogy idegességemben felnevettem.

  A listámmal felszerelve mindennap a barlangba mentem. Először az összegező gyakorlat igen fáradságos munka volt. Nem tudtam koncentrálni, rettegéssel töltött el a múltamban való kotorászás. Az agyam az egyik traumatikus eseménytől a másikig vándorolt. De néha egyszerűen csak pihentem és álmodoztam. Ám egy idő után lekötötte az érdeklődésemet a tisztaság és rendszeresség, amit a visszaemlékezéseimmel elértem. Kezdtem tárgyilagosabban látni azokat a tapasztalataimat is, amiket mindig tabuként kezeltem.

Meglepetésemre erősebb és optimistább lettem. Néha, amikor lélegeztem, úgy éreztem, mintha az energia lassan visszaáramolna a testembe, izmaimat felmelegítve erőtől duzzadóvá tenné. Olyannyira belemerültem az összegező gyakorlatba, hogy egy hónapra sem volt szükség ahhoz, hogy megbizonyosodjak az értékéről.

Türelmesen magyarázni kezdte, hogy azt nevezzük összegező gyakorlatnak, amikor a múltban lejátszódó eseményekből visszahívjuk az energiánkat. Az összegező gyakorlat abból áll, hogy felidézünk mindenkit, akivel valaha is találkoztunk, az összes helyet, amit láttunk és minden érzésünket, amit életünkben éreztünk, a jelennel elkezdve, egészen visszamegyünk a legkorábbi emlékekig, aztán tisztára söpörjük egyiket a másik után a söprő légzéssel.

Kíváncsian figyeltem, de nem tehettem róla, úgy éreztem, képtelenség, amit mond. Mielőtt bármilyen megjegyzést tehenem volna, határozott mozdulattal megfogta az államat és utasított, hogy lélegezzek be az orromon keresztül, mialatt a fejemet bal oldalra fordította, és aztán, miközben jobbra fordította, lélegezzek ki. Majd egyetlen mozdulattal balra, majd jobbra fordította, légzés nélkül. Ez a titokzatos lélegzésmód az összegző gyakorlat kulcsa, mivel a belégzés lehetővé teszi visszahozni az elvesztett energiánkat, míg a kilégzéssel kifújjuk az idegen, nem kívánt energiákat, melyek összegyűltek bennünk az embertársainkkal való kapcsolataink folyamán.

– Ahhoz, hogy élhessünk és kapcsolatot teremthessünk, energiára van szükségünk – folytatta Clara. – Általában az az energia, amit az életünk fenntartására felhasználunk, örökre eltávozik tőlünk. Ha nem lenne összegező gyakorlat, sohasem lenne lehetőségünk megújítani magunkat. Életünk összegezése és múltunk elsöprése a söprő légzéssel, mint egység működik.

Visszaidézni mindenkit, akit valaha is ismertem és érezni mindent, amit egész életemben éreztem, abszurd és lehetetlen feladatnak látszott. – Ez örökké eltarthat – mondtam, azt remélve, hogy ez a megjegyzésem megállítja a gondolatmenetét.

– Természetesen – mondta beleegyezően. – De biztosíthatlak róla Taisha, hogy ezt gyakorolva mindent visszaszerzel és semmit sem veszítesz.

Néhány mély lélegzetet vettem, fejemet balról jobbra fordítva megismételtem a légzést, ahogy mutatta, csak azért, hogy kibékítsem és lássa, hogy figyelek.

Merev mosollyal figyelmeztetett, hogy az összegező gyakorlat nem valami önkényes vagy szeszélyes dolog. – Amikor az összegező gyakorlatot végzed, próbáld érzékelni a hosszú, rugalmas szálakat, melyek a hasi részedből kinyúlnak – mondta. – Aztán a fejed forgó mozgását egyeztesd ezeknek a megfoghatatlan szálaknak a mozgásával. Ezek olyanok, mint a vezetékek, amelyek visszahozzák, amiket elhagytál. Ahhoz, hogy visszanyerjük az erőnket és egységünket, fel kell szabadítanunk a világ csapdájába esett energiánkat és visszahúzni magunkhoz. Amikor az összegező gyakorlatot végezzük, ezeket a rugalmas energiaszálakat kinyújtjuk a téren és időn át azokhoz a személyekhez, helyekhez és eseményekhez, amiket éppen vizsgálunk. Ennek eredményeképpen életünk minden pillanatához vissza tudunk menni úgy, mintha valóban ott lennénk.

Ettől a lehetőségtől kirázott a hideg. Bár elméletileg érdekelt, amit mondott, nem szándékoztam visszaidézni a kellemetlen múltamat, még akkor is, ha ez csak az agyamban létezett. Ha másra nem is, de arra legalább büszke voltam, hogy megszöktem egy elviselhetetlen életből. Nem akartam visszahatolni és szellemileg újra átélni mindazokat a pillanatokat, amiket olyan nagyon el akartam felejteni. Ugyanakkor Clara olyan komolyan és őszintén magyarázta el az összegező gyakorlat technikáját, hogy ellenkezésemet egy pillanatra félretéve a szavaira figyeltem.

Megkérdeztem tőle, számít-e, hogy milyen sorrendben idézem fel a múltat. – Az a legfontosabb – mondta –, hogy újból átéljük az eseményeket és érzéseket, olyan részletesen, ahogy csak lehet, és a söprő légzéssel megérintve ezeket, szabadon engedjük a csapdába ejtett energiát. 

– Mindannyiunknak lehetősége van a szabadságra – mondta lágyan –, de az tőlünk függ, hogy megragadjuk és valósággá változtassuk.

 

(Taisha Abelar: Absztrakt repülés)

A kígyó éve

     A világ minden vallásában fellelhetjük azt a szűk kis csoportot, amely a közvetlen, transzcendentális istenélményre vágyik. Érdekes, hogy a különböző misztikusok által leírt élmények nagyjából megegyeznek. Istennel való egyesülésüket általában meditatív állapotban élik át, egy energiaforrás közreműködése által, mely egész testüket megtölti eufórikus fénnyel. A japánok kinek nevezik ezt az energiát, a kínai buddhisták csinek, a balinézek taksunak hívják, a keresztények a Szentlélek elnevezést alkalmazzák, a Kalahári sivatagban élő busmanok pedig úgy nevezik n/um (a szent embereik úgy írják le a jelenséget, mint egy kígyóféle energiát, mely a gerincben felfelé haladva lyukat üt az ember koponyájába, amely aztán szabad bejárást biztosít az isteneknek). Az iszlám szúfi költők ezt az Isten-energiát „A Kedvesemnek” nevezték, és ájtatos verseket írtak hozzá. Az ausztráliai őslakók egy égben lakozó kígyóról mesélnek, aki leereszkedik a füvesemberbe, és átadja neki mérhetetlen, túlvilági hatalmát. A zsidó misztikus tan, a kabbala szerint az Istennel való egyesülés lépcsőzetesen zajló spirituális felemelkedés folyamata, mely során az energia láthatatlan csatornákban kúszik felfelé a gerincoszlop mentén.

     Avilai Szent Teréz, aki az egyik legmisztikusabb keresztény figurának számít, úgy írta le Istennel való egybeolvadását, hogy a fény a hét „belső várkastélyán” keresztül felemelkedett, ő pedig Isten színe elé vetődött. Olyan mély transzállapotba került néha, hogy apácatársnői nem érezték a pulzusát. Könyörögve kérte őket, ne említsék senkinek, mit láttak, mert „ez felettébb különleges dolog, és még szóbeszédre adna okot”. (Az inkvizítorral való személyes interjú lehetőségéről nem is beszélve.) A legnehezebb az volt - írta visszaemlékezéseiben -, hogy ne bolygassa meg az elméjét meditáció közben, mert bármely gondolat - még a legbuzgóbb imádság is - kioltja Isten tüzét. Amint a rakoncátlan elme „nekiáll különféle mondókákat gyártani vagy vitákat kigondolni, főleg ha azok okosnak tűnnek, rögtön azt képzeli magáról, hogy fontos feladata van”. De ha túllépsz ezeken a gondolatokon, magyarázza Szent Teréz, és Isten felé emelkedsz, „az ragyogó zavarodottság, mennyei őrület, melyből igaz bölcsesség meríthető”. Akaratlanul, de a perzsiai szúfi misztikus, Háfiz költeményét idézte (aki tudni szerette volna, hogy lehetséges az, hogy Isten végtelen szeretetével szembesülve nem kurjongatunk mámorosan mindnyájan), amikor így kiáltott fel önéletrajzi leírásában: ha ez az isteni élmény csupán őrültség, akkor „könyörgök, Uram, engedd, hogy mindnyájan őrültek legyünk”. A könyvének következő mondataiban egy szusszanásnyi pihenőt tart. A szöveget olvasva szinte érezhető, amint felébred lázas képzelődéséből, körülnéz a középkori Spanyolország politikai tájképén (a történelem egyik legerőszakosabb vallási zsarnokságának időszakában élt), és immár kijózanodva, kötelességtudóan elnézést kér az elragadtatásáért. Azt írja: „Bocsánatot kérek, ha netán túl merészen beszéltem volna”, majd újra és újra megismétli, hogy nem kell figyelmet fordítanunk a bolondos csacsogására, hiszen ő nem több, csak egy nő, egy pondró, egy hitvány féreg stb., stb. Szinte látja az ember, amint lesimítja fekete szoknyáját, és elszabadult tincseit vissza tuszkolja főkötője alá, miközben isteni titka rejtett örömtűzként lobog szívében.
     A jóga-tradícióban ennek az isteni titoknak kundalini sakti a neve, amit a rajzokon a gerincoszlop tövében összetekeredett kígyóként ábrázolnak, amely egy mesteri érintés vagy valamiféle csoda hatására kiszabadul, és a hét csakrán vagy energiakeréken (amit hívhatunk persze a lélek hét „belső várkastélyának” is) keresztül felemelkedve a fejtetőn keresztül elhagyja a testet, és robbanásszerűen egyesül Istennel. A jógik szerint a csakrák nem léteznek a durva testben, tehát kár is ott értük kutatni: csak a finom testben találjuk meg őket - abban a testben, melyről a buddhista tanítók is említést tesznek, amikor arra ösztönzik tanítványaikat, hogy úgy húzzák elő új énjüket a fizikai testükből, mintha egy kardot vonnának ki a hüvelyéből.
     Bob barátom, aki neurológus, és mellette jógázik is, elárulta, hogy őt mindig halálosan zavarta a csakrateória. Addig nem hitt a létezésében, amíg saját szemével nem látta egy felboncolt emberi testben. De aztán egy különösen transzcendens meditációs élménye után már másképp tekintett a kérdésre. Mint mondta: - Ahogy az írásban is létezik prózai és költői valóság, az emberi testben is fellelhető a prózai és a költői anatómia. Az egyik szemmel látható, a másik nem. Az egyik csontokból, fogakból, húsból áll; a másik energiából, emlékekből, hitből. De mindkettő egyformán valóságos. Örülök, amikor a tudomány és a hit egy pontban összetalálkozik. Nemrégiben olvastam egy cikket a The New York Timesban egy csapat neurológusról, akik egy önkéntes tibeti szerzetest „felszerszámoztak” egy nagy rakás elektródával, hogy az agyi folyamatait követni tudják. Látni szerették volna, tudományos szempontból mi is történik egy transzcendens elmével a megvilágosodás pillanataiban. Egy átlagos gondolkodó ember elméjében gondolatok felhője kavarog elektromos impulzusok formájában, mely sárga és vörös felvillanások formájában jelenik meg a szkenneren. Minél ingerültebb vagy szenvedélyesebb a kísérleti alany, annál mélyebb és forróbb vörös színben úszik a képernyő. Misztikusok a világ minden tájáról (és idejéből) arról mesélnek, hogy a meditáció folyamán az elme lecsillapodik, és az Istennel való végső egyesüléskor úgy érzik, kék fény sugárzik a koponyájuk közepéből. A jóga-tradíció ezt „kék gyöngynek” is nevezi, és minden istenkereső célja az, hogy erre rábukkanjon. A várakozásnak megfelelően, a tibeti szerzetes képes volt annyira lecsendesíteni az elméjét, hogy a monitoron sem vörös, sem sárga felvillanást nem lehetett észlelni. Ami azt illeti, ez az úriember végül az összes neurológiai energiáját egyetlen pontba gyűjtötte össze az agya kellős közepén, a képernyőn jól kivehető, apró, hideg, kék fénygolyóra emlékeztető formába. Épp ahogy azt a jógik leírták. Ez a kundalini sakti célja.
     A misztikus Indiában, akárcsak sok más samanisztikus tradícióban, általánosan elterjedt vélemény, hogy veszélyes dolog a kundalini saktival játszadozni felügyelet nélkül; a tapasztalatlan jógi szó szerint elvesztheti a fejét. Szükséges egy tanár - egy guru - jelenléte, aki végig segíti az embert ezen az úton, és a gyakorláshoz szükség van egy nyugodt, biztonságos helyre, lehetőleg egy asramra. Azt mondják, a guru érintése (akár a szó szerinti, fizikai érintése, akár egy természetfeletti, például álombeli találkozás során szerzett kapcsolat) az, ami kiszabadítja ezt az összetekeredett kundalini energiát a gerincoszlop tövéből, és elindítja felfelé, a Mindenható felé vezető úton. A kiszabadulásnak ezt a pillanatát saktipatnak, isteni beavatásnak nevezik, és ez a lehető legnagyobb ajándék, amit egy mester a tanítványának nyújthat. Az érintés után a tanítvány még hosszú évekig vándorolhat a megvilágosodás felé vezető ösvényen, de az utazás legalább megkezdődött. Az energia felszabadult.
     Én két évvel ezelőtt részesültem a saktipat beavatásban, még New Yorkban, amikor először találkoztam a Gurummal. A Catskillsben levő asramjában tartott egy hétvégi elvonulást. Az igazat megvallva, semmi különöset nem éreztem a beavatás után. Reménykedtem, hogy valami káprázatos találkozásban lesz részem Istennel, némi kék villámmal vagy profetikus látomással megfűszerezve, de amint gondolatban átvizsgáltam a testem, speciális hatások után kutatva, a világon semmi mást nem találtam, csak a szokásos éhségérzetet. Emlékszem, arra gondoltam, hogy biztosan nincs bennem elegendő hit, hogy ilyen igazán elvont dolgot, mint a kiszabadult kundalini sakti élményét, átérezzék. Végigfutott az agyamon, hogy valószínűleg túlságosan is a gondolataimban élek, inkább okos vagyok, mint intuitív, és az én áhítatosságomat majd inkább intellektuális és nem ezoterikus módon fogom fejleszteni. Majd imádkozom, könyveket tanulmányozok, érdekes elméleteken filózgatok, de minden bizonnyal nem fogom átélni azt a fajta mennyei gyönyört, amiről Szent Teréz tesz említést. Semmi gond. Ettől én még továbbra is nagyon szeretem az áhítatos gyakorlatokat. A kundalini sakti nem az én kenyerem, ennyi az egész. A következő nap azonban történt valami érdekes. Mindnyájan újból a Guru köré gyűltünk. Meditációs állapotba vitt minket, és én elaludtam (vagy valami hasonló állapotba kerültem), és egy álmot láttam. Az álomban az óceán partján álltam. A hullámok rémisztően hatalmasak voltak, és gyors ütemben zúdultak felém. Hirtelen feltűnt mellettem egy férfi. A Gurum mestere volt az - akit csak „Swamiji”-nak („szeretett szerzetesnek”) fogok nevezni a továbbiakban. Swamiji 1982-ben hunyt el. Csak az asrambeli fényképeiről ismerem. Még így, a fotókon is, számomra kissé ijesztőnek tűnik - túl hatalmas, túl erőteljes, túlságosan is heves. Nem is szeretek rá gondolni, és a tekintetét is kerülöm, ahogy a falakról rám mered. Túl nyomasztó az ürge. Nem az a fajta guru, akiért én odalennék. Nekem jobban bejön az én kedves, együtt érző, nőnemű mesterem, mint ez a már eltávozott (bár mai napig is féktelen) karakter. De most, az álmomban, Swamiji itt áll mellettem a parton, ereje teljében. Reszketek, mint a nyárfalevél. Rámutat a közelgő hullámokra, és szigorúan odalöki nekem: - Találjon ki valamit, ami megállítja ezt! - Rémülten előkapom a noteszom, és megpróbálok felvázolni valamiféle találmányt, ami megálljt parancsolna a hullámoknak. Tömör tengerparti védőgátakat rajzolok, meg csatornákat. De ezek mind csak ostoba kis próbálkozások - tudom jól, hogy semmi esélyem sincs. (Nem vagyok mérnök!) Érzem, amint Swamiji türelmetlenül, elítélően mered rám. Végül feladom. Egyik találmányom sem elég ügyes vagy erős ahhoz, hogy megállítsa azokat a hullámokat. Ekkor veszem észre, hogy Swamiji kacag. Ránézek erre az apró termetű, narancsszínű köntöst viselő indiai fazonra, aki kétrét görnyedve majd megszakad a röhögéstől - annyira nevet, hogy a szeméből folynak a könnyek. - Árulja már el, kedves gyermekem - mondja, és a kolosszális hullámokra, a végtelen, hatalmas, ringatózó óceánra mutat -, legyen olyan jó, és árulja el nekem, mégis hogy képzelte, hogy ön képes lesz megállítani ezt?
     A jógik szerint a tipikus emberi élmények során a legtöbben három különböző szint között mozgunk - az ébrenlét, az álom és az álom nélküli mély alvás szintjén. Létezik azonban egy negyedik szint is. Ez a szint az összes többi szint tanúja is egyben, az a szerves egységet alkotó tudatosság, amely összeköti a három másik szintet. Ez pedig csak az emberi tudatállapot negyedik szintjén, a turija állapotban valósítható meg.

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

El Viaje Definitivo

Hirtelen megéreztem, hogy megint a földön állok. Végignéztem magamon. Nem ölt meg a szövetséges! Még mindig egyben voltam. Saját magam voltam! Akkor tudtam, hogy sikerült. Végre megvan a szövetségesem! Ugráltam örömömben. Micsoda érzés! Micsoda jó érzés volt! Aztán körülnéztem, hol vagyok. Ismeretlen volt a környezet. Arra gondoltam, a szövetséges a levegőn át elragadott, s valahol nagyon messzire dobott le attól a helytől, ahol pörögni kezdtünk. Megkerestem a világtájakat. Úgy gondoltam, kelet felé lakom, ezért arra indultam. Még korán volt. Nem tartott túl sokáig a birkózásunk. Hamarosan járt útra találtam, s egyszer csak egy csomó ember jött szembe. Indiánok voltak. Mazatékoknak gondoltam őket. Körbevettek, s megkérdezték, merre tartok.

– Hazafelé megyek, Ixtlánba! – válaszoltam.
– Eltévedtél? – kérdezte valaki.
– El – feleltem.
– Miért?
– Mert nem arra van Ixtlán! Ixtlán az ellenkező irányban van!
– Mi is oda megyünk! – szólt valaki más.
– Nem tartasz velünk? – mondták mindannyian. – Van nálunk ennivaló!
Don Genaro szünetet tartott a mesélésben, s úgy nézett, mintha arra várna, kérdezzek.
– Na, és mit történt? – kérdeztem. – Velük mentél?
– Nem mentem – mondta. – Mert nem voltak igaziak. Ezt attól a perctől tudtam, amikor odajöttek. Volt valami árulkodó a hangjukban, a barátságosságukban, különösen, mikor arra kértek, hogy velük tartsak. Gyorsan kereket oldottam. Kiáltoztak utánam, könyörögtek, hogy menjek vissza. Hívásuk egyre kísértetiesebbé vált, de én csak rohantam tovább.
– Kik voltak ezek? – kérdeztem.
– Emberek – felelte metszőn. – Csakhogy nem igaziak.
– Mint a kísértetek – magyarázta don Juan. – Jelenések.
– Miután messzebb jutottam, magabiztosabb lettem – folytatta don Genaro. – Tudtam, hogy Ixtlán arra van, amerre megyek. Később két férfit láttam szembe jönni az úton. Ők is mazaték indiánnak tűntek. Rőzsével megrakott szamarat vezettek. Ahogy elmentek mellettem, odamotyogták: "jó napot". Én is köszöntem nekik, s mentem tovább. Úgy tűnt, nem figyelnek rám, csak mentek tovább. Lelassítottam, feltűnés nélkül hátra fordultam, és figyeltem őket. Folytatták útjukat, s nem érdekelte őket, mit csinálok. Igazinak tűntek. Utánuk futottam, s kiabáltam nekik, hogy várjanak meg.
Megfogták a szamarukat, s a két oldalára álltak, mintha a terhét védenék.
– Eltévedtem a hegyekben – szóltam hozzájuk. – Merre van Ixtlán?
Arra mutattak, amerre ők mentek.
– Nagyon messze van – mondta egyikük. – Azoknak a hegyeknek a túloldalán. Négy-öt napba fog telni, míg odajutsz.
Megfordultak, s tovább mentek. Úgy éreztem, igazi indiánok, s kérleltem őket, hadd csatlakozhassak hozzájuk.
Egy ideig együtt mentünk, aztán egyikük elővette az elemózsiáját és engem is megkínált. Volt valami szörnyen furcsa abban, ahogyan az ételt kínálta. Testem riadtságot érzett, így azonnal hátraugrottam, s ismét futásnak eredtem. Mindketten azt állították, hogy meghalok a hegyekben, ha nem tartok velük, s megpróbáltak rávenni, hogy visszamenjek. Az ő kérlelésük is igen csábító volt, de én futottam onnan, ahogy csak tudtam.
Tovább mentem. Akkor már tudtam, hogy jó úton vagyok Ixtlán felé, s azok a jelenések csak el akartak engem téríteni.

Még nyolccal találkoztam; ezek már bizonyára tudták, hogy az elhatározásom rendíthetetlen. Az út mentén álltak, s könyörgő szemmel néztek rám. A legtöbben még élelmet és egyéb, állítólag eladásra szánt dolgokat is kitettek, mintha ártatlan, út menti kereskedők lennének. Meg se álltam, rájuk se néztem.

Késő délutánra egy ismerősnek tűnő völgybe érkeztem. Valahonnan ismertem már. Azt hittem, már jártam ott, de ha így volt, akkor valójában Ixtlántól délre voltam. A táj kiemelkedő jellegzetességeit fürkésztem, hogy eligazodjak, s útvonalamat is kiigazítsam, amikor egyszer csak feltűnt egy kecskéit vigyázó indián pásztorfiú. Úgy kétévesforma lehetett, öltözete ugyanolyan, mint az enyém volt az ő korában. Egykori önmagamra emlékeztetett, amikor atyám két kecskéjére vigyáztam.
Figyeltem egy darabig. Magában beszélt, amint én is annak idején. Értek a kecskepásztorkodáshoz, meg tudtam hát állapítani, hogy nagyon ügyesen végzi a dolgát. Alaposan és elővigyázattal. Nem kényeztette a kecskéit, de nem is volt velük kegyetlen.
Elhatároztam, hogy beszélek vele. Amikor hangosan megszólaltam, felugrott, egy párkány felé rohant, a sziklák mögé bújt, és onnan kandikált elő. Úgy tűnt, bármikor kész futásnak eredni, s menteni az életét. Tetszett nekem ez a fiúcska. Félt ugyan, de mégis talált arra időt, hogy a kecskéit kiterelje a látókörömből.
Hosszú ideig beszéltem vele: elmondtam, hogy eltévedtem, és nem tudom, merrefelé van Ixtlán. Megkérdeztem, hogy hívják a legközelebbi helységet, s válasza az volt, amit vártam. Ennek igen megörültem. Rájöttem, nem tévedtem el, s azon morfondíroztam, micsoda ereje lehet ennek a szövetségesnek, hogy egy szemvillanás alatt ilyen távolságokra hurcol.
Megköszöntem a fiúnak a segítséget, s tovább indultam. Feltűnés nélkül előjött a rejtekhelyéről, s egy alig kivehető ösvény felé terelte állatait. Úgy tűnt, ez az ösvény lefelé vezet a völgybe. Utána szóltam, és ezúttal nem eredt futásnak. Elindultam felé, s mikor túl közel értem hozzá, a bozótba ugrott. Megdicsértem az elővigyázatosságáért, s még néhány kérdést feltettem neki.
– Hová vezet ez az út? – kérdeztem.
– Lefelé – felelte.
– Te hol laksz?
– Ott lenn.
– Sok ház van ott lenn?
– Nem, csak egy.
– És hol a többi?
A fiú a völgy túloldala felé mutatott a korához illő közömbös kézmozdulattal. Aztán a kecskéivel elindult lefelé.
– Várj egy kicsit! – szóltam a fiú után. – Fáradt és éhes vagyok. Vigyél el a családodhoz!
– Nincs nekem senkim – felelte a fiú, s ez kissé megütött. Nem tudom miért, de a hangja elbizonytalanított. A fiú észrevette habozásomat, megállt, s felém fordult.
– Senki sincs most nálunk – mondta. – Nagybátyám elment, a felesége meg a földeken van. Van jó sok élelmünk! Van bőven! Jöjjön velem!
Szinte elszomorodtam. A fiúcska is kísértet volt! Hanglejtése, mohósága elárulta. A jelenések tőrbe akartak csalni, de én nem riadtam meg. Egész testem még mindig zsibongott a szövetségessel való mérkőzéstől. Dühös szerettem volna lenni a jelenésekre, vagy a szövetségesre, de valahogy képtelen voltam úgy feldühödni, ahogy azelőtt. Feladtam hát a próbálkozást. Majd el akartam szomorodni, mert olyan aranyosnak találtam a fiúcskát, azonban ez sem sikerült. Így ezt is feladtam.
Váratlanul rájöttem, hogy van szövetségesem, s a kísértetek semmit sem tehetnek velem. Követtem a fiút az ösvényen. Más jelenések is előugrottak innen-onnan, s megpróbáltak szakadékba buktatni, de akaratom erősebb volt náluk. Észrevehették ezt, mert egy idő után abbahagyták a zaklatást. Végül már csak egyszerűen odaálltak az utam mellé; egyik-másik néha felém vetette magát, de akaratommal megállítottam őket. Végül teljesen felhagytak üldözésemmel.

Don Genaro hosszú csendbe merült. Don juan rám nézett.
– És akkor mi történt, don Genaro? – kérdeztem.
– Tovább mentem – mondta tárgyilagosan.
Úgy tűnt, befejezte történetét, s nincs több hozzáfűznivalója. Megkérdeztem, honnan tudott kísértet-voltukra következtetni abból, hogy étellel kínálták.
Nem felelt. Tovább érdeklődtem, s megkérdeztem, hogy szokás-e a mazatékok között letagadni az élelmet, vagy különösen sok figyelmet fordítani az evéssel kapcsolatos dolgokra.
Azt felelte, hogy a hangszínük, a mohóságuk, hogy kicsalják, s ahogyan az élelemről beszéltek, mind árulkodó jelek voltak – ezek észrevételében szövetségese segített. Ugyanis magától sohasem vette volna észre ezeket a sajátosságokat.
– Szövetségesek voltak ezek a kísértetek is, don Genaro?
– Nem. Emberek.
– Emberek? Az imént mondtad, hogy csak jelenések voltak!
– Azt mondtam, nem voltak valódiak. Miután a szövetségessel találkoztam, semmi sem volt többé valóságos.
Hosszú csend telepedett ránk.
– Mi volt a történet végeredménye, don Genaro? – kérdeztem.
– Végeredménye?
– Arra gondolok, hogy mikor és hogyan értél el végül Ixtlánba?
Egyszerre kezdtek hahotázni.
– Hát ezt érted te végeredmény alatt – jegyezte meg don Juan. – Mondjuk így: Genaro útjának semmiféle végeredménye nincs. Soha nem is lesz! Genaro még mindig útban van Ixtlán felé!
Don Genaro átható tekintettel pillantott rám, majd elfordította a fejét, és a messzeségbe bámult, dél felé.
– Sohasem érek el Ixtlánba – jelentette ki; hangja, bár szilárd volt, elhalkult, szinte csak mormogott. – De belül úgy érzem... néha úgy érzem, hogy már csak egy lépésnyire állok tőle, mégsem érek oda soha. Utazásomon még a táj rég jól ismert jellegzetességeit sem találom már. Már semmi sem az, mint azelőtt.
Don Juan és Don Genaro egymásra néztek. Volt valami igen szomorú a nézésükben.
– Ixtláni utam során csak kísértet-utazókkal találkozom – mondta halkan don Genaro.
Don Juanra néztem. Nem értettem, mit akart ezzel mondani don Genaro.
– Mindenki, akivel csak Genaro találkozik ixtláni utazása során, múlékony lény – magyarázta don Juan. – Itt vagy például te. Te is kísértet vagy érzéseid, mohóságod olyan, mint az embereké. Ezért mondja, hogy csak kísértetekkel találkozik ixtláni útja során.
Hirtelen ráébredtem, hogy don Genaro ixtláni útja csak metafora.
– Ixtláni utazásod akkor nem is valóságos – jelentettem ki.
– De az! – válaszolt Genaro. – Az utazók nem valóságosak!
Feje biccentésével Don Juan felé mutatott, s hangsúlyozottan kijelentette:
– Ez az egyetlen, amelyik valóságos. Csak akkor valóságos a világ, ha vele vagyok.
Don Juan elmosolyodott.

– Genaro azért mesélte el neked ezt a történetet – szólt don Juan –, mert tegnap megállítottad a világot, sőt, szerinte láttál is, de olyan süket vagy, hogy észre sem vetted. Én folyton mondom neki, milyen különös vagy, és előbb-utóbb látni fogsz. Mindenesetre, amikor legközelebb találkozol a szövetségeseddel, ha sor kerül erre, birkóznod kell majd vele, és meg kell szelídítened. Ha túléled a megrázkódtatást – márpedig ebben biztos vagyok, hiszen erős vagy, és harcosként élsz már egy ideje – ismeretlen földön találod majd magadat. Első dolgod, mint valamennyiünknek, természetesen az lesz, hogy hazaindulj Los Angelesbe. Csakhogy Los Angelesbe nem lehet visszamenni. Amid ott maradt, az örökre elveszett. Ekkorra már persze varázsló leszel, de ez nem segít; ilyenkor mindnyájunknál csak az számít, hogy minden, amit szeretünk, amit gyűlölünk, amit kívánunk – elveszett. Az ember érzései mégsem tűnnek el és nem is változnak meg, elindul hát hazafelé a varázsló, tudván, hogy soha nem jut az otthonába, tudván, hogy nincs olyan erő a földön, még a halála sem, amely visszaadná neki a helyet, a dolgokat, az embereket, akiket szeretett. Ezt mondta el neked Genaro.
Don Juan magyarázata valóságos katalizátorként hatott rám: don Genaro történetének teljes hatása akkor taglózott csak le, amikor saját életemhez kezdtem kapcsolni történetét.
– Mi lesz azokkal, akiket szeretek? – kérdeztem don Juantól. –Mitörténik majd velük?
– Mind hátramaradnak – felelte.
– Sehogyan sem szerezhetem őket vissza? Mi van, ha megmentem őket, s magammal viszem?
– Nem lehet. A szövetségesed kiragad, és egymagadban ismeretlen világokba pörget.
– De Los Angelesbe visszamehetek, nem? Buszra szállhatok, vagy repülőre, s odamehetek. Los Angeles még mindig létezni fog, nem?
– Hát persze – mondta nevetve don Juan. – Akárcsak Manteca, Temecula meg Tucson.
– Na és Tecate – tette hozzá don Genaro nagy komolyan.
– És Piedras Negras meg Tranquitas – mondta don Juan mosolyogva.
Don Genaro még több nevet sorolt fel, és don Juan sem maradt el tőle; egészen belemelegedtek abba, hogy a lehető legmulatságosabb és leghihetetlenebb város- meg faluneveket sorolják fel.
– Ha a szövetségessel pörögsz, megváltozik a világról alkotott fogalmad – közölte don Juan. – Minden ettől a fogalomtól van, ha ez átalakul, maga a világ is megváltozik.
Emlékeztetett egy költeményre, amit egyszer felolvastam neki, és arra kért, szavaljam el. Egy-két szót idézett az elejéből, s eszembe jutott, ahogyan egyszer Juan Ramon Jimenez verseit olvastam fel neki. Az El Viaje Definitivo (A végső utazás) című versre gondolt. Elszavaltam.

...És elindulok. De maradnak a madarak, dalolva,
s kertem is marad a zöld, fával,
a kutacskával.
Lesznek még délutánok, mikor kék s békés az ég,
és harangok kondulnak majd a toronyból,
ahogy ma délután is.
Elmúlnak majd, akik szeretnek,
s a város minden évben új életre nyílik.
De a szellemem mindig nosztalgiával vándorol majd
vissza, a virágoskert ama rejtett sarkába.

– Erről az érzésről beszélt Genaro – mondta don Juan. – Aki varázslónak készül, szenvedélyesnek kell lennie. A szenvedélyes embernek földi javai, s kedves dolgai vannak – ha más nem, az ösvény amelyet tapos. Éppen ezt fejezte ki Genaro ezzel a történettel. Genaro Ixtlánban hagyta a szenvedélyét: az otthonát, az övéit, mindent, ami számított neki. Most az érzéseiben vándorol arra, s néha már, mint mondta, kis híján Ixtlánba ér. Ez mindannyiunkra igaz. Genarónak ez Ixtlán, neked Los Angeles, nekem pedig...
Nem akartam, hogy don Juan magáról meséljen. Szünetet tartott, mintha olvasta volna gondolataimat.
Genaro sóhajtott, s a költemény első sorait így fogalmazta át:
– És elindultam. De maradtak a madarak, dalolva...
Egy pillanatig úgy éreztem, hogy mindhármunkat elönt a szenvedés és a leírhatatlan magány hulláma. Don Genaróra néztem, hiszen szenvedélyes ember lévén, sok minden köthette a szívét, s mindent, ami számított neki, hátrahagyott. Tisztán érzékeltem, hogy emlékezetének ereje mindjárt szökőárszerűen megindul, és don Genaro a sírás küszöbén van.

Gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Don Genaro szenvedélyétől, fenséges magányától sírhatnékom támadt.
Don Juanra néztem. Ő is rám meredt.
– Csak harcosként maradhatunk életben a tudás útján – jelentette ki. – A harcos művészete az, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetét az emberlét csodálatosságával.
Mindkettőjüket külön megszemléltem. Szemük világos és tiszta volt. Mindent elborító nosztalgiahullámot idéztek meg, s amikor úgy tűnt, szenvedélyes könnyekben törnek ki, megállították a szökőárat. Azt hiszem, egy pillanatra láttam. Óriási, megmerevedett hullámként láttam magam előtt az ember magányosságát, amit egy metafora láthatatlan fala tartott vissza.
Rettentő szomorúságom itt mámorba csapott át. Átöleltem őket.
Don Genaro mosolyogva fölállt. Don Juan is fölállt, a kezét finoman vállamra helyezte.
– Most itt hagyunk – mondta. – Tedd, amit jónak vélsz. A szövetséges ott vár rád, annak a síkságnak a szélén.
A sötét, távoli völgy felé mutatott.
– Ha úgy érzed, nincs itt az időd, ne menj még el a találkozóra – folytatta. – Semmit sem nyerünk, ha erőltetjük a dolgot. Légy kristálytiszta és halálosan biztos magadban, ha életben akarsz maradni.
Don Juan elindult, vissza sem nézett. Don Genaro néhányszor visszafordult, kacsintott és intett a fejével, hogy menjek. Néztem őket, ameddig el nem tűntek a messzeségben, majd visszamentem a kocsimhoz, és begyújtottam a motort. Tudtam, hogy még nem jött el az időm.

(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás)

Maradj fölösleges!

Ha megkérdezel, melyik az a lap a tarokk-kártyában, amelyet legjobban szeretek, azonnal felelek: A Bolond.

Hogy mit jelent, inkább sejtem, mint tudom. Bár jó pillanataimban én is Bolond vagyok.

A Bolond lehet naiv gyerek vagy infantilis hülye - de lehet bölcs is.

Hamvas azt mondja, Bolond az, aki „nem számít", mert kívül áll az emberi játszmákon, amelyeket a hatalomszomj irányít.

A Bolondnak nincs énje.

Fogorvosomnak, ha nagy beavatkozásra készül, csak azt mondom a hátrabillentett székben:

- Doktor úr! Én csak arra kérem, mondja meg, hogy körülbelül meddig tart az egész!... Én addig elmegyek, és ha készen van, visszajövök!... Maga csak nyugodtan dolgozzon, fúrjon, véssen, faragjon a számban, és ha szüksége van rám, szóljon, és itt leszek!

És ez tényleg így történik.

Ilyenkor a számmal és a fogsorommal nem vagyok teljesen azonos.

Mintha nem is az enyém lenne.

(Meg tudom tenni, mert a szám érzéstelenítve van, s ez csupán egy pszichológiai mutatvány.)

Ha szomorú vagyok, rá tudok nézni a szomorúságra úgy, mintha valaki ottfelejtette volna. Egy idegen batyu. Tudom persze, a józan eszemmel tudom, hogy nekem most szomorkodnom kellene, de nem teszem, mert nem az enyém. Csak akkor lesz az enyém, ha az én-em azonosul vele. Akkor lesz az „én szomorúságom" - de mivel az én-em éppen nincs itthon, mert szabadságra küldtem, nincs, aki ezt a szomorúságot átvegye.

Ez a Bolond.

A kártyán éppen egy mély szakadék felé tart, és boldogan táncol, vállán batyu, minden vagyona, és egy mérges kutya a nadrágjába harap, de ez sem érdekli. Veszélyben van, de ő fütyörészik. Nem érdekli a halál.

Nem félti a nadrágját, mert nem az övé - és nem félti az életét sem, mert nincs aki meghaljon benne.

- Maga nem él a földön! - mondta egyszer a marxista professzorom.

És igaza volt.

A Bolond száma a Nulla.

Titokzatos szám.

Lehet semmi - de ha az egyes után írod, tíz lesz belőle.

Néhány „semmit" hozzáírnak a bankszámládhoz, és dúsgazdag ember leszel.

„Bolond" volt a drága jó öreg Dóra néni.

Zsidó volt, de nem járt templomba. Egyszer azonban húsvétkor mégis csak fölkerekedett, felöltözött szépen, felvette a virágdíszes, tollakkal, mütyürökkel díszített fekete kalapját, fehér csipkeblúzát és fekete cérnakesztyűjét - és elment a Dohány utcai zsinagógába, imádkozni.

Nagy tömeg volt, persze, s mivel nem volt előjegyzett helye, nem tudott bejutni.

- De elöl vannak még üres székek! - mondta az ajtóban álló férfinak.

- Nincsenek.

- De látom! Innen látom, uram!

- Azok ott mind bérelt helyek, asszonyom. Dóra néni feldühödött, és azt mondta:

- Ide hallgasson! Én magukhoz soha többé nem jövök!... Mondja meg a főrabbinak, hogy átmentem a bazilikába!

Át is ment. És oda járt, élete végéig. Imádkozta a mi-atyánkot és a hiszekegyet, nyelvére vette a szent ostyát, és rendszeresen gyónt is.

Mindent elmondott a papnak, őszintén, csak azt az egyet nem, hogy ő nem római katolikus, hanem zsidó.

Nem kérdezték, s ő ezt lényegtelennek tartotta.

Arról sem beszélt, hogy hálószobájában egyetlen „szent kép" van: egy táncoló, fuvolázó Krisna, vidám szeretőivel, a nagy mellű gopikkal. Egy kopasz fiatalembertől kapta, amikor beállt közéjük táncolni a Rottenbiller utcában, és vidáman rázta velük a csengettyűket. „Imádok - mondta - színes hálóingben táncolni!"

Mert kapott az egyiktől egy ilyen hacukát, és a homlokára piros pöttyöt festettek, a rúzsával.

„Hare Krisna, Hare Mózes, Hare Krisztus, Hare Dóra!" - énekelte Dóra néni a sáfrányszínű forgatagban, olyan önfeledten, hogy néhányszor vissza kellett tolni a kilazult műfogsorát. Még a cipőit is levetette; harisnyában táncolt az utcán.

- Ezt a képet nagyon szeretem, mert olyan vidám rajta ez az édes Krisna! - mutatta büszkén az ágya fölötti színes szentképet.

-  Dóra néni - kérdeztem. - Mit szól az Isten, hogy maga ennyiféle helyre jár imádkozni?

-  Isten?! - Sokdioptriás szemüvege mögött óriásivá tágult sötétkék szembogara.  - Isten  az  nincs  ott!...

Az itt van! - és keszeg, csontos mellére mutatott. - Bárhová megyek, én viszem magammal, mindenhová. Örüljenek, ha jövök!

Amikor meghalt, bizonyára nevetve nézte a túlvilágról, hogy sem rabbi, sem pap nem temette el őt. Senki nem vállalta, csak Winter Béla elvtárs, cipész, a lakóbizottság kommunista elnöke.

Bár párttag sem volt a néni, csak egy bölcs ember.

Az sem véletlen, hogy ez a primitív szónok, akinek pocsék beszédtechnikája volt, és arról az űrről akart beszélni, amit Dóra néni gazdag lényének hiánya hagyott bennünk, lakókban, azt mondta:

- Az a zűr, amit magad után hagytál, örökké itt marad, közöttünk.

Ilyen a tarot „Bolond"-ja.

Nem tartozik sehová.

Amikor elindultam az írói pályámon, azt írtam az íróasztalom fölé: Maradj fölösleges!

Így aztán soha senkihez nem tartoztam. Sem párthoz, sem szövetséghez, még valláshoz sem. Szeretek templomba járni, még akkor is, ha télen hideg van benne. Mindegy, melyik templomba. Nemcsak napközben ülök néha a padsorok közé, hanem akkor is, ha istentisztelet van. Együtt imádkozom a hívekkel. Az istenélmény más és más hangulatával találkozom a református, a baptista, a katolikus, az evangélikus templomokban, vagy az évezredek ősi világát idéző zsinagógában.

Úgy vagyok, mint Dóra néni: ha a más vallású embereket nem kell hivatalból megvetnem és gyűlölnöm, én minden hitvilágban megtalálom a fölfelé vezető ösvényt.

De ez bennem van - önmagamban.

Ha jó állapotban vagyok, úgy élek, mint a részegek. Szemmel nem láthatóan és műszerrel kimutathatatlanul, de egy kicsit a föld felett lebegek.

Szeretek létezni.

Még a fogorvosnál is.

(Ott azért nem annyira...)

Élvezem a hóesést, a hideget, a meleget, a tengert és a hegyeket.

A temetések nem borzasztanak. A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha-sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét épp olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás. Jó illat van a temetőkben, és az emberek utólag szeretik egymást.

Nem tudok elképzelni nyugodtabb és igazságosabb pillanatot, mint amikor egy „nagy ember"-t vagy egy gazdagot temetnek.

Ott fekszik szépen, nyugodtan, szegényen és kis emberként, mellén összetett kezekkel. Végre nem kell neki loholni és igyekezni - pihen.

Még az arca is kisimult.

Halálunkban megszépülünk - vetted észre?

Ha kórházba kerülök, hamar otthon érzem magam.

Könnyen szerzek barátokat idegenek között.

A Bolond a Nulla, aki „nem számít".

A szabad ember.

A Bolond úgy látja, hogy minden ember rögeszmés. Rögeszmés az, aki azt hiszi, hogy csak neki van igaza: a többiek vagy tévednek, vagy hazudnak. A Bolond úgy látja, hogy mindenki tele van mániával, félelemmel, önzéssel, vaksággal, nagyot akarással, sóvárgással, elvekkel, szüntelen önigazolással - valami mindig kell nekik, és ezért odadobják a szabadságukat.

A Bolondot nem lehet megbántani. Legfeljebb azt mondják neki: te bolond vagy!

De ezt ő úgyis tudja magáról.

A Bolond kétféleképpen látja az embereket.

Az egyik: hogy a maga módján mindenkinek igaza van.

A másik: hogy senkinek sincs igaza.

Ez lényegében ugyanaz.

Nincs különbség.

Olyan, mintha azt mondanád, hogy a végtelenül sok egyenlő a nullával.

„A rend: a rendetlenség végösszege" - mondja a kínai.

Nincs olyan őrület, amelyben a Bolond ne tudna eligazodni.

Tudja, hogy amíg a többiek nem lesznek hozzá hasonló bolondok, két erő irányítja őket.

Az egyik a mohó önzés. A birtoklási vágy.

A másik a vak hatalomszomj.

Ezt persze különféle ideológiai köntösökbe csomagolják. Az izmusok, a hitek, a történelmi és filozófiai eszmék és világnézetek nem egyebek, mint jelmezek és maszkok. A Bolond ismeri az emberiség hatalmas jelmeztárát. Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nemcsak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalában nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él.

Ilyenkor ölni képes.

A hite nevében, persze.

Az eszméi nevében.

Ezt hívják pártcsatának, ideológiai vitának vagy vallásháborúnak.

Egyik sem azt mondja, hogy kell a pénzed, a hatalmad, az országod és a feleséged - hanem azt, hogy „az én egyedül igaz ideológiám nevében téged most szépen és nemesen és hősiesen megöllek".

Egyetlen történelmi kor sem arról szólt, mint aminek vélte, s főleg hirdette magát. (Lásd: Az ember tragédiája.)

A Bolondok így látják.

A rabbik, akik Isten nevében elítélték Jézust, nem voltak istenhívők. A keresztény középkor nem volt keresztény, a kommunizmusban nem volt kommunizmus.

Ma nincs „demokrácia" - nem is lesz soha.

Minden beszélés: mellébeszélés.

A Bolond tiszteletben tartja a hazugságot.

Bólogat. Nem azért, mert bárkivel egyetért, vagy bármit is tagad, hanem ezért, mert tudja, hogy ennek az emberi színjátéknak, melyet itt rendezünk a földön, nincs igazi valósága.

Egy véres vitában egyetlen oldalnak sincs „igaza" - mert az igaz középen van.

Nem a kettő között, kiegyezéses fele-fele alapon - hanem ott, ahol nincsenek ellentétek, csak az isteni teljesség van.

Az igazság nem a forgó kerék peremén, a két véglet valamelyikén - hanem a közepén van.

A tengely körül forog a lét.

Teljesen mindegy, hogy egy ringlispílen melyik lóra vagy hintába ülsz: mindegyiket a Közép forgatja.

A Bolond ott lakik.

És derűsen és sajnálkozva figyeli a pörgő világot, melynek egyre jobban recsegnek az eresztékei.

A Bolond tudja, hogy az ő országa nem e világból való.

Úgy él itt a földön, mint egy átutazó, vagy egy követségi alkalmazott a gyarmatokon, aki tiszteletben tartja a bennszülöttek hiedelmeit.

De nem akar senkit sem „leleplezni".

Pláne meggyőzni!

Nem „foglal állást", és nem avatkozik a helyi lakosság ügyes-bajos dolgaiba, nem vesz részt a szüntelen zavargásokban és vitákban - mert tudja, hogy itt minden eszme: rögeszme.

Ha valaki Napóleonnak képzeli magát, a Bolond nem világosítja föl, hogy ő nem az. Nemcsak azért, mert ez veszélyes lehet, és az őrült úgyse hinne neki, és lelőné, hanem azért is - és ezt jól értsd meg, ha a Bolond fejével akarsz gondolkodni! -, mert ő még az igazi Napóleont sem tartja egészen Napóleonnak! Száműzötten, Szent Ilona szigetén, amikor már kihullottak a fogai, gyomorpanaszai voltak, csúnyán elhízott, rossz leheletű, impotens roncs lett, amikor a világ elfelejtette, és neve szitokszóvá vált, ő is kezdte már kapiskálni, hogy ezzel a napóleonsággal valami baj van.

Rájött, hogy egy téves eszme áldozata volt. Csak nem tudta azt mondani, hogy „Főorvos úr, kérem, tessék engem hazaengedni, de lehetőleg ne Párizsba, ahol utálok már lenni, hanem vissza Korzikára, az anyukámhoz, mert én fölébredtem, kérem szépen! És nekem ott volt utoljára jó." Ezt nem tudta elgondolni sem, mert a világ még ebben a pisis emberi roncsban is a régi szerepét látta. A franciák gőgös emlékezetében még mindig a dicsőséges őrült él, és nem az a szerencsétlen, vesztes ember, aki valójában volt.

És ha valaki manapság Napóleonnak hiszi magát, rögtön a dicső plakátfigurát rántja magára - két ujját büszkén a mellényébe dugva -, mert annyira még egy őrült sem őrül meg, hogy csóró, szerencsétlen, vesztes embernek képzelje magát.

Ennyire azért nem hülye senki.

A Bolond istene - mint Dóra nénié - a szívében él.

Bárhová megy, bármilyen világba csöppen: jön vele.

Istenéhez külön drótja van - s ezt a jókedve és szabadsága tartja karban.

Tudja, hogy ami nem szabadság, az nem is lehet igaz.

„Közösség ott van - mondta az elüldözött, magányos és elfelejtett Hamvas Béla -, ahol én vagyok."

Ő egyedül.

Tiszapalkonyán, egy anyagraktárban, ahol dolgozott, ott volt a szép és értelmes Magyarország. És amikor áthelyezték máshová, vagy Szentendrére menekült kertészkedni, vitte magával a hazáját.

Mint Dóra néni.

„Közösség - mondta - ott van, ahol én vagyok."

Ez a Bolond.

(Müller Péter: Varázskő)