A száraz,
előzékeny kedvesség maszkja mögött maradva hamar hozzászokhatunk a
vérszegény, fertőtlenített kapcsolatokhoz, amelyekről könnyen azt
hihetjük, hogy igazi, emberi kapcsolatok. Hogyha semmi mást nem ittunk
még, csak Coca Colát, eltölthetjük az egész életünket úgy, hogy el sem
tudjuk képzelni, hogy érdemes lenne megkóstolni a bort is.
Tizenöt év alatt jól kiismertem az üzletemberek vagy kollégák közötti hivatali udvariasságo
Mindnyájan össze vagyunk forrva. Az egész emberiség sorsa az emberek egymás közötti kapcsolatain áll vagy bukik. Mi azonban nem értjük ezt. Amennyiben nem javítunk pavlovi reflexeinken, képtelenek leszünk szembenézni ezzel a korszakkal, amelyben az emberiség még mindig minden erejével azon van, hogy kizsákmányoljon, legyőzzön, zsarnokoskodjon. Hogy felhalmozza a lehető legtöbb dolgot, nem törődve a következményekkel. És hogy azok kárára éljen, akiknek se segítségük, se pénzük nincsen.
(Yehudi Menuhin)
Az informatika korában egyre több ember kommunikál, egyre gyorsabban és egyre rosszabbul. Mind több ember szenved a magánytól, meg nem értettségtől, a fogódzók elvesztésétől, az értelmetlenségtől. Kapcsolataink megszervezése és működtetése még mindig sokkal előbbre való azok minőségénél. Nincs időnk megérteni egymást, de a meg nem értésére mindig jut idő. Nagyon sokan belefáradtunk már, hogy képtelenek vagyunk ténylegesen kifejezni önmagunkat, és hogy nem igazán hallgatnak és értenek meg bennünket. Mai eszközeinkkel rengeteg információt cserélünk ugyan, mégis mintha a
valódi kifejezés és hallgatás terén fogyatékosak lennénk. Az ebből fakadó tehetetlenségből rengeteg félelem születik, amelyek előhívják a régi jó védekező reflexeket: a fundamentalizmust, a nacionalizmust, a rasszizmust.
A technológia lenyűgöző diadalmenetet folytat, lehetőségünk nyílik a világméretű kommunikációra, s ennek köszönhetően az etnikumok, embertípusok, vallások, divatok, politikai és gazdasági modellek teljesen új módon fonódnak össze és keverednek. Mindeközben nem kockáztatjuk-e azonban azt, hogy titokban hiányozni fog valami bensőséges és igaz dolog, valami, ami olyan fontos, hogy minden más kutatás könnyen reménytelenné válhat nélküle: a kapcsolat? Az emberi lény emberi lénnyel való igazi találkozása, játék, álarc nélkül, élősködő félelmeink, előítéleteink nélkül, amikor nem nehezedik ránk kondicionálásaink, régi reflexeink súlya, és kiszabadulhatunk telefonjaink, tévéképernyőink és virtuális képeink világából.
Megtanultuk, hogyan legyünk bölcsek és ésszerűek, hogyan döntsünk jól és átgondoltan, hogyan elemezzünk, kategorizáljunk, címkézzünk fel mindent, és helyezzünk el szépen elkülönülő fiókokban. Mesterré képeztük magunkat a logika és az érvelés terén, és gyermekkorunk óta a dolgok intellektuális megismerését stimuláljuk, gyakoroljuk, finomítjuk, árnyaljuk.
Érzelmi megértésünk ezzel szemben csak kevéssé vagy egyáltalán nem kapott biztatást, ha éppen nem volt nyíltan elbátortalanítva. A szív átalakulása az érzelmi megértésből fakad, azaz, az időben megszerzett tapasztalatból és gyakorlatból. Az intellektuális megértés önmagában nem elég. Meglehetősen el vagyunk vágva tehát érzéseinktől, ám a szükségleteinktől szinte teljesen. Ha elvágjuk magunkat a szükségleteinktől, annak valaki - mi magunk vagy a másik - fizeti meg az árát.
Az univerzumban minden mozog és találkozik. Teremtő mozgás ez. Egyre inkább hiszek benne, hogy az alapvető hiány, amelytől sokan szenvedünk: hiányzik a tápláló jelenlét, amely a valódi kapcsolatból születik. Egyszerre szalasztjuk el a találkozást önmagunkkal és másokkal. Monológok szövődnek egymásba. Nincsenek találkozások: nem mondunk igazat, nem hallgatunk igazán. Lemaradunk egymásról. A hiányt munkával, szexel, hiperaktivitással, birtoklással, felelősségvállalások, kötelességek, fogalmak és gondolatok mögé rejtőzéssel próbáljuk elfedni.
Térjünk vissza az érzésre! Tegyünk különbséget az igaz érzések és az értelmezést hordozó érzések között.
Az empátia, más néven együttérzés azt jelenti, hogy jelenlétünket saját magunk, vagy a másik által megélt dolgokra irányítjuk. Alaposan áttanulmányoztam saját nyomorúságomat, és amint újra felbukkan, tovább tanulmányozom. Nem hárítom el többé úgy, mint régen, hogy rohanok, "csinálok valamit", emberekkel találkozom, elcsábítok valakit, aktivizálom, sőt, hiperaktivizálom magam abban, amit "szórakozásnak" nevezünk. Megállapítottam, hogy a fájdalomból való kijutás egyetlen módja, ha teljesen belehatol
ok. Amikor csak forgolódom körülötte, és megpróbálom minimalizálni ("biztos képzelődöm", "nem olyan nagy a baj", "holnapra elmúlik"), vagy bebetonozni magam ("nem sírunk", "előre kell tekinteni", "gondolj másra"), akkor azt hiszem, félreértettem, pedig éppen, hogy a középpontba helyeztem, és nem bírok kijutni belőle. A szenvedés fogja megrepeszteni a falat, az fog rést ütni rajta, az fogja elforgatni a titkos ajtó kulcsát, és egyúttal bejuthatok önmagam egy új, mély és váratlan terébe. Egy helyre, ahol jobban élvezhetem a belső könnyedséget és jó közérzetet, szilárdságot és biztonságot, ahonnan több jóakarattal és szelídséggel nézhetek önmagamra, másokra, a világra.
Egy beduin vezető mondta nekem egyszer: "A szomorúság olyan vírus,
ami nem él meg nálunk. Ha valaki szomorú, rögtön meghallgatásra és
vigaszra talál, így hamar visszanyeri jókedvét, hogy a többiekről gondoskodhasson."
Mindig
meglep a sivatagos vidékekre szervezett túrákon a sivatagban élő
emberek bensőséges kapcsolata. Olyan összetartást, egymáshoz
illeszkedést látok mindig a teve- vagy öszvérhajcsárok csapatában, amely
csodálattal tölt el. Úgy látom, miután emberpróbáló és minden
felesleges dologtól lecsupaszított körülmények között élnek, ki tudják
élesíteni tudatukat és szívüket - ezt hívom én bensőséges tudatnak. Ez a
fajta bensőséges tudat egymást kiegészítő elemekként gyűjti egybe a
méltóságot és alázatot, a függetlenséget és összetartozást, az
integritást és integrációt, a szabadságot és a felelősséget, az önmagunkkal való jelenlétet és a másokkal való együttlétet, az egyén tudatát és a világegyetem tudatát.
(Thomas d'Ansembourg: Elég a kedvességből, legyél igaz!)
Előfordul, hogy egy kő inogni kezd benned, majd inogni kezdenek a vele szomszédos kövek is. Egy faldarab, ami előtt már szinte sose jártál, hamarosan nem bír ellenállni a szél távoli nyomásának. Nézed a szanaszét szóródott köveket: nem tarthattak ki sokáig, hiszen eltökélt lassúsággal, de a feledés száraz gyomjai szétválasztották, a fáradtság szürke vizei pedig kivájták őket. Elég volt egy szellő, amely visszaküldte a köveket elemi különbözőségükbe. Hallgatod a leomlás utolsó visszhangjait. Hallod, amit mondanak: valaki távozott belőled, aki soha nem is lépett be oda. Lassan-lassan kihűl e romok szenvedélye, utolsó képességüket is elveszítik, hogy sajnálatot ébresszenek. Eltávolodsz, mert érzed a veszteségeid elhanyagolható nagyságát felmérő fény kifejezhetetlenségét.
(Christian Bobin)
