Upanisad történetek

Figyelemre méltó előadás-sorozat. Ez csak az egyik darabja, de érdemes mindegyiket meghallgatni. Az előadó Tenigl-Takács László.

"Az Upanisad történetek hat előadása révén a kedves érdeklődő betekinthet a Buddha korát megelőző, illetve az azzal egy időben kibontakozó bráhmanikus filozófia legfontosabb tanításaiba. Az elemzett szövegek az upanisadokból valók, melyek több fordításban is elérhetők már magyar nyelven, részint könyvalakban, részint az interneten. Az előadásokat Tenigl-Takács László, A Tan Kapuja Buddhista Egyház és Főiskola egyik alapítója, a Főiskola tanítója tartja."

A sorozat összes videója megtekinthető itt: https://www.youtube.com/playlist?list=PLYyOsbZGeg-oVCw2LBp9v64AdpmtumuME

Temérdek kincsek

Megnéztem Clooney új filmjét. Mert szeretem a jó sci-fit. Így ha kijönnek ebben a kategóriában egy filmmel, annak nagyon tudok örülni.

A történet faék-egyszerű. Semmi csavar, semmi váratlan. Ami mégis megfogott benne, az a látvány szépsége, és a meditatív lassúság és elmélyültség volt, amit én nagyon szeretek. Clooney játéka nagyon jó, remek színész. Semmi sem volt siettetve, nem kellett száguldani a film után sem értelmileg, sem érzelmileg, sem spirituálisan. Mert leginkább ez utóbbi volt az üzenet.

Elhangzik egy dal az űrben, Neil Diamond Sweet Carolinje. Talán ez volt a csúcspont, legalábbis számomra. Mert már a történet elején tudjuk, hogy a Föld, és azon minden élet haldoklik, csak napjai vannak hátra. Ahogy hallgattam ezt a fülbemászó zenét, az jutott eszembe, hogy egy ilyen katasztrófában nem csak a fizikai létformák semmisülnek meg, de minden más is: az is, ami szellemi, ami lelki. A kapcsolatok, az ezekben hordozott hatások és érzések. A tudomány, a vallások, a mítoszok és mesék, az istenek és emberek ezerrétegű színes világa. A dalok, az illatok, a kisgyerekek kacagása, a hópelyhek csillogása, a rózsafagylalt íze egy forró nyári napon, minden. Hogy mikor múlik, akkor döbbenünk rá, milyen gazdag az élet, minden király és mágnás kincsénél milliárdszor gazdagabb... És hogy minden létező magában hordozza ezt a temérdek kincset. Együtt hordozzuk, mindannyian, mert részei és részesei vagyunk egymásnak.

Nehéz leírni, mi minden kavargott bennem ezt a dalt hallgatva. Leginkább talán az, hogy minden mulandó, és nagyon törékeny. És épp ezért végtelenül értékes, mert minden szépség, ami csak van e világon, akár teremtett, akár alkotott, az időből kiragyogó örökkévalóság egy darabkája.

 

Adüton, a legrejtettebb szentély

Bort ittam szeretőm emlékére.

Mielőtt a szőlőt megteremtették volna,

lerészegedtem.

Azt mondják: bűnt ittál.

Abból ittam, amit bűn lett volna nem inni.

Még mielőtt születtem,

mámorban voltam tőle, 

és így maradok mindörökké, még akkor is,

ha csontjaim elporladnak.

 

(Ibn-al-Farid)

 

 

Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély. Az öröm nem az ész dolga, hanem a szívé. Ezért a régiek számára az emberben a legmélyebb nem az agyvelő volt, hanem a szív. A mézet, a madhut nem az ész sóvárogja, hanem az a szív, amely tudja, hogy van aranykor és paradicsom és üdv, ahogy van langyos szél és érett gyümölcs és ének és nevetés.

A szíveket felderíteni. A khasszidok azt tanítják, a mennyekben lévő imacsarnok kapui aszerint nyílnak vagy záródnak, hogy az ember milyen mélyen imádkozik, de amikor az öröm imája száll fel, a csarnok minden kapuja sarkig kitárul.

 

(Hamvas Béla)

 

 

Az ember szívében csengő legvégső dal nem más, mint Isten hívó szava.

 

(via Kagylókürt)

 

 

Óz, a varázsló

    A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett életszínvonalon él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az új szegénység, a jól táplált ember éhsége. Döntő szerepet játszik a jelenkor összes társadalmi betegségében, az alkoholizmustól és az étkezési zavaroktól kezdve a droghasználatig, a tizenévesek fegyveres ámokfutásaiig, a pornófüggőségig és az öngyilkosságig. Az atomizált, nukleáris család magányos hely, amikor pedig a nukleáris család megbukik, a modern egyén gyakran teljesen kapcsolatok nélkül marad és elidegenedik másoktól. Hasonlóképpen, a modern társadalmi változások sebessége olyan elhidegülést és érzelmi eltávolodást, valamint a társadalmi kohézió olyan szintű hiányát eredményezi, hogy az egyes emberek úgy érzik, idegen és kiismerhetetlen világban élnek, mintha értetlen külföldiek lennének ott, ami egészen tegnapig a saját földjük volt. Az effajta érzések és problémák olyan általánosak, hogy aligha kell e helyütt részletesen vázolnunk a kórképet – minden modern ember tudja, mi a magány –, a nyilvános fórumokon mégis nagyon ritkán hangzik el lényegbevágó meglátás ezekről a kérdésekről.

    Még kevésbé teszünk kísérletet arra, hogy megértsük a magányt mint spirituális problémát, és olyan összefüggésbe helyezzük, amely túllép a profán elméleteken és a szociológusok rögeszmés mennyiségi kutatásán.

 

 

Uwe Pfeifer Várakozók (Metróállomás) II.

 

    A kortárs Nyugat egyik legnyugtalanítóbb arculata a növekvő hajlandóság, hogy a spirituális vágyakozást és nyugtalanságot betegségnek, az agy működési zavarának tekintsék. Az ausztrál pszichiátriai társaságban nemrég komoly vita zajlott arról, hogy a vallási hitet mentális rendellenességnek minősítsék-e. Ahogy az egyik újság tudósítója megfogalmazta, azokat az embereket, akik az égben lakó láthatatlan barátokhoz beszélnek, csak a vallásnak nevezett divatjamúlt babona óvja meg attól, hogy elmebetegként kezeljék őket. Az ilyen elgondolások hátterében az az igazság áll, hogy a komoly spirituális törekvéseket tápláló ember egyre növekvő veszélyt jelent az ájult hedonizmusra, amit manapság arcátlan módon az emberi élet summum bonumaként és az emberi történelem beteljesedéseként népszerűsítenek. A sok pszichológiai tanácsadás célja lebeszélni a boldogtalanokat arról, hogy bármikor is túllépjenek a megelégedettség legföldhözragadtabb formáin. Igaz, hogy akinek nincsenek álmai, az soha nem csalódhat. De ez annyi, mint tagadni, hogy az emberi állapotnak létezik egy vertikális dimenziója, és feltételezni, hogy csak kenyéren – és felelőtlen szórakozáson – is eléldegélhet az ember.

    A modern ember Óz, a varázsló, összetöpörödött lélek egy hatalmas gépezetben. Ennek megfelelően sokszorosára növelte kommunikációs eszközeinek számát a mobiltelefonokkal, műholdakkal, e-mailekkel és SMS-ekkel, ezt követően azonban rájön, hogy nincs mit mondania, vagy nincs senki, akinek elmondhatná. Egyre kevésbé képes arra, hogy bármiféle valódi kapcsolatot teremtsen. Dúskál a külső eszközökben, de nincs benső valósága, amelyet megoszthatna. Nyüzsgő városaink atomizált egyénekből állnak, aki kevés és csak felületes kapcsolatban állnak a többiekkel. A pénzügyi nexus, ami a modern sürgés-forgást irányítja, minden emberi viszonyt lealacsonyít. Munkahelyünk bérrabszolgái vagyunk, otthon pedig a jelzáloghitelünk fontosabb, mint a házasságunk. Ha csapás ér minket az életben, híján vagyunk a szoros kapcsolatok kiterjedt hálózatainak, amelyek ilyenkor támogatón körbevennének, így tanácsadókhoz fordulunk, olyan emberekhez, akiknek óradíjat fizetünk, hogy a barátaink legyenek, éppen úgy, mint amikor – és ez voltaképpen a modern kapcsolatok mintapéldája – óradíjat fizetünk egy prostituáltnak, hogy tegyen úgy, mintha a szeretőnk lenne. A modernitás, megszabadulva minden mély és szertartásos kapcsolattól, például az elkötelezett szolgálat minden formájától, prostituált kultúrává válik, ahol az alkalmi üzlet az uralkodó kapcsolati viszony a legtöbb ember között a legtöbb esetben.

    A modern világ az ember mélységének megtagadása, ennélfogva pedig önbecsapás és paródia. Elég tíz percre bekapcsolni ma a televíziót, hogy megbizonyosodjunk róla, a modernitás első számú törvénye a sekélyesség olyan mérvű eluralkodása, hogy az már kényszerítő erejű legyen. Minden ösztönzés, ami kívül esik a fogyasztói kábultságon, fenyegetést jelent. Az elégedetlenkedők gyógykezelése, a normális emberi állapotok kórossá nyilvánítása szerves részét képezik a modern célkitűzésnek. A vallásos ösztön elnyomása és visszaszorítása szükségszerű eleme az elvilágiasítás programtervének. A modern technológia földi paradicsomában nincs mennyország, és bárkit, aki többre törekszik annál, ami kézzelfogható, téveszmésnek és gyengeelméjűnek tekintenek.

    Az utópisták úgy számolnak, hogy ha a világgazdaság az elkövetkező ötven évben továbbra is körülbelül évi három százalékkal bővül, akkor a Földön minden ember számára elérhetővé válik az amerikai középosztály mai életszínvonala. Az utópisták arról beszélnek, hogy megszűnik a szegénység, győzedelmeskedünk a betegségek felett, hosszabb lesz a várható élettartam, általánosan elterjed az írni-olvasni tudás, és a bolygó összes otthonában minden egyes férfi, nő és gyermek számára gombnyomásra elérhetővé válik majd az ingyenes kábeltévé ezer csatornával.

    De fel kell tennünk a kérdést, hogy mi lesz azután? Elsöprő bizonyítékunk van arra, hogy ezek a dolgok önmagukban sem most, sem a jövőben nem hoznak és nem is hozhatnak mély és tartós kielégülést az emberi lényeknek. Nyilvánvalóan él bennünk egy velünk született sóvárgás a transzcendens kapcsolat kialakítására, amit egy materialista utópia soha nem fog orvosolni. És a Napnál is világosabb, hogy a középosztálybeli amerikaiak messze nem a legboldogabb lények a világban. Súlyos bioszociális magányról, a velejáró összes társadalmi betegségről, és egyre fokozódó egzisztenciális nyomorúságról panaszkodnak. Amikor a videoklipekben látható bálványaik kiégnek a szextől, a kokaintól és a sorozatos válási traumáktól, a szcientológia, az ufó-kultuszok és a populáris kabbala felé fordulnak. A modern lelkület magányossága spirituális probléma, amit semmiféle bőség nem orvosolhat, a metafizikai sóvárgásra azonban egyelőre még nincs technológiai megoldás – a nyugtatószereken kívül.

Sebesen haladunk egy olyan világ felé, amelyben problémáink egészen leplezetlenül spirituális és nem materiális természetűek lesznek. 

 

Rodney Blackhirst (fordította: Laki Zoltán)

 

A teljes cikket az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóiratban olvashatjátok.