Nem, figyelj, ami történt az a következő volt: hazudtak neked, megetették veled a jó és a rossz fogalmait; beültették a szívedbe a tested iránti bizalmatlanságot és a szégyenérzetet magaddal, mint a káosz prófétájával szemben; utálatot keltettek molekuláris szerelmed iránt, elkábítottak a figyelmetlenséggel; a civilizációval és annak bitorló érzelmeivel untattak téged.
Ahhoz, hogy megszabaduljunk a történelem illuzórikus előjogaitól és bizonytalanságaitól, kőkorszakbeli legendás sámánokra és nem papokra van szükségünk, bárdokra és nem lordokra, vadászokra és nem rendőrségre, a paleolitikus lustaság gyűjtögetőire, akik gyengédek mint a vér, jelzésértékűen meztelenek vagy madárszerűre festettek, akik az óranélküli most és mindörökké, a kifejezett jelen hullámain egyensúlyoznak. A káosz közvetítői égő szemekkel figyelik mindazokat, akik képesek arra, hogy tanúbizonyságot tegyenek a közvetítők helyzetét, lux et voluptas iránti hitüket illetően. Csak abban vagyok éber, amit az őrültségig szeretek vagy vágyom rá – minden egyéb csupán felaprított bútor, hétköznapi ájultság, önbutítás, a totalitárius rendszerek aljas közönye, banális cenzúra és értelmetlen fájdalom.
A káosz megtestesítői úgy működnek, mint a kémek, a szabotőrök, az amour fou gyilkosai. A káosz megtestesítői nem öntudatlanok és nem önzők, hozzáférhetőek, mint a gyermekek, annyira viselkednek, mint a barbárok, őrülten megszállottak, munkanélküliek, érzékileg zavarodottak, farkasangyalok, a kontempláció tükrei, virágszeműek, jelek és jelöltek kalózai.
Az egyház-állam-iskola-gyár, a paranoiás monolitok közti repedésekben mászkálunk. Állatias nosztalgia választott le minket a törzsről; elveszett szavakat, képzeletbeli bombákat bányászunk.
Az utolsó lehetséges tett az, ami meghatározza magát a felfogást, felfedi azt a láthatatlan, arany szálat, ami összeköt minket: törvénytelen tánc a bíróság folyosóin. Ha egy ilyen helyen megcsókolnálak, terrorista cselekedetnek minősítenék; hát legyen, tegyük pisztolyainkat az ágy mellé és keltsük fel az egész várost éjfélkor mint a részeg banditák, akik sortűzzel ünneplik a káosz ízének üzenetét.
Ne elégedj meg a túléléssel, miközben arra vársz, hogy valaki más forradalma kitisztítsa az agyadat, ne csatlakozz az anorexiások és a bulimiások hadseregéhez – cselekedj úgy, mintha már szabad lennél, számítsd ki az esélyeidet, lépj ki, emlékezz a Duello Kódra – Szívj Füvet/Egyél Csirkét/Igyál Teát. Minden embernek megvan a saját bora és fügefája – büszkén hordd magadnál a Mór útleveledet, ne kerülj kereszttűzbe, legyen hátvéded, de vállald a kockázatot, táncolj mielőtt lebénulnál.
A világmindenség játszani akar. Azok, akik visszautasítják ezt és száraz spirituális kapzsiságból a puszta kontempláció útját választják, eljátsszák emberségüket. Azok, akik ezt szánalmas aggodalomból tagadják meg, azok akik bizonytalankodnak, elveszítik az isteni lehetőségét. Azok, akik Eszméikből vak álarcokat gyúrnak maguknak és ide-oda hányódva keresik egzisztenciájuk szilárdságának valamilyen bizonyítékát, halott ember szemén keresztül fogják látni a világot.
Varázslás: A fokozott éberség és nem-hétköznapi tudatosság rendszeres művelése és azok bevetése a tettek és a dolgok világába, egy cél elérése érdekében. A felfogóképesség fokozatos tágulása eltávolítja a hamis éneket, zűrzavaros kísérteteinket – az irigység és a bosszú „fekete mágiája” visszaüt, mert nem lehet erőltetni a Vágyakozást. Ahol a szépről való tudásunk harmóniába kerül a ludus naturae-val, ott kezdődik a varázslás.
Nem a kanálhajlítás vagy a horoszkóp, nem a Golden Dawn vagy a tettetett sámánizmus, nem az asztrális projekció vagy a Sátán Tisztelet, ha halandzsára van szükséged, vágj bele az igaziba: bankügyek, politika, társadalomtudományok – ne a gyenge Blavatszkij-féle szemétbe.
A varázslás úgy működik, hogy egy lelki/fizikai teret teremt maga köré, egy nyílást a gátlástalan önkifejezés terébe. Angyali szférává alakítja a hétköznapi teret. A varázslás körébe beletartozik a jelképekkel (amik ugyanakkor dolgok) és az emberekkel (akik ugyanakkor jelképesek) való manipuláció – jó példa erre az archetípusok működése. Úgy kezeli ezeket, mintha egyszerre valósak és valótlanok lennének, mint a szavak. Imaginális Jóga.
A varázsló Egyszerű Realista: a világ reális, tehát a tudat is reális kell legyen, hisz a hatása nagyon is kézzelfogható. Az együgyű ízetlennek találja a jó bort is, de a varázsló mámorossá válik csupán a víz látványától. Az észlelés minősége határozza meg a mámor világát, de hogy ez fenntartható és másokra is kiterjeszthető legyen, ahhoz bizonyos fajta cselekvésre van szükség: varázslásra. A varázslás nem hágja át a természet törvényeit, mert nincs Természetes Törvény, csak a natura naturans spontaneitása létezik, a tao. A varázslás azokat a törvényeket hágja át, amelyek megpróbálják meggátolni ezt a természetes folyamatot. A papok, királyok, egyházi vezetők, misztikusok, tudósok és üzletemberek ellenségeiknek tekintik a varázslókat, mert ezek veszélyeztetik mondvacsinált hatalmukat, illuzórikus hálózatrendszerük nyúlékony szilárdságát. Egy költemény működhet úgy is, mint egy varázsige és fordítva, de a varázslás visszautasítja a puszta irodalom szerepét – ragaszkodik ahhoz, hogy a jelképek eseményeket, személyes epifániákat okozzanak. Nem kritika, hanem újra-csinálás.
Elutasítja az eszkatológiát és a megszüntetés metafizikáját, minden könnyfátyolos nosztalgiát és fülsiketítő futurismót, a paroxizmus, azaz a jelenlét megragadása nevében. Füstölő és kristály, tőr és kard, bot, palást, rum, szivar, gyertyák, füvek, mint szárított álmok – szűz fiú bámulja a tintát – bor és ganja, hús, yantrák és gesztusok – az élvezet rituáléi, a húrik és a szakík kertje – varázsló mászik ezeken a kígyókon és létrákon, egy olyan pillanatban, ami teljesen kitölti önmagát, egy olyan helyen, ahol a hegyek hegyek, a fák fák, ahol a test minden idő, a szeretett személy pedig minden hely.
