az Isten áldotta búza

Nem könnyű a mesékről beszélni. 

“A mesékről szándékozom szólni, pedig tudom, hiányos felszereltséggel bocsátkozom kalandos vállalkozásba” - kezdi mesékről írt esszéjét J. R. R. Tolkien. Rudolf Steiner a következőképpen ír ugyanerről a témáról: “Merész dolognak tűnhet a meseköltészetről beszélni a szellemtudományos kutatások fényében. Egyrészt, a tárgy nehézsége miatt: mert azokat a forrásokat, amelyekből a mesék, a valódi, az igaz mesék erednek, az emberi lélek olyan mélységeiben kell keresnünk, amelyekig csak bonyolult és hosszú úton juthatunk el, az általam gyakran ismertetett szellemi kutatási módszerek segítségével. Másrészt, éppen a meseköltészet varázsával szemben különösen erősen érezzük, hogy a mese lényegének fogalmi megközelítése megsemmisíti a mese elementáris, eredeti hatását a lélekre, vagyis magát a mese lényegét.” 

kép: Duy Huynh

Különös, hogy mindketten bátorságért fohászkodnak azért a tulajdonságért, amely olyan sok mesében játszik központi szerepet. Fohászkodjunk tehát mi is bátorságért, és bízzunk benne, hogy ha kezdetben talán hiányzik is, majd megjön, éppen a mesékkel való foglalkozás gyümölcseként.

Steiner rámutat a két alapvető nehézségre: az egyik, hogy a valódi, az igaz mesék forrásai igen távol esnek a lélek hétköznapi tartózkodási helyétől. A másik, hogy óvakodnunk kell attól, hogy a mesét elemezzük, “halálra analizáljuk”. Gyakori tapasztalat, hogy ha az ember elolvas, vagy meghallgat egy esetleg igen elmés műelemzést, akkor ennek eredményképpen ugyan immár sokkal többet tud az elemzett műről, csak éppen hosszabb-rövidebb időre - ha nem örökre - elmegy tőle a kedve. 

Felmerül a kérdés: ha olyan nehéz egy mesét fogalmilag megközelíteni, és olyan nagy a veszély, hogy ennek során a mese varázsa megtörik, akkor minek kell egyáltalán a mesékkel foglalkozni? Nem lenne egyszerűbb azt mondani: Engedjük át magunkat a mese élvezetének, és kész. Minden további szó fölösleges. Ez elég meggyőzően hangzik. Csak kérdés, hogy vajon milyen mélyre megy ez az élvezet? Steiner a már idézett előadásában azt mondja, hogy a mese esztétikai élvezete úgy viszonyul valódi tartalmához, mint az étel íze a tápértékéhez. Az étel íze persze fontos, de a pusztán élvezetre felépített táplálkozás általában a lehető legegészségtelenebb. A táplálkozási szakember aligha elégedhet meg azzal, hogy erre hagyatkozik. Na jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy adjuk át magunkat egyszerűen a mesének, és ezzel aztán tényleg kész. A kérdés csak az: valóban át tudjuk adni magunkat a mesének? Ha igen, akkor tényleg minden további foglalkozás fölösleges. Az előbbi hasonlatnál maradva, itt olyan intenzív átélésre lenne szükség, amely úgy képes követni a mese hatását a lélekben, hogy meg tudja állapítani annak “tápértékét”, a szervezetre való hatását. 

Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor általában belátjuk, hogy esetleges kivételes pillanatoktól eltekintve, csak nagyon korlátozottan tudjuk magunkat átadni bárminek, legyen az mese, vagy bármilyen művészet, vagy másik ember. Az a töretlen figyelem, ami a gyerek beszédtanulását lehetővé teszi, a felnőtt számára szinte ismeretlen. Ezt tanulni kell, azon egyszerű oknál fogva, hogy a mai felnőtt erre önmagától, spontán, általában nem képes. Ha egy mesében való koncentrált elmélyedés tapasztalatait megfogalmazzuk, akkor ez könnyen úgy hangozhat, mint egy meseelemzés. 

A továbbiakban mindenestre tartózkodni kívánunk mindenfajta elemzéstől, különösen attól, hogy megtaláljuk egy mese “egyedül helyes” megfejtését. Amit egy meséről mondani érdemes, az azoknak a tudati tapasztalásoknak a fogalmi leírása, amelyek a mese intenzív követése során szerezhetők. Ez támpontokat adhat ahhoz, hogy megtanuljuk a mesei elemeket közvetlenül érzékelni, a mesei tájat valóságosan bejárni. Amit ezenkívül a mesékről mondani lehet, az legfeljebb tudományosan érdekes, a közvetlen pedagógiai gyakorlatban aligha.

Kezdjük azzal, hogy fölteszünk néhány alapvetőkérdést: honnan jönnek a mesék? Igazak a mesék? És ha igen, minden mese igaz? Hogyan foglalkozzunk a mesékkel? És hogyan ne? Mit jelentenek a mesék a gyerek számára? A továbbiakban ezeknek a kérdéseknek a mentén közeledünk a mesékhez. 

Aki bátran közeledik a mesékhez, az egy különleges, tiszta örömhöz közeledik. A mesével való helyes foglalkozás nem más, mint ennek az örömnek a kalandos felfedezése.

kép: Duy Huynh

Honnan jönnek a mesék? Óriási mennyiségű információ áll rendelkezésre a mesék térbeli és időbeli terjedéséről. Móra Ferenc igen gazdag és mulatságos gyűjteményt közöl arról, micsoda hihetetlen utakat jár be egy-egy mese térben és időben. A legkülönbözőbb irodalmi, mitológiai és gyakran teljesen profán elemek keverednek a népmesékben színes összevisszaságban. De Móra igen jól tudja, hogy az ilyen kutatás végső soron nem adhat felvilágosítást arról, hogy honnan is erednek a mesék. Hiszen minden leírt esetben valami már adott , ami aztán átalakul, módosul. “Hogyan került tehát Jeruzsálem alapításának legendája a kunágotai búzamezőkre, és hogyan szépült ott magyar teremtés-mondává?” - kérdezi Móra az egyik meghökkent ő metamorfózisra utalva. “Hát úgy - folytatja -, hogy a mese is mind istenáldotta búza. Valahol kihajt, fölmagzik, szétpereg, madár fölkapja, szél sz árnyára veszi, s viszi hetedhétország ellen, évezredeken és világrészeken keresztül.” Igen, a mese istenáldotta búza. Talán valóban ez a lehető legpontosabb tudományos megállapítás a mesék eredetéről. Gyakran hallani, hogy a mesék - a népmesék - a néptől származnak. De hát ki az a nép? Hogy talál ki a nép egy mesét? Mert az, hogy a nép adja-viszi a mesét, az még csak követhető . De hogy kezdődik el az egész? Akármilyen messzire nyúlunk vissza, már mindig valami adottat találunk. Feltételes nyugvópontokat lehet találni, de minden homokdűne mögött ott sejlik már a következő - mint Thomas Mann-nál a “József és testvérei”-ben.

Ez a nehézség kísértetiesen hasonlít a természettudomány alapvető dilemmájához. A természettudományos kutatásban a jelenségeket egy ok-okozati lánc mentén igyekszünk megmagyarázni. Minden okozatot megelőz egy ok, a végtelenségig követhetünk egy ilyen láncot visszafelé, anélkül, hogy az elejére bukkannánk. Hogy lehet kitörni egy ilyen láncból? Nyilánvalóan csakis úgy, ha kilépünk a láncolatból, ha megtaláljuk az utat egy igazi kezdethez, aminek nincs oka - éppen ezért kezdet. Hol máshol találhatnánk meg egy igazi kezdetet, mint valakinél, aki kezdeni képes? Kezdet csak kezdésből eredhet, kezdeni csak valaki kezdhet, aki pedig valaki, az tudja is ezt magáról, tud “én”-t mondani. Éppen azért nem találja a természettudomány az igazi kezdetet, mert nem mer a kezdet elkezdőjére kérdezni. Szeretné megmagyarázni a világot, de nem akarja észrevenni, hogy ehhez fel kell tételeznie, hogy a világnak van valami értelme (a magyarázat azt keresi), és értelem forrása nem lehet valami értelmetlenség (úgymint ősrobbanás stb.). Hasonló a helyzet a mesék eredetére vonatkozó kérdéssel is.

A teljes tanulmány itt olvasható.

Böszörményi László: A mesékről