Ragyogás


"A legnagyobb félelmünk nem az, hogy kevesek vagyunk. A legnagyobb félelmünk az, hogy végtelenül erősek vagyunk. Nem sötétségünk rémít meg legjobban, hanem a belőlünk áradó fény. Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy brilliáns, gyönyörű, tehetséges, és fantasztikus legyek? Valójában úgy kell feltenni a kérdést: ki vagy te, hogy ne lehetnél mindez? 
Isten gyermeke vagy. Az, hogy összehúzod magad, nem szolgálja a világot. Semmi megvilágosult nincs abban, ha összegörnyedsz, csakhogy az emberek ne érezzék gyengének magukat körülötted. Mindannyiunknak ragyognunk kellene, ahogy a gyermekek teszik. Arra születtünk, hogy rajtunk keresztül megnyilvánuljon Isten dicsősége, amely bennünk van. Nemcsak néhányunkban, hanem mindenkiben. Ha hagyjuk saját fényünket felragyogni, akaratlanul is engedélyt adunk másoknak, hogy ugyanezt tegyék. Ahogy megszabadulunk saját félelmeinktől, jelenlétünk automatikusan felszabadít másokat is."  

(írta: Marianne Williamson - Nelson Mandela beiktatási beszéde, részlet)






   Mindannyian rendelkezünk egy bizonyos energiamennyiséggel, amelyet a külső erők hatása sem pozitív, sem negatív irányban nem befolyásolhat. Ez az energiamennyiség elég ahhoz, hogy beteljesüljön az egyik legősibb vágy, mely minden emberben közös a földön: hogy széttörhessük az észlelés természetes kereteit, és megváltoztassuk annak paramétereit. Don Juan Matus meg volt győződve róla, hogy a keretek áttörése, a paraméterek megváltoztatására való képtelenségünkért kulturális és szociális környezetünk a felelős, mert maradéktalanul leköti minden belső energiánkat, hogy megfelelhessünk azoknak a társadalmi viselkedésmintáknak, amelyek éppen a szokványos észlelés áttörésében akadályoznak bennünket.
   Tekintet nélkül arra, hogy hogy elfogadjuk-e vagy sem ezt a kiindulópontot, mindnyájan megszállottan keressük a módját, hogy valamiképpen áttörjük észlelésünk korlátait, és ebben a harcban rendre elbukunk. Tudatalatti kívánságunk teljesülésének kudarca annak a ténynek tulajdonítható, hogy kapkodva, rend és fegyelem nélkül próbálunk megbirkózni a feladattal. Túlságosan nyersek az eszközeink. Mintha egy falat akarnánk ledönteni, úgy hogy fejjel nekirontunk. Erre az áttörésre az emberek sohasem az energia jegyében gondolnak. Holott a sikert kizárólag az energia hozzáférhetősége vagy hozzáférhetetlensége határozza meg. Mivel lehetetlen növelni a bennünk lévő energiát, csak egy járható út maradt, az energia átirányítása. Az energiaátirányítás a mágikus mozdulatokkal és e gyakorlatok fizikai testre gyakorolt hatásával működtethető.
   Vággyal és akarattal önmagában semmire sem megyünk. Rugalmas, alkalmazkodóképes testre van szükség, ha meg akarjuk valósítani lényünk fizikai és szellemi egyensúlyát. Az energia átirányítása olyan eljárás, amelynek során a bennünk már meglévő energiákat egyik helyről a másikra csoportosítjuk át. Az energiától megfosztott erőközpontoknak szükségük van arra az energiára, amellyel egykor rendelkeztünk.
   Ezek a mozgások nem fizikai gyakorlatok, nem is puszta testtartások, hanem kísérletek egy optimális létállapot elérésére. A mozgások mágiája olyan finom változás, amelyet csak a végrehajtásuk során tapasztal a gyakorló. Tűnő képesség ez, a mozgások során kel életre a testünkben és szellemünkben - egyfajta ragyogás, különleges fény a szemekben. Ez a finom változás a szellem érintése.
   A mozgásokon keresztül helyreállítjuk az egykori kapcsolatot a minket fenntartó életerővel, amelynek létünket köszönhetjük. A mozdulatokat nem puszta gyakorlatokként, hanem idéző erők módjára kell végrehajtani. A legokosabb, ha annak tekintjük őket amik: mágikus mozdulatoknak, amelyek a gyakorlásuk során az embert képessé teszik arra, hogy megszabaduljon a szocializáció maszkjától. A mágikus mozdulatok kitágítják és elmélyítik a tudatot, és még akkor is kikapcsolják az elmét, ha alkalomszerűen hajtjuk végre őket.




   Az emberi lények természetüknél fogva arra törekszenek, hogy az életerőközpontokból eltaszítsák az energiát az örökös aggódással. Azzal, hogy kiszolgáltatják magukat a mindennapi élet nehézségei következtében fellépő stresszhatásoknak. A kitaszított energia így a fénygömbünk perifériájára kerül. És az olyan energia, amely nincs átirányítva, hasznavehetetlen. A mágikus mozdulatok igazi mágiája abban áll, hogy a perifériára taszított energiát mozgósítják - arra késztetik, hogy ismét belépjen az erőközpontokba. Az egész emberi faj a belső dialógus által biztosítja alapvető életfunkcióit és azok hatékonyságát. A gyakorlatok végzése mozgási memóriánk használatára kényszerít, amelynek az a csodálatos és áldásos hatása, hogy ki tudja zárni az elme zaját: a belső dialógust. A belső dialógussal ellentétes állapotnak, azaz a belső csöndnek a megvalósításával a gyakorlók képesek szabaddá tenni az érzékelést; levenni azt az álcát, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk: a szocializáció maszkját.

(Carlos Castaneda: Mágikus gyakorlatok)

Megjegyzések