Kert és csók (a szerelmes archetípus)

~ "Átlépi a határokat, és megfizeti az árát. De hol vannak a Rómeók és Júliák? 

Hahh. Szerelem-imitátorok... provokátorok!"

~ "ő az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm"

~ "gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá"

"- Isten megismerésében (amit önmagában talált meg) megszerzi a legégőbb szeretet erényét, amelyből szent és szerelmes vágyak születnek. És ily módon megtalálja a virrasztást és a szüntelen imádságot; azaz mialatt bezárkózva él az annyira édes és dicsőséges házban, ami az önismerete és Isten megismerése, megtalálja, mondom, nemcsak a testi szem, hanem a lélek szemének virrasztását is, azaz értelmének szeme soha nem csukódhat le, hanem mindig nyitva kell lennie tárgyára, a kimondhatatlan szeretetre, a megfeszített Krisztusra -"

~ Sienai Szent Katalin

   Úgy tűnik, a ma embere állandóan a szerelmes kultúráját ragozza. Pedig csak magunkat áltatjuk, mert a valódi szerelmesnek a mélységéig nem is merészkedünk. Richard Rohr azt mondja, hogy a szerelmes sebződése és halála törvényszerű. Nem lehet megúszni.

   A szerelmes jelképe a kert és a csók. A Szentírás a kerttel veszi kezdetét, azzal a bizonyos kerttel. A gyönyörök kertje, a paradicsomkert. Nem véletlenül. Mégis nehéz ez egyházunkban, mert nemhogy óvatosak vagyunk a szerelmes archetípusával, hanem minimum gyanakodóak. Minimum. Pedig a szerelmes nélkül az élet semmi másból nem állna, mint kötelesség, szabályok, törvénymegtartás, megyünk az úton. Szerelmes nélkül nincsen az életnek se színe, se íze, se semmije, csak rend van benne, meg minden a helyén van.

   II. János Pál pápának van egy nagyon szép gondolata: azt mondja, hogy az etika és az erotika egymásnak jó barátai, mert az erotika a végső célját a valódi szépség élvezetében leli. Ehhez azonban etikára van szükség: útra, keretekre, feltételekre, hogy az ne csak a szépnek valami töredékes átélését tegye lehetővé, hanem a teljeset. A szerelmes tehát tudja mi a gyönyör, és tudja, mi a gyönyörű. Épp ezért tud lelkesedni, tud csodálkozni, tud szenvedélyesen tenni. Ő az, aki kutat és talál is. Ismeri a meglepetést, idős korában is vár valamit az élettől. Ismertem egy idős vak bácsit. Mikor kezet fogtam vele az ajtóban, ő mindig a másik kezével is megszorította a kezemet: „Jaj, Ferikém, de szépet olvastam!” Mindig valamiért lelkesedett. Vagy éppen elmondta, hogy mire jött rá, vagy hogy kiért kell most imádkozni. A bennünk lévő szerelmes az, aki tud gyerekszemmel nézni és fölfedezni. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy a szerelmes tud élni.

   Például Szent Ferenc egy igazi szerelmes. Semmire sincs szüksége ahhoz, hogy az egész életet úgy nézze, mint egy gyerek, s azt mondja, hogy minden úgy szép, ahogy van. Vagy Szent Teréz, aki az egyik legnagyobb misztikus volt. Két arcra eszi a fogolypecsenyét, s persze, hogy beszólnak neki a rendtársai, akikben a szerelmes még csak nyomokban is alig fedezhető föl: „Teréz, így esszük a fogolypecsenyét, így, két pofára?!” Erre Teréz gondolkodás nélkül a következőt válaszolja: „Ha böjt, akkor böjt. Ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye!” Egy valódi szerelmes, aki az archetípus világos oldalán tud állni, képes arra hogy elfogadja ha kényeztetik, és azt is, ha nem. Mert ha valaki az élvezetet akarja, vállalja a fájdalmat is. Ismeri az eksztázist és ismeri a halált is. Mindent, amit ízlel, amit élvez, azt abba is tudja hagyni. Lemond róla. Így tud megmaradni, így tud növekedni. Egy valódi szerelmes tehát fönt és lent, lent és fönt. És a lenteket nem úgy éli meg, mint katasztrófát, hanem mint az élet lényegéhez tartozó állapotot.

   Ma körbeleng bennünket a boldogságipar. Elhiteti velünk, hogy csak akkor működünk normálisan, ha mindig fönt vagyunk. Pedig ez semmilyen módon nem vihető tovább, csak az élvezetek irányába. Holott a boldogság természete az, hogy néha jól vagyok, néha nem. Ha elhiszem a boldogságiparnak, hogy csak akkor vagyok normális, ha mindig boldog vagyok, ez az egyenes út a szakadék felé. Boldogságról beszélünk, de az élvezetek után kapkodunk, végül pedig teljesen kiégünk. Gondoljátok, hogy az élet mindig élvezet? Nem. Volt egy öreg lelki vezetőm. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan lehet megélni a hullámvölgyeket? Rám mosolygott, és azt mondta: „Tudod, ilyenkor azt szoktam mondani: Istenem, Istenem, döglik a Te szolgád!”

   Az az ember tudja élvezni az életet, akinek nincsen szüksége élvezetre.  Ezért a szerelmesnek nagyon magasrendű megvalósulása az az ember, aki tud gyönyörben lenni a szemlélődés által. A szerelmes tud vágyakozni.
   És ő az is, aki vállalja a kockázatát annak, hogy miután lelkesedik, miután beleadja magát, függővé váljon. Nem hinném, hogy az intimitást meg lehet tanulni anélkül, hogy ne függjünk valamelyest. Ez nem a függő helyzet dicsérete, csak azt jelenti, hogy valaki minél inkább átadja magát a szerelmes archetípusának, ez a kockázat annál erőteljesebbé válik. Tulajdonképpen minden olyasmi, amihez közel engedem magam, alkalmas arra, hogy függővé váljak tőle. A szerelmes tehát vállalja a kockázatot.

   A szerelmes az, aki igazán tudja azt is, hogy az élet mindig csalódást okoz. Hogy gyönyörű dolgok vannak benne, hatalmas élvezetek is vannak benne, de hogy végül mindig kevés. Ez bizonyos szempontból megint az Isten-témához vezet bennünket. Úgy lehetne mondani, hogy egy valódi szerelmes rájön arra, hogy önmagának nem elég. S ha elég okos, akkor rájön, hogy a másik sem elég. Ha valakiben a szerelmes archetípus valóban él, akkor legkésőbb 40 éves kora után megérti ezt. Már van annyi tapasztalata, hogy rájöjjön: a szerelem lényege az, hogy nem teljesíti be azt, amire igazán vágyom. Ha másért nem, mert elmúlik. Mert el kell múlnia.

   A szerelmes felől nézve az Istenkapcsolatnak tehát van egy sajátossága: az igazi misztikusok állandóan a lélek sötét éjszakájáról is beszélnek. Arról szó nincsen, hogy egy misztikus mindig csak a gyönyörök kertjében lenne! Hanem sokszor épp azt mondják: „Istenem, olyan sötétség borult rám, hogy ez a halálnál is ötször rosszabb!” Ki mondta, hogy a misztikusságot olcsón mérik? Nagy világosság, nagy sötétség. Istentől elvárni, hogy mindig lenyűgözzön, betöltsön, átjárjon, átszellemítsen, ez gyermeteg, egészen gyermeteg illúzió.

   S végül. Aki a szerelemtől nem sebződött meg, az az életről mit sem tud. Egy mágus, aki nem tart kapcsolatot a szerelem által megsebzett önmagával, okostojás csak. Egy hivatalnok. A király, aki nem tart kapcsolatot a sebzett szerelmessel, semmit nem tud az élet mélységéről. Hozhatja a törvényeit, de mit tud az életről? Elvesztette az érzékenységét. Ha a szerelmest megnyomorítottuk magunkban, honnan jön az erő? Honnan jön minden, ami ahhoz kell, hogy a király azt mondja: „Haladj az Isten felé.” És a harcos azt mondja: „Majd én segítek!” A mágus pedig azt mondja: „Mutatom az utat!” A király megmondja, hogy kell élni, a harcos megvédi azt, ahogyan élni kell, a mágus utat mutat. A szerelmes meg tudja, hogyan kell csinálni.

   A szerelmes archetípus tehát hihetetlenül erős. Mert ha nincs mellette ott a király, a harcos és a mágus, az illető el van veszve. Ilyen egyszerűen. De nézzük a másik oldalt is: ha csak király van, harcos és mágus - e három a szerelmes nélkül csak a halált tudja képviselni.

   Aki a legnagyobb erőt akarja, amivel átjuthat - oda, egészen oda át Hozzá -, annak bizony a szerelmes archetípusra nagyon nagy szüksége van. Ha valaki igazán, minden határt át akar lépni, annak szerelmesnek kell lennie az Istenbe.

(Pál Feri: A férfi 4 archetípusa Richard Rohr nyomán)