Vágytalan, változatlan szerelem






A belső végtelenből néhanap
még kitekintek arcomon keresztül:
felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.
Romlik szemem, már ez is elmarad,
a külvilág rám-zárja kapumat
s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég;
nincs esemény meg tünemény varázsa,
se felszín, látszat, habzó semmiség,
csak a valóság békés ragyogása,
mérettelen, számtalan, névtelen,
vágytalan, változatlan szerelem.

Kapumnál a lázas világ megáll:
„Őrült! Önző! Áruló!” - kiabál.
Várjatok, pékműhely van odabenn,
majd táplál még most forró kenyerem."

(Weöres Sándor: A belső végtelenből)





Megjegyzések