A férfi négy archetípusa

.
    Anne Wilson Schaef pszichológus, az elmúlt években számos könyvet írt a függőségről és egymásra utaltságról, nemcsak a drogfüggésről, hanem a modern társadalomban fellelhető gondolkodás- és viselkedésmódokról is. Első munkáiban a rendszert, amiben mi itt, Amerikában élünk és dolgozunk, a fehér férfiak rendszerének nevezte, mert a kultúránkat a fehér férfiak uralják. Jóllehet hamarosan arra a nézetre jutott, hogy sok nő is elfogadja ezt a rendet, és legalább olyan aktívan támogatják, mint a férfiak többsége. Azt is észrevette, hogy számos rendszer közül ez csupán egy, amelytől társadalmunk tagjai függnek, és ezért az Egyesült Államokban zajló folyamatokat úgy értelmezte, hogy azok nagy része a „függőségi társadalom” következménye.
     Schaef könyveiben leírja, hogyan válnak az elnyomók áldozattá, az uralkodók szolgákká és az erősek gyengévé. Társadalmunkban a férfiak túlnyomó többsége szenvedélybetegként kötődik gondolkodásmódok, érzések és cselekedetek bizonyos módjaihoz, amelyek rendszerint úgy csalják lépre őket, hogy észre sem veszik, mint ahogy az alkohol-, drog vagy nikotinfüggőség ejti csapdába az áldozatait, rejtetten, de biztosan. Úgy hiszik, ők az általuk meghatározott társadalmi valóság urai, de valójában rabjai annak. Börtöncellájuk négy falát Schaef négy mítosznak tulajdonítja – olyan általános hiedelmek ezek, amelyek meghatározzák azt a mentális világot, amelyben a legtöbb férfi él.
     Az első mítosz az, hogy egyedül a fehér férfiak rendszere létezik. A férfiak, akik ehhez a rendszerhez kötődnek, nem ismernek más módszert a valóság kezelésére. Ragaszkodnak a világ egydimenziós szemléletmódjához, és ez jelenti számukra a valóságot. Nincs más játszma forgalomban, csak a hatalom, a pozíció és a jólét játszmái. Ezt a játszmát játsszák az amerikai cégvilág igazgatósági termeiben, a részvény- és árutőzsdéken, a profi sport pályáin, a helyi és nemzeti kormányzásban, az irodai és gyári munkások köreiben és a külvárosi szomszédságokban. A sort vég nélkül lehetne bővíteni, mert a mítosz egy vagy több aspektusból az életünk minden részére kiterjed. Mindenki így él. Többé vagy kevésbé mindannyian függünk ettől a rendszertől, és attól a valóságtól, amit meghatároz számunkra.
     A második mítosz az, hogy a fehér férfiak rendszere eleve felsőbbrendű. Másoknak esetleg lehet más gondolkodási, érzési vagy viselkedési módszerük, de ők álomvilágban élnek. Felfogásuk és tevékenységük legfeljebb „eredeti” vagyis vicces, de inkább hibás és veszélyes. Ebből a felsőbbrendű helyzetből adódik, hogy a rendszeren belüliek ítélkezhetnek a kívülállókon. A nőket gyengének, a feketéket alkalmatlannak, a latinokat lustának, az oroszokat megbízhatatlannak, szegényt ingyenélőnek, a képzetlent butának, a meg sem születettet eldobhatónak lehet címkézni. A lista legalább olyan hosszú, mint a fehér férfi előítélete. Mert a rendszer határozza meg, mi helyes, jó vagy igaz.
     A harmadik mítosz, hogy a fehér férfi rendszere tud és megért mindent. Semmi sem marad a látókörén kívül, vagy ha mégis, akkor az nem fontos. A rendszer és a rendszer urai tudják, mi kell mindenkinek, és hogy mi kell a világnak. Tudják, mit akar Isten, és azt is, hogyan kell Isten akarata szerint élni. Képesek ilyen módon törvényessé tenni a gazdaságot, a politikát, sőt az erkölcsöt is. Akik a rendszerben élnek és attól függnek, azok nem kérdőjelezik meg a dolgok jelen állását, illetve azt, miképpen kellene azoknak állniuk.
     A negyedik mítosz az a hiedelem, hogy lehetséges teljesen logikusnak, racionálisnak és objektívnek lenni. Minden, amiről érdemes tudomást venni, az tárgyiasítható és számszerűsíthető. Számba vehető, mint a bruttó nemzeti termék része, meg lehet mérni és súlyozni a politikai hatalom mérlegén, meg lehet vizsgálni és elemezni egyik vagy másik tudomány segítségével, jogossá vagy megbocsáthatóvá lehet tenni valamiféle jog vagy parancs által. Ha valamit a rendszer technológiájával nem lehet felfogni, az lényegtelen, és figyelmen kívül hagyható. Érzelmek, értékek, remények, ideálok, jogok és más eszmei vagyon csak akkor számít, ha számszerűsíthető és lemérhető.
     Már az első három mítosz felfedi, mennyire tökéletlen és részleges valójában a fehér férfi rendszere, mégis a negyedik mutatja meg, miért tesz annyira függővé. Mint az alkoholista, aki a „mocskos észjárás” követőjévé válik, ahogy a Névtelen Alkoholisták nevezik, mert aki a rendszer rabja lesz, annak beszűkül a gondolkodása és a felfogóképessége. A rendszertől való függése vakká teszi őket mindennel kapcsolatban, ami a rendszeren kívül van. Csak azt látják és érzik, ami vagy táplálja, vagy fenyegeti a függőségüket. Önmaguk számára még akkor is logikusnak tűnnek, amikor már elveszítették az összefüggéseket. Önmagukat még akkor is ésszerűnek látják, amikor már teljesen elszakadtak a valóságtól. Önmaguk számára erkölcsösnek tűnik, amit csinálnak, még akkor is, amikor már romba döntik saját magukat és másokat is.
     Anne Wilson Schaef ezentúl azt hirdeti, hogy ezt a négy mítoszt egy ötödik erősíti meg, éppúgy, mint ahogy a börtöncella négy fala tartja a mennyezetet, és ezáltal zárja be teljesen foglyát. Mint ahogy a mennyezetnek, ennek sem tulajdonít senki nagyobb figyelmet, de azért ott van. Ez pedig az a hiedelem, hogy Istenné válhatunk. A fehér férfiak többsége persze tagadja, hogy ez is része a hitrendszerüknek, mert nem néznek föl, hogy hova is vezet: ha az Isten az egyetlen létező és minden felett álló lény, aki a valóságot meghatározza és mindent tud, akkor a saját függőségi rendszer megteremtése és fenntartása által a fehér férfi tudatosan vagy tudattalanul Istent játszik. [...]
     Ebben az igazán istentagadás, hogy lecserélik Istent a fehér férfiak rendszerére, és az a mód, ahogy a rendszer elbitorolja Isten kiváltságait. Nevezzük ezt akár hazafiságnak, nemzeti érdeknek, a céghez való lojalitásnak, a katolikus egyházhoz való hűségnek, a megkérdőjelezetlen elkötelezettség és vak engedelmesség ugyanazt kívánja meg, mint amit a kábítószer követel a tőle függőtől. Ha ma valaki mély lelkiséget akar létrehozni, főleg ha ezt a lelkiséget férfiként akarja megélni, akkor meg kell szabadulnia az önkiszolgáló világnézetektől. A mítoszok rendszerint azzal jelképezik ezt, hogy meg kell ölni a sárkányt. Jézus ezt vakságnak, bűnös vakságnak nevezi: „Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus és megkérdezte: »Csak nem vagyunk mi is vakok?« Jézus így felelt: »Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök.«” (Jn 9,40–41)

"A legtöbb kultúrában az ember nem születik férfinak, hanem idővel válik azzá. A kultúrák a férfiak serdülőkori és beavatási szertartásait sokkal fontosabbnak tekintették, mint a nőkét. Mintha a menstruáció és a gyerekszülés biológiai tapasztalata elég bölcsességet hozna a nőknek, így inkább a férfiakat teszik próbára, őket korlátozzák, őket érik kihívások, büntetik, szidják, metélik körül, szigetelik el, éheztetik, vetkőztetik le és terelgetik bele az érettségbe. E minta szinte mindenhol jelen van, kivételt csupán az utóbbi idők nyugati kultúrájában találhatunk. A cserkészet, a hittancsoportok és sportklubok próbálták ezt pótolni, bár kevés spirituális hatást értek el.
Történelmileg a program világos volt. A fiút el kellett különíteni a védelmező női energiáitól, rituális térbe kellett vezetni, ahol a lét újdonsága és a férfiasság szent élményként tapasztalható meg. A fiút rituálisan meg kellett sebezni, próbára tenni, tapasztalatot kellett szerezniük a férfiak közötti összetartásról és a törzsi értékekhez való hűségről. E minta az irodalomban olyan széles körben ismert, hogy megdöbbentő, milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk. Napjainkban az olyan jelenségek, mint a bandázás, a nemi identitászavar, a háború idealizálása, a céltalan erőszak, és a homofóbia – úgy jóslom – vég nélkül terjednek, mindaddig, amíg a fiúkat nem kezdik újra oktatni és felügyelni a bölcs öregek. Történelmileg ez volt a feladata a varázslónak, a papnak és a sámánnak. Mostanság a fiúk edzőkhöz, kiképző őrmesterekhez és fundamentalista prédikátorokhoz fordulnak azért, amit az egyháztól már nem kapnak meg. Valójában a papoktól már nem is fogadják el a tanítást; talán azért, mert túl hosszú ideig követ adtunk nekik kenyér helyett, minimális erkölcsi normákat merész utazások helyett, kötelező ünnepeket kockázatos látomáskeresés helyett.
A férfibeavatásnak keménynek, nehéznek, küzdelmesnek kell lennie, és általában együtt kell járnia a nem racionális szféra, a tudattalan, vagy ha úgy tetszik, a vadság alázatos megismerésével. Ez készíti fel a fiatal férfit arra, hogy az életet ne csak logika, menedzselés és szervezett problémamegoldás útján, hanem máshogy is képes legyen kezelni. Tulajdonképpen felkészíti őt a lelkiséggel való találkozásra."

(Richard Rohr: A férfi útja II - Maszkok, hegek, archetípusok
Ursus Libris Kiadó) 

A férfi négy archetípusa Richard Rohr alapján, Pál Feri atya közvetítésében: a király, a harcos, a mágus és a szerelmes.

Az előadások az oldalon lent találhatók, a 2009. 03. 24.-i előadástól a 2009. 05. 19.-i előadásig bezárólag.