Át a sárkány szemén

-->

 .

Clara feltartotta a tűt és a gyenge fény ellenére gyorsan befűzött. – A régi kínai bölcselők mondták, ahhoz, hogy megismerd az érzékedet, át kell osonj a sárkány szemén – mondta, a cérna két végét összefogva.– Ezek a bölcsek meg voltak győződve róla, hogy a határtalan ismeretlent egy óriási sárkány őrzi, melynek pikkelyei szédítő fénnyel csillognak. Azokat a bátor keresőket, akik meg merték közelíteni a sárkányt, megfélemlítette vakító ragyogása, és a farkának ereje, amivel egy szempillantás alatt mindent elsöpört az útjából, és égető lehelete, ami mindent hamuvá változtatott maga körül. De azt is tudták, hogy lehetséges elosonni emellett a megközelíthetetlen sárkány mellett. Biztosak voltak abban, hogy a sárkány szántszándékával egyesülve láthatatlanná válhatnak és keresztül tudnak férkőzni a sárkány szeme nyílásán.

– Ez meg mit jelent? – kérdeztem.

– Azt jelenti, hogy az összegező gyakorlaton keresztül megszabadulunk a gondolatoktól, vágyaktól és üressé válunk, ami, ezek a régi bölcsek szerint, a sárkány szántszándékával való eggyé válást, azaz a láthatatlanságot jelentette.

Felkaptam Clara egy másik hímzett párnáját és a hátam mögé nyomtam. Néhány mély lélegzetet vettem, hogy kitisztuljon a fejem. Meg akartam érteni, hogy miről beszélt. De mivel ragaszkodott a kínai metaforákhoz, így még érthetetlenebb lett számomra az egész. Ugyanakkor olyan belső indíttatással beszélt, hogy veszteségnek éreztem volna, ha nem próbálom megérteni.

Kézimunkázást nézve hirtelen anyám jutott az eszembe. Talán ez az emlék idézett fel bennem mély szomorúságot, vágyódást, aminek nincs neve, vagy talán az ittlétem, ebben az üres, kísértetiesen gyönyörű házban, a petróleumlámpa hátborzongató fénye alatt, nem tudom. Könnyek tódultak a szemembe, sírni kezdtem.

Clara felugrott a székéből és mellém állt. Olyan hangerővel suttogott a fülembe, ami szinte kiáltásnak hangzott: – Ne merészeld ebben a házban az önsajnálatnak átadni magad. Mert ha ezt teszed, kivet a ház, úgy kiköp magából, mint ahogy te az olajbogyó magját.

Figyelmeztetése megfelelő hatással volt rá. Szomorúságom azonnal eltűnt. Megtöröltem a szemeimet és Clara tovább folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Az üresség művészetének technikáját gyakorolták azok a kínai bölcsek, akik át akartak surranni a sárkány szemén. Manapság mi ezt a szabadság művészetének hívjuk. Úgy érezzük, ez jobb meghatározás, mert ez a művészet valójában abba az absztrakt birodalomba vezet, ahol az emberi kötődések nem számítanak.

– Úgy érted, hogy az nem emberi birodalom?

Letette a térdére a hímzést és rám nézett. – Úgy értem, hogy szinte minden , amit erről a birodalomról hallottunk a bölcsektől, és a látóktól, akik látták is, meghazudtol minden emberi tapasztalatot. De mi, akik a szabadság művészetét gyakoroljuk, saját megfigyeléseinkből rájöttünk, hogy ez nem pontos leírás. Szerintünk ebben a birodalomban, bármi, ami emberi, annyira jelentéktelen, hogy elvész ebben a végtelen mérhetetlenségben.

– Várj csak egy kicsit, Clara. Mi van azokkal a legendás kiválóságokkal, akiket a kínai halhatatlanoknak hívtak. Szerinted ezek elérték a szabadságot?

– Nem abban az értelemben, ahogy mi értjük ezt. A szabadság számunkra szabaddá válni az emberi kötöttségektől. Ezek a kínai halhatatlanok a saját halhatatlanságuk mítoszának lettek a foglyai, annak, hogy bölcsek, hogy felszabadították önmagukat, és hogy visszatérnek a földre, hogy másokat is vezessenek ezen az úton. Tudósok, zenészek, természetfeletti erők birtoklói voltak. Igazságra tőrőek és szeszélyesek, hasonlóak a görög istenekhez. Még a nirvána is emberi állapot, amiben az üdvözülés a testtől való szabadulás.

Ettől teljesen kétségbeestem. Elmondtam neki, egész életemben vádoltak, hogy nincs bennem gyengédség és megértés. Azt mondták, a leghidegebb lény vagyok, akivel valaha is találkoztak. Most pedig azt álltja Clara, hogy a szabadság az emberi együttérzéstől való megszabadulást jelenti, én pedig mindig úgy éreztem, hogy valami lényeges dolog hiányzik belőlem.

Ismét ott tartottam, hogy az önsajnálattól elsírom magam, mikor Clara segítségemre sietett. – Szabaddá válni az emberi kötődésektől nem azt jelenti, hogy nem lehetünk gyengédek és együttérzők – mondta.

– Még ezzel együtt is, az a szabadság, ahogy elmagyaráztad, számomra felfoghatatlan. Nem hiszem, hogy bármelyik részét akarnám.

– Én viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy minden részét akarom – vágott vissza Clara. – Bár hidd el, az eszemmel én sem tudom felfogni, de határozottan létezik. Azt is hidd el, hogy egy nap majd te magad fogod ugyanezt mondani valaki másnak. Talán még ugyanezeket a szavakat is fogod használni. – Rám kacsintott, mint aki biztos benne, hogy így lesz.

– Ahogy előrehaladsz az összegező gyakorlatban, megjelenik majd előtted ennek a birodalomnak a bejárata, ahol az emberi kötöttségek nem számítanak – folytatta Clara. – Ez lesz a meghívás számodra, hogy keresztül osonj a sárkány szemén. Ez az, amit mi absztrakt repülésnek hívunk. Valójában ez a mérhetetlen űrön való átkelést jelenti egy olyan birodalomba, amit nem lehet leírni, mert nincs emberi mértéke.

A rémülettől teljesen megbénultam. Nem tudtam Clarát könnyedén venni, mert mindig jelentése volt annak, amit mondott. Elveszíteni az emberi kötöttségeimet, bármilyenek voltak is azok, és beleugorni a mérhetetlenségbe, több volt, mint rémisztő. Éppen meg akartam kérdezni, tudja-e, mikor fog megjelenni előttem ez a bejárat, mikor tovább folytatta a magyarázatát.

– Az az igazság, hogy ez a bejárat mindig előttünk van – mondta –, de csak azok,  akiknek mozdulatlan az elméjük és könnyű a szívük, láthatják vagy érezhetik meg a jelenlétét.

Ez a valódi bejárat nem csupán metafora, és mert valóban megjelenik, néha mint ajtó, vagy mint sötét üreg, vagy szédítő fény; ez bármilyen elképzelhető dolog lehet, akár még egy sárkány szeme is. Ebben az értelemben, mondta, a kínai bölcsek metaforája egyáltalán nem volt túlzás.

– A másik, amiben ezek az ősi kínai kutatók hittek, hogy a láthatatlanság elnyerése a nyugodt közömbösségük eredménye volt.

– Mi az a nyugodt közömbösség, Clara?

Az egyenes válasz helyett megkérdezte, láttam-e valaha a verekedő kakasok szemét.

– Soha életemben nem láttam verekedő kakasokat – mondtam.

– A verekedő kakasok szeme nem mutat semmit azokból az érzelmekből – melegség, együttérzés, düh, félelem – amelyek az átlagember és állat szemeiből sugároznak. A verekedő kakasok szemében ezekből egyik sem látható. Helyettük leírhatatlan közönyösséget tükröznek, valami olyasmit, mint azoknak a lényeknek a szemei, akik már végrehajtották a rendkívüli átkelést. Ahelyett, hogy kifelé néznének a világra, befelé fordulnak, arra meredve, ami még nincs jelen. Ezek a befelé meredő szemek megindíthatatlanok. Semmilyen emberi megfontolást, sem félelmet nem tükröznek, csak a mérhetetlenséget. Azok a látók, akik rezzenetlenül bámulták a határtalant, azt tanúsították, hogy az végtelen, hideg és merev közönyösséggel visszabámul rájuk.

(Taisha Abelar: Absztrakt Repülés)