2011. szeptember 18.

Castaneda: Az idő kereke - A Sas ajándéka

Az álmodás művészete az a képesség, mellyel képesek vagyunk a hétköznapi álmokat átváltoztatni irányított tudomássá, a figyelem egy speciális formájának hatására, melyet második figyelemnek neveznek.

A cserkészés művészete eljárások és viselkedések olyan együttese, mely lehetővé teszi a harcos számára bármely elképzelhető helyzet legjobb kimenetelét.

Harcosok számára a követendő út, hogy ne rendelkezzenek olyan anyagi dologgal, melyre a személyes erejüket összpontosítják, hanem fókuszálják a szellemre, az ismeretlenben való igazi szárnyalásra, és nem hétköznapi dolgokra.
Mindenkinek, aki a harcosok útján akar járni, fel kell szabadítania magát a birtoklási vágy és a tárgyakhoz való ragaszkodás alól.

A látás testi tudás. Bennünk a vizuális észlelés túlsúlya hatással van erre a testi tudásra és ezért tűnik úgy, mintha ez a szemmel állna kapcsolatban.

Az emberi forma elvesztése olyan, mint egy spirál. Szabadságot ad a harcosnak, hogy emlékezni tudjon önmagára, mint tiszta energiamezőkre, ami egyre szabadabbá teszi őt.

A harcos tudja, hogy várakozik és azt is tudja, hogy mire vár. S amíg várakozik, szemeivel gyönyörködik a világon. Egy harcos végső beteljesülése, hogy élvezi a végtelenség örömét.

A harcos sorsának iránya megváltoztathatatlan. Az a kihívása, hogy milyen messzire tud eljutni, milyen feddhetetlen tud lenni ezek között a merev határok között.

Az emberek cselekedetei nem hatnak a harcosra, és semmiféle elvárást nem táplál többé. Egy különös nyugalom válik uralkodó erővé az életében. Elfogadta a harcos-élet egy elvét: a függetlenséget.

Az elkülönültség automatikusan nem jelent bölcsességet, de nagy előnye, hogy lehetővé tesz a harcos számára egy pillanatnyi szünetet, melyben újra áttekintheti helyzetét, és újra elbírálhatja az állapotát. Azért azonban, hogy azt az extra pillanatot helyesen és következetesen használja fel, a harcosnak egy életen át hajthatatlanul küzdenie kell.

Már átadtam magam az erőnek, mely uralja sorsomat.
Nem ragaszkodom semmihez, így nincs amit megvédjek.
Nincsenek gondolataim, így látni fogok.
Nem félek semmitől, így emlékezni fogok önmagamra.
Különválva és könnyedén,
elzúgok a Sas mellett a szabadság felé.

Sokkal könnyebb szépen haladni maximális nyomás alatt, mint normális körülmények között feddhetetlennek lenni.

Az emberi lény két részre van osztva. A jobb oldal magába foglal mindent, amit az intellektus képes felfogni. A bal oldal egy leírhatatlan tulajdonságú birodalom; egy birodalom, melyet lehetetlen szavakba önteni. A bal oldal akkor talán felfogható, ha az egész testtel fogjuk fel azt, ami történik; mert ellenáll bármilyen megfogalmazásnak.

A samanizmus minden képessége, lehetősége és eredménye a legegyszerűbbtől a legmeghökkentőbbig magában az emberi testben van.

Azt az erőt, ami minden élőlény sorsát uralja, Sasnak hívják, nem mintha valami köze lenne a sashoz, hanem mert a látók előtt mérhetetlenül óriási éjfekete sasnak tűnik, sudár egyenesen áll, mint a sasok, a végtelenbe nyúlva.

A Sas a földön élő minden lény tudatosságát elnyeli a halál előtti pillanatban, amely a Sas csőréhez lebeg, mint egy óvatlan szentjánosbogár, hogy találkozzon a tulajdonosával, akitől az életet kapta.
A Sas kibontja és szétteríti ezeket a kicsi lángokat, mint a cserzővarga a nyers bőröket, azután elfogyasztja; mivel a Sas tápláléka a tudatosság.

A Sas, ez az erő, amely minden élőlény sorsát irányítja, ezeket a lényeket egyenlően és egyszerre jeleníti meg. Ezért nincs értelme az embernek a Sashoz imádkozni, a segítségét kérni, kegyelmet remélve. A Sas emberrésze túl jelentéktelen ahhoz, hogy az egészet megmozdítsa.

Minden élőlény adományként kapta az erőt, hogy felkutassa, ha kívánja, a szabadsághoz vezető rést és keresztülmenjen rajta. A látók számára, akik látják ezt a nyílást, és azoknak is, akik keresztülmennek rajta, nyilvánvaló, hogy a Sas azért ajándékozza ezt az erőt, hogy fenntartsa és állandósítsa a tudatosságot.

Átlépni a szabadságba nem a halhatatlanságot jelenti, ahogy általában az emberek a halhatatlanságot értik. A harcosok megtarthatják a tudatosságukat, amit általában elvesztenek a halál pillanatában.
Az átlépés pillanatában a test teljes egészében fellángol a tudástól. Minden egyes sejt tudatára ébred önmagának és ugyanakkor az egész testnek is tudatában lesz.

A Sas szabadság-ajándéka nem adományozás, hanem az esélyre való lehetőség.

A harcos sohasem áll ostrom alatt. Ostrom alatt lenni magában foglalja azt, hogy valakinek személyes tulajdonai vannak, amiért ostromolni lehet. A harcosnak a feddhetetlenségén kívül semmije sincs e világon és a feddhetetlenség nem fenyegethető.

A cserkészés művészetének első alapelve az, hogy a harcosok maguk választják a csataterüket. A harcos sohasem bocsátkozik küzdelembe anélkül, hogy ismerne mindent, ami körülveszi.

Megszabadulni mindentől, ami szükségtelen, a cserkészés művészetének második alapelve. A harcos sosem bonyolítja a dolgokat. Egyszerű marad.

A harcos a teljes koncentrációját használja, hogy eldönthesse: harcba száll vagy nem, mert minden harc harc az életért.
Ez a cserkészés művészetének harmadik alapelve. A harcosnak hajlandónak és késznek kell lennie, hogy megvívja az utolsó harcát, itt és most. De nem hebehurgyán.

A harcos lazít és elengedi magát. Nem fél semmitől. Az erő, ami vezeti az emberi lényeket, csak akkor nyitja meg az utat és vezeti a harcost. Csak akkor. Ez a cserkészés művészetének negyedik alapelve.

Mikor szembekerülnek egy problémával, amivel nem tudnak mit kezdeni, a harcosok egy pillanatra visszavonulnak. Hagyják az elméjüket kószálni. Valami mással foglalják el magukat. Bármi megteszi. Ez a cserkészés művészetének ötödik alapelve.

A harcosok összesűrítik az időt. Ez a cserkészés művészetének hatodik alapelve. Egy másodperc is számít. Az életért való küzdelmedben egy másodperc az örökkévalóság; örökkévalóság, ami eldöntheti az eredményt. A harcosok sikerre törekszenek, ezért összesűrítik az időt. A harcosok egy másodpercet sem vesztegetnek el.

A cserkészés hetedik alapelvének alkalmazásához a másik hatot is alkalmazni kell: a cserkésző sosem helyezi magát előtérbe. A színfalak mögött marad, és onnan figyel. Ezeknek az alapelveknek a használata három eredményt hoz. Az első, hogy a cserkészők megtanulják, sohase vegyék magukat komolyan és megtanulnak magukon nevetni. Ha nem félnek bolondnak lenni, képesek bárkit bolonddá tenni. A második, hogy a cserkészők megtanulják a végtelen türelmet. A cserkészők sohasem sietnek, sohasem idegesek. És a harmadik, hogy a cserkészők elsajátítják, hogyan lehet végtelenül rögtönözni.

A harcosok a közeledő idővel néznek szembe. Normálisan az elvonuló időt nézzük. Egyedül a harcosok tudják ezt megváltoztatni és a feléjük tartó idő felé fordulni.

A harcosoknak csak egy dolog lebeg a szemük előtt: a szabadságuk. Meghalni és a Sas táplálékává válni az nem kihívás. Viszont átlopózni a Sas előtt és szabaddá válni, az a végső vakmerő tett.

Amikor a harcosok az időről beszélnek, nem olyasmire utalnak, amit az órával lehet mérni. Az idő a figyelem esszenciája. A Sas kisugárzása az időből tevődik össze; ennek megfelelően amikor a harcos belép a lényének bármelyik oldalába, feltárul előtte ez idő.

A harcos többé nem tud sírni, csak a gyötrelem megnyilvánulása létezik, a borzongás, ami az Univerzum legmélyéről jön. Olyan ez, mintha a Sas egyik emanációja a gyötrelem volna, s amikor megüti a harcost, borzongása végtelen. 









Különleges érzés volt végigtekinteni A Sas ajándékából válogatott idézeteimen. Azonnal éreztem, hogy az ősi Mexikó sámánjainak szántszándéka, mint valami fáradhatatlan orsó pörögni kezd. Nos, szántszándékuk sosem volt élesebb, mint ebben a pillanatban. Majd a kétely árnyéka nélkül arra is rádöbbentem, hogy az idézetek pályáját valóban az ő idejük orsója szabta meg. Sőt, minden mással is ez volt a helyzet, amit a múltban tettem, vagy amit most teszek, legyen szó A Sas ajándékának, vagy ennek a mostani könyvnek a megírásáról.
Mivel aligha tudnám világosabban elmagyarázni, mire gondolok, nincs más lehetőségem, minthogy alázattal elfogadom a történteket. Az ősi Mexikó sámánjainak idegen kognitív rendszere működik a háttérben, melynek bizonyos elemei ma is hatnak rám, méghozzá a legpozitívabb, leglelkesítőbb módon.
A kérdéses időszakban minden időmet lekötötte, hogy megtanuljam az ősi sámánok által kieszelt technikák különböző,  aprólékosan kidolgozott variációit. Florinda Matus ezirányú fáradozásai gyümölcsözőnek bizonyultak; képes voltam don Juannal   kapcsolatos tapasztalataimat páratlan elevenséggel felidézni és átlátni. A Sas ajándéka éppen ezeknek a don Juan Matusról szerzett újfajta meglátásoknak az eredménye. Don Juan számára az összegzés azt jelentette, hogy egy újraéljük és új rendbe foglaljuk életünk egészét, méghozzá egyetlen söprés alatt (in one single sweep; jelentése: egyazon lendülettel, de utalás az összegzést kísérő ún. söprő légzésre is – a ford.). Őt sosem izgatták a technikai variációk apró részletei. Florindát ellenben  teljesen más fából faragták – pedáns volt és aprólékos. Hónapokon át folytatta kiképzésem, melynek során az összegzés különböző oldalaival ismertetett meg, bár ezek természetét a mai napig sem tudnám tisztázni.
– A  harcoslét mérhetetlenségedét érzed – közölte egyszer. – Birtokában vagyunk bizonyos technikáknak, nagy ügy! Sokkal fontosabb az ember, aki felhasználja őket. Csak az számít, hogy végig akarsz-e menni az úton – velük vagy nélkülük.
„Összegezni don Juant” Florinda szerint például azt jelentette, hogy a leggyötrőbb részletességgel és jelentésgazdagsággal kell emlékeznem rá. Nos, ez az újraátélés valóban végtelenül mélyebb és intenzívebb volt, mint amikor a valóságban beszélgettem don Juannal.
Florinda pragmatizmusa révén elképesztő gyakorlati lehetőségeket fedeztem fel, és nemcsak don Juannal kapcsolatban. Florinda mint afféle igazi női harcos nem táplált a saját kiválóságáról semmiféle illúziót. Önmagát úgy jellemezte, mint egyszerű szántó-vetőt, aki nem hagy ki egyetlen kanyarulatot sem az ösvényen.
– A harcosnak apró lépésekben kell haladnia – intett engem is –, miközben minden létező dolgot felhasznál, ami csak a harcosi úton fellelhető. És az egyik legfontosabb dolog az a képesség, hogy figyelmünket rendületlen erővel az átélt eseményekre összpontosítjuk.
– A harcosok még olyan emberekre is ráirányíthatják figyelmük fókuszát – folytatta –, akikkel sosem találkoztak. Ez az intenzív koncentráció minden esetben meghozza a kívánt eredményt: a jelenet a szemünk előtt bomlik ki. Teljes eseménysorok jelennek meg a harcosnak, bár azt hitte, elfelejtette, vagy éppen sosem élte át őket. Próbáld csak ki!
Megfogadtam Florinda tanácsát, s figyelmet ráirányítottam – ki másra, természetesen don Juanra. És  mindenre  emlékeztem,  ami valaha történt! Részletek villantak be, melyekről álmomban se hittem volna, hogy emlékezhetek. Florinda erőfeszítéseinek hála hosszú eseménysorokat idéztem fel a don Juannal együtt töltött időszakból, valamint olyan rendkívül fontos mozzanatokat, melyek felett ezidáig elsiklottam.
A Sas ajándékából  való  idézetek hangulata  szinte sokkolt, ugyanis ezek az állítások világosan megmutatták, mekkora hangsúlyt fektetett don Juan világa bizonyos elemeire, például a harcos út fogalmára, melyet minden emberi erőfeszítés csúcspontjának tartott.
Don Juan törekvéseinek lendülete túlélte őt magát is, annyira, hogy ma elevenebben él, mint bármikor. Néha komolyan úgy érzem, tanítóm még mindig itt van – olyan erősen, hogy szinte hallom, ahogy motoz a ház körül. Egyszer megkérdeztem Florindát, mit gondol erről.
– Ó, ez semmi! – jelentette ki. – Csak Juan Matus nagual üressége nyúl ki érted, hogy megérintsen, bár tudomása ki tudja, hol van épp.
Florinda válasza csak még nagyobb zűrzavarba és csüggedésbe taszított. Kétségtelenül ő állt a legközelebb don Juanhoz,  mégis elképesztően különbözött tőle. De egyvalamiben megegyeztek: mindketten üresek voltak, mentesek mindenféle személyiségtől. Megszűntek embernek lenni. Don Juan nem létezett többé személyként, csupán történetek gyűjteményeként,  melyek  mindegyike apropóként szolgált egy-egy helyzethez, amit meg akart vitatni. S didaktikus anekdotái és viccei magukon viselték józanságának és szerénységének nyomát. Florinda ugyanez a kategória volt; sztorikat mondott más sztorikról, bár az ő  történetei inkább emberekről szóltak. Egyfajta magasabb szintű, emelkedettebb pletykálkodást gyakorolt, olyat, mely illett személytelenségéhez, hihetetlen hatékonyságához és mulattató készségéhez.
– Szeretnék a figyelmedbe ajánlani egy férfit, aki rendkívüli módon emlékeztet rád – mondta egy nap. – Azt  akarom, hogy úgy összegezd ezt az embert, mintha egész életedben ismerted volna! Felülmúlhatatlan tagja ő leszármazási vonalunknak. A neve Elias, Elias nagual, de én csak úgy hívom: „a nagual, aki elveszítette a mennyet”.
– Eliast egy jezsuita pap nevelte fel; a férfi segítségével tanult meg írni, olvasni és csemballózni, sőt még latinul is – olyan folyékonyan olvasta a latin iratokat, hogy az díszére vált volna bármely tudósnak. Eliast az isten is papnak teremtette, de sajnos mivel indiánnak született, nem lehetett az egyház tagja. Túl barna, túl indián és túl ijesztő kinézetű volt hozzá; egy papnak felsőbb osztálybelinek kellett lennie, spanyol ősökkel, fehér bőrrel és kék szemmel. A papok csinosak, szalonképesek voltak, Elias nagual hozzájuk képest meg egy medve. De keményen küzdött híven pártfogója ígéretéhez, miszerint „Isten is meglátja, egyszer még felvesznek a csuhások közé!”. Végül sekrestyés lett a nevelője, a plébános mellett. Egy nap egy egy nő tért be a templomukba: az ízig-vérig boszorkány Amalia. Amaliáról mindenki azt mondta, hogy olyan, mint egy üres vászon. Bárhogy volt   is, elcsábította szegény sekrestyést, aki annyira őrülten és reménytelenül beleszeretett, hogy a nagual kunyhójában kötött ki. 
Idővel a sekrestyésből Elias nagual lett. Tekintélyes, kulturált és művelt személyként tartották számon, akire mintha egyenesen rászabták volna a naguáli szerepet. Naguálként csendben és hatékonyan tevékenykedhetett, s elérhette mindazt, amit a világ megtagadott tőle. Álmodó volt, méghozzá elsőrangú; testetlen állapotban bebarangolta az univerzum legtávolabbi helyeit. Néha tárgyakat, felfoghatatlan dolgokat hozott magával, melyek alakja vonzotta a szemet. „Invencióknak” nevezte őket, s egész gyűjteményt halmozott fel belőlük.
– Azt akarom, hogy összegző figyelmedet fókuszált ezekre az invenciókra – utasított Florinda. –  Azt  akarom, hogy érezd a szagukat, a tapintásukat, bár sosem láttad őket, s csak annyit tudsz róluk, amennyit elmeséltem. Ha az összpontosításod megfelelő, vonatkoztatási pontokat kapsz, mint egy matematikai egyenletben, ahol csak egy harmadik elem bevonásával számíthatjuk ki a végeredményt. Ha egy harmadik személyt használsz vonatkoztatási pontként, hihetetlen tisztasággal fogod látni Juan Matus nagualt.
A Sas ajándéka című könyvemben a lehető legmélyebb betekintést nyújtok abba, mit tett velem don Juan, amíg ebben a világban tartózkodott. Visszaemlékezésem mélysége új összegző képességemnek köszönhető. Elias nagualt használva vonatkoztatási pontként olyan képet sikerült kapnom don Juanról, mely végtelenül intenzívebb a valóságosnál. Új összegző tapasztalataim híján voltak mindenféle melegségnek és életnek, cserében azonban rendelkeztek a halott tárgyak pontosságával és élességével, melyeknek részleteit kedvünkre vizsgálgathatjuk.

Nincsenek megjegyzések: