A sivatag hangkulcsai


Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kíváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kísértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?


Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakul, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

~ Pilinszky János (Bp., 1921. november 27. – Bp., 1981. május 27.)




Van egy szél; ha felém fordul, meghallom a kert és a sivatag beszélgetését. Hol a sivatagban, hol a kertben, nappal vagy éjjel. A vályogfalak, kőfalak, semmilyen falak, mészkő, messzi nyáj, üvöltés, madarak éneke, sziszegés, csurranás, csönd, száraz illatok, vizes illatok, holdak, csillagok, virágok mind a kert meg a sivatag hangkulcsai.
Elmondja egymásnak álmát a kert meg a sivatag. Leginkább egymásról álmodnak. A sivatag a benne fekvő kertről álmodik. Szereti a kertet. Átöleli. Sivataggá szeretné változtatni. A kert magában él. A kert a sivatagról álmodik, mely ott van körös-körül. Arról, hogy különbözik tőle, és tudja, hogy ez a különbség olyan illó könnyű, mint az érzelmek.
Régen lehetett, amikor először hallottam meg beszélgetésüket. Talán kétéves lehettem, amikor meghallottam őket. Talán egyéves lehettem, amikor meghallottam őket, és így tovább. Talán mielőtt megszülettem. Vagy bárki megszületett. Vagy gömbölyűből tojás lett volna. Vagy a víz megszületett volna, magas szirten hűlve, könnyeket jövendölve, szemeket jövendölve. Talán még a színes éjszakában forgó sziklák előtt hallhattam meg őket.
Hallom őket talán már mióta a fény keresgélni kezdett valamit, amire írhatna, fehéren lebegve, a színeket még magában rejtve, s körülötte a sötétség; semmit sem felejtve a kezdet óta, a tudás végét jövendölve, a vadont jövendölve. És a kertet. És a sivatagot.

~ W. S. Merwin: Beszélgetés (A Létezés Hálói)


Megjegyzések