A jaguárra írt titok


A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely ugyancsak kőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos és nyomasztó. Egy közfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az egyik felén én vagyok, Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado felgyújtott; a másikon egy jaguár, mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablak metszi a középső falat. Az árnyéktalan órán (délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akit lassan megtörtek az évek, vasgörgőt hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokat ereszt le a számunkra. A fény behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.






A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek. Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most varázslat nélkül fel sem emelkedhetnék a porból.

A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal gyötörtek, hogy áruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten bálványát, de ő nem hagyott el engem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek, összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó életemben.

A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyó rendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annak birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad, a Teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem tudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.

Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet az isten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása. Hanem a századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed, az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat, talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten egyik jelképe.

Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet, ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak, üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt a jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár; szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele volt.

Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására. Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet fekete formáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán; és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót jelentették. Soknak vörös szegélye volt.

Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentencia önmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnek vagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehet alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi szavak: mindenség, világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.

Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt álmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a börtönt, s én a homok félgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: "Nem életre ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan felébrednél."

Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasán fényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a korsókat.

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam nedvességét, áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet, áldottam a homályt és a követ.

Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétli szimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a pereme) végtelen volt. Összefonódva, mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél! Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről a Közösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat, melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguár írását is sikerült megértenem.

Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanom fennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a kőbörtönt, hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek, hogy a jaguár széttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy újjáteremtsem a piramist, hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és én, Cinakán uralkodnám a földeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy sohasem fogom kimondani ezeket a szavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de most már nem törődik vele. Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a másiknak a nemzetével, ha ő most már senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt a sötétben.

(Jorge Louis Borges: ISTEN BETŰJE, Hargitai György fordítása -
Ema Risso Platerónak)

Megjegyzések