Indián gyógyító homokmandalák



A psziché időmentes hologram, amelynek minden mozdulata a létezés egészét tükrözi, és amelynek minden tette, minden gondolata, minden érzelme a teljesség megélésének felhígított kifejeződése.

(Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók és javasemberek)







  A sámán előkészíti a sátrat a szertartásra. Tüzet rak a sátor közepén, megtisztítja a sátor belsejét, majd elkészíti a homokmandalát, és megidézi a törzs segítő szellemeit.
  A homokmandala készítésekor szabad kézzel szórták a színes homokot, minden segédeszköz nélkül. Nem használtak sok színt, egyszerű mintákat alkottak. Akkorára készítették el a mandalát, hogy egy ember kényelmesen beleülhessen. 
   Mikor a sámán végzett az előkészületekkel, behívta a beteget és a homokmandala közepébe ültetve, elkezdte a szertartást énekléssel, csörgővel vagy dobbal kísérve. Minden mandala és ének mögött volt egy mítosz, egy történet, amelyet mindig a betegséghez és a beteghez választottak meg. A történetben mindig volt egy hős, aki sikeresen megoldotta a problémáit. A beteg azonosul a történettel, a sámánnal, a mandalában megtestesülő erővel, a hőssel, így az azonosulás révén belsőleg végigéli a gyógyulás folyamatát. Minden a helyére kerül. Mikor a szertartás véget ér, a test még beteg, de a lélek már gyógyult, erős, tettre kész, és szép lassan meggyógyítja a testet is. Helyreáll a fizikai testben is az egyensúly. 






   A mandalaminta nagyon egyszerűen, letisztulva, szimbolikusan emlékeztet a gyógyulásra. A középpont egy rombusz, világunk kicsinyített mása, ahol megjelenik a négy irány, valamint a fent és a lent is. A mandala a függőleges irányt hangsúlyozza ki, ami azt szimbolizálja, hogy a spirituális élet sokkal fontosabb az ember életében, mint a fizikai világban elért eredményei. A függőleges vonal az Ég és Föld összekapcsolásának, és a jelen időnek a kihangsúlyozása. Mindig a jelen pillanatban kell a földi és égi minőségeket megvalósítanunk életünkben a testi és lelki egyensúly megtartásával. A középpontban a Nap süt ki, amelyről tudjuk, hogy minden élet forrása a Földön. A Nap sugarainak színei a négy irányt jelképezik, a négy évszakot, a négy elemet, a négy embertípust. 
   A mandala a kozmosz leképezése, a mindenség rendjének rajza. Életünk erőire, szabályaira, törvényeire hívja fel a figyelmünket. Arra, hogy ezeket nem tudjuk megkerülni, hogy a világ rendjét érdemes elfogadni és figyelembe venni életünk során. Ha képesek vagyunk illeszkedni a magasabb rendhez, helyreáll az egyensúly bennünk is. Megleljük a helyünket, harmóniába kerülünk a nagy egésszel, s ezáltal meggyógyulunk.
   A mandala tehát egyszerű, tiszta formáival, színeivel, impulzív, kiáramló energiáival nagyon erős hatással van az emberre. Az indián gyógyító mandala összegezve nem más, mint egy eszköz, egy kapu, amely a megváltozott tudatállapoton keresztül tudatalattink támogató erőit mozgósítva helyreállítja a megcsorbult egységet, és gyors, eredményes gyógyuláshoz segít. 






   Mára már a tudomány is elismeri a megváltozott tudatállapot hasznosságát. Lust Iván így ír erről: „A közösségben együttesen átélt megváltozott tudatállapot és a látomásos, képi agyműködés olyan bonyolult információk feldolgozását és integrációját teszi lehetővé, amelyet a fogalmi gondolkodás - elszakadva a mélyebb érzelmi és fejlődéstörténetileg ősibb agyi gyökereitől - nem lenne képes.
   Jung szerint a tudattalan képekben formálódik meg, ez a nyelve. A gyógyulás nyitja a képzeletben rejlik. Jung mindig biztatta betegeit, hogy ne tartsák magukban érzéseiket, álmaikat, intuíciójukat, felismeréseiket, hanem öntsék valamilyen formába azokat. Ezért aztán aki spontán módon, tudatosan dolgozik ezekkel a képekkel, kapcsolatot létesíthet önmaga tudattalanjával. Jung megfigyelte, hogy a betegei által készített képekben felbukkanó formák, témák, történetek mind megtalálhatók már az emberiség kollektív tudatában (a mitológiákban, a művészetben, akár tudományos művekben, mesékben, álmokban). Minden egyes szimbólumnak ereje van, egyéni speciális jelentése, így összekapcsolja a beteget a gyógyítással (szertartással), tehát nem passzív kívülállóként van jelen, hanem aktív résztvevőként, alanyként. Ez teszi lehetővé a gyógyulást, ami leginkább és mindenek előtt a betegen múlik. 

(A teljes írás ITT)


 


Kapcsolódó bejegyzések a blogon

Megjegyzések