Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások,
és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni
holnap vagy holnapután. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle
emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a
gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart -
úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a
léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell
töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy
időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az
útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető
fontoskodás.
(kép: Frida Kahlo’s Casa Azul)
Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga
vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi,
csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké;
a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal
mellékes szerepet; - magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és
véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne
vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyerekeket, milyen
helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta
az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett,
akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.
(Kaffka Margit: Színek és évek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése