Kalitja börtönében két madár: egyik
ifjú, másik vén. A zsarnok, ki őket fogva tartja, szánalomból egy nap
zöld ággal fonta be kalitjokat. Az ifjú madár hangosan üdvözli a tavaszt
és hallgatásáért a vént megfeddi. A vén tapasztalásból felel. Nem
tavasz ez, fiam; zsarnokunk csak a börtönt akarja velünk megszerettetni,
hogy feledjük az erdőt. Valami lenne-e ebből?
Arany János: Két madár (1860-62 körül)
"Könnyű annak, akinek semmi baja sincs, azt mondani: végy erőt
magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból, akarj, és megjön a kedv.
Mindezek szép tanácsok, de az a baj, hogy éppen a lélekerő hiányzik,
mely kivitelére szükséges; mintha ágybaszegzett súlyos betegnek azt
javaslanók: csináljon commotiót, mindjárt jobban lesz. Köszönöm, de ha
nem lehet."
„Megengedem, hogy bajom hypochondria, de ha az, akkor
e nyavalya korántsem oly nevetséges, mint állítják. Mert mi lehet
borzasztóbb oly szenvedésnél, mely a szellemnek szárnyait szegi, az
önbizalmat, mely nélkül nemcsak nagyot, dicsőt alkotni, de még a közélet
kívánatainak megfelelni sem lehet, elöli; hogy az ember magát mindig,
mint gyámoltalan, életre nem való, semmi embert képzelje; s
összehasonlításban irigyelje sorsát azoknak, kik bolondot ugyan, de
valamit mégis tesznek, mert erélyök van. Én idestova irigylem a
charlatánt, ki egy világot el tud bolondítani, mert csalásra legalább
energiával bír… Vannak perceim, amikor szeretnék elveszni,
megsemmisülni, csakhogy az öntudattól meneküljek.”
„Míg én
gondolatomat mindig csak bajomon - mint nyelvet a fájós fogon -
tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. Örökös tépelődésben éltem,
mint az a hypochondrikus, ki ,meggyőződvén, hogy lába két szalmaszál,
örökké remegett, hogy eltörik. Újabb rémképeket csináltam, majd e, majd
ama nagy veszély függött felettem, mint damoclesi kard, de biz az csak
nem szakadt le. Évek folytak s én, ha jobban nem, rosszabbul se lettem,
mint eleinte valék. Ez némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán
kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység
hozott pillanatnyi szórakozást. Egy nagy súly nehezült meg lelkemen,
azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni.
Próbáljuk meg. Kezdtem valamit s folytatom ma is; naponkint - nulla dies
sine linea - egy-két sort írva, de jót, vagy legalább olyat, mi
teljesen kielégít. Bevégzem-e?, azt nem tudom, de hogy e folytonos
foglalkozás a lelket enyhíti, azt tapasztalásból mondhatom. Írok nem
taps, nem jutalom végett: írok lelki nyugalmamért. ”
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!"
Arany János leveleiből
"Sietek azonban megjegyezni, hogy ha Aranyt neuraszténiásnak* mondom, ezzel az új beállítással nem akarok kegyeletet sérteni s nem pályázom sem Möbius, sem Freud professzor kétes babérjaira. Eszem ágában sincs, hogy Aranyt, mint beteg lángészt vagy mint dekadens költőt állítsam a közönség elé. Arany neuraszténiájának hangsúlyozása nem jelent efféle gyermekes kísérletet."
a teljes cikket Dóczi Jenő írta a Napkeletben (1924. április)
* (Ma depressziónak mondjuk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése