Satyagraha 2.

A zöld békabőr - én így hívom a papírdollárost. A fehér ember minden fűszálon, minden forráson árcédulát lát. Ebből fakadnak a bajok. Kitaláltam egy új közmondást: „Az indiánok látomásokra, a fehérek dollárokra vadásznak." Belőlünk fene nehéz kapitalistát csinálni. Nem mintha nehezünkre esnék azzá válni, csakhogy akkor már nem lennénk indiánok.

Te, Richard, művész vagy. Ez az egyik oka, hogy jól kijövünk egy­mással. A művészek a fehérek világának indiánjai. Álmodozóknak nevezik őket, azt mondják róluk, a felhőkben élnek, könnyelműek, kifolyik a pénz a kezükből, olyan emberek, akik nem hajlandók szembenézni a „valósággal". Ugyanezt mondják az indiánokra is. Honnan az ördögből tudják ezek a békabőr-emberek, mi a valóság? Abból a világból, ahol a képzeletedben képek bontakoznak ki, olyan képek, amelyeken a dolgok mások, mint amilyeneknek a szemeddel látod őket, abból a világból valók a látomásaim. Én azt mondom, az a valósá­gos világ, nem pedig a Zöld Békabőrök Világa. Ez csak rossz álom, áramvonalas, füstködös lidércnyomás.
Mivel nem vagyunk hajlandóak otthagyni a saját valóságunkat ezért a békabőr-látszatéletért, azt mondják rólunk hogy ostobák, lusták, könnyelműek, éretlenek, nem erre a világra valók vagyunk. Én örülök neki, hogy nem tartanak erre a világra valónak, és neked is örülnöd kel­lene, ha így vélekednek rólad.

Azt írjátok a pénzetekre: „Istenben bízunk". Örülök, hogy a Nagy Szellemet kihagytátok az ügyből. A ti dolgotok, mire használjátok az Isteneteket. De még egy sámánnak is, mint én, szüksége van némi pénzre, hiszen arra kényszerítetek, hogy ebben a ti látszatvilágotokban éljek. Ami azt jelenti, hogy két sze­mélynek kell lennem, két különböző világban kell élnem. Egy cseppet sem tetszik, de nem tudok segíteni rajta.

Nagybátyám sze­rette a lovait. Egyszer azt mondta nekem: - Egy indián képes annyira szeretni egy lovat, hogy akár az életét is adja érte. - Volt esze az üzlet­hez - rohadt jó lócsiszár volt -, de amit így keresett, azt legnagyobb­részt szétosztogatta a szegény rokonainak. A kereskedőnél erősebb volt benne az indián.

Az öreg néha, mintegy véletlenül, ott hagyott egy-egy üszőt vagy egy bikát valamelyik szegény rokon háza előtt. Szokta mondogatni nekem: - Az ételnek más szerepe is van, nemcsak az, hogy áthalad a testeden. Az ennivalóban szellemek rejtőznek, figyelik a sorsát. Ha fösvény vagy, a szellem eltávozik, gondolván, „ez a mocsok olyan zsugori, hogy itt hagyom". De ha megosztod az ennivalódat másokkal, ez a jó szellem mindig veled marad. - Engem úgy neveltek, hogy az étel szent. Előre látom azt a napot, amikor majd semmi mást nem kell már adnotok nekünk, csak kapszulákat, amikben ennivaló helyett valami­féle vegyszerek és vitaminok lesznek, és a misszionáriusok arra fognak inteni, hogy kezünket a tányér fölött összekulcsolva így fohászkod­junk: - Mennybéli Atyánk, áldd meg a mi mindennapi pirulánkat. - De örülök, hogy én ezt már nem fogom látni!

(Richard Erdoes - John Fire: Sánta Őz, sziú indián sámán)