A vallás (és most már az ezotéria is) azt tanítja, hogy bocsássunk meg kínzóinknak. Valóban meg kell nekik bocsátanunk?
Alice Miller: Érthető, hogy meg akarunk bocsátani, felejteni akarunk, és nem
akarjuk érezni a fájdalmat, de előbb vagy utóbb kiderül, hogy ez
egyáltalán nem működik. Vegyük azt a sok szexuális bántalmazást, amelyet
egyházi személyek követnek el. Ők megbocsátották szüleiknek. És sokuk
mit csinál? Megismétlik szüleik bűneit, MERT megbocsátottak nekik. Ha
tudatosan el tudnák ítélni szüleik
cselekedeteit, nem éreznék a késztetést, hogy ugyanazt tegyék, amit ők
tettek. Önmagukat csapják be. És a pozitív gondolkodás sem gyógymód,
mivel az öncsalás egy formája, menekülés az igazság elől.
Ön leírja sok igen nagyra becsült modern
kori író érzelmi életét. Kit tudna megnevezni hősi példaként, aki
sikeresen leküzdötte a szüleivel kapcsolatos traumás konfliktust?
Alice Miller: Jó ideje keresgélek, de nem találok egyetlen jól ismert írót sem,
aki ne hitt volna abban, hogy végül meg kell bocsátanunk szüleinknek.
Franz Kafka volt az egyik legbátrabb író ebben a témában, de akkoriban
senki nem tudta támogatni tudásában. Ezért bűntudata volt, és nagyon
fiatalon meghalt, akárcsak Proust, Rimbaud, Schiller, Csehov, Nietzsche
és sokan mások, akik kezdtek ráébredni az igazságra, de megrémültek
tőle.
Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat?
Alice Miller: Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem,
a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy
érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek
minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyű mondani, de
nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a
várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni
fognak.
Melyek az Ön írásainak politikai következményei?
Alice Miller: A Kezdetben volt a nevelés című könyvemben megmutattam, hogyan
nevelték azokat a németeket, akik felnőttként Adolf Hitlert követték:
gyermekkorukban veréssel neveltek önalávetővé őket, így szadista és
perverz felnőttekké váltak. A gyermek agya aszerint strukturálódik, hogy
milyen korai tapasztalatok érik (szeretetet vagy kegyetlenséget kap-e).
Azokban az országokban, ahol megengedett és bevett szokás a
kisgyermekek verése, elkerülhetetlennek tűnnek a háborúk, sőt a népirtás
és a terrorizmus is.
A teljes írás A test beszél blogon olvasható.
Elveszett gyerekkorunkat nem kaphatjuk vissza, a múltat nem változtathatjuk meg, de saját magunkat igen.
A gyerekkori negatív élményekkel való szembenézés nagyon nehéz és nagy
bátorság kell hozzá. Ez fájdalmas és hosszadalmas, kemény
pszichoterápiás munkát igényel, de elképzelhetetlenül gyümölcsöző:
szisztematikus önismereti erőfeszítéseink eredményeképpen fokozatosan
kiszabadulhatunk a gyerekkorunk láthatatlan, de mégis oly rémületes
fogságából, és a visszaszerzett (vagy inkább soha nem tapasztalt)
valóságunkat (pl. a korábban szégyenként és bűntudatként jelentkező
érzelmeinket) integrálva képesek leszünk békében élni, felvállalva
tökéletlenségünket, sebezhetőségünket, és felszabadultan, önazonosan,
együttérzően és produktívan élvezni az életet, kiteljesíteni önmagunkat. Mindaddig, míg nem vállaljuk a felelősséget és nem vesszük saját
kezünkbe életünk irányítását, nem fog semmi változni. A tagadás nemcsak
ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A
következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggőség.
Ebbe az önismereti munkába azért nagyon nehéz belekezdeni, mert egyrészt
nem tudjuk, nem tudatosul, hogy szükség lenne rá. Másrészt a dolog paradoxona, hogy pontosan azokkal az
érzelmekkel történő őszinte szembenézés segít csak, amelyektől az
illető a legjobban menekül, mert halálosan fél az érzelmek
intenzitásától és a feltörő fájdalomtól. Ha viszont a
szenvedésnyomás hatására mégis képes beleugrani ebbe a ködös
ismeretlenbe, ebbe az örvénybe és elindulni az önismereti úton, akkor
hamarosan a saját bőrén és életén tapasztalhatja, hogy minél
jobban át meri és tudja élni ezeket az elnyomott korai érzéseket
(fájdalmakat, tehetetlen dühöt, kétségbeesést, lázadást, stb), annál
erősebbnek, igazabbnak és koherensebbnek fogja magát érezni. A folyamatban megtapasztalja, hogy a fájdalom nagy, de nem elviselhetetlen. És hogy az átmeneti szenvedés nyomában tartós és végleges felszabadultság és megkönnyebbülés érkezik.
Nekem erről mindig az örvény metaforája jut eszembe: félelmetes és
lehúz, de ha elég bátrak vagyunk engedni magunkat a mélybe húzni a
fájdalmaink mély átélése által, annyira elkeskenyedik az örvénytölcsér
alja, hogy könnyedén ki tudunk úszni belőle. De csak ott lent van erre
lehetőség.
Sokszor nem elég az az intellektuális belátás, amit segítő könyvek,
cikkek, jótanácsok képesek nyújtani. Egy segítő könyv befolyásolhatja a
gondolkodást és a hozzáállást, lehet szemfelnyitó, hitelesítő, validáló
és funkcionálhat tanúként, Alice Miller könyvei is pont ilyenek. De amikor tudja valaki, hogy ilyen és olyan múltbeli események, traumák miatt vannak jelenleg problémái, de ezeket a problémákat ennek ellenére sem
képes megoldani, akkor a kognitív intellektualizálás megnyugtató tüneti
kezelése helyett mélyebbre kell ásni: venni kell a bátorságot, és
elszánni magunkat a saját személyes, addig letagadott igazságunk érzelmi felkutatására és tudatosítására.
“Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat,
meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok
fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek hősök, egészen szerény
emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le
fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erőszak falát. A fájdalom, hogy
nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a
személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyűlölet sem
destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon
destruktív, sőt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha
letagadják és bűnbakokra irányítják át.” (Alice Miller)
A teljes írás A test beszél blogon olvasható.
Kapcsolódó blogbejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése