Valósághatár

„Szerzetesek, aki látja a Függő Keletkezést, az látja a Tant, aki látja a Tant, az látja az Ébredtet.” 

(Śālistamba sūtra)




Ahhoz, hogy a szenvedés a spirituális ébredés hatékony ösztönzőjévé válhasson, nem elég pusztán szembenézni vele. Nem vezet célhoz, ha a szenvedést pusztán elégtelen létünk általános problémájaként kezeljük; a vallási tudat feléledéséhez a szenvedésekkel – konkrét megjelenési formájukban – egyenként kell szembenézni és megbirkózni. Ha csak felszínesen foglalkozunk velük, úgy, mintha a fájdalomhoz és a szomorúsághoz hasonló, egyszerű érzésekről lenne szó, azzal kizárólag pszichológiai szintű választ adunk rájuk. Ennek két változata lehetséges.

A szenvedésre adott elégtelen reakciónk az egyik változat, ekkor neheztelés, harag, düh ébred fel bennünk a kényelmetlenség forrásával szemben. A probléma megoldását ebben az esetben a forrás megsemmisítésétől, figyelmen kívül hagyásától, vagy – a könnyű megszabadulással kecsegtető – meneküléstől reméljük.
A szenvedésre adott másik, egészséges mentális reakciót elménk – türelemmel és kitartással – felfokozott tűrőképessége és racionális megoldásokra törekvő problémakezelése jellemzi. S bár a második változat egyértelműen kívánatosabb az elsőnél, egyik esetben sem jön létre olyan gyökeres belső átalakulás, amely ráébreszthetne bennünket a megszabadulás halaszthatatlan szükségességére, és/vagy egy új, korábban ismeretlen spirituális út melletti elköteleződésre, a gyakorlati megvalósítás sürgető kényszeréről nem is beszélve.

A megszabadulás csak akkor jöhet létre, ha a fájdalom és a szomorúság a gondolkodó (reflektív) tudattal kerül szembe, és ha az elme azokat valamilyen komolyabb beavatkozást igénylő probléma tüneteként ismeri fel. A szenvedés problémájának következetes megoldásában az első mozzanat tehát nem a szenvedés átélése, hanem a megértés tudatossága. Annak a felismerése, hogy a szenvedés több, mint egy boldog állapot „elrontása”, és hogy a létünk elégtelenségét okozó problémák nagyon mély gyökerűek. Meg kell értenünk, hogy a szenvedés forrása nem a külső világban található, hanem létünk elkerülhetetlen sajátja, ezért a szenvedés tartós enyhítése nem a külső világra, hanem saját (belső) énünkre fókuszált eljárásoktól remélhető.

 (Pap László Miklós: Függő Keletkezés)




„Ha az ember nem-tudásban él (tévelygés), vagyis nincs tudatában önnön szabadságának, és csak saját lételemeihez kötözötten képes létezni, akkor testi, nyelvi és tudati síkon késztetései támadnak arra, hogy érvényre jusson ebben a létezésben. E késztetések csomópontjában kialakul tudatmagja (tudatosság), ami a létezést már csak a név-alakzat (név és forma) kettősségben, vagyis alany-tárgy relációban képes szemlélni. A tárgyvilágra sóvárgó tudatmag a létet az öt érzékszerv és a gondolkodás alapján hat tartományban (hat érzékszerv) éli meg. Ezekben a tartományokban történik meg az érzékelés (kapcsolódás), az alanyi és tárgyi tartalmak folytonos érintkezése. Az ebből keletkező érzetek (érzés) visszahatnak a folyamat hátterében álló éntudati magra, ami az érzeteket megítéli és kategorizálja. A tapasztalás során az éntudat énképzetté alakul át, rászokik arra, hogy az érzeteket jónak, rossznak, kellemesnek, kellemetlennek minősítse, és önmagát ebben a minősítésben élje meg. Így alakul ki a létszomj (sóvárgás), a tapasztalás szomjazása, ami az énképzetet saját tárgyvilágához köti (ragaszkodás). Ez a szomj és ragaszkodás olyan erő, amely a tapasztalót újra meg újra a létesülés felé löki. A létesülés azonban a keletkezés és elmúlás, a születés-vénülés-halál törvényeinek alávetett, ezért arra az emberre, aki biztonságát a tárgyi és tudati tartalmakban keresi, szenvedés, gond, panasz, fájdalom, szomorúság és csüggedés vár.

(Tenigl-Takács László a függő keletkezésről)




Sankara a felébredést úgy határozza meg, hogy mialatt megtörténik, nem történik semmi. Ennek az eseménynek, amely nem esemény, három mozzanata van. Az első az, hogy a folyó partján ülök, és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja. A második az, hogy nincs fa és nincs madár, nincs szél és nincs folyó és nincs part, nem ülök sehol és nem látok semmit, mert nincs látás, és nincs én, aki látna. A harmadik mozzanat, hogy a folyó partján ülök és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja. Semmi sem történt.

Az első lépés, hogy azt a helyzetet, amelyben vagyok, a maga teljességében tudatomban megszilárdítom. Nemcsak a folyót és a fűzfát és a szelet és a madarat. Tudomásul veszem alkatomat és tulajdonságaimat és sorsom bonyodalmait és életem összegubancolódott csomóit, és képességeimet, hogy azokat feloldjam, és tehetetlenségemet, hogy azokat nem tudom feloldani, és emlékeimet, és a bennem rejlő lehetőségek határtalanságát. Az első lépés: a figyelem összpontosítása arra a pillanatra, amelyben vagyok. A teljesség nem azon múlik, hogy az összpontosítás mennyi részletet hord egybe, hanem azon, hogy milyen mélységig jut el.

A második lépés, hogy ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben valóságnak tekintek. Nincs fűzfa és madár, ez mind csupán hullámzó kedélyem projekciója. De nincs hullámzó kedély, csupán korrupt tudatom hisz benne. De nincs korrupt tudat és nincs hit, csak örökké tiszta sima kedély, amelyben ez egész lét képe tükröződik. De nincs kedély, nincs tükör, nincs kép és nincs látás. Minden üres. Ez a második lépés.

A harmadik, hogy helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom a dolgokat és korrupt tudatomat és a fűzfát és a szelet és a folyót és a madarat, tudva, hogy ez az egész káprázat és érvénytelen. A tudat átlépett a valósághatáron és tudást szerzett, amelyet a mahájána úgy hív, hogy "gyémántnál keményebb" (Vadzsracseddika). Most már újra leülhetek a folyó partján és nézhetem a széltől imbolygó fűzfaágon a madarat, mert most már mindez nem objektum és külső és a megzavart tudat kényszerképzete és káprázat. Mindennek most már nincs rejtett előfeltétele. A világot már a bhutahatin, vagyis a valósághatáron túlról látom.

Az ember a valósághatáron (bhutahati) tartózkodik, vagyis az életet a meditáció átlagos színvonalán  tartja. A meditáció annak az állapotnak előzménye, amelyben az ember az ember és az emberfölötti kommunikációja számára megnyílik. Látni kell. Át kell lépni a küszöbön. "Barátom, értelmed ne üljön le sehol, se belül, se kívül. Csak nem nagyképűnek lenni. Elképzelhetetlenül gyarlók vagyunk." De – mint Buddha mondja – vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Intézzétek el önmagatokkal. Senkit nem tanítottam meg semmire. Ha látni akarsz, nézz. 

Ha valaki a villámcsapás következményeit levonta és annak hatásait realizálta, a valósághatáron átlépett. A szatoriban a tudat minden kondícióját egyetlen pillanatra ledobja, aztán gyorsan visszatér "teát inni és rizst enni", és mindent úgy tesz, mintha semmi se történt volna, de szüntelenül a szatoriban él, beszél és alszik és járkál és dolgozik, vitatkozik és veszekszik és megnősül és gyermeket nevel, és semmivel sem tud többet. "

Ez a harmadik magatartás, a realizálás, amikor ülök és a madarat nézem, de tudom, hogy nincs én és nincs madár! Amikor tudásom egész súlyát belevetem abba, hogy alszom és gyereket nevelek. Amikor mélyen hallgatok afelől, ami történt, és járkálok és dolgozom és vitatkozom és veszekszem. "Ne lakj kívül a külső világban, ne lakj a belső ürességben, ez csak zavarhoz vezet." Mert a súly nem a felismerésre, hanem annak erkölcsi következményeire esik: a valóságot hiába ismerem fel, ha a következményeket életemre nem alkalmazom. Minden beavatás realizálás. A megvilágosodás a brahmani beavatásban nem cél. A szatori csak arra való, hogy az ember visszatérjen a mindennapi életbe, megnősüljön és gyereket neveljen és elvégezze művét. 

(Hamvas Béla: Extázis, részletek)


Megjegyzések