Túl nagy árat fizetnek a fitness terembe, plasztikai sebészetre járók;
az analízisbe, pszichodráma csoportba járók, a költői műhelyekbe,
kreatív íráscsoportokra járók, a bölcseleti előadásokra és szellemi
vitákra járók; mind. Így vagy úgy, a legcsekélyebb formai
kiigazításokért amit a testen, a lelken, a kreativitáson és az értelmen
tehetnek, feláldozzák az időt és a teret, a lélegzetet és a figyelmet,
feláldozzák az oktalan örömöt, és az oktalan szeretetet, az ostoba
okosság oltárán. Az anyagok, a szerkezetek, a kontextusok, a hangulatok
fűszere, a tetten ért történések és a ráfogott jelentések idő-, tér-,
lég- és figyelembuborékok csupán a béke poharában, mi képtelen elmúlni
tőlünk. Mikor mindegy vagy már önmagadnak, akkor visszanyered az időt, a
teret, a lélegzetet és a figyelmet. Ki nem sajátítja el a
jelentéktelenséget, az nem sajátít el semmit. Ki nem érti, hogy az
illúziók vesztével, csak a semmi veszett, az örökre ostoba marad.
Csendesedik az élet. Szakadozik a matériától. Soha semmilyen logika nem
létezett, nem létezik és nem is fog létezni. Ezt tudomásul kell venni.
Így válhatunk csak ontológiailag felnőtté. De valóban kész-e a szájhős
elszakadni mindentől? Hiszen úgy tűnhet öngyilkosnak is könnyebb lenni,
mint elszakadni mindentől, és úgy élni. Tünemény az ember. Legyen bár
szent, tisztes polgár, csirkefogó, kéjgyilkos, végül csak tünemény,
csinos kis agyrém, burjánzás. "Kész a készben" sétál a legboldogabb
magány önmagával. Ebben nincs semmi szégyenletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése