Tételezzük fel, hogy az egyén egészséges, és egy – sok vonatkozásban – patológiás társadalomban él. Vajon mit tud tenni? Ha nagyon őszinte vagyok, azt gondolom, hogy a külső hatásokat érdemben ellensúlyozni nem tudja, mert gúzsba köti őt a társadalom patológiája. Egy egészséges egyén úgy tud élni egy beteg társadalomban, hogy mindennap százszor megtámadja valami a lelki egyensúlyát. Bosszúságot okoz neki, kiborítja, felháborítja, elkeseríti, félelmet kelt benne az, amit megél. De ha az a kérdés, hogy védheti-e önmagát a társadalom patológiájával szemben, akkor a válaszom az, hogy igen.
Ennek a jelszavát már tulajdonképpen Voltaire megírta a Candide-ban. Műveljük kertjeinket! Vagyis egy befelé fordulást javasol, azt, hogy az ember gondozza a kertjét, az otthonát, a személyes kapcsolatait szüleivel, gyerekeivel, rokonaival, barátaival és munkatársaival. Ezt a szűkebb világot talán meg tudja valamennyire óvni a társadalom patológiájától – vagy ha nem is tudja megóvni, akkor úgy tud élni, mint amikor az egri vitézek nappal kilyukasztották a várfalat, aztán éjjel betömték. Vagyis a nap folyamán szerzett sérüléseit este reparálja egy kis csenddel, egy kis magába nézéssel vagy meditációval. Folyamatosan védi és gyógyítgatja önmagát. Ez a védelem nincs túlságosan messze az elzárkózástól, melynek szélsőséges formája az, amit úgy hívnak a művészek, hogy belső emigráció. De ha nem is kell feltétlenül belső emigrációba vonulni, az nagyon fontos, hogy az ember megőrizze önmagát, és ne csináljon a társadalom bűneiből egyéni bűnöket. Vagyis nem szabad ezeket beengednie a magánszférájába, mert szélsőséges gyorsasággal rombolják szét és teszik tönkre az emberi kapcsolatait és a közérzetét is. A 'my house is my castle' – az én házam az én váram – egy jó védőfunkció. Védem a magánéletemet a társadalompatológiától.
A másik lehetőség, hogy az emberek összekapaszkodhatnak, és alkothatnak kis közösségeket. Meggyőződésem, hogy az egészséges egyén csak úgy maradhat életben a társadalomban, ha vannak szövetségesei. Olyan emberek, akik ugyancsak meg akarják őrizni értékeiket, és fontos érzelmi kapcsolataikat nem engedik át prédaként se a pénzéhségnek, se a karrieréhségnek. Az ilyen kis közösségek védik magukat és védik a körükbe tartozó egyént is a társadalompatológia hatásaitól.
Popper Péter: Hogyan választunk magunknak sorsot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése