2013. január 2.

A vallás módfölött veszedelmes valami


(-)
 Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják, sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában. Mégiscsak bolond lények vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban hentergünk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képletes és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja?





Egyszer valakitől a jóságról lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb a morál van. Ezt a tételt elfogadom, és e mellett óhajtok kitartani. Sőt én tudom, hogy a vallás és a morál összetéveszthetetlen. Amit én a vallásban fontosnak tartok, éppen ez. Az igazi vallásos aktusban, éspedig kivétel nélkül minden esetben, valamely bűn, de nem is közönséges, hanem ritka és kivételes, sok esetben hajmeresztő bűn hirtelen, valamely szakrális érintésre felmagasztosul. Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen Istennel a lehető legközvetlenebbül érintkezésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat értik, magát a dolgot nem. Példa a görög tragédia. Agamemnón király lányát, Iphigeneiát, hogy kedvező szelet kapjon, az oltáron feláldozza. A jó ember tökhülyén bámul. Ez az Agamemnón igazán gonosz ember. Teremtő Atyám, saját leányát! Ez sok. Ilyesmit nem szabadna megengedni. Hiszen ez bűn! Hol a törvényszék? Büntető törvénykönyv. Orestés megöli anyját. Börtönbe vele! A bíróság a rémtettet példásan torolja meg. Vagy, kérem szépen, itt van a mi pompás Ábrahámunk. Már ott áll az oltárnál, egyetlen fiát, a kis Izsákot megkötözte, a kőre fekteti, és a kés után nyúl. De kérem, aggastyánnál az ilyen bestialitás igazán ritka. Itt van Dávid király, mindnyájan tudjuk, hogy erkölcsi életvezetése nem volt valami példás, a női hús szépségére különösen érzékeny volt. És ez a Dávid zsoltárokat írt, amelyek, valljuk meg, szépek, sőt ezek a zsoltárok mélyen vallásosak. Szemtelen hipokrita volt. Éjszakáját érzéki mámorban töltötte, reggel, mikor feje fájt, rosszkedvében és a csömörtől verseket írt. Piha. Ó, igen, egyszer azt olvastam, az embert semmi sem tudja olyan közel hozni Istenhez, mint valamilyen forró bűn, a bánat maró szenvedélye. De még ennél is több. Ismerem, sajnos csak távoli látásból, mint az ígéret földjét, a tisztult amoralitásnak azt a birodalmát, amelyben jó és rossz nincs többé, bűn és erény között különbség nincs, mert minden szó, gondolat és tett Istenből sugárzik, és az emberen keresztül hozzá visszatér. Ismerem az erkölcs fölötti birodalmat, ahol Agamemnón és Orestés és Ábrahám és Dávid a kivételes, vallásos percekben élt, amikor bűnt követett el, de éppen ebben a bűnben magasztosult fel és példa lett, nagyobb és mélyebb példa, mintha a koldusnak alamizsnát adott volna, vagy más valamilyen olcsó és silány jótettet követett volna el, mint amikor az igazán jó ember barátjának száz forint kölcsönt ad, merő jószívűségből, de, persze, váltót kér. Micsoda jóság! Nos, kérem, én a vallásos aktus számomra egyetlen érthető jellemvonásának a szakrilégiumot vagy mondjuk a káromlást tartom. Mindjárt meg is mondom, hogy miért. A mi szociális hétköznapunkat a magasabb világtól igen erős és magas és szilárd és kemény falszerű valami választja el, és ezen a falon az ember semmiféle kenettel nem tudja magát átájtatoskodni, még akkor sem, ha legszebb ruháját veszi fel, még akkor sem, ha egyáltalán nem ásít és nem dohányzik, és ezenkívül böjtöl is, ah, és ha igazán pontosan úgy viselkedik, mint ahogy rendes ember az életben sohasem szokott viselkedni. Nos, ezen a kőkemény falszerű valamin az ember a spirituális világba Isten lényéhez közelebb nem jut át másként, csak ha annak teljes elemi erejével nekimegy, és azt erőszakkal áttöri. Ez a szakrilégium. Ez a blaszfémia. Ez a szentségtörés. Agamemnón feláldozza Iphigeneiát. Orestés megöli anyját. Ábrahám feláldozni készül Izsákot. A szegény léha és kicsapongó Dávid az érzéki élvezetekben elmerül. A vallásos aktus paradigmája nézetem szerint, amikor Jákob felmegy a létrán az égbe, és az angyalokat útjából lehajigálja. Szentségtörés? Igen, az. Őt ezek az ajtónállók ne tartóztassák fel, ha Istenhez akar jutni. Erőszak nélkül nem megy. Itt az összes képességeket és a ravaszságot és a tudást és a kéz és az ész erejét latba kell vetni. Ezen az átkozott falon másként nem jutsz keresztül. Meg kell ölnöd a fiadat? Az anyádat? A leányodat? Habozás és szó nélkül megöli. Ez a vallás. Istenhez jutni, mindenáron és minél közelebb. Semmi egyéb nem számít. Ez nem morál, ez nem jóság. Ez, kérem, a vallás. Kisebb gazságokat a szerelem őrülete is engedélyez. Tudjuk. A szenvedélyes szerelem félig a tisztult amoralitás birodalmában van. A vallás őrületének minden szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál apostol. Nekem minden szabad. A vallás a szociális hétköznap számára olyan, mint a park, ahol a bejáratnál és minden sarkon ez a tábla: Itt létezni istenileg tilos. S amikor az ember a parkba ténylegesen létezve bemegy, istenileg tiltott kihágást követ el, és rossz lelkiismerete van, mert jön az őr, felírja, kidobja, és még fizethet is. Pokoli, nem? Mondom, az ember ebben az ünnepiesen tiltott parkban suttyomban somfordál, és ígyekszik onnan, lehetőleg mielőtt nagyobb baj lesz, eltűnni. Micsoda kényelmetlenség! Az ember azt hiszi, hogy a vallásban a legnagyobb bűn a létezés. Azzal, hogy él, az isteni hatóság intézkedéseit állandóan sérti. Létezésében megilletődve és feszélyezve és szorongva lehetőleg hülye és természetellenes magatartást vesz fel, és úgy tesz, mintha nem is létezne. Ezért nem mer vigyorogni és köpködni és dohányozni és hangosan beszélni, és elfogódottan sündörög, és folyton a felvigyázót keresi és óvatos, pedig az új ruha van rajta, és gondosan megmosdott. A vallás ezzel szemben az, amikor kezembe veszem a kardot, és felmegyek a létrára, és ha utamba százszor is angyalok állnak, azokat is ledobálom, és Istenhez akarok jutni. Tilos? A táblát elrúgom. Mi az, hogy tilos? Tilos volt a szeretőmhöz menni, mégis mentem. Tilos Istenhez menni. Ha tízezerszer is tilos, akkor is megyek, mert hozzá akarok jutni. Őrület? Hát jó, legyen őrület, most ilyesmi nem tud érdekelni. Szentségtörés? Bűn? Legyen. A létrán fel akarok jutni, és ebben engem még az angyalok serege sem fog megakadályozni. Meg kell ölni az anyámat? A fiamat? Nem nagyon szívesen, de az árnyalatnak most jelentősége nincs. Ezek igazán fontos pillanatok. Ez a vallás. Úgy látszik, erőszak nélkül nem lehet. Jónak lenni? Kérem, erről a poshadt jóságról ne is beszéljenek. Semmiféle langyos jóság még senkit sem vitt Istenhez. Ahhoz, barátom, szenvedély kell. Az útból még az angyalokat is el kell zavarni. A fiadat és az anyádat meg kell ölni. Ahhoz őrület kell, a szerelem hozzá képest krumplileves.


(Ikon: Szent Katalin Kolostor, Egyiptom, Sinai hegy - Létra Istenhez, 6. század)



  A vallás az, hogy a dolgokat odáig viszem, hogy fönt reszkessek nyolcezer méter magasságban, és lent forrjak a vulkán izzó hasában, odáig viszem, hogy még a bűn is ellenkezőjére fordul. Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfümös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes, és nem is köpködök és nem káromkodom, nem iszom és nem dohányzom, húst sem eszem, templomba járok, és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el, és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak, mint a püspök úréi. Tudod mit, mondja az Úr, akkor én már inkább azt a fiúgyilkos Ábrahámot választom. Róla legalább tudom, hogy szeret. Igaz, nem olyan illedelmes, és főként távolról sem olyan jó, mint te vagy, mert hiszen még emberölésre is vetemedett, és ha kezét nem fogom meg, Jézus uccse, a kis Izsákot megöli. Ördöngös gazember. Mi? De azért én mégis őt választom, és a prófétákat, akik dühöngtek és káromkodtak, és Dávidot választom, aki szoknyavadász volt, és Pétert, az öreg svihák galileai halászt, és végül is én a bűnösöket választom. Ezek egyáltalán nem jó emberek, de szívük az van. Tudnak szenvedélyesen szeretni. És ha Istenről van szó, még az erős dolgoktól sem riadnak vissza. Ez tetszik nekem, s az én szívem is kigyúl; és azt mondom, gyere ide, fiam, hadd öleljelek meg. Ezek persze nem veszélytelen dolgok, azt önök is nagyon jól tudják, és ha a bűnökre a vallás nevében én ilyen természetű felmentést adok, annak igen súlyos következményei lehetnek. Vannak is. A vallás módfölött veszedelmes valami. Mert jöhetne valaki, és azt mondhatná, hogy a mennyországba vezető út bűncselekményekkel van kikövezve. Igazán könnyű lenne, és az összes hóhérok és útonálló orgyilkosok és csirkefogók és uzsorások és kurvák és diktátorok egyenesen az égbe szállnának, mi pedig, ha ezeknek a lényeknek társaságát el óhajtanók kerülni, kénytelenek lennénk tisztultabb légkörben letelepedni, mondjuk a pokolban.





De én távolról sem vagyok azon az állásponton, hogy minden gyilkos Agamemnón vagy Ábrahám és minden szoknyavadász Dávid király. Az a feltevés, hogy a börtönök ártatlanokkal és szentekkel vannak tele, a valóságnak nem felel meg. Vagyis a bűnök végeláthatatlan sokasága tényleg bűn és nem felmagasztosulás. Itt következik az, amit én vallásnak nevezek. Az erkölcsös ember, ha igazán az, és nem hipokrita, legfeljebb igaz ember. A héberek cadiknak hívták, a görögök dikaiosnak, a hinduk sadhunak. Fölemelő ilyen ember hangját hallani és szavait olvasni. Jézsaiást vagy Ezékielt, a nagy dühöngőket vagy Sókratést, az ironikus szentet vagy az Upanishadokban az áhítatos Yajñavalkyat. Még fölemelőbb lehet ilyen embert látni, sajnos nem volt rá alkalmam. Ez az igaz ember még nyakig a morál körében él. Sókratés soha fiát nem vitte volna mészárszékre, mert az morálisan nem lett volna helyes. Jézsaiás se ölte volna meg anyját. Ők a magas igazság atmoszférájában éltek, számunkra csodálatraméltó tisztaságban. E morális igazság fölött azonban van még valami: a Hit óceánja. Ez a vallás. Veszedelmes dolog ez, kérem, mert itt már csak egyetlen valami vezet. A hit. Orestés és Dávid király bűncselekménye a morálból érthetetlen. Egyszerűen szentségtörés. A káromlás káromlás. Nincs rá mentség. De aki a hit óceánjában él, az tudja, hogy Ábrahám, amikor Izsákra kezét fölemeli, felmagasztosul. Az erkölcs körében az, hogy panta moi exestin, hülye anarchia. Nekem mindent szabad? Aszociális őrjöngés, ha tényleg így lenne, az emberek két hét alatt egymást tökéletesen és utolsó szálig kiirtanák. És mégis, kérem, káromlás és szentségtörés, bűn és minden szabad. Ez a hit óceánja. Ez a vallás. Meg szabad ölni a kis Izsákot is, és kardommal a létráról az angyalokat, ha utamba állnak, le szabad zavarni.





A Hit óceánjának őrülete a vallás őrülete. Ez a létezés bora. A morál ehhez képest cseresznyekompót. Megmondjam, hogy a kettő között mi a fokozati különbség? Megmondom. Mindaz, ami az igazság körébe tartozik, az nagy és szép és követésre méltó és emberi. A Hit Óceánja azonban már nem emberi, ez a Szent Szellem országa. Amit János evangélista Pneumának nevez. Ez a magasztos reszketés tündöklése, ahová nem jutsz el másként, csak ha az angyalokkal megküzdesz. Ahol nincs jó és rossz és bűn és erény. Ez a Pneuma, amely mennydörög, és amely a fák levelei között suttog. Ez az őrület szenvedélye és a szelídség alázata. Ha a Hit Óceánjában élek, mindent szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál, amikor látja, hogy az óceánban van. Orestés megöli anyját. Szabad. Az öreg Péter hiába svihák. Ó, nem igaz emberek! Ó, hol van már az igazság! Ők már a Hit óceánján hajóznak, a színtelenül ragyogó magasságba értek, itt csak Isten van, és Dávid itt énekli zsoltárait, és itt nincs többé igaz ember, ez Dante Empyreuma, a létezés forrpontja, ide kell eljutnod, te szegény bűnös és koszos és beteg és hitvány idióta, ide kell eljutnod, te szellemben koldus, betegségeiddel és szennyeddel és bűneiddel, és fogadat összeszorítva, mindegy, ide az óceánba, minden szabad, halleluja, ezt nevezem én vallásnak –
(-)



(Hamvas Béla: Karnevál, HamvasBéla.org)

2012. december 30.

BUÉK - Sarva mangalam!

  

    Ha az ember igazán él, akkor nagyot mer, nagyokat bukik, és a bukásokon, poklokon, tisztítótüzeken át azért eljut az üdvösségig.


    Senki sem akarja bevallani a titkait. Pedig a titok az ember. Amíg nem volt titok, nem volt ember. Az embert nem a munka teremtette - csudákat -, a titok. Mindenki be akarja vallani a titkait. Elmondani, vagy csak elsúgni. Titokban, de beszélni a titkokról. Talán úgy, hogy a buzgó fül meg se hallja. De vallani akarnak az emberek. A világról, az ördögről, istenről, de leginkább magukról. Mert önmagukban - úgy vélik -, benne van az isten és az ördög. S addig van világ, ameddig isten és ördög van. Vigyázni kell az ördögre meg az istenre, hogy megmaradjon a világ. Az embernek önmaga a saját konfliktusa. Senki sem olyan ártalmas számára, mint önmaga. Ezt szeretné eltitkolni - s még inkább bevallani. Ez az álarc. Ez a maszk.
     A költészet, a zene, a művészet nem más, mint kifordított ember, aki egy másik emberre vágyik. A maszkon túl. De hát, ki mer mindent bevallani? Az akkádok, a görögök, a rómaiak isteneket találtak ki maguknak - bár az is lehet, hogy az istenek teremtették őket, hogy érthetetlen belsejüket - titkaikat - megosszák velünk. A fölső lények birtokolták ezeket a titkokat, saját, külön szerepük szerint, mint moirák, teremtők, gorgók, griffek, szellőnyi angyalok sodorták és emelték az embert végzete és üdvössége felé. Meddig? A halálig. Mert a halál, mint egyetlen sorompó - ugyanakkor lehető átmenet - befejez és elkezd, elejt és fölemel. Ez lett a karnevál tánca, évezredekkel, évszázadokkal előbb: kitáncolni a halált a saját árnyékából: előre "kifélni" életünket a halál kezéből. Ehhez viszont olyan bacchanália, orgia és szex kell, mely tombolásával elragadja és megmenti az élőlényt, a reszketeg és hősies embert. Ezt nem lehet szemtől szembe elviselni. A halált, a mítoszt, a végzetet meg kell téveszteni - szerelemmel, bódulattal, a lét fönséges értelmével. Táncoljunk! Életre táncoljuk magunkat.

(Fotók: Klotz Miklós)

     Rengeteg maszkos emberrel találkoztam. Mindnek maszkja volt. De reménykedő maszkja, gyönyörű élet-maszkja, mint Velencében. Porcelánból, viaszból, púderből, gipszből, katalán selyemből, arc-horpasztó darócból, aranylemezből. Reménykedtek, hogy egyszer levethetik. A maguk elé tartott álarcokból csak a szemek izzottak elő. Őrületesen. Szenvedélyesen és szépségesen.  
Bizony.  
    Szeretni kell az álarcos embereket.

(Gyurkovics Tibor)

2012. december 19.

Az erő vadászata



Ismét fellángolt bennem a büszkeség, és vitába akartam szállni vele. Csendre intett.
– Felelősséget kell vállalnunk azért, hogy fura világban élünk – jelentette ki. – Mert fura világban élünk, ugye tudod?
Bólintottam.
– Nem ugyanarról beszélünk – mondta. – Neked azért fura a világ, mert amikor nem unod, akkor valami nem tetszik benne. Számomra azért fura a világ, mert rendkívüli, fenséges, titokzatos, felfoghatatlan; arról igyekezlek meggyőzni, hogy felelősséget kell vállalnod, amiért itt vagy ezen a csodálatos világon, ebben a csodálatos sivatagban, ebben a csodálatos pillanatban. Meg akarlak győzni, hogy tanuld meg minden cselekedetedet értékessé tenni, mert csak rövid ideig leszel itt; túlságosan is rövid az időd ahhoz, hogy a világ minden csodájának tanúja lehess.

Kitartottam véleményem mellett, mely szerint az emberi lét része, hogy unjuk a világot vagy valamit kifogásolunk benne.
– Akkor változtasd meg ezt! – válaszolt szárazon. – Ha nem fogadod el ezt a kihívást, annyit érsz, mintha meghaltál volna.
Felhívott, hogy nevezzek meg valamit életemben, amely minden gondolatomat lefoglalja. Azt mondtam, hogy a művészet. Mindig is művész akartam lenni, és évekig próbálkoztam vele. Még mindig velem volt kudarcaim fájdalmas emléke.
– Sohasem vállaltál felelősséget azért, hogy ezen a kifürkészhetetlen világon vagy – vádolt meg. – Tehát sohasem voltál művész, és talán soha nem leszel vadász sem.
– Ez a legtöbb, ami telik tőlem, don Juan!
– Nem. Nem tudod, mire vagy képes!
– Mindent megteszek, amit tudok!
– Megint csak tévedsz! Tehetsz többet! Egyetlen egyszerű baj van veled – azt hiszed, hogy bőven van időd...
Szünetet tartott és rám nézett, mintha válaszomra várna.
– Azt hiszed, bőven van időd – ismételte.
– Mire, don Juan?
– Azt hiszed, hogy örökké fogsz élni!
– Nem hiszem azt.
– Hát, ha nem hiszed, mire vársz? Miért vonakodsz megváltozni?
– Felmerült-e benned az, hogy esetleg nem is akarok megváltozni?
– Felmerült. Én sem akartam megváltozni, akárcsak te. Nem örültem az életnek; belefáradtam, mint te. Most nem tudok betelni vele.
Erélyesen kijelentettem, hogy életmódom megváltoztatására irányuló szüntelen erőfeszítése ijesztő és önkényes. Mondtam, hogy egy bizonyos szinten nagyon is egyetértek vele, de maga a tény, hogy mindig ő az irányító, és tőle indul ki az egész, tarthatatlanná teszi számomra a helyzetet.
– Nincs időd felháborodni, te bolond – mondta szigorúan. – Ez, amit most csinálsz, talán az utolsó tetted a Földön. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy ez az utolsó csatád. Nincs erő, mely kezeskedhetne arról, hogy akár egy perced is hátravan még.
– Tudom – feleltem visszafojtott dühvel.
– Dehogy tudod. Ha tudnád, vadász lennél!
Kijelentettem, hogy igenis tisztában vagyok elkerülhetetlen halálommal, de hasztalan beszélni róla és gondolni rá, hiszen úgy sem tehetek semmit, hogy elkerüljem! Don Juan nevetett ezen, és azt mondta, olyan vagyok, mint egy műsort gépiesen előadó komédiás.
– Ha ez lenne az utolsó földi csatád, azt mondanám, hogy sült bolond vagy – állapította meg nyugodtan. – Utolsó földi tettedet ostoba hangulatra fecséreled.
Egy pillanatig hallgattunk. Gondolataim összevissza száguldoztak. Don Juannak természetesen igaza volt.
– Nincs időd, barátom, nincs időd. Senkinek sincs közülünk ideje – mondta.
– Egyetértek, don Juan, de...
– Az egyetértés kevés! – vágta oda. – Ahelyett, hogy ilyen könnyedén egyetértenél, meg kell fogadnod. Fogadd el a kihívást! Változz meg!
– Ilyen egyszerűen?
– Bizony! Az a fajta változás, amiről beszélek, sohasem fokozatosan jön létre. Hirtelen történik. És te nem készülsz arra a hirtelen tettre, amely előidézi a teljes változást.
Véleményem szerint ellentmondás volt szavaiban. Elmagyaráztam, hogy ha készülődnék a változásra, akkor nyilvánvalóan fokozatosan változnék.
– Egyáltalán nem változtál – jelentette ki. – Ezért hiszed, hogy apránként változol. De talán egyszer megleped magad, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megváltozol. Tudom, hogy így lesz, ezért nem fáradok bele a győzködésedbe.
Nem tudtam tovább vitatkozni. Nem tudtam, tulajdonképpen mit is akarok mondani. Pillanatnyi szünet után don Juan folytatta:
– Talán máshogy kellene fogalmaznom – mondta. – A következőre hívom fel a figyelmedet: semmi sem biztosít minket arról, hogy életünk vég nélkül folytatódik tovább. Éppen most mondtam, hogy a változás hirtelen, váratlanul érkezik, a halál nemkülönben. Mit gondolsz, mit tehetünk ezellen?
Azt hittem, költői kérdést tett fel, de szemöldökét válaszra várón felvonta.
– Minél boldogabban kell élnünk – feleltem.
– Így van! De ismersz valakit, aki boldog?
Elsőre igent akartam mondani; úgy tűnt, jó néhány példát felhozhatok ismerőseim köréből. De amikor alaposabban végiggondoltam, rájöttem, hogy bármi, amit mondanék, csak üres kísérlet lenne önmagam felmentésére.
– Nem – válaszoltam. – Igazából nem ismerek.
– Én ismerek – jelentette ki don Juan. – Vannak emberek, akik nagyon figyelnek arra, hogy mit tesznek. Boldogok, mert annak teljes tudatában cselekszenek, hogy nincs idejük; ettől tetteik különös erővel telnek meg; van bennük egyfajta...
Úgy tűnt, nem talál szavakat. Megvakarta a halántékát, és elmosolyodott. Aztán hirtelen felállt, mintha befejezte volna a beszélgetést. Nagyon kértem, hogy fejezze be, amit mondott. Leült, összecsücsörítette a száját.
– A tettekben erő van – jelentette ki. – Különösen akkor, amikor a cselekvő tudja, hogy az utolsó csatáját vívja. Különös, mindenünket átjáró boldogsággal jár, amikor teljes tudatában cselekszünk annak, hogy amit teszünk, könnyen az utolsó földi csatánk lehet. Javaslom, értékeld át az életedet, és ebből a megvilágításból szemléld a cselekedeteidet.
Nem értettem egyet vele. Nekem az volt a boldogság, hogy cselekedeteimben eredendő folytonosságot feltételezek, és, ha akarom, folytathatom, amit éppen abban a pillanatban csinálok, különösen, ha élvezem. Mint don Juannal közöltem, ellenvéleményem nemcsak ellenkezés volt, hanem abból a meggyőződésből származott, hogy a világnak és önmagamnak meghatározható folytonossága van.
Úgy látszott, don Juant szórakoztatja érthetőségre törekvő erőfeszítésem. Nevetett, fejét rázta, majd vakarta, végül pedig, amikor a "meghatározható folytonosságot" emlegettem, földhöz vágta és megtiporta kalapját.
Bohóckodásán végül én is nevettem.
– Nincs időd, barátom! – közölte. – Ez az emberi lények szerencsétlen sorsa. Semelyikünknek sincs elegendő ideje; és folytonosságod nem jelent semmit ebben a lélegzetelállító, titokzatos világban. Folytonosságod csak elbátortalanít – mondta. – Cselekedetedben egyszerűen nem lehet meg tudatosan az utolsó földi csatáját vívó ember tetteinek ragyogása, hatalma, magával ragadó ereje. Tehát a folytonosságtól nem leszel sem boldog, sem erős.
Elismertem, hogy félek a halálomra gondolni, és felróttam neki, hogy a halállal való állandó foglalatoskodásával és a halálról szóló beszédével nagy nyugtalanságot kelt bennem.
– De hát mindnyájan meghalunk! – mondta erre. Távoli dombok felé mutatott.
– Valami egészen biztosan vár rám ott; és egészen biztosan vele is megyek majd. De te talán más vagy, és egyáltalán nem is vár rád a halál.
Nevetett reménytelenséget kifejező mozdulatomon.
– Nem akarok rágondolni, don Juan!
– Miért?
– Értelmetlen. Ha amúgy is ott vár, miért aggódjak miatta?
– Nem azt mondtam, hogy aggódj miatta.
– Hát akkor mit csináljak?
– Használd fel! Megbánás, szomorúság és aggodalom nélkül összpontosítsd figyelmedet a halálod és önmagad közötti kapcsolatra! Összpontosíts arra, hogy nincs időd, és hagyd, hogy cselekedeteid ebből fakadjanak! Legyen minden, amit csinálsz, az utolsó földi csatád! Csak így lesz jogos erő a tetteidben. Különben életed végéig bátortalanul csinálsz mindent.
– Olyan szörnyű bátortalannak lenni?
– Nem. Ha halhatatlan vagy, akkor nem. De ha halandó vagy, akkor nincs idő a bátortalankodásra, egyszerűen azért, mert ettől valami olyasmihez ragaszkodsz, ami csak a fejedben létezik. A bátortalanság nyugtat, amíg a dolgok átmenetileg csendesek, csakhogy aztán a lélegzetelállító, titokzatos világ kitátja száját, hogy bekapjon, ahogy ez mindannyiunknál bekövetkezik. És ekkor rájössz, hogy biztos módszereid egyáltalán nem voltak biztosak. A bátortalanság megakadályoz abban, hogy megvizsgáljuk és kihasználjuk emberi sorsunkat.
– Évekig tart majd, mire meggyőzöd magad, és azután további évekig, mire megfelelően is cselekszel. Csak azt remélem, hogy van időd.
– Megijedek, amikor ezt mondod – szóltam. Komoly arckifejezéssel vizsgált meg.
– Említettem már, hogy fura ez a világ – mondta. – Az embereket vezérlő erők kiszámíthatatlanok, lenyűgözők, ám tündöklésük tanújának lenni nem akármi.
Abbahagyta és megint rám nézett. Úgy tűnt, mintha már éppen elárulni készült volna valamit, de aztán visszafogta magát és elmosolyodott.
– Valami vezérel minket? – kérdeztem.
– Hogyne. Léteznek kalauzoló erők.
– El tudod mesélni, hogy milyenek?
– Nem nagyon. Erők, szellemek, levegő-félék, szelek.
Tovább akartam firtatni a dolgot, de mielőtt bármit is mondhattam volna, felállt. Elképedten bámultam rá. Egyetlen mozdulattal állt fel; teste egyszerűen rándult egyet, és már állt is.Még mindig azon tűnődtem, miféle különleges képesség kell az ilyen sebes mozdulathoz, amikor száraz, parancsoló hangon utasított, hogy még a szürkület beállta előtt cserkeljek be egy nyulat, fogjam el, öljem meg, nyúzzam le a bőrét, és süssem meg a húsát. Felnézett az égre, és azt mondta, hogy talán van elég időm.




Azt kérdeztem, a halál megjelenési formája függ-e attól, hogy milyen kultúrában nevelkedett a harcos. Példaként a juma és a jaki indiánokat hoztam. Azt gondoltam ugyanis, a kultúra határozza meg, miképpen képzeli el az ember a halálát.
– Nem fontos, hogyan nevelkedtünk – állította don Juan. – A személyi erőtől függ minden tettünk. Az ember nem más, mint személyi erejének összege, s ez határozza meg, hogyan él és hal meg.
– Mi az a személyi erő?
– A személyi erő: érzés – mondta. – Mintha szerencsés lenne az ember. Nevezhetnénk hangulatnak is. Személyi erőt mindenki a saját származásától függetlenül szerezhet. Már mondtam, hogy a harcos az erőre vadászik, s én arra tanítalak, miképpen kell rá vadászni, és elraktározni. Veled az a nehézség, ami mindannyiunkkal szokott lenni. Meg kell győződnöd. El kell hinned, hogy a személyi erőt fel lehet használni, s el lehet raktározni, de még nem vagy róla meggyőződve.
Azt mondtam, jól érvelt, s teljesen meggyőzött. Felnevetett.
– Nem ilyenfajta meggyőződésről beszélek – mondta.
Vállamat két-három lágy ütéssel megveregette, s göcögve tette hozzá:
– Nem kell rám hagynod!
Kötelességemnek éreztem biztosítani, hogy komolyan gondoltam.
– Nem kétséges! De a meggyőződés azt jelenti, hogy képes vagy egyedül cselekedni. Persze akkor is nagy erőfeszítésedbe fog még kerülni. Sokkal többet kell tenned. Még csak most kezdtél bele.
Csendben maradt egy ideig. Arca nyugodt kifejezést öltött.
– Mókás, mennyire emlékeztetsz néha önmagamra – folytatta. – Én sem akartam a harcos ösvényét taposni. Azt hittem, semmire se jó ez a sok erőfeszítés, s mivel úgyis mind meghalunk, mit számít, hogy harcosok vagyunk-e? Nem volt igazam. De erre magamnak kellett rájönnöm. Amikor rájövünk, hogy nincs igazunk, és igenis óriási a különbség, akkor már mondhatjuk, hogy meg vagyunk győződve. Attól kezdve már magunktól is haladhatunk tovább, és még bölccsé is válhatunk a magunk erejéből.
Megkértem, fejtse ki, hogy milyen a bölcs.
– A bölcs az, aki igaz szívvel végigjárta a tanulás göröngyös útját – felelte. – Olyan ember, aki sietség vagy botlás nélkül a végletekig elhatolt, hogy kifürkéssze a személyi erő titkait.
Röviden tovább fejtegette ezt a gondolatot, majd témát váltott, s azt mondta, hogy csak a személyi erő tárolásával foglalkozzam.
– De hát ez érthetetlen! – tiltakoztam. – Nem tudom felfogni, mi ez az egész.
– Az erő vadászata különös – magyarázta. – Először a gondolatnak kell meglennie. Azután lépésenként elő kell készítenünk, és egyszer csak hopp: megtörténik!
– Hogyan?
Don Juan felállt. Karját kezdte nyújtóztatni, majd a hátát macskamódra, ívben hátrahajlította. Csontjai, mint rendesen, ropogó hangok sorozatát adták ki.
– Induljunk! – szólt. – Hosszú út áll még előttünk.


- Nem nagy győzelem számomra a távolból értékelni a professzorodat - folytatta don Juan. - Ő egy halhatatlan tudós. Soha nem fog meghalni. És ha bármilyen halállal kapcsolatos aggodalomról van szó, biztos vagyok benne, hogy már gondja volt rá. Van egy darab földje, ahová eltemessék, és tetemes életbiztosítási kötvénye, ami gondoskodni fog a családjáról. Miután eleget tett ennek a két feladatnak, nem gondol többé a halálra. Csak a munkájára gondol.  
- Lorca professzor értelmesen beszél, mivel felkészült a szavak pontos használatára. De arra nem készült fel, hogy komolyan vegye magát, mint olyan embert, aki meg fog halni. Halhatatlan révén nem is tudná, hogyan tegye azt. Nem számít, a tudósok milyen bonyolult gépeket tudnak készíteni. A gépek senkit sem tudnak semmilyen módon segíteni az elkerülhetetlen találkozóval való szembenézésben; a végtelennel való találkozással.  
- Julian nagual beszélt nekem az ókori Róma hódító hadvezéreiről - folytatta don Juan. 
- Amikor győzedelmesen hazatértek, hatalmas felvonulásokat rendeztek a tiszteletükre. Mindig volt velük egy rabszolga, akinek az volt a feladata, hogy a fülükbe súgja, győzelmeink múlandók. A varázslók azonban fölébe kerekednek ennek; haláluk felé tartó lényekként van valakijük, aki a fülükbe sugdossa, hogy minden múlandó. A súgó a halál, a csalhatatlan tanácsadó, az egyetlen, aki soha nem fog neked hazudni.



- A harcos szembenéz a sorsával, és alázatosan fogadja, bármi legyen is az. Elfogadja önmagát, de kihívásként, és nem azért, hogy ürügyet találjon a sajnálkozásra. Mindannyiunknak időbe telik, míg megértjük ezt és a maga teljességében átéljük. Én például a puszta említését sem állhattam az alázat szónak. Indián vagyok, és mi, indiánok mindig alázatosak voltunk, és mindig csak lehajtottuk a fejünket. Úgy véltem, az alázatosság nem a harcos útja. Tévedtem! Most már tudom, hogy a harcos alázata nem a koldus alázatossága. 


- Tőlem félsz? - kérdezte. - Tőled nem, de attól igen, amit képviselsz.  
- Én a harcos szabadságát képviselem. Attól félsz? 
- Nem. A lenyűgöző tudásodtól félek. Nincs vigaszom és nincs menedékem.  
- Már megint összekevered a dolgokat. Vigasz, menedék, félelem; csupa olyan lelkiállapot, amit megtanultál, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megkérdőjelezted volna az értéküket. És bárki láthatja, hogy mindegyik a fekete mágusok szolgálatában áll.  
- Kik azok a fekete mágusok, don Juan?  
- Az embertársaink, barátom. És minthogy velük tartasz, te is fekete mágus vagy. Gondolj csak bele? Le tudsz-e térni az útról, amit kijelöltek számodra? Nem. Örökre behatárolták a gondolataidat és a tetteidet, ez pedig rabszolgaság. Én viszont a szabadságot hoztam el neked. A szabadság drága, de nem megfizethetetlen. Tehát rettegj csak azoktól, akik fogva tartanak, a gazdáidtól! Ne arra vesztegesd az idődet és az erődet, hogy tőlem félsz.



Életemben először teljes bizonytalanságban találtam magam azzal kapcsolatban, hogyan viselkedjek a világban. A világ körülöttem nem változott. A hiba kétségtelelenül bennem volt. Don Juan hatása és a gyakorlataiból származó tevékenységek, amelyekkel nagyon mélyen lekötött, behajtotta rajtam az árát, és komolyan alkalmatlanná tett az embertársaimmal való kapcsolatra. Elismertem don Juannak, hogy panaszaim végtelenül kicsinyesek. Ezt nagyon jól tudtam. Azt mondtam neki, olyan mindennapi eseményekkel kerültem szembe, amik azzal a gonosz tulajdonsággal rendelkeznek, hogy megtörik elszántságomat.  
- Csak szánalmas panaszaim vannak - mondtam. Pontosan olyan vagyok, mint az összes többi ember, akit ismerek.  
- Ezek a mindennapi élet hullámai - mondta. - Győzöl és vesztesz, és nem tudod, mikor győzöl és mikor vesztesz. Ezt az árat meg kell fizetnie annak, aki az öntükrözés uralma alatt él. Semmit sem tudok neked mondani, és te sem tudsz semmit mondani magadnak. Csak azt tudom javasolni, hogy ne érezz bűntudatot, amiért egy seggfej vagy, de törekedj arra, hogy véget vess az öntükrözés uralmának. Még ne add fel.
- A varázslók világa nem állandó világ, mint a mindennapi élet világa, ahol azt mondják neked, hogyha egyszer elérsz egy célt, egész életedben győztes maradsz - mondta. 

- A varázslók világában egy bizonyos célt elérni annyit tesz, hogy egyszerűen csak megszerezted a leghatékonyabb eszközöket ahhoz, hogy folytasd a harcodat, ami egyébként soha nem fog véget érni.
 
Automata üzemmódban kezdtem élni. Nehéznek és csüggedtnek éreztem magam. Azonban észrevettem, hogy az agyamnak ebben nincs része. Nem terveztem semmit, és nem állítottam fel semmifajta célt vagy elvárást. Gondolataim nem, csak az érzéseim voltak kínzóak. Próbáltam magamban elképzelést alkotni erről a kettősségről a csendes elme és a viharos érzések közt.  


A személyiség ideája nem a miénk, itt az ideje kibonyolódnunk belőle.
Egyszer egy pszichiáternek dolgoztam, mint kutató asszisztens, kazettákról írtam le esettanulmányokat. 3000 kazettája volt a történeteikkel. Ahogy hallgattam a szalagokat, felfedeztem, hogy ők mind én vagyok. A történeteik az én történeteim voltak. Don Juan azt szokta kérdezni tőlem, mi bennem az egyedi. Semmi egyedi nem volt bennem. Ott volt 3000 különböző ember a kazettákon és ők mind én voltam. Nincs semmi egyedi, de van valami mágikus velünk kapcsolatban, mind meg fogunk halni. Don Juan kiemelt a társadalmi rendszerből, és láthattam, hogy nem érdekelte őket élek e vagy halok. Elpusztít minket. Miért ragaszkodunk ehhez a abszurd társadalmi rendszerhez, ami csupán a pusztulásunkhoz vezet?

 

Azt mondta, azok az erők, melyek a végzetünket alakítják, rajtunk kívül állnak, és semmi közük a tetteinkhez, vagy az akaratunkhoz. Néha ez az erő megállít minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, ahogy én éppen az imént tettem. És azáltal, hogy ez az erő megállít, értékes pillanatot nyerünk. Ha tovább sétáltunk volna, az a hatalmas szikla biztos halálra zúzott volna minket. Ezzel szemben, egy másik napon, egy másik szakadékban, ugyanez a végzetes erő ugyanígy megállíthat minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, míg ekkor egy másik szikla éppen a fejünk fölött indul el. Azáltal, hogy megállít, értékes pillanatot veszítünk el. Ha azalatt tovább sétáltunk volna, megmenthettük volna az életünket. Don Juan azt mondta, annak fényében, hogy egyáltalán nincs hatalmam azok felett az erők felett, melyek a sorsomat irányítják, az egyedüli szabadságom az, hogy feddhetetlenül kötöm be a cipőfűzőmet.
 


Riasztó csend szakadt ránk. Csendesen fütyült a szél, majd egy magányos kutya távoli ugatása ütötte meg a fülem.
- Hallgassátok csak azt az ugatást - folytatta don Juan. - A mi szeretett Földünk így siet a segítségemre, hogy elmondhassam, ami még hátra van. Ez az ugatás a legszomorúbb a világon, amit ember hallhat.

Hallgattunk. Annak a magányos kutyának oly bánatos volt az ugatása, és oly átható körülöttünk a csendesség, hogy fizikailag fájdalmasan hasított belém. A saját életemre kellett gondolnom, hogy nem tudom, hová menjek és mit tegyek.

- A kutya ugatásában az ember szólal meg - mondta don Juan. - Délről hallatszik, a völgy egy házából. Egy ember kiáltozik a kutyáján át, minthogy társak a rabszolgaságban egy életen át, és az unalom sajog benne. A halálhoz esdekel, hogy szabadítsa meg végre tompa és sivár élete láncaitól.

Mélyen megérintettek don Juan szavai. Úgy éreztem, egyenesen hozzám szól.

- Az az ugatás és a magány az emberek érzéseiről beszél - folytatta. - Emberek, akik számára az egész életük olyan, mint egy vasárnap délután; egy nem kifejezetten nyomorúságos, de meglehetősen forró, poros és nyomasztó délután. Jó sokat izzadnak és fontoskodnak. Nem tudják, hová menjenek, mihez kezdjenek. A délután csak a kisszerű bosszúságok és az unalom emlékét hagyja maga után, aztán hirtelen véget ér; máris itt az éjszaka.

Felidézett egy tőlem hallott történetet, egy hetvenkét éves emberről, aki elpanaszolta, hogy úgy elröppent az élete, mintha tegnap még gyerek lett volna. Az öregember azt mondta: emlékszem a pizsamámra, amit tíz éves koromban viseltem. mintha egyetlen nap múlt volna csak el! Hova tűnt az a sok esztendő?

- Itt az ellenszer, ami elpusztítja a mérget - mondta don Juan, és megsimogatta a földet. - Nem a varázslók magyarázata szabadítja fel a szellemet. Nézzetek magatokra. Megkaptátok a varázslók magyarázatát, és nem érzitek a különbséget. Magányosabbak vagytok, mint valaha; mert a rendületlen szeretet nélkül a lény iránt, aki menedéket nyújt nektek, magány az egyedüllét.

- Csak e tündöklő lény iránt érzett szeretet adhat szabadságot a harcos szellemének; a szabadság pedig öröm, gazdagság és bőség. Ez a lecke maradt az utolsó pillanatra, a végső egyedüllét percére, amikor az ember szembenéz a halálával és az egyedüllétével. Mert csak ilyenkor nyer értelmet.



Muszáj hinni, hogy a világ rejtélyes és mérhetetlenül mély, a harcos legbelsőbb elkötelezettségének kifejezése. E hit nélkül nem marad semmink.
 
(Carlos Castaneda) 


Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:
„Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!”
(Hamvas Béla: Indián mese)


2012. december 16.

Elképzelek egy nőt, aki


Elképzelek egy nőt, aki hiszi, hogy helyes, és jó dolog, hogy nőnek született. Egy nőt, aki hálás a megtapasztalásaiért, és elmondja a történetét. Aki elutasítja azt, hogy mások vétkét a saját testében, vagy életében hordozza.

Elképzelek egy nőt, aki felismeri, hogy a múlt hatással van a jelenre. Egy nőt, aki átlépett a múltján. Aki a jelenben gyógyult meg.


Elképzelek egy nőt, aki szerelemmel viseltetik a saját teste iránt. Egy nőt, aki hiszi, hogy a saját teste éppen úgy a megfelelő, ahogy van.
Aki tökéletes forrásként ünnepli testének ritmusait, ciklusait.

Elképzelek egy nőt, aki úgy öleli magához szexualitását, mint saját magát.
Egy nőt, aki örömét leli önmagában. Aki erotikus természetét szégyen és bűntudat nélkül éli meg.


Elképzelek egy nőt, aki az Istennő testét, a saját teste változásaiban tiszteli. Egy nőt, aki megünnepli évei gyarapodását és bölcsességét. Aki elutasítja, hogy értékes életerejét testének és élete változásainak az elrejtésére használja fel.

Elképzelek egy nőt, aki belépett az emberi érzelmek teljes birodalmába. Egy nőt, aki érzéseit tisztán és közvetlenül fejezi ki. Aki megengedi nekik, hogy olyan lágyan vezessék őt, ahogyan a lélegzet. Elképzelek egy nőt, aki kimondja az igazságot. Egy nőt, aki bízik a megtapasztalásaiban és kifejezi azokat. Aki elutasítja, hogy mások gondolataihoz, felfogásához, vagy reakcióihoz alkalmazkodjon.


Elképzelek egy nőt, aki követi kreatív impulzusait. Egy nőt, aki eredetit alkot. Aki elutasítja, hogy belső világában valaki más színeivel fessen. Elképzelek egy nőt, aki önmagát saját istenei által jelöli. Egy nőt, aki az istenit önmagában, saját képmásában képzeli el. Aki személyes spiritualitásán keresztül tájékozódik a mindennapokban.

Elképzelek egy nőt, aki elutasítja, hogy megadja magát isteneknek, guruknak, magasabb erőknek. Egy nőt, aki mélyen alámerült saját belső világába. Aki magának követeli, hogy impulzusaival, ösztöneivel harmóniában éljen. Elképzelek egy nőt, akit érdekel a saját élete. Egy nőt, aki úgy öleli magához saját életét, mint tanítóját, gyógyítóját és kihívását. Aki hálás a szépség és a kegyelem hétköznapi pillanataiért.


Elképzelek egy nőt, aki saját életének az írója. Egy nőt, aki bízik a saját megérzéseiben, amelyek megmutatják, hogy mi a jó az ő számára. Aki elutasítja, hogy életformáját megváltoztassa azért, hogy az mások elvárásaival találkozzon. Elképzelek egy nőt, aki részese a saját életének. Egy nőt, aki kreativitásának minden egyes kihívását megtapasztalja. Aki saját maga érdekében tisztán és erővel cselekszik.

Elképzelek egy nőt, aki ravaszul bánik a magánnyal. Egy nőt, aki önmaga rendelkezésére áll. Aki úgy választja ki barátait és szerelmeit, hogy azok képesek legyenek elfogadni, ha egyedül akar lenni. Elképzelek egy nőt, aki nem alacsonyítja le a saját életét azért, hogy mások jobban érezzék magukat. Egy nőt, aki minden kapcsolatában évei, tapasztalata, és bölcsessége egészét adja.
Aki arra számít, hogy jelenlétével kihívást és áldást hoz mások életébe.


Elképzelek egy nőt, aki vállalja az egyenlőséget a párkapcsolataiban. Egy nőt, aki nem hiszi tovább, hogy alacsonyabb rendű egy férfinál és szüksége van arra, hogy megmentsék.
Aki elfoglalja az őt megillető helyet az emberek közösségében.

Elképzelek egy nőt, aki elutasítja, hogy értékes életerejét a krízisek, és konfliktusok támogatására használja. Egy nőt, akinek kapcsolatai mély elégedettségben és nyugalomban telnek, anélkül, hogy kihasználnák őt. Aki törvényszerű ügyességgel választja meg barátait és szerelmeit, akikkel az élet kihívásain áthajózik.


Elképzelek egy nőt, aki a nőt tiszteli saját életében. Egy nőt, aki az asszonyok körében ül. Aki emlékezteti magát az igazságra, amikor az feledésbe merül.

Elképzelek egy nőt, aki feladta az intellektuális biztonság és a jóváhagyás iránti vágyait.
Egy nőt, akinek minden cselekvése, kiejtett szava erőteljes közléssé válik. Aki fenntartja magának a jogot, hogy igazabbá tegye a világot. Elképzelek egy nőt, aki a tudásban és önmaga szeretetében kiteljesedett. Egy nőt, aki hűséget fogadott saját életének és képességeinek.
Aki minden mást figyelmen kívül hagyva hű marad önmagához.


Képzeld el, hogy Te vagy ez a nő!"

(Patricia Lynn Reilly, fordította: Havasi Mia)