2012. december 19.

Az erő vadászata



Ismét fellángolt bennem a büszkeség, és vitába akartam szállni vele. Csendre intett.
– Felelősséget kell vállalnunk azért, hogy fura világban élünk – jelentette ki. – Mert fura világban élünk, ugye tudod?
Bólintottam.
– Nem ugyanarról beszélünk – mondta. – Neked azért fura a világ, mert amikor nem unod, akkor valami nem tetszik benne. Számomra azért fura a világ, mert rendkívüli, fenséges, titokzatos, felfoghatatlan; arról igyekezlek meggyőzni, hogy felelősséget kell vállalnod, amiért itt vagy ezen a csodálatos világon, ebben a csodálatos sivatagban, ebben a csodálatos pillanatban. Meg akarlak győzni, hogy tanuld meg minden cselekedetedet értékessé tenni, mert csak rövid ideig leszel itt; túlságosan is rövid az időd ahhoz, hogy a világ minden csodájának tanúja lehess.

Kitartottam véleményem mellett, mely szerint az emberi lét része, hogy unjuk a világot vagy valamit kifogásolunk benne.
– Akkor változtasd meg ezt! – válaszolt szárazon. – Ha nem fogadod el ezt a kihívást, annyit érsz, mintha meghaltál volna.
Felhívott, hogy nevezzek meg valamit életemben, amely minden gondolatomat lefoglalja. Azt mondtam, hogy a művészet. Mindig is művész akartam lenni, és évekig próbálkoztam vele. Még mindig velem volt kudarcaim fájdalmas emléke.
– Sohasem vállaltál felelősséget azért, hogy ezen a kifürkészhetetlen világon vagy – vádolt meg. – Tehát sohasem voltál művész, és talán soha nem leszel vadász sem.
– Ez a legtöbb, ami telik tőlem, don Juan!
– Nem. Nem tudod, mire vagy képes!
– Mindent megteszek, amit tudok!
– Megint csak tévedsz! Tehetsz többet! Egyetlen egyszerű baj van veled – azt hiszed, hogy bőven van időd...
Szünetet tartott és rám nézett, mintha válaszomra várna.
– Azt hiszed, bőven van időd – ismételte.
– Mire, don Juan?
– Azt hiszed, hogy örökké fogsz élni!
– Nem hiszem azt.
– Hát, ha nem hiszed, mire vársz? Miért vonakodsz megváltozni?
– Felmerült-e benned az, hogy esetleg nem is akarok megváltozni?
– Felmerült. Én sem akartam megváltozni, akárcsak te. Nem örültem az életnek; belefáradtam, mint te. Most nem tudok betelni vele.
Erélyesen kijelentettem, hogy életmódom megváltoztatására irányuló szüntelen erőfeszítése ijesztő és önkényes. Mondtam, hogy egy bizonyos szinten nagyon is egyetértek vele, de maga a tény, hogy mindig ő az irányító, és tőle indul ki az egész, tarthatatlanná teszi számomra a helyzetet.
– Nincs időd felháborodni, te bolond – mondta szigorúan. – Ez, amit most csinálsz, talán az utolsó tetted a Földön. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy ez az utolsó csatád. Nincs erő, mely kezeskedhetne arról, hogy akár egy perced is hátravan még.
– Tudom – feleltem visszafojtott dühvel.
– Dehogy tudod. Ha tudnád, vadász lennél!
Kijelentettem, hogy igenis tisztában vagyok elkerülhetetlen halálommal, de hasztalan beszélni róla és gondolni rá, hiszen úgy sem tehetek semmit, hogy elkerüljem! Don Juan nevetett ezen, és azt mondta, olyan vagyok, mint egy műsort gépiesen előadó komédiás.
– Ha ez lenne az utolsó földi csatád, azt mondanám, hogy sült bolond vagy – állapította meg nyugodtan. – Utolsó földi tettedet ostoba hangulatra fecséreled.
Egy pillanatig hallgattunk. Gondolataim összevissza száguldoztak. Don Juannak természetesen igaza volt.
– Nincs időd, barátom, nincs időd. Senkinek sincs közülünk ideje – mondta.
– Egyetértek, don Juan, de...
– Az egyetértés kevés! – vágta oda. – Ahelyett, hogy ilyen könnyedén egyetértenél, meg kell fogadnod. Fogadd el a kihívást! Változz meg!
– Ilyen egyszerűen?
– Bizony! Az a fajta változás, amiről beszélek, sohasem fokozatosan jön létre. Hirtelen történik. És te nem készülsz arra a hirtelen tettre, amely előidézi a teljes változást.
Véleményem szerint ellentmondás volt szavaiban. Elmagyaráztam, hogy ha készülődnék a változásra, akkor nyilvánvalóan fokozatosan változnék.
– Egyáltalán nem változtál – jelentette ki. – Ezért hiszed, hogy apránként változol. De talán egyszer megleped magad, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megváltozol. Tudom, hogy így lesz, ezért nem fáradok bele a győzködésedbe.
Nem tudtam tovább vitatkozni. Nem tudtam, tulajdonképpen mit is akarok mondani. Pillanatnyi szünet után don Juan folytatta:
– Talán máshogy kellene fogalmaznom – mondta. – A következőre hívom fel a figyelmedet: semmi sem biztosít minket arról, hogy életünk vég nélkül folytatódik tovább. Éppen most mondtam, hogy a változás hirtelen, váratlanul érkezik, a halál nemkülönben. Mit gondolsz, mit tehetünk ezellen?
Azt hittem, költői kérdést tett fel, de szemöldökét válaszra várón felvonta.
– Minél boldogabban kell élnünk – feleltem.
– Így van! De ismersz valakit, aki boldog?
Elsőre igent akartam mondani; úgy tűnt, jó néhány példát felhozhatok ismerőseim köréből. De amikor alaposabban végiggondoltam, rájöttem, hogy bármi, amit mondanék, csak üres kísérlet lenne önmagam felmentésére.
– Nem – válaszoltam. – Igazából nem ismerek.
– Én ismerek – jelentette ki don Juan. – Vannak emberek, akik nagyon figyelnek arra, hogy mit tesznek. Boldogok, mert annak teljes tudatában cselekszenek, hogy nincs idejük; ettől tetteik különös erővel telnek meg; van bennük egyfajta...
Úgy tűnt, nem talál szavakat. Megvakarta a halántékát, és elmosolyodott. Aztán hirtelen felállt, mintha befejezte volna a beszélgetést. Nagyon kértem, hogy fejezze be, amit mondott. Leült, összecsücsörítette a száját.
– A tettekben erő van – jelentette ki. – Különösen akkor, amikor a cselekvő tudja, hogy az utolsó csatáját vívja. Különös, mindenünket átjáró boldogsággal jár, amikor teljes tudatában cselekszünk annak, hogy amit teszünk, könnyen az utolsó földi csatánk lehet. Javaslom, értékeld át az életedet, és ebből a megvilágításból szemléld a cselekedeteidet.
Nem értettem egyet vele. Nekem az volt a boldogság, hogy cselekedeteimben eredendő folytonosságot feltételezek, és, ha akarom, folytathatom, amit éppen abban a pillanatban csinálok, különösen, ha élvezem. Mint don Juannal közöltem, ellenvéleményem nemcsak ellenkezés volt, hanem abból a meggyőződésből származott, hogy a világnak és önmagamnak meghatározható folytonossága van.
Úgy látszott, don Juant szórakoztatja érthetőségre törekvő erőfeszítésem. Nevetett, fejét rázta, majd vakarta, végül pedig, amikor a "meghatározható folytonosságot" emlegettem, földhöz vágta és megtiporta kalapját.
Bohóckodásán végül én is nevettem.
– Nincs időd, barátom! – közölte. – Ez az emberi lények szerencsétlen sorsa. Semelyikünknek sincs elegendő ideje; és folytonosságod nem jelent semmit ebben a lélegzetelállító, titokzatos világban. Folytonosságod csak elbátortalanít – mondta. – Cselekedetedben egyszerűen nem lehet meg tudatosan az utolsó földi csatáját vívó ember tetteinek ragyogása, hatalma, magával ragadó ereje. Tehát a folytonosságtól nem leszel sem boldog, sem erős.
Elismertem, hogy félek a halálomra gondolni, és felróttam neki, hogy a halállal való állandó foglalatoskodásával és a halálról szóló beszédével nagy nyugtalanságot kelt bennem.
– De hát mindnyájan meghalunk! – mondta erre. Távoli dombok felé mutatott.
– Valami egészen biztosan vár rám ott; és egészen biztosan vele is megyek majd. De te talán más vagy, és egyáltalán nem is vár rád a halál.
Nevetett reménytelenséget kifejező mozdulatomon.
– Nem akarok rágondolni, don Juan!
– Miért?
– Értelmetlen. Ha amúgy is ott vár, miért aggódjak miatta?
– Nem azt mondtam, hogy aggódj miatta.
– Hát akkor mit csináljak?
– Használd fel! Megbánás, szomorúság és aggodalom nélkül összpontosítsd figyelmedet a halálod és önmagad közötti kapcsolatra! Összpontosíts arra, hogy nincs időd, és hagyd, hogy cselekedeteid ebből fakadjanak! Legyen minden, amit csinálsz, az utolsó földi csatád! Csak így lesz jogos erő a tetteidben. Különben életed végéig bátortalanul csinálsz mindent.
– Olyan szörnyű bátortalannak lenni?
– Nem. Ha halhatatlan vagy, akkor nem. De ha halandó vagy, akkor nincs idő a bátortalankodásra, egyszerűen azért, mert ettől valami olyasmihez ragaszkodsz, ami csak a fejedben létezik. A bátortalanság nyugtat, amíg a dolgok átmenetileg csendesek, csakhogy aztán a lélegzetelállító, titokzatos világ kitátja száját, hogy bekapjon, ahogy ez mindannyiunknál bekövetkezik. És ekkor rájössz, hogy biztos módszereid egyáltalán nem voltak biztosak. A bátortalanság megakadályoz abban, hogy megvizsgáljuk és kihasználjuk emberi sorsunkat.
– Évekig tart majd, mire meggyőzöd magad, és azután további évekig, mire megfelelően is cselekszel. Csak azt remélem, hogy van időd.
– Megijedek, amikor ezt mondod – szóltam. Komoly arckifejezéssel vizsgált meg.
– Említettem már, hogy fura ez a világ – mondta. – Az embereket vezérlő erők kiszámíthatatlanok, lenyűgözők, ám tündöklésük tanújának lenni nem akármi.
Abbahagyta és megint rám nézett. Úgy tűnt, mintha már éppen elárulni készült volna valamit, de aztán visszafogta magát és elmosolyodott.
– Valami vezérel minket? – kérdeztem.
– Hogyne. Léteznek kalauzoló erők.
– El tudod mesélni, hogy milyenek?
– Nem nagyon. Erők, szellemek, levegő-félék, szelek.
Tovább akartam firtatni a dolgot, de mielőtt bármit is mondhattam volna, felállt. Elképedten bámultam rá. Egyetlen mozdulattal állt fel; teste egyszerűen rándult egyet, és már állt is.Még mindig azon tűnődtem, miféle különleges képesség kell az ilyen sebes mozdulathoz, amikor száraz, parancsoló hangon utasított, hogy még a szürkület beállta előtt cserkeljek be egy nyulat, fogjam el, öljem meg, nyúzzam le a bőrét, és süssem meg a húsát. Felnézett az égre, és azt mondta, hogy talán van elég időm.




Azt kérdeztem, a halál megjelenési formája függ-e attól, hogy milyen kultúrában nevelkedett a harcos. Példaként a juma és a jaki indiánokat hoztam. Azt gondoltam ugyanis, a kultúra határozza meg, miképpen képzeli el az ember a halálát.
– Nem fontos, hogyan nevelkedtünk – állította don Juan. – A személyi erőtől függ minden tettünk. Az ember nem más, mint személyi erejének összege, s ez határozza meg, hogyan él és hal meg.
– Mi az a személyi erő?
– A személyi erő: érzés – mondta. – Mintha szerencsés lenne az ember. Nevezhetnénk hangulatnak is. Személyi erőt mindenki a saját származásától függetlenül szerezhet. Már mondtam, hogy a harcos az erőre vadászik, s én arra tanítalak, miképpen kell rá vadászni, és elraktározni. Veled az a nehézség, ami mindannyiunkkal szokott lenni. Meg kell győződnöd. El kell hinned, hogy a személyi erőt fel lehet használni, s el lehet raktározni, de még nem vagy róla meggyőződve.
Azt mondtam, jól érvelt, s teljesen meggyőzött. Felnevetett.
– Nem ilyenfajta meggyőződésről beszélek – mondta.
Vállamat két-három lágy ütéssel megveregette, s göcögve tette hozzá:
– Nem kell rám hagynod!
Kötelességemnek éreztem biztosítani, hogy komolyan gondoltam.
– Nem kétséges! De a meggyőződés azt jelenti, hogy képes vagy egyedül cselekedni. Persze akkor is nagy erőfeszítésedbe fog még kerülni. Sokkal többet kell tenned. Még csak most kezdtél bele.
Csendben maradt egy ideig. Arca nyugodt kifejezést öltött.
– Mókás, mennyire emlékeztetsz néha önmagamra – folytatta. – Én sem akartam a harcos ösvényét taposni. Azt hittem, semmire se jó ez a sok erőfeszítés, s mivel úgyis mind meghalunk, mit számít, hogy harcosok vagyunk-e? Nem volt igazam. De erre magamnak kellett rájönnöm. Amikor rájövünk, hogy nincs igazunk, és igenis óriási a különbség, akkor már mondhatjuk, hogy meg vagyunk győződve. Attól kezdve már magunktól is haladhatunk tovább, és még bölccsé is válhatunk a magunk erejéből.
Megkértem, fejtse ki, hogy milyen a bölcs.
– A bölcs az, aki igaz szívvel végigjárta a tanulás göröngyös útját – felelte. – Olyan ember, aki sietség vagy botlás nélkül a végletekig elhatolt, hogy kifürkéssze a személyi erő titkait.
Röviden tovább fejtegette ezt a gondolatot, majd témát váltott, s azt mondta, hogy csak a személyi erő tárolásával foglalkozzam.
– De hát ez érthetetlen! – tiltakoztam. – Nem tudom felfogni, mi ez az egész.
– Az erő vadászata különös – magyarázta. – Először a gondolatnak kell meglennie. Azután lépésenként elő kell készítenünk, és egyszer csak hopp: megtörténik!
– Hogyan?
Don Juan felállt. Karját kezdte nyújtóztatni, majd a hátát macskamódra, ívben hátrahajlította. Csontjai, mint rendesen, ropogó hangok sorozatát adták ki.
– Induljunk! – szólt. – Hosszú út áll még előttünk.


- Nem nagy győzelem számomra a távolból értékelni a professzorodat - folytatta don Juan. - Ő egy halhatatlan tudós. Soha nem fog meghalni. És ha bármilyen halállal kapcsolatos aggodalomról van szó, biztos vagyok benne, hogy már gondja volt rá. Van egy darab földje, ahová eltemessék, és tetemes életbiztosítási kötvénye, ami gondoskodni fog a családjáról. Miután eleget tett ennek a két feladatnak, nem gondol többé a halálra. Csak a munkájára gondol.  
- Lorca professzor értelmesen beszél, mivel felkészült a szavak pontos használatára. De arra nem készült fel, hogy komolyan vegye magát, mint olyan embert, aki meg fog halni. Halhatatlan révén nem is tudná, hogyan tegye azt. Nem számít, a tudósok milyen bonyolult gépeket tudnak készíteni. A gépek senkit sem tudnak semmilyen módon segíteni az elkerülhetetlen találkozóval való szembenézésben; a végtelennel való találkozással.  
- Julian nagual beszélt nekem az ókori Róma hódító hadvezéreiről - folytatta don Juan. 
- Amikor győzedelmesen hazatértek, hatalmas felvonulásokat rendeztek a tiszteletükre. Mindig volt velük egy rabszolga, akinek az volt a feladata, hogy a fülükbe súgja, győzelmeink múlandók. A varázslók azonban fölébe kerekednek ennek; haláluk felé tartó lényekként van valakijük, aki a fülükbe sugdossa, hogy minden múlandó. A súgó a halál, a csalhatatlan tanácsadó, az egyetlen, aki soha nem fog neked hazudni.



- A harcos szembenéz a sorsával, és alázatosan fogadja, bármi legyen is az. Elfogadja önmagát, de kihívásként, és nem azért, hogy ürügyet találjon a sajnálkozásra. Mindannyiunknak időbe telik, míg megértjük ezt és a maga teljességében átéljük. Én például a puszta említését sem állhattam az alázat szónak. Indián vagyok, és mi, indiánok mindig alázatosak voltunk, és mindig csak lehajtottuk a fejünket. Úgy véltem, az alázatosság nem a harcos útja. Tévedtem! Most már tudom, hogy a harcos alázata nem a koldus alázatossága. 


- Tőlem félsz? - kérdezte. - Tőled nem, de attól igen, amit képviselsz.  
- Én a harcos szabadságát képviselem. Attól félsz? 
- Nem. A lenyűgöző tudásodtól félek. Nincs vigaszom és nincs menedékem.  
- Már megint összekevered a dolgokat. Vigasz, menedék, félelem; csupa olyan lelkiállapot, amit megtanultál, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megkérdőjelezted volna az értéküket. És bárki láthatja, hogy mindegyik a fekete mágusok szolgálatában áll.  
- Kik azok a fekete mágusok, don Juan?  
- Az embertársaink, barátom. És minthogy velük tartasz, te is fekete mágus vagy. Gondolj csak bele? Le tudsz-e térni az útról, amit kijelöltek számodra? Nem. Örökre behatárolták a gondolataidat és a tetteidet, ez pedig rabszolgaság. Én viszont a szabadságot hoztam el neked. A szabadság drága, de nem megfizethetetlen. Tehát rettegj csak azoktól, akik fogva tartanak, a gazdáidtól! Ne arra vesztegesd az idődet és az erődet, hogy tőlem félsz.



Életemben először teljes bizonytalanságban találtam magam azzal kapcsolatban, hogyan viselkedjek a világban. A világ körülöttem nem változott. A hiba kétségtelelenül bennem volt. Don Juan hatása és a gyakorlataiból származó tevékenységek, amelyekkel nagyon mélyen lekötött, behajtotta rajtam az árát, és komolyan alkalmatlanná tett az embertársaimmal való kapcsolatra. Elismertem don Juannak, hogy panaszaim végtelenül kicsinyesek. Ezt nagyon jól tudtam. Azt mondtam neki, olyan mindennapi eseményekkel kerültem szembe, amik azzal a gonosz tulajdonsággal rendelkeznek, hogy megtörik elszántságomat.  
- Csak szánalmas panaszaim vannak - mondtam. Pontosan olyan vagyok, mint az összes többi ember, akit ismerek.  
- Ezek a mindennapi élet hullámai - mondta. - Győzöl és vesztesz, és nem tudod, mikor győzöl és mikor vesztesz. Ezt az árat meg kell fizetnie annak, aki az öntükrözés uralma alatt él. Semmit sem tudok neked mondani, és te sem tudsz semmit mondani magadnak. Csak azt tudom javasolni, hogy ne érezz bűntudatot, amiért egy seggfej vagy, de törekedj arra, hogy véget vess az öntükrözés uralmának. Még ne add fel.
- A varázslók világa nem állandó világ, mint a mindennapi élet világa, ahol azt mondják neked, hogyha egyszer elérsz egy célt, egész életedben győztes maradsz - mondta. 

- A varázslók világában egy bizonyos célt elérni annyit tesz, hogy egyszerűen csak megszerezted a leghatékonyabb eszközöket ahhoz, hogy folytasd a harcodat, ami egyébként soha nem fog véget érni.
 
Automata üzemmódban kezdtem élni. Nehéznek és csüggedtnek éreztem magam. Azonban észrevettem, hogy az agyamnak ebben nincs része. Nem terveztem semmit, és nem állítottam fel semmifajta célt vagy elvárást. Gondolataim nem, csak az érzéseim voltak kínzóak. Próbáltam magamban elképzelést alkotni erről a kettősségről a csendes elme és a viharos érzések közt.  


A személyiség ideája nem a miénk, itt az ideje kibonyolódnunk belőle.
Egyszer egy pszichiáternek dolgoztam, mint kutató asszisztens, kazettákról írtam le esettanulmányokat. 3000 kazettája volt a történeteikkel. Ahogy hallgattam a szalagokat, felfedeztem, hogy ők mind én vagyok. A történeteik az én történeteim voltak. Don Juan azt szokta kérdezni tőlem, mi bennem az egyedi. Semmi egyedi nem volt bennem. Ott volt 3000 különböző ember a kazettákon és ők mind én voltam. Nincs semmi egyedi, de van valami mágikus velünk kapcsolatban, mind meg fogunk halni. Don Juan kiemelt a társadalmi rendszerből, és láthattam, hogy nem érdekelte őket élek e vagy halok. Elpusztít minket. Miért ragaszkodunk ehhez a abszurd társadalmi rendszerhez, ami csupán a pusztulásunkhoz vezet?

 

Azt mondta, azok az erők, melyek a végzetünket alakítják, rajtunk kívül állnak, és semmi közük a tetteinkhez, vagy az akaratunkhoz. Néha ez az erő megállít minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, ahogy én éppen az imént tettem. És azáltal, hogy ez az erő megállít, értékes pillanatot nyerünk. Ha tovább sétáltunk volna, az a hatalmas szikla biztos halálra zúzott volna minket. Ezzel szemben, egy másik napon, egy másik szakadékban, ugyanez a végzetes erő ugyanígy megállíthat minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, míg ekkor egy másik szikla éppen a fejünk fölött indul el. Azáltal, hogy megállít, értékes pillanatot veszítünk el. Ha azalatt tovább sétáltunk volna, megmenthettük volna az életünket. Don Juan azt mondta, annak fényében, hogy egyáltalán nincs hatalmam azok felett az erők felett, melyek a sorsomat irányítják, az egyedüli szabadságom az, hogy feddhetetlenül kötöm be a cipőfűzőmet.
 


Riasztó csend szakadt ránk. Csendesen fütyült a szél, majd egy magányos kutya távoli ugatása ütötte meg a fülem.
- Hallgassátok csak azt az ugatást - folytatta don Juan. - A mi szeretett Földünk így siet a segítségemre, hogy elmondhassam, ami még hátra van. Ez az ugatás a legszomorúbb a világon, amit ember hallhat.

Hallgattunk. Annak a magányos kutyának oly bánatos volt az ugatása, és oly átható körülöttünk a csendesség, hogy fizikailag fájdalmasan hasított belém. A saját életemre kellett gondolnom, hogy nem tudom, hová menjek és mit tegyek.

- A kutya ugatásában az ember szólal meg - mondta don Juan. - Délről hallatszik, a völgy egy házából. Egy ember kiáltozik a kutyáján át, minthogy társak a rabszolgaságban egy életen át, és az unalom sajog benne. A halálhoz esdekel, hogy szabadítsa meg végre tompa és sivár élete láncaitól.

Mélyen megérintettek don Juan szavai. Úgy éreztem, egyenesen hozzám szól.

- Az az ugatás és a magány az emberek érzéseiről beszél - folytatta. - Emberek, akik számára az egész életük olyan, mint egy vasárnap délután; egy nem kifejezetten nyomorúságos, de meglehetősen forró, poros és nyomasztó délután. Jó sokat izzadnak és fontoskodnak. Nem tudják, hová menjenek, mihez kezdjenek. A délután csak a kisszerű bosszúságok és az unalom emlékét hagyja maga után, aztán hirtelen véget ér; máris itt az éjszaka.

Felidézett egy tőlem hallott történetet, egy hetvenkét éves emberről, aki elpanaszolta, hogy úgy elröppent az élete, mintha tegnap még gyerek lett volna. Az öregember azt mondta: emlékszem a pizsamámra, amit tíz éves koromban viseltem. mintha egyetlen nap múlt volna csak el! Hova tűnt az a sok esztendő?

- Itt az ellenszer, ami elpusztítja a mérget - mondta don Juan, és megsimogatta a földet. - Nem a varázslók magyarázata szabadítja fel a szellemet. Nézzetek magatokra. Megkaptátok a varázslók magyarázatát, és nem érzitek a különbséget. Magányosabbak vagytok, mint valaha; mert a rendületlen szeretet nélkül a lény iránt, aki menedéket nyújt nektek, magány az egyedüllét.

- Csak e tündöklő lény iránt érzett szeretet adhat szabadságot a harcos szellemének; a szabadság pedig öröm, gazdagság és bőség. Ez a lecke maradt az utolsó pillanatra, a végső egyedüllét percére, amikor az ember szembenéz a halálával és az egyedüllétével. Mert csak ilyenkor nyer értelmet.



Muszáj hinni, hogy a világ rejtélyes és mérhetetlenül mély, a harcos legbelsőbb elkötelezettségének kifejezése. E hit nélkül nem marad semmink.
 
(Carlos Castaneda) 


Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:
„Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!”
(Hamvas Béla: Indián mese)


Nincsenek megjegyzések: