A Szélrózsa-utótalálkozón Pál Ferenc katolikus plébános tartott előadást Kapcsolataink fenntarthatósága címmel. Hiteles ember hiteles gondolatainak is aposztrofálhatnánk gondolatmenetét. Az alábbiakban az előadást olvashatják szerkesztett formában, de a mellékelt hangfáljban meg is hallgatható, hogyan szólt hozzánk az atya.
(Fotó, szöveg és hangfájl: Horváth-Bolla Zsuzsanna)
Pál Ferenc katolikus plébános azzal kezdte előadását, hogy utalt Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező Sztalker című filmjére.
A film arról szól, hogy van valahol egy Zóna, egy tiltott övezet, ahol egykor meteor csapott be vagy űrhajó szállt le, elpusztítva a települést és rejtélyes energiát, mágikus erőt hagyott maga után. A Zónában van egy hely, ahol állítólag teljesülnek a kimondott kívánságok. A hatóságok a helyet szögesdróttal kerítették körül, amíg nem sikerül a Zóna rejtélyét kielégítően megoldani. Sztalker – azoknak a mesterségét jelenti, akik pénzért a Zónába vezetik a boldogtalanokat, kíváncsiakat, menekülőket. A film az egyik ilyen törvénytelen expedícióról szól, amelynek három tagja: Sztalker, az Író és a Professzor. Egész útjuk egyetlen napig tart. Az 1979-ben forgatott fekete-fehér filmben szinte egész végig esik az eső. A borzalmas vándorlás három órán át tart, a néző már maga is szinte fel akarja adni a film nézését. Amikor a vándorok aztán végre odaérnek arra a helyre, amelyre vágytak, egyikük sem mer belépni.
Feri atya szerint „érdemes lenne eljutni a legmélyebb vágyainkig, mert ha oda el tudunk jutni, akkor azoknak az erejéből képesek lehetünk arra, hogy a legnemesebb célokat megvalósítsuk. A legmélyebb vágyainkban az Isten jelen van. Bátran merem mondani, hogy a legmélyebb vágyaink valahol Isten akaratát és ránk vonatkozó terveit közvetítik és képviselik. A legmélyebb vágyainkban olyan forrásokhoz jutunk el önmagunkban, amelyek lehetővé teszi számunkra azt, hogy ne csak ideáljaink és nemes céljaink legyenek, hanem ezekből valamit meg is tudjunk élni és meg is tudjunk valósítani” – ez volt tehát az első, rendkívüli mély gondolata, majd így folytatta:
„Nézhetnénk az életünket úgy, mint aminek három dimenziója van, az önmegvalósítás három dimenziója. Mindezt azért mondom el, hogy megtudjuk, hogyan kereshetjük fel a legmélyebb vágyainkat, mi segít bennünket ezen az úton” – tette hozzá.
„Az önmegvalósítás első dimenziója az önkifejezés. Például a zene, a zenélés, a zenehallgatás. Ami ilyenkor történik velünk az az, hogy élveztük. Aki játssza és aki hallgatja, az is élvezi, különben nem csinálná és nem hallgatná. Az élvezetet és az önkifejezést is be kell tudni illeszteni a mi keresztény életvitelünkbe. Nagy Szent Terézt például sokan támadták, amiért húsvétkor egy lakomán jóízűen evett. Valaki odaszólt neki: Nem falánkság ez. Erre Teréz így válaszolt: Ha böjt, akkor böjt, ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye!”
"Az élvezet nagyszerű dolog, az Isten úgy teremtett minket, hogy az életet élvezni tudjuk. Az élvezet az önmegvalósítás alapszintje. Jó arra, hogy a pillanatban jól érezzük magunkat, pillanatnyi egyensúlyt teremtsen bennünk, egyfajta stabilizációt adjon. De ez az életet nem növeli. Akármennyi élvezetet is rakunk egymás után. Ha egyik koncert jön egymás után, és mindegyiket élvezzük, ha eltelik hat-hét óra, az ember más vágyik bizony másra is” – mondta, majd rátért az önmegvalósítás második dimenziójára:
„Az önátadás a második, amelynek a gyümölcse az öröm. A legtöbb ember, ha valamit el akar valamit érni, azt a birtoklás értelmében szeretné: megvásárolom, megszerzem. A birtoklás révén kétség kívül valamilyen formában részesülünk javakból és értékekből. De ez azzal fenyegetettséggel jár, hogy el is veszíthetjük azt. Ha igazán szeretnénk valamit, kincset, értéket, személy a magunkénak tudni, akkor azt nem a birtoklás értelmében érdemes megragadni, hanem érdemes, hogy mi magunk is átadjuk neki magunkat. – Ha átadom magam valakinek, vagy valamire (személy, ügy, hivatás, nemes cél, házasság), akkor azt tőlem nem lehet elvenni. Ráadásul nincsen akadálya, feltétele annak, hogy egy másik embert szolgáljunk, hogy átadjuk neki az életünket. A szolgálatban pedig odaadhatjuk, odaajánlhatjuk a másik embernek. Ráadásul az evangéliumot sem lehet úgy hirdetni és képviselni, hogy közben nem szolgáljuk a másik embert. Birtoklással nem lehet egyházat építeni, csak önátadással. Az önmegvalósítás második szintje tehát az önátadás révén kerülhet megvalósításra, és ebből fakadhat az emberi öröm. Ez az önátadással arányosan születhet meg” – jelentette ki.
Pál Ferenc szerint a harmadik dimenzió az önfelülmúlás. „Ha az önátadás határokba ütközik, kapcsolataimban az önfelülmúlás révén maradhatok meg. Ha olyasmit teszünk, amit nem kellett volna, de képesek vagyunk több lenni, képesek vagyunk korábbi önmagunkat felülmúlni, akkor lehetőség van az önmegvalósítás harmadik dimenziójának megéléséhez” – mondta.
Ezután az atya Cathy Freeman ausztrál futónő történetét mesélte el. 400 méteren ő volt a legnagyobb favorit, nemzetének szimbóluma, őslakos. Visszaemlékezett egy tévéműsorban az olimpiai döntőről, mit élt át akkor, amikor gyakorlatilag az egész nemzetéért futott. Nagy teher volt ez számára, és amikor beért a célba, élete legboldogabb pillanatát érte át, eufórikus állapotba került. Ám a képeken az látszott, hogy futott, de alig kapott levegőt, arca tele volt fájdalommal és szenvedéssel. Ő nyerte meg az olimpiát. Eljutott a harmadik szintig, felülmúlta önmagát.
„Dönthetünk arról, hogy az életünkben boldognak akarjuk-e érezni magunkat, vagy boldog emberek akarunk lenni – tette hozzá Pál Ferenc. – Ez a kettő ugyanis nem ugyanaz. Sajátosan a kettő között nem ellentmondás van. Minél inkább tudok úgy dönteni, hogy boldog ember akarok lenni, megteremti annak feltételét, hogy boldognak is érezzem magam, amikor az élet azzal megajándékoz. De amikor valaki egész életében boldognak akarja érezni magát, arra, lehetetlen keresés, vesszőfutás vár, amiben kiüresedni lehet, nem pedig tartalmas emberi életet élni. Cathy Freeman fájdalmat élt át, mégis boldog volt. Keresnünk kell, mi az, ami meg tud tartani. Ha eljutunk a legmélyebb vágyainkig, akkor nem a pillanatnak élünk, hanem a pillanatban. Ha valaki csak az önkifejezés világában van, az csak a pillanatnak él és nem a pillanatban. Mi élhetünk a pillanatban, de nem a pillanatnak. Ha azt akarjuk, hogy fönt tudjuk tartani a kapcsolatainkat és egymást, akkor ehhez döntésekre van szükségünk, a legmélyebb vágyaink alapján és nem csak fejjel. Előbb utóbb belefáradunk, ha csak a fejünkkel hozzuk meg a döntéseket. Óriási jelentősége van annak, hogy ne csak célokat tűzzünk ki magunk elé, hanem jussunk el a legmélyebb vágyainkig. Ha ezek megvannak, akkor ezek alapján boldog emberek lehetünk és tudjuk bírni azt is, ha néha fáj. Akkor is boldogok tudunk lenni, ha fáradtak vagyunk! Döntenünk kell a bizalom mellett, nem elég bízni. Nem elég vágyakozni, dönteni kell a legmélyebb vágyaink mellett. Manapság fontosak az élmények, állandóan istenélményekre van szükségünk. Pedig az életben egy istenélmény is elég és az kitart egy életre. Ha elkezdjük üldözni az élményeket, attól az életünk nem lesz boldogabb, csak élményteli lesz. Egyetlen istenélmény elég lehet ahhoz, hogy arra az ember az életét ráépítse. Hogy érdemes legyen szeretni. Ehhez azonban dönteni kell z (élet)tapasztalatok mellett. De ki dönti el, melyikre építsük az életünket? Mi dönthetjük el. Meg kell tanulni vágyakozni azért is, ami már a miénk. És dönteni kell a bizalom mellett is.”
Azután az atya a hit sajátos útjáról beszélt, amit lehetőségünk van bejárni.
„Ha döntünk a bizalom mellett, akkor lesznek tapasztalataink. A hitünk a tapasztalatban gyökerezik. A döntéssel a bizalomra szavazunk, újabb és újabb tapasztalatokat gyűjtünk, és jó esetben, a sor végén eljutunk a meggyőződéshez, amely spirituális meggyőződés. Nem elég dönteni a bizalom mellett, nem elég a hit útján járni, szükség van a spirituális meggyőződések kikristályosodására is. Ha ugyanis vannak ilyen tapasztalati alapú meggyőződéseink, akkor ezek megtartanak bennünket az életben.”
Ezután az atya mesélt egy lányról, aki bénának, hülyének, szerencsétlennek tartotta magát és nem akart élni. Serdülőkorában nehéz napokat élt meg. Feri atya egy gyakorlatot ajánlott neki. Írja fel minden nap a rossz tulajdonságait és szidja le magát, ha kell hetvenszer. És az a lány, aki napjában többször is csak a rossz tulajdonságait sorolta, az atya kérésére csak annyit mondott, hogy azért ő mégsem annyira hülye, hogy ilyet tegyen. Feri atya szerint ez már egy spirituális meggyőződés!
„Ha megvan az a spirituális meggyőződésünk, hogy értékes ember vagyok, akkor is értékes maradok, ha bűnöket követek el, mert az értékességem mélyebben történik, mint ahol a bűnöket követem el. Az életemnek feltétel nélkül van értelme. Az ember nem azon töpreng: van-e az életnek értelme vagy nincs, hanem az a kérdés, hogy hol találom azt? Az életnek feltétel nélkül van értelme. Mindenki alkalmas az életre, aki megszületett az alkalmas az életre, még akkor is, ha másokra közben rászorul.”
Feri atya sok éven keresztül járt vastüdős emberekhez beszélgetni. Ott volt egy férfi, Béla, aki klinikai halálban találkozott Jézussal. De aztán visszajött és mindenkinek, akivel találkozott elmesélte ezt az élményét. Neki ez volt az életküldetése.
„Ha látjuk, hogy szabadon tudunk dönteni azok mellett a tapasztalataink mellett, amelyek a legjobban feltárják a legmélyebb vágyainkat, akkor élhetővé válik az élet. A bizalomból ki tudnak kristályosodni olyan meggyőződések, mint például az, hogy áldott emberek vagyunk” – hangsúlyozta az atya, aki újabb példát mondott erre. Katolikus hagyomány szerint gyerekeknek Balázs-áldást adott és megkérdezte őket, tudják-e mi fog velük történni, miután megkapják ezt. Az egyik kislány azt mondta, hogy áldott ember lesz.
„Mi mindannyian, akik kimegyünk innen, áldott emberekként megyünk ki. Ez az áldás bennünk lesz. De milyen egy áldott ember? Áldott ember az, aki tudja, hogy képes szeretni és szeret is. Áldott ember az, akinek megvan a magához való esze. Mindenkinek megvan a maga áldottsága.”
„Érdemes tehát szeretni, érdemes egymással kapcsolatban lenni, az élet egy másik emberrel kapcsolatban tud jót adni – ezek spirituális meggyőződések – tette hozzá az atya. – Ez képes bennünket megszilárdítani. Ha lendülünk az életünkben, egyik fáról a másikra, Tarzanként és alattunk semmi sincsen, az ijesztő és félelmetes. De tovább kell tudni lendülni a kapaszkodóink által. Nem mindegy, hogy ez csak a fejünkben van meg, hanem legyen meg a testünk belsejében is. ”
„A fenntartható fejlődés ma egy vezérgondolat. Szerintem nem erre van szükség, hanem megtartó csökkenésre. Ma egyre kevesebb embernek jut munka, és egyre többet kell dolgozni. Az emberek igyekeznek több pénzt keresni, de ezt kapcsolataik rovására teszik. Közben egyre boldogtalanabbak lesznek. Egyre kevesebbnek jut rendes munka, de egyre többet dolgozik az, aki dolgozik. Ezt a trendet meg kellene fordítani az előbb elmondottak alapján – zárta gondolatait Pál Ferenc. – Ha lejutunk a szívünk mélyére, a vágyainkhoz, ha tudjuk, hogy az önmegvalósítás nem csak élvezet, nem csak birtoklás, hanem van önátadás és önfelülmúlás, és közben nem becsüljük le az élvezeteket sem, akkor ezt a trendet meg lehetne fordítani. Ha egyre több ember dolgozna, egyre kevesebbet és minden embernek kellene valami értelmes munkát végeznie, ha elég lenne annyi pénz, amennyi az élethez kell, akkor jutna idő az emberi kapcsolatainkra, és akkor ezek a (tartalmas) kapcsolatok megtartanának bennünket és egyre boldogabb emberek lehetnénk. Kívánok mindenkinek olyan életet, amelyben tapasztalhatóvá válik az, hogy mit jelent, hogy az Isten megtart és fenntart bennünket és mi döntünk egy olyan élet mellett, ami megtartja bennünk az istenkapcsolatot és megtart bennünket egymás mellett.”
.
.
