2013. január 7.

Vízkereszt, vagy amit akartok


"Bízzatok, legyőztem a világot."

(Jn.16.33)




- Bárki lehet tudással rendelkező ember?
- Nem, nem akárki.
- És mit kell csinálnia annak, aki az akar lenni?
- Ki kell hívnia és le kell győznie négy természetes ellenségét.
- Ha legyőzte őket, akkor tudással rendelkező ember lesz?
- Igen. Akkor nevezheti magát annak, ha mind a négyen képes volt felülkerekedni.
- Akkor tehát bárki, aki legyőzi ezeket az ellenségeket, tudással rendelkező ember lehet?
- Igen, az igen.
- Milyen speciális követelményeknek kell eleget tennie annak, aki harcba száll ezekkel?
- Semmilyennek. Mindenki megpróbálhat tudással rendelkező emberré válni; nagyon kevésnek sikerül, de ez természetes. Ezek az ellenségek, akikkel az ember a tudáshoz vezető úton összetalálkozik, valóban félelmetesek, és a legtöbben behódolnak nekik.
- Kik ezek az ellenségek, don Juan?
Nem akart róluk beszélni. Azt mondta, hosszú időnek kell még eltelnie, hogy jelentsen nekem ez valamit. Próbáltam a témánál maradni, és megkérdeztem, hogy szerinte én lehetnék-e tudással rendelkező ember. Erre ő azt válaszolta, hogy ezt senki nem tudja teljes bizonyossággal eldönteni. De én tudni akartam, hogy van-e valami lehetősége arra, hogy meghatározza: nekem személy szerint van-e esélyem erre, vagy nincs. Szerinte ez a négy ellenség elleni harcom kimenetelétől függ, attól, hogy melyikünk győz, ezt viszont lehetetlen megjósolni.
Faggattam, hogy nem tudná-e boszorkánysággal vagy jóslással megmondani a harc végeredményét. Kerek perec közölte, hogy erre nincs semmilyen mód, mivel tudással rendelkező embernek lenni átmeneti dolog. Mikor megkértem, hogy ezt fejtse ki, azt válaszolta:
- Tudással rendelkező embernek lenni nem állandó jellegű dolog. Igazából soha nem lehet teljesen azzá válni. Legfeljebb csak rövid pillanatokra, miután legyőztük a négy természetes ellenséget.

- Tehát előbukkant az első természetes ellenség: a Félelem! Szörnyű ellenség, árulással teljes, és nehéz legyőzni. Az út kanyarulataiban áll lesben, rejtőzködve. Ha az ember megijed a jelenlététől és megfutamodik, akkor az ellenség véget vetett a kutatásának.
- Mi történik azzal az emberrel, aki félelmében elfut?
- Semmi, csak éppen soha nem fog megtanulni semmit. Nem lesz belőle tudással rendelkező ember.
- Ha egyszer legyőzte a félelmet, egész életére megszabadul tőle, mert a helyét világosság foglalja el. Az elme világossága, mely kitörli a félelmet. Ekkorra az ember már ismeri a saját vágyait, és tudja, hogyan kell ezeket kielégíteni. Előre látja a tanulás minden újabb lépését; minden éles tisztasággal jelenik meg. Az ember úgy érzi, semmi sincs előle rejtve. Ekkor találkozott második ellenségével: a Világossággal. Az elme világossága, melyet oly nehéz megszerezni, eloszlatja a félelmet, de ugyanakkor elvakít. Arra készteti az embert, hogy soha ne kételkedjen magában. Bizonyosságot ad neki, hogy mindent megtehet, mivel tisztán látja a dolgokat. Ez azonban nagy hiba, olyan, mint valami, ami nem teljes értékű. Ha az ember átadja magát ennek a csalárd hatalomnak, akkor bedőlt a második ellenségnek, és tanulása csak sötétben tapogatózás. Sietni fog, amikor türelmesnek kéne lennie és fordítva. Addig keresgél a tanulásában, amíg eljut odáig, hogy már képtelen bármit is megtanulni.
- Hogy kerülheti el a legyőzetést?
- Azt kell tennie, amit a félelemmel: le kell győznie a világosságot, és csak akkor használhatja, ha látni akar. Minden új lépést türelmesen meg kell fontolnia; de mindenek felett látnia kell, hogy világossága csaknem hibának számít. El fog jutni egy olyan pontra, amikor megérti, hogy világossága csak egy pont volt a látása útjában, így győzheti le a második ellenségét, és ezzel olyan helyzetbe kerül, amikor semmi sem sértheti többé. Ez már nem lesz hiba, nem lesz pont a szemei előtt. Ez lesz a valódi hatalom.
Tovább folytatta:
- Ekkor ráébred, hogy a hatalom, amit oly régóta hajszol, az övé. Arra használhatja, amire akarja. Szövetségese az utasításait várja, és kívánsága parancs. Mindent lát maga körül. De ezzel szemben is találta magát harmadik ellenségével: a Hatalommal! Ez mind közül a legerősebb. És a legtermészetesebb és legkönnyebb behódolni neki. Végtére is, az ember legyőzhetetlen. Parancsokat oszt; kezdetben kiszámított kockázatokat vállal, végül szabályokat alkot, hiszen ő a mester. Ebben a fázisban az ember nem veszi észre a közeledő harmadik ellenséget. Hirtelen, anélkül hogy észrevette volna, elvesztette a csatát. Ellensége kegyetlen, szeszélyes emberré változtatta.
- Elveszti a hatalmát?
- Nem, a világosságot és a hatalmat nem veszti el soha.
- Akkor mi különbözteti meg a tudással rendelkező embertől?
- Akit a hatalom legyőz, úgy hal meg, hogy soha nem tudta meg, hogyan kell vele bánni. A hatalom csak sorscsapás neki. Az ilyen embernek nincs kontrollja önmaga fölött, és nem tudja, hogyan és mikor használja a hatalmát.- Erőszakkal el kell utasítania. Rá kell jönnie, hogy a hatalom, amit legyőzöttnek hitt, soha nem lehet az övé. Tartania kell az irányt, és mindent, amit megtanult, óvatosan és hűségesen kell kezelnie. Ha belátja, hogy a világosság és a hatalom önmaga feletti kontroll nélkül súlyos hibának számít, akkor ér el arra a pontra, ahol mindent kézben tud tartani. Tudni fogja, mikor és hogyan használja hatalmát. Ily módon le is győzte a harmadik ellenségét. Ekkor elérkezett a tanulás útjának végére, és akkor figyelmeztetés nélkül, hirtelen szembetalálkozik az utolsó ellenséggel: az Öregkorral. Ez mind közül a legkegyetlenebb, amit nem lehet teljesen legyőzni, csak harcolni lehet ellene és késleltetni.
Így folytatta:
- Ekkorra érkezett el oda az ember, hogy nincs több félelme, elméjének nincs türelmetlen világossága, amikor minden hatalmát kézben tartja, de ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megpihenjen. Ha teljesen átadja magát a pihenés és feledés vágyának, ha vigasztalást talál a saját kimerültségében, akkor elvesztette az utolsó menetet - ellensége gyenge, öreg teremtésként ledöfi. Visszavonulási vágya lerombolja az elért világosságot, hatalmat és tudást. Viszont ha az ember lerázza a fáradtságot, és végigéli, amit a végzete parancsol, akkor nevezhetjük tudással rendelkező embernek, még ha csak egy pillanatig is az - abban a pillanatban, amikor felveszi a harcot utolsó, legyőzhetetlen ellenségével. A világosságnak, hatalomnak és tudásnak ez a pillanata elégséges is számára.

*
A tudós ember élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkodás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést. A tudós ember szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt; azután néz, örvendezik és nevet; azután meg lát és tud.
  Tudja, hogy az élete amúgy is túl hamar véget ér; tudja, hogy sem ő, sem a többi ember nem tart sehová; mivel lát, tudja, hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más. A tudós embernek tehát nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se neve, se hazája - egyesegyedül élni való élete van. Uralt szeszélyén kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. A tudós ember így küzd, így verejtékezik, így gürcöl, és ha valaki ránéz, nincs rajta semmi figyelemre méltó, kivéve azt, hogy élete szeszélyét uralma alatt tartja. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a tudós ember akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt szeszélye azt mondatja vele, hogy amit csinál az fontos, és ennek megfelelően is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte munkáját, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tettei, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja őt. És miközben küzd – tudván, hogy akarata rendíthetetlen – a harcos csak nevet, mindig csak nevet.

(Carlos Castaneda)






Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél. Nyelve, mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrott volna.
Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. És micsoda meglepetés! Ugyanabban a percben, kiderül, hogy nem ő, hanem a többi beszél félre, s ő az, aki helyesen beszél. A többi a maga nyelvét gyanútlanul tovább használja, Rómeó és Hamlet badarságait rosszallóan hallgatja. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól tudjuk, hogy Rómeó és Hamlet beszél helyesen és a többi beszél félre és mellé. Tudjuk. hogy azért használnak szokatlan szavakat furcsa értelemben, azért gyártanak szójátékot, mert, mint Shakespeare mondja, a világ kizökkent és nyelvük mintha egy oktávval magasabbra ugrott volna.
Mialatt a többi a félre- és mellébeszélést gyanútlanul tovább folytatja, Rómeó és Hamlet elkezd pontosan a helyzethez mért szavakat használni. Micsoda helyzethez? Ostoba kérdés. Hát ahhoz a helyzethez, ami van. A többiek az egészből egy hangot sem értenek. Micsoda dologból? Ostoba kérdés. Hát abból a dologból, ami történik. A többiek azt hiszik, hogy itt a létezésnek veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozásáról van szó. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól látjuk, hogy semmiféle felfokozás nem történt. A többiek Rómeóhoz és Hamlethez képest a nemlétezésben vannak. És abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy, amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken, a nemlétezőkből hirtelen létezők lesznek. S amikor létezők lesznek, elkezdenek beszélni és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint akik a dolgot pontosan értik. Semmiféle veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozás nem történt. Nincs szó félrebeszélésről. Nincs szó arról, hogy minél bolondabbak lesznek, annál bolondabbakat beszélnek. Ezt csak a többi hiszi. Mi, akik a drámát pártatlan helyről nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerűen nem számítanak, a drámában egyedül Rómeó és Hamlet a létező.
Amikor Rómeó Júliát megismeri, és amikor Hamlet apja szellemével találkozik, egyszerre és hirtelen és egy pillanat alatt a megfékezés állapotából az izgalom állapotába lép át. Létezésének összefüggései egy pillanat alatt megváltoznak. Nem a kristályban él, az örvényben van. Kizökkent a világ, mondja Shakespeare. Ez az enthuziazmus, és az imagináció és a mámor. Nincs rend többé. Értek valamit, amit nem értek. Csak akkor kezdődik az élet, ha nem tudom, mi lesz. Rómeó és Hamlet valami döntő dologra jön rá. A többi ember rosszul értékel és rosszul kalkulál és hibásan számol és leszűkít és lesorvaszt és letagad. Mit? Ostoba kérdés. Azt, ami van. Úgy látszik, hogy Rómeó és Hamlet megőrült. Erről szó sincs. Az élet csak akkor kezdődik, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Egyáltalán nem fölemelően, hanem felizgató módon hat. Hirtelen azt hiszi, hogy képes valamire, amire pedig nem képes. Nincs többé bizonyosság és rend és fegyelem és harmónia és megfékező hatalom. Ellenben igenis van önkívület és szenvedély és van idézés és enthuziazmus és mágia és mámor.
Az emberi lét egyik főalakjáról van szó. E lény származásának egyik fele az örvény mámora. A lény származásának másik fele a hatalmi őrület legyőzése és megfékezése, "sokáig őrült, most bolond".
 A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson. A trónus megvan. A hagyomány azt mondja, hogy Isten a trónust a teremtés legelső napján az Araboth-ban, a legfelsőbb mennyben megteremtette. De sohasem ült bele. Maga helyett a hetedik napon a Sabbath-ot, az ünnepet ültette. Az egész földkerekségén ezt csak a bolond tudja. A hülye becsvágy azt hiszi, hogy Isten palásttal és kormánypálcával ott ül és parancsol, abban a hiszemben, hogy Befehlen ist Seligkeit. Csak a nagyravágyás hiszi, hogy parancsolni a földön a legnagyobb gyönyör. A bolond vigyorog és nem győz rajta viccelni. Ha a bolondnak a trónust felajánlanák, fejére csörgősapkát tenne, hahotázna és a trónus támláján tótágast állna és hosszú orrot mutatna. Micsoda hallatlan mulatság látni a loholókat, amint nyelvük kilóg és tülekednek és egymást tapossák, az árulókat és az orgyilkosokat és akik csontjukig sárgák az irigységtől és forrnak a bosszútól, pokoli mulatság az egész úgynevezett történet, eszeveszett és bomlott őrjöngésével a trónusért, vagyis a hatalomért. A világhatalom nem Isten, hanem a bálvány. Trónus! Hatalom! Talán egyszer Isten megteszi, a maga mulatságára, hogy valakit a trónusba ültet. Lehet, hogy erre a szerepre az Antikrisztust jelölte ki. Pokolian komikus lesz, nevethetünk rajta, csak kibírjuk. A bolond nevet. Mind a trónusra akar ülni, mind, mind, azt hiszi, diktátor lehet és parancsolhat. Befehlen ist Seligkeit.



A bolond a becsvágyon kívül áll. Megtanulta Timontól az átkot, hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes. De a bolond nem toporzékol. A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember. "Itt a bohóc, itt a kincs", mondja Goethe. Itt a nagy rejtett kincs, a bálványon való nevetés és a bálványimádókon. Itt a nagy és édes nevetés azon az őrjítő semmin, ami a hatalmi ösztön. Ez a bolond. "Nem ritka fickó ez, uram? He is as good as anything and yet a fool." A világ legritkább fickója és az emberi élet egyik főalakja. Pont olyan, mint a többi és még hozzá bolond.

Most már ideje a dolog lényegére térni. Arlequin az emberi lét egyik főalakja. És a világ egyik legritkább fickója. Miért? Mert Arlequin paradox? Nem. Ez így teljesen rossz. Arlequin nyelvének logikája paradox. Miért? Mert paradox? Ez viszont kevés. Tény: Arlequin megismerte, hogy a létezés logikája paradox.
Mindenekelőtt a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.
A lélek is paradox, mert a legmélyén nem a bestia él, hanem a tiszta égi tűz. A történet is paradox, mert a kezdetek kezdetén nem a vadember és a gorilla áll, hanem a magas szellemű lény. Az emberi lét és a lény elemei intakt tisztaságok, mint a legelső értelem és a lelkiismeret és a szeretet. Ha természeted ellen erőszakot követsz el, a természet bosszút fog állni. A megalázott természet minden esetben bosszút áll. Ha szellemed ellen erőszakot követsz el, nem fog bosszút állni. A megalázott szellem hallgat, mélyen hallgat, meg se mozdul, nem felel, nem szól, nem ad jelt és nem áll bosszút. Ez a bosszúja. Miért? Mert a szellem logikája paradox.
Arlequin ebben a paradoxonban él. A történeten kívül, vagyis annak középpontjában. Szokatlanul, vagy ami aparadox logika értelmében ugyanaz, minden elképzelhető sorsban egyszerre. Nincs karmája, vagyis minden elképzelhető karma számára kinyílt. Prepared for all events – minden eshetőségre készen. A nullponton, vagyis a forrponton. Miért? Mert a létezés logikája paradox.
Az emberek, ha valaki egészséges, vidám, gondtalan, meg vannak ijedve. Meg vannak ijedve, ha nevet és bolondozik és nagyokat eszik és alszik. Azt hiszik, ha valaki jól él, nekik már nem jut belőle. Azt hiszik, ha valaki intenzívebben él, nekik kevesebb jut és az életet valaki elől úgy elélhetem, ahogy a kenyeret előle elehetem. S ezért azt hiszik, hogy az ilyen embert irigyelni kell és el kell pusztítani. Mert száz másik életét éli el. Ennek természetesen éppen ellenkezője. Ha valaki intenzívebben él, oly erőket szabadít fel, amelyek az én életemet is elmélyítik és fölemelik. Az élet nem fogy el. Az életet nem lehet más elől elélni. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják. Minél intenzívebben élek, annál több ember számára annál intenzívebb életet teszek lehetővé, annál több ember lehet egészséges és gondtalan és vidám. Az élet logikája paradox, mert a nyelv és a magány és a közösség és a sors és a szellem logikája paradox.
A költő mámora az élet természetes állapota? Igen. A szerelem szenvedélye az élet természetes állapota? Igen. Az enthuziazmus az élet természetes állapota? Igen. Miért? Mert a létezés logikája paradox. A bolond bölcs? A bölcs bolond? Igen. Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót sem mondhat, mikor az okosak olyan bolondok. Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület. A kristály örvénylik. Tulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Ezért van, hogy akit a hatalmi ösztön elkap és az életre veti magát, az egészet elveszti. S ezért van, hogy aki leül az országút szélére és szundikál, az egészet megnyeri. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Ezért Isten megalkotta trónusát, de eszeágában sincs beleülni. Ezért Arlequin az egész világkomédián vigyorog. A létezés, amilyen arányban valaki le akarja igázni, kezéből elpárolog. És ha szétszórja, egész gazdagságában eléje dől. A világ ezt nem tudja: Ezért mondja Goethe: die Welt ein einzig grosser Tor – a világ egyetlen nagy bolond. Foolery does walk about the orb, like the sun, it shines everywhere – a bolondság szabadon sétál a világban, s mint a nap, mindenütt világít. Arlequin pedig az egyetlen józan ember.



Persze, ahol az ilyen ember megjelenik, azonnal kész a skandalum. A világnak a lét paradox voltáról sejtelme sincs. Mindössze kényes pontokon olyasvalamit érez, mintha valami nem lenne egészen rendben.
A létezés logikája paradox. Amikor Isten az embert megteremtette, maga is elcsodálkozott. Azt mondta: úgy alkottam, hogy testében is szellemi legyen s íme testivé lett szellemében is (Bossuet). A létezés önmagának egyszerre alanya és tárgya. Ezért paradox. Az a mozzanat, amellyel az ember önmaga személyét önmaga tárgyává teheti, a nyelv. Ezért paradox a nyelv. Ezért paradox az én. Én magam nevében vagyok, de nem magamért. Helyettesíthetetlen vagyok és pótolhatatlan. Bárki bármit megtehet helyettem, de senki sem létezhet helyettem és az én nevemben nem mondhatja, hogy én vagyok. De ha magamat önmagamnak tartom meg, magamat elvesztem és létem is elvész. S ha önmagamat eleresztem, megnyerem és létem gazdagsággal telik meg.
Kínosabb skandalum el sem képzelhető, mint hogy a becsvágy világába, az orgyilkosok és az árulók ünnepélyes hazugságainak kellős közepébe Arlequin belép. Az összes III. Richárdok és Macbethek és Caesarok és Antoniusok meghökkennek. Íme itt jön az az ember, akinek nincsenek elvei és nincs úgynevezett életcélja és nem óhajt tisztes polgár lenni és fütyül a morálra és nem tiszteli sem a gazdagokat, sem a hatalmasokat. Furcsa ember! Mit lehet az ilyen bolonddal kezdeni? Nagy Sándor a sütkérező Diogenészhez lépett és azt mondta: Kívánj valamit, teljesítem. Az öreg Arlequin azt válaszolta: Menj félre, ne álld el a napot.
Kidobják? Nevet. Nem adnak neki enni? Nevet. Kicsúfolják? Nevet. Megverik? Még jobban nevet. Bezárják? Akkor nevet csak igazán. Mi az, hogy tőlem olyan sok ember fél? Az egész város, az egész ország tőlem fél. A királyok és a nagyszakállú tanácsosok és a katonaság és a rendőrség és a gazdagok, mind félnek. A mamák gyorsan eldugják leányaikat. A fiúkat a kamrába parancsolják. A tudósok feszengenek, a papok elfordulnak. Kész a skandalum. Miért?

Európa két nagy Arlequinje Shakespeare és Rabelais. Az öreg Powys a jelenkorban az emberi tudás nagymestere, akinél többet a létezés paradox és mágikus természetéről ma senki sem tud, Rabelais-ról hatalmas könyvet írt. Arlequin, mondja, tulajdonképpen a kozmikus csecsemő, kicsiny, újszülött gyermek, mint a kis Heraklész, aki semmit sem tud és nem akar tudni a becsvágy-világ kényszerzubbony-logikájáról. Akinek egyetlen fontos dolog van, hogy abban a mámorító tündöklésben, ami az élet, gyönyörködjék és azt élvezze. Minden fenntartás, minden gátlás és zavar és bonyodalom és szégyen nélkül. Élvezze és ne hagyja magát ebben az élvezetben megzavarni. A kis gyermek titka, hogy a világ misztériumát pontosan annak látja, ami, s ez számára teljesen fölöslegessé tesz minden úgynevezett filozófiát, amelyet kinevet és úgynevezett vallást, amelyet őrültségnek tart. Ez a pantagrueli élet megalosaurusi ereje és szépsége. Ez Rabelais szakrális obszcenitása és mennyei profanitása. Az étvágynak ez az enthuziazmusa és az ivásnak ez a szaturnáliája. Ez az ártatlan gyönyörvágy, mert az élet édes és gyönyörű. Ez az, amit Shakespeare midsummer madness-nek hív, ez a szentivánéji őrület. Ez az, amiért nekünk annyira kell a jó étel és ital és a csók és a szerelem és a jó alvás és a meleg és a virág és a séta és a napfény, s amiért nem kell, egyáltalában nem kell a loholás, a munkában való meggörbülés, a hazugság, a fontoskodás, a nagyszakállú tudomány és a pergamentsárga vallás. Ezért kell nekünk mindenekelőtt a béke, a nagylelkűség, a derű, a nevetés, az előítélettelenség s ezért nem kell nekünk a zsivaj, a tülekedés, a háború, a komiszság, az elv és az erőszak.


Az archaikus Egyiptomból különös emlékünk maradt fenn. Huszonkét kép; amelyet ma is kártyajáték huszonkét lapjaként használnak, huszonegy darab betűvel megjelölve és megszámozva egytől huszonegyig. A huszonkét kép, a tarot, a régi egyiptomi beavatás huszonkét fokozatát jelenti. Ilyen képek ezek: a király (hatalom-vaulting ambition), a kerék (a sors kereke), a szerencse (a körforgás), az áldozat, a nagy küszöb átlépése (a halál). A képsorozatban az utolsó, betű és szám nélkül, a bolond. A bolond, igen, betű és szám nélkül, ahogy ez az igazi bolondhoz illik, az utolsó, mint aki a játékon kívül áll, aki nem számít, csak éppen úgy meg kellett említeni, a teljesség kedvéért, mert itt van, letagadhatatlanul itt van. Az Arlequin. Még szép, hogy tudomást vettek róla. Egyiptomban még komolyan vették.
A beavatás tudása az, hogy az emberi lélek, amikor a sors összes lehetséges birodalmainak útját végigjárta, megérkezik a nullához, a betű- és a számnélküliséghez, a játékon kívüli ponthoz, ahhoz, akinek az egészhez csak annyi köze van, hogy nevet rajta. Akinek az egész létezése midsummer madness. Talán csíny. Amikor nagy bölcsességeket mondanak neki, a sapkáját csörgeti s amikor azt mondják neki, bármit kívánsz, teljesítem, azt válaszolja, eredj félre, ne álld el a napot.

Arlequin tudásáról nemcsak az egyiptomi beavatás beszél. Az evangélium lelki szegénynek nevezi őt. Boldogok a lelki szegények, hoi ptochoi to pneumati, vagyis anijé haroach. Miért áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje? Miért áll játékon kívül és mégis, mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé. Attól sem, hogy éhen hal, attól sem, hogy elhagyják, vagy megalázzák, vagy kinevetik, vagy kínozzák, vagy bezárják, vagy agyonütik. Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt. A bolond nem fél a szidástól és az álmoktól, a kísértetektől és a falragaszoktól és a töltött fegyverektől és nem fél attól, hogy korábban fog meghalni, mint amikor annak ideje amúgy is elkövetkezik. A tarot-beavatás legfelsőbb foka az a bolond, akit nem lehet többé semmivel megijeszteni. És Arlequin azért nem fél, mert, mint Powys mondja, a pantagrueli gyermek, aki az élet édes mámorát szégyen és reszketés nélkül élvezi, abban nem hagyja magát megzavarni. Ennek a megalosaurusi gyermeknek nincs igénye úgynevezett tudományra és bölcsességre. Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet. Nem a tudományt és nem a bölcsességet, hanem közvetlenül és tisztán a szellemet. Azt a valamit, amiből élnek. Ami nekik adja erejét, könnyűségét, világosságát, derűjét, hevét, szenvedélyét. A szellem nem filozófia és nem elmélet. A szellem nem tudás és nem bölcsesség. A szellem a világ világossága, az a világosság, amely úgy nyilatkozik meg, mint félelemtelenség, mint gondtalanság, mint bizalom, mint szeretet, mint gyermeki kedély.

Ha valaki a félelmetlenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Bármit mond és tesz, abból csak skandalum lesz. Mindenki kínos feszélyben van. Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tartja be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kívül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy ami a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll. Az ember csak akkor hatalom, ha semmi. Átkozott helyzet. Persze, nem Arlequin, hanem a világ számára. Szörnyűség így élni, hogy valaki minden pillanatban felállhat, ok és előzmény nélkül a főtanácsos úr fülébe haraphat. Sőt, még a püspök úr fülébe is. Szörnyű a létezésnek ez a mágikus paradoxiája. Bolond. Olyan, mint a hülye, legalábbis arcáról ez látszik. Ez a szellemben szegény. De mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és az övé a mennyeknek országa.



Szerényebb alakban és közelebb itt van Assisi Ferenc, a gyermek-Arlequin tündöklő csodája. Európában nem élt ember, aki a félelelmtől alaposabban megszabadult volna. Soha nem volt senki, akiben mélyebben élt volna a bizalom és a gyengédség és a szellemigény és a gondtalanság és kevésbé félt volna a szegénységtől, akár a szükségtől, vagy a haláltól. Szent Ferenc szellemigényben élő ember, aki mosolyog és a madarak nyelvét érti és a halaknak prédikál. Mit prédikál? El lehet gondolni. A lelki szegénységet. A tarot huszonkettedik fokának titkát, hogy ne legyetek számok és betűk, hanem legyetek nullák és a sorsból lépjetek ki, mert akkor vagytok erősek. Mint Sophoklész mondja: csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. Ne legyen sorsotok. Sors annyi, mint ütközni. Annyi, mint súrlódni és küzdeni és fájni és haragudni és gyűlölni és akarni és ez a trónusért való harchoz vezet. Aki pedig a hatalmi őrületbe esett, az elveszett. Szent Ferenc a halaknak Touchstone és Pantagruel filozófiáját tanítja. Mi ez a filozófia? Ha a sors megbotoz, tűrd nyugodtan és nevess. Tartsd a hátadat és mondd, haramabb fogsz elfáradni a verésben, mint én a tűrésben. Csak üss. Amíg a sors dühében felkiált, királyokat győztem le, s ezzel a bolonddal nem bírok.
Nem fél. Ahhoz túlságosan bolond, vagyis lelki szegény. Más szóval gondtalan és nulla. Nincs mitől félni. A melankólia mégis ott van benne, mint nevetésének paradox ellenpontja. Arlequin évszaka a farsang. Karneval herceg, vagy aki ugyanaz, Dionysos ünnepe, az évnek ez a mágikus és paradox ideje, amikor az emberek bolondnak öltöznek és táncolnak és nevetnek és nagyokat esznek és isznak. Ez az a bizonyos lelket felizgató karnevál és dionysosi enthuziazmus, amikor a létezésnek mágikus paradoxiája fellobban, és az utcára rohan, és az emberekből elemi módon kitör és amikor meg van engedve, hogy minden ok és előzmény nélkül egymás fülébe haraphassunk. A jelszó Arlequin jelszava: God is in his heaven – all right with the world. Míg Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj. De álarcban. Szépen leálcázva, hogy senki se lássa. S az álarc alatt ott van a melankólia. A létezés logikája paradox s ezért a nevetés mögött ott van a szomorúság, amelyből él és a pojáca mögött ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. A melankólia nem félelem és nem reszketés és nem aggodalom és nem szorongás. A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé.
A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.

A tarot huszonkettedik fokának, a csörgősapkás bolondnak titkát nem lehet megtanulni. A legmagasabb fokot elérte, felszabadult és félelemtelen. Arlequin misztériuma nem adható át, mindenkinek magának kell megszereznie, ha hozzá elég ereje és bátorsága van. S ha a szellemre elég éhes és szomjas. Sem Pantagruel, sem Till Ulenspiegel, sem Hodzsa Naszreddin, sem Diogenész, sem Szent Ferenc tudását nem lehet tanítani. Miért? Mert ez a világ itt teljes egészében a hatalmi ösztön s így a birtoklás körében van. Szent Ferenc és Touchstone pedig a létezés körében él. Ez az egész világ itt III. Richárddal és az összes királyokkal és püspökkel és tanácsosokkal együtt azért él, hogy valamije legyen, kalapja, vagy sok pénze, vagy orrában karikája. Filozófusok is, művészek is, hétérák is, leányok is. Hatalom, rang, hír, vagyon, ház, pénz, ékszer, tudás, ruha. Ezért, ha el is érnek valamit, a birtoklásban lesznek nagyok és minden birtoklás a világtrónus hatalmában való részesedés. Ezek mind a birtoklás zsenijei. Arlequin pedig köp a zsenire. Ha valaki azt mondaná, hogy Arlequin ezzel szemben a létezés zsenije, ostobaságot mondana. A létezésnek nincs zsenije. Ez megkülönböztetés. Arlequin pedig köp a megkülönböztetésre. A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt és mindenki annyit él belőle, amennyit akar. Itt nincs értelme annak, hogy nekem több van. Mindenkinek ugyanannyija van és annyit szerez, amennyit akar. Az életet nem lehet más elől elélni. Sőt, minél intenzívebben élek, az intenzív életet más számára annál hozzáférhetőbbé teszem. A lét logikája ilyen paradox. Arlequin azonnal és mindig felismerhető arról, hogy a birtoklással szemben biztos magatartása van. A magántulajdon iránt semmi érzéke sincs. Arlequin szegény. Indiában sannyaszinnak mondják. Egy szál zsákrongy van rajta, övében egyetlen evőcsésze. Ezért nem lehet megijeszteni s ezért a sors hiába püföli, csak nevet. Semmit sem lehet elvenni tőle, mert őt magát nem lehet elvenni. A létezés más elől nem vehető el és nem rabolható el. Arlequin egészen nyugodt, mert semmije sincs, amit elveszthet. Csak akkor vagyok hatalmas, ha nem vagyok semmi. A létezés ilyen paradox valami. A bolondé a tudás és a lelki szegényé a mennyek országa.
Míg Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj.

(Hamvas Béla: Arlequin, részletek, HamvasBéla.org)



Para mi solo recorrer los caminos que
tienen corazón, cualquier camino
que tenga corazón. Por ahi
yo recorro, y la única prueba que vale
es atravesar todo su largo. Y por
ahí yo recorro mirando, mirando,
sin aliento.

Számomra csak az olyan utakon való haladás
létezik, melyeknek van szivük, bármely út
lehet, melynek van szive. Ott utazom én,
és az egyetlen, aminek értelme van,
az út végéig haladni. Ott utazom én, és
lélegzet-visszafojtva csak nézek, nézek.

DON JUAN MATUS

*

... nem kísérelhetünk meg többet annál, mint hogy
megállapítjuk egy végtelenül hosszú út
kezdetét és irányát. Bármilyen rendszeres
és határozott teljességre való törekvés
legalábbis illúzió volna. A tökéletességet
csakis az egyedi kutató érheti el, kizárólag
abban az értelemben, hogy mindenről beszámol,
amit képes volt meglátni.

GEORG SIMMEL

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ez nagyon jó ide. Köszönöm.
Éppen a Bolond-on morfondíroztam egy ideje.

duende írta...

:) Szívesen Metarjuna!