Castaneda: Az idő kereke:- Ixtláni utazás

Nagyon ritkán jövünk rá, hogy bármit, bármikor kivethetünk az életünkből egyetlen szempillantás alatt.

Ne foglalkozzunk fényképekkel és hangfelvételekkel. Ezek egy kába élet koloncai. A szellemmel foglalkozzunk, ami mindig jelen van.

A személyes történetünket állandóan meg kell újítanunk azzal, hogy minden tettünket elmeséljük szüleinknek, rokonainknak, barátainknak. Ezzel szemben egy harcosnak nincs személyes története, ezért magyarázatra sincs szüksége; senki sem haragszik a cselekedetei miatt, senki sem csalódik benne. És ami a legfontosabb, senki sem köti gúzsba a gondolataival és az elvárásaival.

Amikor semmi sem biztos, éberek vagyunk, és mindig ugrásra készen állunk. Izgalmasabb nem tudni, melyik bokorban lapul a nyúl, mint úgy viselkedni, mintha mindent tudnánk.

Amíg valaki azt érzi, hogy ő a legfontosabb a világon, nem tudja kellően értékelni a környező világot. Olyan, mint a szemellenzős ló, csak magát látja, minden mástól elkülönülve.

A halál örökös társunk. Mindig a bal oldalunkon van, karnyújtásnyi távolságra mögöttünk. A halál a harcos egyetlen bölcs tanácsadója. Amikor csak a harcos azt érzi, hogy mindennek vége, és rögtön megsemmisül, odafordul a halálához és megkérdezi, hogy igaz-e. A halála megmondja majd, hogy téved és az ő érintésén kívül semmi sem számít. „Még nem érintettelek meg” – szól majd halála.

Amikor egy harcos elhatározza magát valamire, mindent meg kell tennie érte, de felelősséget kell vállalnia azért, amit csinál. Akármit is tesz, először is azt kell tudnia, hogy miért teszi, majd cselekednie kell, anélkül, hogy kétkedne a tettében, vagy megbánná azt.

Olyan világban, ahol a halál vadászik, nincs idő a megbánásra és a kételkedésre. Csak a döntésre van idő.

Nem fontos, mi az elhatározás tárgya. Semmi sem lehet fontosabb, sem kevésbé fontos más dolognál. Ahol a halál vadászik, ott nincs kicsi meg nagy döntés. Csak döntések vannak, amelyeket elkerülhetetlen halálunk színe előtt hozunk.

Egy harcosnak az útja egy bizonyos pontján meg kell tanulnia elérhetővé és elérhetetlenné válni. Értelmetlen folyton elérhetőnek lenni, ahogy az is értelmetlen, hogy úgy rejtőzzön, hogy mindenki tudja, hogy rejtőzik.

Egy harcos számára az elérhetetlenség azt jelenti, hogy finoman érinti a környező világot, aztán továbbáll. Tudatosan kerüli, hogy kimerítse magát és a többieket. Nem használja ki, nem facsarja ki az embereket, amíg össze nem fonnyadnak, különösen azokat, akiket szeret.

Amikor valaki aggódik, kétségbeesésében mindenhez ragaszkodik; és ha ragaszkodik, elkerülhetetlenül kimeríti azt, akihez vagy amihez ragaszkodik. Ellenben a harcos-vadász tudja, hogy újra és újra vadat fog a csapdájába csalni, nem aggódik hát. Az aggódás elérhetővé változtat. Önkéntelenül is elérhetők leszünk tőle.

A harcos-vadász közelről foglalkozik a világával, de elérhetetlen is ugyanezen világ számára. Könnyedén érinti meg, addig marad, ameddig maradnia kell, majd sebesen továbbmegy, és alig hagy nyomot maga után.

A harcos-vadász élete nemcsak abból áll, hogy csapdát állít. Egy harcos-vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az előnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat művelő állatok, amelyekre vadászik; ő szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.

Egy átlagember számára azért fura a világ, mert amikor nem unja, akkor valami nem tetszik benne neki. Egy harcos számára azért fura a világ, mert rendkívüli, fenséges, titokzatos, felfoghatatlan.

Egy harcosnak felelősséget kell vállalnia, amiért itt van ezen a csodálatos világon, ebben a csodálatos pillanatban.

Egy harcosnak meg kell tanulnia minden cselekedetét értékessé tenni, mert csak rövid ideig lesz itt; túlságosan is rövid az ideje ahhoz, hogy a világ minden csodájának tanúja lehessen.

A tettekben erő van. Különösen akkor, amikor a harcos tudja, hogy az utolsó csatáját vívja. Különös, mindenünket átjáró boldogsággal jár, amikor teljes tudatában cselekszünk annak, hogy amit teszünk, könnyen az utolsó földi csatánk lehet.

A harcos figyelmét a halál és a saját maga közötti kapcsolatra összpontosítja. Megbánás, szomorúság és aggodalom nélkül összpontosít arra, hogy nincs ideje, és hagyja, hogy cselekedetei ebből fakadjanak. Minden, amit csinál, az utolsó földi csatája! Csak így lesz jogos erő a tetteiben.
Különben élete végig úgy viselkedne, mint egy bolond.

A harcos-vadász tudja, hogy a halála vár rá és könnyen lehet, hogy az, amit éppen csinál, élete legutolsó csatája a Földön. Csatának nevezi, hiszen küzdelem.

A legtöbben minden küzdelem, minden gondolkodás nélkül váltanak egyik tettről a másikra. A harcos-vadász azonban minden tettét előre felméri; és mivel bensőségesen ismeri halálát, megfontoltan cselekszik; mintha minden, amit tesz, az utolsó földi csatája lenne.

Bolond, aki nem veszi észre a harcos-vadász előnyét embertársaival szemben.

A harcos-vadász megadja utolsó csatájának a kellő tiszteletet. Magától értetődő, hogy utolsó földi csatájában a tőle telhető legjobbat adja. Így a legjobb érzés. Ez tompítja félelme élét.

A harcos tökéletes vadász, és erőre vadászik: nem részeg, nem bolond, nincs sem ideje, sem szándéka ámítani, önmagának hazudni, vagy akár egy rossz mozdulatot is tenni. Számára ehhez túl nagy a tét. A tét a saját megzabolázott, rendszeres élete, melyet oly hosszan alakított tökéletessé és összeszedetté. Nem fogja mindezt eldobni magától holmi ostoba tévedés miatt, azért, mert valamit másnak vél.

Az embernek, minden embernek kijár az emberi élet: öröm, szenvedés, szomorúság és küzdelem.

A tettek természete lényegtelen, ha valaki harcos. Ha a lelke eltorzult, akkor ki kell javítania – meg kell edzenie és tökéletesítenie –, hiszen nincs még ehhez fogható, érdemes feladat egész életünkben. A lelket nem egyengetni, egyet jelent a halál keresésével, ami nem más, mint a semmi keresése, hiszen a halál mindenképpen legyűr majd minket.

A harcos lelkének tökéletesítése átmeneti emberlétünk egyetlen igaz feladata!

A világ legnehezebb dolga a harcos hangulatának elsajátítása. Semmi értelme szomorkodni, panaszkodni, mindezt még jogosnak is érezni, és azon rágódni, hogy valaki állandóan keresztbe tesz nekünk.

Senki nem tesz keresztbe senkinek, legkevésbé egy harcosnak.

A harcos vadászik. Kiszámít mindent. Ez az uralom. De amikor kiszámította, cselekedni kezd. Elengedi magát. Ez az elengedettség.

A harcos nem a szél kényének-kedvének kitett levél. Senki sem kényszerítheti, senki sem veheti rá, hogy ártson magának, vagy a meggyőződése ellen tegyen. A harcos az életben maradásra hangolódott, és a lehető legtökéletesebb módon marad életben.

Az ember hatalma korlátolt, s a harcos csak ember. Nem képes megváltoztatni halálának tervét. De az erőt elképesztő nehézségeken keresztül gyűjtő feddhetetlen szelleme kétségtelenül meg tudja állítani a halált egy pillanatra, mely elég ahhoz, hogy utoljára örvendezzen erejének összegyűjtésében. Mondhatjuk, hogy ez gesztus a halál részéről azok számára, kiknek feddhetetlen a lelkük.

Nem fontos, hogyan nevelkedtünk. A személyi erőtől függ minden tettünk. Az ember nem más, mint személyi erejének összege, s ez határozza meg, hogyan él és hal meg.

A személyi erő: érzés. Mintha szerencsés lenne az ember. Nevezhetnénk hangulatnak is. Személyi erőt mindenki a saját származásától függetlenül szerezhet egy életen át tartó küzdelem árán.

A harcos úgy tesz, mintha tudná, hogy mit csinál, pedig tulajdonképpen semmit sem tud.

A harcos nem érez semmiféle tette miatt bűntudatot, mert énünkre érdemtelenül nagy hangsúlyt helyez, ha tetteinket kicsinyesnek, gonosznak, vagy csúnyának ítéljük.

A dolog nyitja az, hogy mit hangsúlyozunk. Vagy nyomorulttá tesszük magunkat, vagy erőssé.
Ugyanannyi munkába kerül.

Attól a naptól kezdve, hogy megszületünk, elkezdik mondani nekünk, milyen a világ, folyton mesélik, hogy így és emígy történnek a dolgok; ennélfogva természetesen nem tudjuk másként látni a világot, mint amilyennek a többi ember mondja.

A harcos művészete az, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetét az emberlét rettenetét az emberlét csodálatosságával.

Az  Ixtláni utazás című könyvemet igencsak titokzatos légkörben írtam. Don Juan Matus szélsőségesen  pragmatikus   alapelveket alkalmazott hétköznapi viselkedésemre. Felvázolt néhány gyakorlati lépést, és azt várta, hogy pontosan kövessem őket. Három feladatot adott, amelyeknek a leghalványabb közük sem volt evilági – vagy éppen bármely más világi – ténykedésemhez.
Azt akarta, hogy a hétköznapok során minden elérhető eszközzel próbáljam eltörölni a múltamat, szüntessem meg a szokásaimat és végül taszítsam le a trónjáról fontosságom érzését.
– Hogyan tudnám mindezt véghezvinni, don Juan? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs – válaszolta. – Senki sem sejti előre, hogyan hajthat végre ilyesmit gyakorlatias és hatékony formában. De  végül mindig sikerrel járunk, anélkül, hogy tudnánk, mi sietett a segítségünkre.
– Ugyanazzal a nehézséggel nézel szembe, mint én – folytatta. – Biztosíthatlak, hogy mindkettőnk problémáját a változásra   ösztönző idea hiánya okozta. Én is ugyanezt a feladatot kaptam a tanítómtól, s ahhoz, hogy megoldjam, csupán arra az ideára  volt szükségem, hogy a feladat elvégezhető. Amikor megvolt az ideám, sikerrel jártam, bár ki tudja, hogyan. Azt ajánlom, tedd te is ugyanezt.
A legnyakatekertebb panaszkodásba kezdtem: figyelmeztettem don Juant, hogy társadalomtudósként gyakorlati vezérfonalat   szoktam követni, nem pedig homályos sejtéseket. Kézzelfogható eszközökre van szükségem, nem csodákra!
– Mondhatsz, amit akarsz – válaszolta don  Juan nevetve. – Ha kipanaszkodtad magad, úgyis elfelejted az összes aggályodat, és megteszed majd, amire kértelek.
Don Juan jól mondta. Csupán egy ideára volt szükségem, pontosabban, énem egyik titokzatos része tudattalanul valóban csupán egy ideára vágyott. Ezzel szemben annak az „énemnek”, melyet egész életemben ismertem, végtelenül többre volt  szüksége egy ideánál – azt akarta, hogy kiokítsák, ösztönözzék és terelgessék. Végül sikerrel jártam, ám ez annyira kíváncsi   tett, hogy színtiszta élvezetet leltem a szokásaim megszüntetésében, a fontosság érzetétől való megszabadulásban és a múltam eltörlésében.
– A harcos út közepébe csöppentél – magyarázta don Juan rejtélyes sikerem okát.
Lassan és módszeresen kalauzolta tudomásomat, hogy egyre intenzívebben összpontosítsak a harcoslét fogalmának absztrakt kiművelésére, amit don Juan harcos ösvénynek, harcos útnak nevezett. Kifejtette, hogy a harcos út egy ideákból álló építmény, melynek alapjait az ősi Mexikó sámánjai fektették le.
Az ősi sámánok látták az univerzumban szabadon áramló energiát, és ennek megfelelően rendezték el a tudásukat. Éppen   ezért a harcos út energetikai tények, végső igazságok kiegyensúlyozott halmaza, melyeket kizárólag az univerzumban áramló   energia folyásiránya határoz meg.
Don Juan kategorikusan kijelentette, hogy a harcos út tekintetében semmi sem képezheti vita tárgyát, semmit sem lehet megváltoztatni. A harcos ösvény önmagában tökéletes szerkezet. Követőjét megkérdőjelezhetetlen energetikai tények vezérlik,  melyeknek értékét  vagy funkcióját illetően nincs helye okoskodásnak.
A régi sámánok nevezték ezt a konstrukciót harcos útnak, mert  magában foglalt minden létező lehetőséget, amellyel egy harcos szembetalálhatja magát a tudás ösvényén. Don Juan szerint az ősi sámánok valóban képesek voltak belefoglalni absztrakt struktúráikba mindent, ami emberileg lehetséges.
A harcos út olyan építményhez hasonlatos, melynek minden eleme ugyanazt a célt szolgálja: a harcos lelkületét a sámáni   beavatott szerepében rögzíteni, hogy ténykedése egyszerre legyen könnyed és átgondolt. Don Juan egyértelműen leszögezte,   hogy a harcos út létfontosságú, s nélküle a sámáni beavatott hajótörést szenvedne az univerzum mérhetetlenségében.
Don Juan úgy vélte, a harcos út megalkotása nemcsak az ősi mexikói sámánok legdicsőségesebb tette, de egyben törekvéseik megkoronázása, s józanságuk kvintesszenciája is.
– A harcos út rettenetesen fontos, ugye don Juan? – kérdeztem tőle egyszer.
– A  rettenetesen fontos enyhe kifejezés. A harcos út minden. Mentális és fizikai egészségünk forrása. Nem tudom másképp   elmagyarázni. Hogy az ősi mexikói sámánok képesek voltak megalkotni ezt a rendszert, számomra azt jelenti, hogy elérték erejük teljét, boldogságuk, örömük tetőpontját.
Pragmatikus szinten – ahogy akkortájt szerintem megítéltem a dolgokat – lehetetlennek tűnt számomra a harcos ösvényt alaposan és torzításmentesen megvizsgálni, hogy elfogadhassam vagy elutasíthassam. Minél többet beszélt tehát don Juan a harcos útról, én annál inkább úgy éreztem, hogy az egész valamiféle csel, amivel meg akar fosztani lelki egyensúlyom maradékától is.
Látható, hogy don Juan rejtett módon próbált tanítani – ám az Ixtláni utazásból válogatott idézetek elképesztően tisztán megmutatják, hogy milyen módszert is követett. Én ugyan nem voltam tudatában, de ő rohamtempóban üldözött, mígnem végül már a nyakamba lihegett. Újra és újra felmerült bennem, hogy minden hátsó szándék nélkül egyszerűen csak el kellene fogadnom a másik kognitív rendszer létezését; aztán eltelt egy kis idő, és én megint csak fütyültem az egészre, s egyáltalán nem izgatott, hogy mi történik.
Természetesen mindig nyitva állt a menekülés lehetősége, ám végeredményben ez sem tűnt tarthatónak. Aztán valahogyan, don Juan közreműködésének vagy annak köszönhetően, hogy naponta megéltem a harcosság koncepcióját, megedződtem, s nem féltem többé. Lépre mentem, de ez már nem jelentett semmit. Csak azt tudtam, hogy ott vagyok, és abban a percben don Juannal vagyok.