Tegyünk egy nagy lépést vissza az időben Freud korába, amikor a
modern pszichológia született. Az 1890-es években, pályája kezdetén
Freudot megdöbbentette, milyen sok női páciense számolt be arról, hogy
gyerekkorában visszaéltek vele szexuálisan. Freud ezért arra a
következtetésre jutott, hogy felnőtt nőknél az érzelmi zavarok egyik
legfontosabb kiváltó oka a gyerekkori szexuális bántalmazás, és írt a
témáról egy remek és együttérző tanulmányt A hisztéria etiológiája
címmel. Azonban úttörő felfedezéséért elismerés helyett kollégái
kigúnyolták Freudot. Kinevették, mert elhitte, hogy köztiszteletben álló
férfiak - pácienseinek többsége „rendes családból” származott -
incesztus elkövetők lehetnek. Néhány év alatt Freud meghátrált az erős
nyomás alatt, és visszavonta megállapításait. Helyettük bevezette az
Ödipusz-komplexus fogalmát, ami a modern pszichológia alaptétele lett.
Ezen elmélet szerint a kislányok valójában szexuális kapcsolatra vágynak
apjukkal, mert versenyezni akarnak az anyával, hogy ők legyenek a
legfontosabbak az apa életében. Freud ez alapján arra jutott, hogy
páciensei által elmesélt szexuális abúzus valójában soha nem történt
meg, hanem a nők gyerekkorukban erre vágytak és erről fantáziáltak,
felnőttkorukban pedig elhitték, hogy igazuk volt. Így indult az
áldozathibáztató elmélet százéves pályafutása a mentális ellátás
területén: az áldozatokat hibáztatták az ellenük elkövetett bántalmazás
miatt, és eleve hiteltelennek tartották a nők és gyerekek szexuális
visszaélésről szóló beszámolóit.
A
freudi örökség napjainkban is erősen tartja magát. (Mit is várhatunk egy olyan "kultúrától", amelynek pszichológiai elméletei aberrált és hazug áltudományos tételeken nyugszanak? - a szerk.)
A bántalmazás nem a férfi érzelmi sérüléseinek vagy készséghiányának
eredménye. Valójában a bántalmazás azon alapul, hogy a férfit milyen
kulturális hatások érték gyerekkorában, milyen kulcsfontosságú férfi
szerepmodellekkel találkozott, és milyen hatással vannak rá férfitársai.
Más szóval, a bántalmazás értékrendi probléma, nem pszichológiai
rendellenesség.
Megtanultam, hogy a bántalmazásnak meglepően kevés köze van ahhoz, hogy egy férfi hogyan
érez, hanem arról szól, hogyan
gondolkodik. A válasz a fejében keresendő.
Lundy Bancroft: Mi jár a bántalmazó fejében?
Harvey Weinstein botránya
hirtelen ráirányította a világ figyelmét a szexuális zaklatásra a
színészet világában. Még a külsőségekkel, testiséggel jellegüknél fogva
mélyen átitatott szakmáknál (mint a filmezés, a divat vagy a sport) is
rendre megütközést kelt, amikor az ilyen ügyek mentén egy pillanatra
felhasad a jelenséget burkoló hallgatás szövete, és megmutatkozik,
milyen elterjedt valójában a zaklatás.
De ennél is durvább, hogy a rendelkezésre
álló kevés adat azt mutatja, a teljesen átlagos munkahelyeken ugyanúgy
hétköznapinak számít a kéretlen szexuális közeledés vagy a sima otromba szexizmus. A zaklatás
skálája a tréfásnak gondolt, túlzásba vitt megjegyzésektől a pornó
küldözgetésén át a konkrét ajánlatokig vagy rosszabb esetben a fizikai
közeledésig terjed, természetesen az elszenvedő fél akarata ellenére.
A zaklatások túlnyomó többsége sohasem jut a
közösség tudomására, mivel az áldozatok hajlamosak inkább magukba
temetni az ilyen élményeket, amire jó okuk van: az általánosan jellemző
áldozathibáztatás mellett a munkahelyi hierarchikus viszonyrendszerek
sem kedveznek annak, hogy valaki előálljon a maga kínos történetével.
Előd Fruzsina teljes cikke az Indexen.
Kapcsolódik a blogon:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése